- Mindent meg fogok tenni! - mondtam mosolyogva, miközben jellegzetesen tisztelegtem, ahogy az itteni katonák, Smith-san pedig halvány nevetéssel viszonozta a gesztust. - Izé... Smith-san!
- Tessék!
- Hallottál arról a bizonyos Eren-san nevű fiúról, aki előmászott egy rendellenes titán holttestéből?
- Hogy mondod... ?
Helyeslően bólintottam.
- Az egyik szobában fekszik. Nincs eszméleténél. Ackermann-san és Armin-san hozta be.
- Értem... Tudnál nekem részleteket mesélni?
- Ezzel kapcsolatban?
- Igen.
- Háát... Amikor a Trosti falhoz értem, láttam egy furcsa titánt, aki a többi óriást támadta, az emberek mellett csak úgy elment és nem foglalkozott velük. Kicsivel később a még élők elkezdték őt felemészteni, de Ackermann-san megvédte. Utána összeestett a Rendellenes titán, és Eren-san mászott elő a nyakszirtjéből. De már akkor sem volt eszméleténél. Nagyon furcsának találtam... Nem gondoltam volna, hogy itt is...
- Én sem... Na, de mivel a Trosti kiképzőbázis nincs többé, itt fogjuk elszállásolni a kadétokat. Ez annyiban érint téged, hogy te is itt kapsz majd szobát. Hamarosan kiosztják őket, szóval most menj. A nagy, központi helyiségbe indulj.
- Rendben, köszönöm. De Smith-san, lenne még egy dolog...
- Mondd!
- Nem tudom az merre van. - vakartam meg zavartan a tarkómat. Ez nem valami nőies, tudom, mondták már elég sokan. De mit csináljak? Egyszerűen nem tudok úgy zavarba jönni, mint a többi lány... 

Smith-san mosolyogva sóhajtott, majd együttérzően válaszolt.
- Gyere, te! Szerencsétlen! - mondta, majd egy hirtelen mozdulattal a hóna alá kapta a fejemet és vigyorogva nyomott egy hatalmas barackot a fejem búbjára. Fájdalmasan felkiáltottam, majd a teljesen összekócolt hajamat igazgattam.
- Smith-san!
- Bocsánat, de nagyon boldog vagyok. Teljesen olyan vagy nekem, mintha a saját lányom lennél.
- Uum. Semmi baj. De akkor jó apukához méltóan a hajam is megfésülöd! - mondtam nevetve.
- Inkább kihagyom! - rá is rátört a nevetés, majd átkarolta a vállam és úgy vezetett.

