- Fujiri szemszöge -

Reggel hangos horkolásra keltem. Kómás fejjel a forrását kerestem, de akkor tudatosult bennem, hogy csak Eren lehet az. A fiú szorosan magához ölelt, mintha valami rongybaba lennék, amit a kislányok ölelgetnek, ha félnek az ágyuk alatt bujkáló szörnyetegtől. Csakhogy a fiú nem kicsi, és legfőképpen nem is lány.
- Eren... Hé, Eren! Ébresztő... - súgtam a fülébe, hátha meghall. De ehelyett, csak mormogott valamit, miközben még a nyála is kicsordult. - Titánok! Megtámadtak minket!
Ijedt mozdulattal ült fel, lesöpörve magáról a takarót.
- H-hol!? - kapkodta jobbra-balra a fejét.
- A fejedben. Nyugi, csak ugrattalak, hogy felkelj végre.
- Ez kegyetlen húzás volt, tudod?
- De ölelgettél, mint valami rongybabát szokás.
- Jó-jó, bocsánat. Vannak fura alvási szokásaim.
- Mint például kicsorog a nyálad?
- Ne már! Komolyan nyáladzottam??
- De nem volt vészes! Csak a párnád lett olyan - vigyorogtam, mire a fiú is felkacagott.
- Talán ideje lenne arrébb állnunk. Csatlakozni kellenne a többiekhez.
- Igen, igazad van. De az, amit az emeleten találtunk, még mindig nagyon aggaszt. Olyan volt, mintha titánok testrészei lettek volna...
- De az lehetetlen. Ha levágsz róluk egy tagot, az egyből füstölögni kezd és fokozatosan eltűnik.
- Igen, ezt tudom...
- Szerintem emberkísérletek lehettek.
- Jó, ez már kevésbé bíztató. Inkább legyen a titános sztori.
- De az nem lehet. Marad az emberkísérlet.
- Jóó... - sóhajtottam egy mélyet.
Elkezdtük összeszedni a dolgainkat, és a maradék bogyókat, amiket tegnap nem ettünk meg. Éppen lent etettük a lovat, mikor eszembe jutott valami.
- Ott hagytam valamit.
- Akkor siess, megvárlak.
Bólintás kíséretében felrohantam a második emeletre, s beléptem abba a szobába. Émelyítően büdös volt, de szerencsémre, a kimonom ujja hosszú volt, így a szám elé tudtam kapni. Az alsó kimonom anyagából letéptem egy darabot, s gyorsan belecsomagoltam egy kisebb testrészt, majd belesüllyesztettem a táskám mélyére. Visszaszaladtam a fiúhoz, aki addigra felnyergele a lovat.
- Meglett? - érdeklődött.
- Meg - feleltem, majd felpattantam a nyeregbe. - Most te ülsz hátul - böktem a mögöttem lévő helyre.
- Istenem... - csóválta a fejét.
Elindultunk. A pej csődör patái egyenletesen verték az avart, szinte roppantak a száradt levelek léptei nyomán. Az idő egészen szép volt, a fák közül egyre jobban beszűrődött a fény, mely csodálatossá varázsolta az összképet. Nem tudtam volna megmondani, milyen évszak van. Nyárhoz túl hideg, őszhöz túl zöldek a fák, tavaszhoz pedig túl sok a száradt levél. Viszont gyönyörű volt a táj. Szinte hallottam, ahogy a szél végigsöpör az egyre ritkásodó fák közt, melybe kismadarak reggeli hangversenye keveredett.
- Eren...
- Tessék?
- Szerinted mi az a szerelem?
- Huh... ? - kicsikét elpirulhatott az arca. - Ezt miért kérdezed?
- Nem tudom... Érdekel.
- Hm... Hát, az valami olyan érzés lehet, hogy minden áron megakarod védeni a másikat. Akár még az életed is nekiáldoznád.
- Értem... Köszönöm!
- Te már éreztél ilyet?
- H-hogy én? Um... Azt hiszem, igen. De már nem nagyon emlékszem rá. És te?
- Korábban azt hittem, hogy igen. De aztán rájöttem, hogy most érzem azt.
- És ki a szerencsés? Ymir? Sasha? Talán Christa?
- Te... - hajtotta a fejét zavartan a vállamra.
- É-én?
- Igen...
- Tényleg... ?
- Tényleg.
- Hát... Köszönöm.
- És veled mi a helyzet? - emelte fel a tekinetét.
- Nem igazán tudom. Kaphatok egy kis időt, hogy átgondoljam?
- Uhum... - felelte.

Egy ideig csendben vágtattunk. Nem tudtam neki mit mondani és gondolom ő sem nekem. Bántott, hogy nem tudtam neki azonnal válaszolni. Ezen gondolataimból a fiú hangja rázott fel.
- Titánok! Fujiri! Felénk tartanak!!
Sietve fel is kaptam a tekintetem, de nem arra számítottam, amit látni véltem.
- Ezek... Annie-ék!
- Ez nem igaz... Fujiri, fogd szorosan a kantárszárat. Megküzdök velük.
- Egyedül biztos nem! Én is megyek!
- Ne makacskodj! És, mi van ha-
- Eren! Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek hiszel! Kérlek, ne kezelj törékeny kis virágszálként!
A fiú beletörődően sóhajtott.
- Rendben...
Mivel még elég távol voltak tőlünk, volt időnk kitalálni egy rövidke tervet. A dolog annyiból állt, hogy Eren előremegy titánalakban, amíg én megölöm az egyszerű titánokat, akik így nem fogják hátráltatni a harcban. Ha ezzel végeztem, én is besegítek neki, ahol tudok.
A fiú gyors mozdulattal levetette magát a lóról, s a kezébe harapott. Egy vakító villanás közepette változott át titánná, majd amint észhez tért, egyből Reinerék felé rohant. Nem törődött semmivel, pár fát agyon is taposott.

