- Fujiri szemszöge -

Fenébe... Miért pont most?

A lovam hirtelen felágaskodott, hatalmasakat nyerítve közben, míg én a földön kötöttem ki, s bevertem a fejem a talajba. Sietve feltápászkodtam, majd nagyokat füttyentettem, hogy visszahívjam a pej csődörömet.
Sajnos semmi...
Eren gyorsan lefékezte a lovát, majd elindult vissza, egyenesen felém, hogy segítsen. Viszont nem volt elég gyors. Egy titán már észre is vett minket, így még nagyobb hátrányba kerültünk. A többiektől sajnos már leszakadtunk, egy másik utat kell keresnünk. Valahogy elmenekülni ezek elől a dögök elől.

Túl sokan vannak, nem bírnánk el minddel...

Sietve felpattantam a fiú mellé, s kétségbeesetten elindultunk be, az erdő legmélyebb sűrűjébe remélve, hogy meghúzhatjuk magunkat. Arra viszont nem számítottam, hogy a titánok zöme nem a csapatunk után fog menni, hanem miutánunk. Egy pillanatra megremegtem, s erősebben kapaszkodtam Erenbe, biztonságérzetet keresve. A fiú egyik kezével elengedte a kantárszárat, majd gyengéden megsimogatta az ujjaimat.
- Nincs baj.
- Tudom, nem is félek, csak-
- Csak ezért remegsz. Keresünk valami jó rejtekhelyet, ahol nyugodtan kitalálhatjuk, hogyan jussunk vissza az egységünkhöz.
- Rendben - bólintottam. - Márcsak azt kellene kitalálni, hogyan rázzuk le ezeket a dögöket - pillantottam hátra a vállam felett. - Mellesleg, mi ez a nyugodt viselkedés? - mosolyodtam el. - Általában kiborulsz, és tombolni kezdesz.
- Öhm... - itt elhallgatott. Szerintem jól zavarba hoztam, talán el is pirulhatott.
- Viccelek! - fejemet a hátának döntöttem. Szíve hangosan, s gyorsan vert, annak ellenére, hogy mennyire higgadtan válaszolt. Mintha minden feszültségét rejtegetni próbálná.
Az erdő hamarosan sűrűsödni kezdett. Egyre kevesebb fény tudott átszűrődni a terebélyes lombok közt, így fokozatosan sötétbe borult a látóhatár. Az út, viszont még szilárdan rajzolódott ki előttünk. Alig tudtam kivenni a fák tengerének láthatatlan végét. Csak vágtattunk, nyomunkban a titánokkal.
Eren szilárdan fogta a kantárszárat, mint aki nem rémül meg pár ostoba emberevőtől. Ahol a lovunk patái végigsuhantak, lágyan szálltak fel az avar kósza, elszáradt levelei. Akár a tavaszi cseresznyevirágzás, úgy szállingóztak a szélben az ősz sárga virágai. Majd ahogy lehullottak a porba, a minket követő óriások, nem törődve semmivel, széjjeltaposták őket. Egy pillanatra elszorult a szívem látva, hogy ezek a teremtmények képesek a Poklot is elpusztítani, csakhogy a céljaik teljesülhessenek.
A felkavart avart csak úgy repítette a szél, s egy levelet fel is fújt Eren hajára. A fiú természetesen semmit nem vett észre a dologból, csak az utat figyelte. Én egy kicsit megmosolyogtam a dolgot, de hamar le is kaptam a fejéről úgy, hogy semmit nem vett belőle észre.