Egy elég mogorva, szőke lány lett az egyik "szobatársam", a másik, pedig egy kedves, barátságos és nagyon szép lány (aki mellesleg szintén szőke), Annie Leonhardt és Christa Lenz. Még ma berendezkedtünk, de nem volt sok időm beszélgetni velük, ugyanis rögtön Eren szobája felé vettem az irányt, hogy beszélgessek egy kicsit Arminnal és Smith-sannal. Mind a ketten a fiú ágya mellett ültek egy-egy széken és elkalandozva bámultak össze vissza.
Megkopogtattam az ajtófélfát, mire odakapták a fejüket.
- Bejöhetek? - mondtam mosolyogva, majd a válaszukat meg sem várva, melléjük sétáltam. Leguggoltam az ágy végébe és kezem a fejem alá téve néztem a három férfit. Pontosabban az egy férfit és a két fiút.
- Hogy van? - szakítottam meg a csendet.
- Még meg sem mozdult - felelte Armin. Bár nem is tudom mit várok, egy nap alatt senki ébred fel semmilyen kómából (vagy afféleségből). - Viszont lenne most hozzád egy kérdésem.
- Parancsolj!
- Szeretnék többet megtudni arról, miért vagy itt - nézett rám komoran. - Még nem mondtad el, ha jól emlékszem.
- Nem... Igazad van - kérdőn Smith-san felé pillantottam, aki egyből megértette mit akarok és beleegyezőn bólintott.
- Régen... talán olyan 9-10 éve, - kezdte a férfi. - falakon túli expedícióra indultam pár katonámmal. Rengeteg volt a titán, de könnyedén elbántunk velük. Pár nappal később, - talán lehetett egy hét is - egy hatalmas szigetcsoportosulással találtuk szembe magunkat. Az ottani emberek nem igazán tudták, mik azok a titánok, furcsa köntösszerű ruhát és lábujj közé bújtatós szandál féleséget hordtak. Különleges kardjuk volt, mely ívesebb mint az amit mi óriásölésre használunk, erősebb és tartósabb fémből készült, melyet a rugalmas és a kemény acél ötvözésével hoztak létre. Nagyon gyönyörűen meg volt munkálva, ha pedig egy tulajdonost a kardjáról kérdeztem, azt válaszolta: "A kard a szamuráj lelke.". Nagyon tisztelettudó és előzékeny nép volt, mégis tele büszkeséggel és megtörhetetlenséggel. Az elejétől rokonszenves volt az egész nemzet. Később, mikor a hegyekben jártam, megismerkedtem egy bérgyilkosklán fejével, Hattori Hanzo-val, aki úgy hívta magukat, hogy "shinobik". Meséltem neki az itteni helyzetről, majd egy kis ivászat után megígérte, hogy hazaküld velem egy nagyon erős shinobikból álló csapatot. A lánya akkoriban érkezhetett meg egy 3 hetes edzésből, az édesanyjával együtt. Nagyon meglepődtem, mikor megláttam a kislányt: halványkék haja és lila szeme volt, kitalálhatod ki volt az, Armin...
- Hattori Fujiri. Jól ejtettem ki?
Bólintottam.
- Kielégítő választ kaptál?
- Teljes mértékben - mosolygott Armin.

-Eren szemszöge-

Elaludhattam. Vagyis, nem tudom, hogy az embernek a halála után is szüksége van-e alvásra, de olyas fajta állapotban éreztem magam. Még álmodtam is. 

Egy hegyen voltam... Egy nagyon magas hegyen. Akármerre néztem, mindenfelé erdők terültek el, és kis patakok csordogáltak az árnyas lombok közt. Alig láttam mást, a zöld rengetegeken kívül, csak egy aprócska falu-féleséget. Gyönyörű volt a kilátás, de valahogy megrémített, olyan mű volt az egész. Egy madárpár szállt fel a lombok közül, éles hang kíséretében. Kissé riadtan hátrafordultam, hogy megnézzem, honnan jött a hang. Egy ösvényt pillantottam meg magam mögött. Mivel nem volt jobb ötletem, elindultam rajta. Komótosan leértem a hegytetőről, miközben átgondoltam a dolgokat. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy meghaltam... Igaz, katonaként fel voltam rá készülve, hogy bármikor meghalhatok, de valahogy... nehéz volt elfogadni.

Ahogy így elmerülten néztem az eget, valamiben megbotlottam és vagy 2 m-t estem.

- Au! - valaki fájdalmasan felkiáltott. A fejemet simogatva néztem vissza, keresve, hogy miben eshettem el. Pontosítok: kiben!

- Jól vagy? Ne haragudj, nem figyeltem! - szabadkoztam, miközben feltápászkodtam a földről és leporoltam magam. Az illető éppen gyógyfüveket szedett a poros út szélén. Most épp az oldalát fogta, ahol nekimentem. 

- Semmi bajom - mondta, majd felém fordította tekintetét. Finom, törékeny arca volt, haja felfogva egy édes kontyba, lila szemei, pedig meglepetten meredtek rám.

- E-EREN!? 

- Te ki vagy? Ismerjük egymást?
- Um... Nos... Olyasmi.

"Egy ilyen lányra biztosan emlékeznék... " - gondoltam magamban.

-Fujiri szemszöge-

Csak egy pillanatra csuktam be a szemem, de azonnal elnyomott az álom...

Otthon voltam, a kis hegyi falunkban. Olyan nosztalgikus volt minden; a házak jellegzetes fenyő illata, az ég kék színei, a szellő lágy és barátságos érintése, ahogy felkapja a hajam. Annyira hiányzott már. Igaz, nem sok ideje vagyok már távol tőle, talán pár hete csupán, de mégis, ez az idő egy örökké valóságnak tűnt. Imádtam itt élni és nagyon nehezen döntöttem amellett, hogy a bosszúmat beteljesítve eljövök innen.

