- Fujiri szemszöge -

Hamar eltelt az idő... Eren és Jean szinte elveszekedték azt az egy órát, én meg csak néztem őket és néha zavartan válaszoltam egy-egy vita közben felmerülő kérdésre. Hirtelen Smith-sant pillantottam meg, amint kérdő tekintettel néz a két fiúra, majd felém fordult, én pedig megvontam a vállamat. Mellém lépett és valamit a fülembe súgott. Én rögtön elpirultam, megráztam a fejem, erre a reakciómra meg csak vigyorgott.
Percekkel később mindenkit az udvarra hívtak. Én Christa és Ymir mellett álltam, így könnyedén láthattam Erent, amint Smith-san mellé lép és a tömegre pillant. Szegény nagyon izgult. Az arca kipirult, bőréről folyt a víz, kezét ökölbe szorította, szerintem azért, hogy ne remegjen. Felém nézett, én pedig egy barátságos mosollyal biztattam. Ő is mosolyra húzta a száját, majd Smith-sanra pillantott, aki mellé idő közben Ackermann-san lépett.
- A közelben van egy régi, kiszáradt kút. Terveim szerint, leeresztjük Erent a kútba, ahol gond nélkül át tud változni, és ha megvadul nem okoz majd pusztítást - magyarázta Ackermann-san. Nem tudom miért, de a szeme sarkából engem kezdett el nézni. Kipirult arccal elfordultam, viszont még mindig éreztem magamon a tekintetét.
Leengedtük Erent a kútba. A mi feladatunk azt volt, hogy ügyeljünk rá, nehogy esetleg valami problémát okoz titánként. Teljesen kétségbe volt esve, nem tudta hogyan kellene titánná változni. Én a kút pereméről néztem őt, de semmi nem történt.
- Mi lesz kölyök? - kiáltott le neki Ackermann-san.
- Nem tudom, hogyan kell uram! - szólt Eren csalódottan.
- Húzzátok fel! - adta parancsba a hadnagy. A barna hajú fiú dühösen verte a földet, miután felért. Smith-san sétált felé, majd letérdelt és Eren vállára rakta a kezét, az felnézett, türkizkék szemeiben aggodalom ült, de egy pillanatnál tovább nem bírta a parancsnok tekintetét és visszahajtotta a fejét. Én is melléjük guggoltam.
- Eren-san...
- Tényleg nem emlékszel, hogy változtál titánná? - tért a lényegre a mellettem térdelő férfi.
- Nem... Pedig, azt hittem talán sikerülhet... Hogy valahogy megérzem... Vagy valami hasonló... De... Olyan haszontalan vagyok... A FENÉBE! - dühében a földre ütött egyet.
- Eren! Nyugalom! - fogtam meg a kezét, mielőtt még újabb csapást mérhetett volna a talajra. - Nyugodj meg! Ez csak egy próba, semmi tétje nem volt. Szóval nyugalom! Senki nem várja el tőled, hogy váltsd meg a világot, ezért kérlek, ezt magadtól se várd el. Azzal nem lesz jobb a helyzet, ha önmagadat hibáztatod egy olyan dolog miatt, ami nem is létezhet.
A fiú vett egy mély levegőt, majd kifújta. Rám szegezte a tekintetét és mintha a vonásai meglágyultak volna.
- Igazad lehet... - egy halvány mosollyal jutamazott, aztán feltápászkodott. Mi is hasonlóképp tettünk, majd visszaindultunk a szállásunkra átbeszélni a további teendőket.
Kis idő múlva a fejesek megbeszélték, hogy visszamegyünk a városba és mindenkit beavatnak abba az egységbe, ahova menni szeretne, még engem is. Olyan jó volt belegondolni, hogy én is katona lehetek! Egész visszaúton ezen elmélkedtem, arcomon széles mosoly virult, amit Ymir szóvá is tett.
- Mit vigyorogsz ennyire? Úgy nézel ki, mint valami mániákus.
- Ja, nincs különösebb oka. Csak boldog vagyooooook~ - feleltem.
- Mitől is?
- Engem is beválasztanak egy egységbe! Annyira örülök neki! Végre lehetnek barátaim, nem csak a vérferőző bátyám...
- MI- ???
- Öhm... Hagyjuk inkább. Hosszú történet. Majd... egyszer elmesélem... Most válthatnánk témát? - mondtam kicsit dadogva, Ymir pedig vállat vont. Viszont a témaváltás nem történt meg. Ehelyett csöndben vágtattunk egymás mellett, és csak néztül az utat. Christa idő közben mellénkért, majd beszélgetni kezdett Ymirrel. Én csak csöndben hallgattam a beszélgetést.
Hamarosan a városba értünk. Mindegyikünket egy hatalmas terembe küldtek, ahol összegyűlt a három egység három parancsnoka: Pixis-san, Smith-san és Dok-san. Miután elmondták a lelkesítő beszédüket, mindenki jelentkezhetett egy egységbe. Elhatároztam, hogy a Felderítők közé csatlakozom, aminek amúgy is Smith-san a vezetője, szóval miért ne jelentkezten volna ide? Megkaptuk az egyenruháinkat és rögtön el is helyeztek minket. Ymirt és Sashat kaptam szobatársként. Jelenleg a felfedezőút megszervezésére vártunk.