- Eren szemszöge -

Éreztem, hogy most minden rendben van. Teljesen ura voltam a titántestnek, akár a sajátom lett volna. Mellé pedig, tele voltam izgalommal. Végezni akartam Reinerrel, Annieval, Bertholddal, mindenkivel, aki ezt tette az emberiséggel. És Berthold ölte meg Fujiri anyját is. Miért... ? Az ártatlan emberek semmit nem tettek ellenük! Csak reszkettek a házaikban. Erre nincs bocsánat. Mindenkit megbosszulok. Minden tönkrement családot, és minden elpazarolt emberéletet.

- Annie szemszöge -

Mikor megláttam előbukkanni a fák közül egy lovat, legbelül elmosolyogtam. Tudtam, hogy Erenék azok. Végre teljesíthetjük a küldetésünket. Talán haza is mehetünk a falunkba... Csodálatos lenne. Gyors pillantást vetettem Reiner felé, aki mellettem szaladt, vállán Bertholddal. Ő is felém fordult, s alig láthatóan bólintott. Korábban megbeszélük; míg ő megküzd Erennel, én Fujiri-vel foglalkozom.
Lassítottam a tempómon, hogy Reiner elém kerüljön, s így Eren biztosan őt válassza. Ekkor a fiú hirtelen levetette magát a lóról, s a kezébe harapott, majd pillanatok leforgása alatt titánalakban kezdett Reiner felé futni. De a lány még mindig a lovon ült, s halál nyugalomban vágtatott a minket kísérő ostoba óriások felé. Szóval azt tervezi, hogy végez velük, mi? Hát kár, mert én nem szeretnék fair küzdelmet.
Gyorsabbra vettem a tempót. Egyenesen a kék hajú lány felé tartottam, aki úgy tűnt, eléggé megszeppent, amint észrevett. Majd miután visszatért a lélekjelenléte, a kardjaiért nyúlt. Meg kell hagyni, egészen érdekes fegyverek voltak. Vékony volt a pengéjük, s keskeny, élük csak az egyik oldalán volt. De amit a legfurábbnak találtam, az a penge erős íve volt. Ahonnan származom, ott egyenes kardokat használunk, melyeknek mindkét oldalán található él. Azokkal védtük meg magunkat a környező királyságok katonáitól.
A lány is levetette magát a lóról, s felém kezdett el futni. Kicsit meglepő a vakmerősége, hiszem vagy 15-ször akkora vagyok, mint ő.

- Fujiri szemszöge -

Amint észrevettem, hogy a titánlány felém tart, kicsit leblokkoltam. Mi van, ha nem sikerül megölnöm. Ha habozok egy kicsit is? Akár bele is halhatok... Nyugalom. Nem szabad megijesztenem magam. Ha meghalok, meghalok. Elvégre, otthon az életem volt a tét minden küldetésnél. Egy 15 méteres lány csak nem okoz nekem gondot. A haláltól pedig nem kell félni. Azt hiszem...
Levetettem magam a lóról, holott tudom, azon sokkal gyorsabb vagyok, de adott egy szabadságérzetet a tudat, hogy nem a nyeregben ülök.
Mikor már alig csak méterek választottak el miket egymástól, nagy lendületet véve elrugaszkodtam a földről, s egyenesen a lány szemét vettem célba. Amíg regenerálódik, lesz egy kis időm kivágni a testét a titán nyakszirtjéből.
Már lendítettem is karomat, de Annie elmozdult: egyenesen az orrcsontjába döftem a kardomat. Kezeivel a sérült pont után kapott, s gyorsan el kellett tűnnöm onnan, hogy ne lapuljak ki hatalmas tenyere alatt. Az egyik kardom sajnos ott maradt. Nem volt elég időm kiráncigálni, így a lány erős mozdulattal kirántotta az orrából, s kettétörte szeretett fegyvert. Veszteségérzet fogott el, de nem sopánkodhatok egy kard miatt. A lány már éppen lecsapni készült rám, de szerencsémre elég gyors voltam, s könnyen kitértem. Már épp a következő támadásomat tervezgettem. Elvágom az idegvégződéseket a karjaiban, hogy azokat ne bírja használni. Újabb támadása elől ugrottam el, és a lendületből amit nyertem, könnyedén a vállára szökkentem. Mielőtt észlelte volna, hogy hol is vagyok, lemetsettem a karját. Fájdalmas üvöltés hallatszott, s a lány a karjához kapott, csakhogy az már nem volt a helyén. Meglepettségét kihasználva a másik végtagját vettem célba. Csakhogy nem voltam elég gyors... Annie időben észrevette, mit tervezek, majd egy mozdulattal lesötört a földre. Próbáltam lábra érkezni, de megbicsaklott a bokám, miközben hangos reccsenés süvített át a levegőn. Összecsuklottam a poros talajon, s összegömbölyödve szorítottam a fájó lábam. De a lány sem volt rest. Hatalmas lábfejével a testem felé lendült, s már rám is taposott...

Ne haragudjatok, amiért ilyen későn hoztam a részt, csak a harcjelenettel kicsit meggyűlt a bajom. Ha minden igaz, a következő, vagy az azutáni fejezet lesz az utolsó.