Álmomban még anyával is találkoztam, aki már 5 éve halott... Az ő kérésére indultam el gyógynövényeket szedni, mikor valaki felesett bennem. Talán nem kellett volna az út szélére guggolnom... Fájdalmasan dörzsölgettem a hátam, majd mikor megláttam az illetőt, akivel összeütköztünk, a lélegzetem is elállt. Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd felkiáltottam.

- E-EREN!?

- Te ki vagy? Ismerjük egymást?
- Um... Nos... Olyasmi. Ha felébredsz végre, akkor katonatársak leszünk - mondtam halvány mosollyal az arcomon. 
- Hogy érted azt "ha felébredek"?
- Emlékszel arra mikor felfalt egy titán?
- Igen, persze- De várjunk, honnan tudsz te erről?
- Az most lényegtelen, majd elmagyarázom rendben? A helyzet az, hogy nem haltál meg. Titánná változva kitörtél az óriás gyomrából és jelenleg kómában vagy.
- Szóval nem haltam meg... ? - a fiú arcának vonásai kicsit meglágyultak, majd szeme sarkába gyűlt könnyek egyszerre törtek ki. A sós cseppek megállíthatatlanul csöpögtek az álláról, miközben ő széles mosollyal törölgette a szemét. Olyan boldognak látszott, hogy én is elérzékenyültem.
Kicsivel később megnyugodott és hálás tekintettel nézett rám.
- Köszönöm.
- Mit?
- Hogy átadtad ezt a fantasztikus hírt. Már azt hittem meghaltam.
- Igazán nincs mit.
- Eren Jäger vagyok. Téged... ?
- Hattori Fujiri vagyok. És itt éltem egy jó darabig, ezen a helyen.
- Nem értem mire célzol.
- Ez a hely nem a falakon belül van.
- Tessék?
- Mindenkinek ez volt az első reakciója. Armin-sannak, Conny-sannak, Jean-sannak...
- Te ismered a kadéttársaimat?
- Nem olyan régóta mint te. Egy napja. És nem mindegyikőjüket.
- Értem. Elmagyarázod, hogy lehet egy ilyen virágzó falu a Mária falon túl? 
- Nos... Ez egy nagyon hosszú történet. Lehetne miután felébredtél?
- De...
- Kérlek!

Mélyet sóhajtott, majd picikét dühösen nézett rám.

- Rendben, de lenne még egy kérdésem.
- Mi lenne az?
- A valóságban is kék hajad van? 

Egy pillanatra belém szorult a szó, nem tudtam rá hirtelen mit mondani, de hamar észbe kaptam.
- Igen. Tudom, ronda mi? - egy tincset vettem a kezembe, majd szórakozottan csavargatni kezdtem, miközben a földet bámultam. Eren, látva a reakciómat, kicsit megijedt, majd dadogva elkezdte mondandóját.
- Ne-Nem! Nagyon szép. Csak olyan...
- Szokatlan? Természetellenes? Bizarr? Abszurd?
- Különleges.
Meglepetten néztem rá. Otthon baljóslatúnak, gonosz varázslatnak tartották, de a falon belüli emberek rendkívül elfogadóak (csak akikkel eddig találkoztam). 
- Köszi. 

- Nem értem mit köszönsz... Semmi érdekeset nem mondtam - tsundere-sen elpirult, miközben elfordította tekintetét. 

Felébredtem. Eren ágyának szélén feküdtem, hátamra valaki egy takarót terített. Körbenéztem a szobában. Arminék sehol nem voltak. Felemeltem a fejem, majd észrevettem, hogy a fiú...

Minna-saan~, olyan kegyetlenek vagytok hozzám! 😢😢😢 Egyre hosszabb részeket hozok és ti egyre kevesebben olvassátok! És még kommentelni sem kommenteltek! Hidoiii~!! 😢😢😢 Mindegy, jövő héten hozom a kövi részt...