Már egy jó tíz perce lovagolhattunk, s még mindig nem sikerült lerázni azokat a nyomorult dögöket, mikor a barna hajú hirtelen gondolattól vezérelve élesen jobbra kanyarodott, be a sűrűbe egy kis csapáson át, hova már nem bírnak minket követni. Kérdőn pillantottam felé, de a titánfiú csak rámnézett, közben szélesen mosolyogva.
- Mit csinálsz? - érdeklődtem.
- Ezt láttam a legészszerűbbnek. Nézz csak hátra - bökött az útra - , nem tudtak így lépést tartani velünk. Túl magasak ahhoz, hogy ide beférjenek.
- Jogos. Teljesen logikus... Viszont nem tudni, mikor jutnak át.
- Addigra már bottal üthetik a nyomunkat - hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. Igaza van. Olyan higgadt most. Mi van vele? Pedig azt gondoltam, hogy egyből nekik ront. Most még nálam is nyugodtabb.
- Eren! Nézd! - mutattam egy, a bozót közül előbukkanó fehér foltra. Vagy valamilyen épület, vagy kiút az erdőből. - Mi az?
- Mindjárt kiderül - megrántotta a kantárszárat, ezzel ösztönözve lovát a gyorsabb tempóra. Az ágakat, amiket tudtam arrébb lökdöstem, hogy ne hátráltassanak minket.
Ahogy közeledtünk, úgy vált egyre tisztábbá, hogy mit is láttam pontosan; egy romot. Az apró tisztás, melynek a közepén elterült, szürke, s borongós volt, a sűrű lombok most sem engedtek át sok fényt. Az épület viszont egészen jó állapotban volt. Igaz, a borostyán gazdagon behálózta,  elszórtan egy-egy futórózsabokorral, s pár magasabb torony is leomlott már, de itt meghúzhatjuk magunkat. A tökéletes hely, gondoltam.
Sietve le is vetettem magam a lóhátról, majd tompán puffant a talpam a talajon. A fiú lefékezte az állatot, hogy aztán kikötözze egy erősebb fához.
- Ilyen helyre gondoltál? - vidám mosoly kíséretében mellé léptem.
- Igen, valami hasonlóra - viszonozta a gesztust.
- Azok a titánok már jócskán lemaradtak, viszont azért jobb lenne most itt megpihenni. Lehet, hogyha kijutunk az erdőből, újabbak támadnak meg.
- Talán itt maradhatnánk éjszakára.
- Én is erre gondoltam - álltam lábujjhegyre, majd megpaskolgattam a fejét. Eren meglepődve pillantott rám, de én csak vigyorogtam.
Elhatároztuk, hogy felfedezzük a helyet. Míg a fiú az alsóbb szinteket járta végig, én felkapaszkodtam a meredek lépcsőfokokon. Meg kell hagyni, szép kis építmény. Nagyon tartós sziklák az alapjai, így sem a viharok, sem a növényzet nem tehetett benne nagyobb kárt. Csak a kint látott tornyok miatt aggódom. Vajon mi dönthette le őket, ha az egész tartós kövekből épültek? Talán a titánok... ? 
Nem filóztam ezen túl sokat.
Mikor felértem a második emeletre, egy hosszú, kígyózó folyosó tárult elém. Teljes sötétség honolt, nem láthattam a végét. Viszont az volt az érdekes, hogy sehol egy ajtó, ami valamilyen szobába vezetne. Elindultam hát az ijesztő "alagúton", de ahogyan haladtam, továbbra sem találtam semmit. Csak a feketeség emelkedett körülöttem. Olyannyira, hogy a kezemet sem tudtam már kivenni. 

Inkább visszafordulok.

- Eren szemszöge -

Amíg Fujiri az emeletet fésülte át, nekem a földszint jutott. Mikor elindultam egy szélesebb folyosón, semmi érdekfeszítőt nem találtam. Végig ajtók sorakoztak, s meglepő mód majdnem mind nyitva volt. Pár kivétellel, azok viszont vagy be voltak zárva, vagy beragadtak.
A szobák stílusa viszonylag egyszerű, és dísztelen volt. Találtam pár hálószobát, egy étkezőt, s a hozzátartozó konyhát. De semmi egyebet. Kíváncsi vagyok, a lány mit talált.
Mikor ráléptem volna az első lépcsőfokra, hatalmas sikolyra lettem figyelmes. 

Fujiri...

Felrohantam. Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam.

- Fujiri szemszöge - 

Mikor visszaindultam, a lépcső felől felszűrődő fény egy vasajtót világított meg a folyosó végén, ahonnan jöttem. 

Ez eddig is itt volt? Vagy csak én vagyok ilyen figyelmetlen?

Elhatároztam hát, hogy megnézem, mi van mögötte. Beragadt. Nekifutásból megpróbáltam betörni, de azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, mert a látványt, ami elém tárult, jobb lenne elfelejtenem... 

Hali Minna! Elnézéseteket kérem, amiért ilyen sokáig nem volt rész, de nincs nagyon időm írni. Egy kérdésem lenne hozzátok: Szerintetek érdemes még folytatni? Ha 10 embert min. érdekel, akkor még folytatom jó sokáig, de ha nem, akkor 2-3 fejezet múlva befejezem. Köszönöm azoknak, akik eddig olvasták és csillagozták.