- Aaaaah! Ez olyan unalmaaaaaas! - terült szét Sasha az ágyán. - És éhes is vagyoooook!
- Sasha-san, kérlek ne szenvedj ilyen látványosan - mondtam kicsit bosszúsan. Már vagy hatodjára mondta el ugyan ezt és kezdett kicsit az idegeimre menni. - Nincs semmi amivel elfoglalhatnád magad?
- Nincs.
- Szeretsz olvasni?
- Nem különösebben. Enni és aludni szeretek.
- Akkor aludj! - mondta már Ymir is. Szerintem őt is halálra idegeseíthette a vörös hajú lány nyavajgása. Ne értsetek félre, nagyon szeretem Sashat, csak... vannak néha idegesítő dolgai.
Duzzogva Ymir felé pillantott, majd a fejére húzta a takarót és befordult.
- Ez azért kicsit durva volt. Tudod milyen könnyű megsérteni! Sőt mitőbb, ez neked megy a legjobban.
- Persze, hogy tudom. Csak már elegem volt belőle.
- Megértelek - tettem a vállára a kezem. - De majd kérj tőle bocsánatot.
Valaki hirtelen bevágta az ajtót. Christa volt az, lihegve támaszkodott az ajtófélfának, miközben két levegővétel közt próbálta elmondani, miért is van itt. Természetesen, egy kukkot sem értettünk belőle.
- Nyugodj le, Christa! - csitítgatta Ymir. - Próbáld meg lassabban elmondani.
- Huh... Rendben... Huh... A... A Rózsa fal... Huh... A Rózsa falat áttörték!!!! Huh... A parancsnok azonnal-
- Hogy mi??? - kiáltott fel értetlenül Sasha. A takaró lehullott a fejéről, ahogy hirtelen felugrott.
- Az lehetetlen... Ugye nem- ?
- Hé! Hé! Te is! Nyugi! Ne idegesítsd fel magad! Folytasd Christa.
- A parancsnok mindenkit hívat! Segítenünk kell a Helyőrségnek az evakuálásban! Szóljatok mindenkinek, akiknek csak tudtok! Siessetek! - mondta kipirult arccal. Nagyon futhatott... Miután befejezte a mondandóját, továbbszaladt a a következő szobákhoz.
- Ez nem lehet igaz, ugye? - nézett kétségbeesetten felénk a vöröses hajú lány. Én felpattantam az ágyról és összeszorított fogakkal vettem az irányt a város felé.
- Fujiri! Várj! Mi lesz a Manőverfelszereléssel!? - kiáltott utánam Sasha.
- Nincs rá szükségem! - futottam tovább. Az út felénél beugrott; a szobában maradtak a kardjaim! Sietve visszafelé vettem az irányt. Ymirék már nem voltak ott, mikor beléptem a helyiségbe. Szerintem a felszerelésért mentek el. Felkaptam a kardjaimat és iszkoltam kifelé. Már éppen kilöktem az ajtót, mikor egy 10 méterest pillantottam meg nem messze tőlem. Egy sikítozó nőt tartott a kezében, aki holtsápadt ábrázattal nézett az óriás szemébe, míg az hatalmasra tátott szájába nem rakta és ketté nem harapta. Szörnyülködve néztem végig a gyomorforgató jelenetet, majd mikor a titán felém fordította a tekintetét, idegesen felugrottam egy háztetőre és kifaragtam belőle a nyakszirtjét. A vigyorgó arckifejezése még akkor sem múlt el, mikor már holtan esett a földre. Szemeimmel a többi katonát keztem el keresni. Bár, valahol legbelül azt kívántam, bárcsak ne tettem volna ezt. Csak fájdalmasan ordító és kétségbeesetten kapálózó embereket találtam magam körül, akiken már nem lehetett segíteni...
- Hattori! Nem láttad a többieket?
- Reiner-san! Te sem találod őket? Én... úgy aggódom...
- Gyere, keressük meg őket! - fogta meg a csuklómat, majd magával húzott.
- Várj! Mi lesz az emberekkel? És a többi katonával? Segítenünk kell nekik, a parancsnok utasítása! Meg amúgy is, katonaként ez a mi feladatunk!
- De mi van, ha valami bajuk esett?
- Igazad lehet... De... Ah, a fenébe!
- Csak gyere, megkeressük őket!
Sóhajtottam egyet.
- Rendben van - mondtam beletörődően. Leugrottunk a háztetőről, majd ugrottunk a következőre. De akkor, megjelent előttünk egy titán... a következőkből, már csak egy hatalmas fényre emlékszem és arra, hogy valaki a nevemet kiáltja.

Gomenasaiii Minna-saaaaan! Tudom, nagyon későn hoztam ezt a részt, de egyszerűen nem volt ötletem. Ismeritek azt az érzést, mikor próbáljátok továbbírni a sztoritokat, visszaolvassátok a publikált részeket és rájöttök, hogy valamit nagyon elrontottatok, de nem tudjátok kijavítani, mert már közzétettétek és ebből a hibás részből próbáljátok kihozni a legjobbat, de nehezen megy? Na velem most pont ez történt. De ne izguljatok, sikerült újra belelendülnöm, szóval sietni fogok a folytatással! Utólag is bocsánatot kérek, hogy ennyire sokat kellett várnotok! 😔😔😔