Már forrt a vérem az idegtől. Itt lovagolok teljesen tehetetlenül, már vagy 20 perce egy 14 méteres titánalakváltó után, aki elvitte a társam. Ackermann-san is összevissza szitkozódott magában, mire megkapta az engedélyt a támadáshoz. Úgy látszik, Smith-san nem szeretné elsietni a dolgokat. Lehet, hogy éppen ez fogja a vesztünket okozni. 
Végre az erdőhöz értünk. Mint kiderült, Annie nem tétovázott sokat, egyszerűen belevetette magát a sűrűbe. Pechére, ez éppen kapóra jött nekünk, ugyanis az erdőben nálunk az előny a manőverfelszerelés miatt. Persze, nekem olyan mindegy lett volna, hisz rajtam nincs felszerelés, csak a hátamra kötözött két kard. Hogy hogyan harcolnék így? Ez elég egyszerű; 4 éves koromtól folyamatosan csak edzettem. Mindegy egyes izmom arra lett képezve, hogy a földről tudjak 20 métert ugrani. Kicsit hihetetlen, nem igaz? Azt mondanád, ez fizikailag lehetetlen, de ez egy elég csekély dolog például a titánok létezéséhez képest. 
A hadnagy fürgén szökkent a levegőbe, s a fákon át ugrálva vette üldözőbe a titánlányt. Bennem is harci láz égett, de sajnos nem kaptam engedélyt. Ackermann-san azt mondta, maradjunk készenlétben, ameddig ő felméri a gyenge pontjait. Smith-sanék most nem tartottak velünk, úgy gondoltuk jobb, ha ők gyorsan megkerülik az erdőt, hogy utána szemből tudjunk rájuk támadni. 
Alig bírtam megülni a lovon, legszívesebben én is Erenék után eredtem volna ahelyett, hogy csak vágtatunk feléjük, gondoskodva arról, hogy Annie ne tudjon meglógni. 
Percek múlva fel is tűnt a hadnagy kicsi és karcsú alakja. Valakit hozott a hátán... Eren? Ő az, igaz? Mérhetetlen megkönnyebbültség fogott el, amint megpillantottam a fiú gyönyörű türkizkék szemeit. Az a három-négy óra, mialatt üldöztük őt, napoknak, vagy talán heteknek tűnt. Nem értettem miért, de a titánfiú nagyon a szívemhez nőtt. Má-mármint nem úgy, hogy szeretem! Félre ne értsetek, egyszerű barátomnak tartom. Csak... Aggódtam érte. 
- Hadnagy! - kiáltott fel csillogó szemekkel az egyik katona. Talán Ackermann-san a példaképe lenne? Meg is tudom érteni, fantasztikus katona lehet, ha egymaga elbánt Annie-ékkal.  

Lassan, de biztosan haladtunk hazafelé. Eren megkapta az egyik pót lovat, így most mellettem vágtatott. Egész végig csendben lovagoltunk egymás mellett, mígnem fel nem tettem egy elég hétköznapi kérdést. 
- Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? 
- Nem. Jól vagyok, köszi - fordult felém. Tekintetünk találkozott, de én pár másodperc múlva elkaptam a fejem. Újabb néhány perces némaság ereszkedett közénk, amit most a fiú tört meg. - És, te? Nem sérültél meg? 
- Um, dehogy. Te sokkal nagyobb veszélyben voltál, mint én. Ki tudja, mit terverztek veled... - iszonyatosan fájt ezeket a szavakat kimondanom. Mert igaz volt mind. Akármit tehettek volna a türkizszemű fiúval, bármilyen borzasztó, felkavaró dolgot. Kísérletezhettek volna rajta, vagy akár felboncolhatták volna... Még a gondolatába is beleborzongtam.
- Minden rendben! Simán titánná változtam volna és szétvertem volna a seggüket! - vigyorgott. Én erre szélesen elmosolyodtam, s egyik kezemmel elengedve a kantárt, szívemhez szorítottam az öklömet, akár a tisztelgésnél szokás. "Megtisztelő lesz veled küzdeni."
Eren egyből érette az üzenetet, majd ő is határozott mozdulattal a mellkasára rakta a kezét. - Mellesleg... Bertholdék egy titán vállán voltak, nem igaz? - komolyodott el.
- Igen... Ők is alakváltók, úgy, ahogyan te. Reiner a Páncélos óriás, Berthold a Kolosszális... És Annie is egy közülük. Szerintünk ő volt az, akin menekültek.
- Hogy... Annie... ? - nézett rám üres, hitetlenkedő tekintettel. - Nem, ez biztos valami véletlen lehet, nem lehetett ő... 
Szánalommal néztem rá. A kezeit bámulta, melyeket erősen a gyeplő köré font. Talán nem kellett volna elmondanom neki. Végtére is, szerintem szerette Annie-t. Hm, szerelem, mi? 
- Ne haragudj, lehet, hogy nem kellett vol-
- De Annie nem tenne ilyet! Miért akarná az emberiség pusztulását? 
- Nyugodj le, kérlek. Ráérsz akkor idegeskedni, mikor visszaértünk. Most próbálj lazítani - a fiú lecsillapításával bajlódtam, de úgy tűnt, rengeteg kérdés fogalmazódik meg benne. Nem lehet könnyű ezt így egyszerre feldolgozni, de nem szabad elragadtatnia magát. Először jussunk vissza épségben.

- Annie szemszöge - 

"A fenébe! Az a nyomorult törpe!" Szitkozódtam. Zeke ki fog nyírni. Pedig fantasztikus lehetőség volt. Így most, hogy lelepleződtünk, nem mehetünk vissza. Oh, hogy a francba! 
Idő közben kikászálódtam a titántestből, s a fiúkkal beszéltük át, hogyan tovább. 
- A picsába is! A hadnagy mindent elszúrt! Mondtam, hogy ne siettessük, de nektek akkor is akaródzott már a fal betörése, mi? - mérgelődött Reiner. - Jobban a bizalmukba kellett volna férkőznünk. Ez így semmire nem volt jó, csak lelepleztük magunkat! 
- Nehezemre esik ezt kimondanom, de igazad volt... - sóhajtottam. 
- Valamit ki kellene találnunk. Talán még utánuk mehetnénk. 
- Ugyan már! Te is láttad, mennyi emberük van. Sőt, lehetnek még máshol is készenlétben. Kész öngyilkosság lenne. 
- Hm... Nem is rossz az ötlet - csillantak fel a szemeim. - Ha mind titánalakban támadnánk, sikerülhetne is a dolog. 
- Ez őrültség! Ne mondd már Annie, hogy te is egyetértesz vele! - nézett rám könyörgően Berthold. 
- Pedig nem mond hülyeséget. Talán berezeltél? Hárman csak el tudnánk bánni egy maroknyi katonával. 
- Én ebbe nem akarok belemenni. És, ha nem térünk vissza élve? Rivaille hadnagy hogy elbánt velünk? A parancsnok szerint Hattori még őt is lekörözi. Meg kéne beszélnünk a a továbbiakat Zekével! 

- Csak jól leszúrna minket, hogy még egy kölyköt sem bírunk elrabolni - ráncolta a szemöldökét Reiner. 
- Nyugi, Berthold! Jó lesz! - tettem a fiú vállára a kezemet. - Eren még gyenge, szóval őt nem tudják bevetni ellenünk.
- Huh... Legyen. Indulás!

- Eren szemszöge -

Annie is... áruló lenne? Nem, ezt nem tudom elfogadni. Hattori biztosan tévedett. Annie lehet, hogy néha nagyon rideg és szarkasztikus, de tudom, hogy jó ember. 

Nincs jó vagy rossz... Az emberek önző módon mindig a saját nézőpontjukat tartják jónak, s a vele ellenkezőt rossznak. Lehet, hogy ők cselekszik a jót, s mi vagyunk a gonoszak. A világ, nézőpontokból áll, semmi másból! 

"Mi ez?" Kaptam a fejemhez. Valami emlékfoszlány lehetett, de nem emlékszem, honnan. Egy kislány hangja csengett a fejemben, s egy pillanatra megjelent előttem egy apró termetű lányka, úgy annyi idős lehetett, mint én, mikor megmentettem Mikasa-t. Az arcát sajnos nem tudtam felidézni, csak az alakját. De mikor találkozhattam én egy kislánnyal? Merthogy nem Mikasa, az is biztos. Ez még korábban történt... 
- Mi történt? Eren! - nézett rám aggódó tekintettel Hattori. 
- Hattori? Oh, semmi, az ég-világon semmi. Teljesen jól vagyok. Csak még kicsit szédülök. 
- Akkor jó. Mellesleg, téged is megkérhetlek, hogy hívj a keresztnevemen?
- Miért, a Hattori nem a keresztneved? 
- U-um. Nálunk elől van a vezetéknév. Jeannak is legutóbb magyaráztam el.
Nem értettem miért, de mikor kimondta a fiú nevét, enyhe düh fogott el. 
- Hmm, akkor... Fujiri? 

A lány széles mosollyal az arcán biccentett egyet.
"Olyan szép ilyenkor. Látszik rajta, hogy a szívéből jön. Meg szeretném védeni ezt a mosolyt. Hogy csak én láthassam, senki más." Mikor lettek ilyen önző gondolataim? Egyáltalán miért gondolok én ilyenekre??? Alig egy hete ismerem csak, de mégis... Olyan, mintha találkoztunk volna már. Az a hosszú, kék haj, melyet vidáman kap fel a szél, a kedves íriszkék szempár, melyről azt hiszem, hogy tudom milyen, de ezernyi titkot rejtegethet magában. S az ismeretlen erő, melyről a parancsnok annyit áradozott. Vajon igaz lenne?
Hm. Magamban elmosolyodtam. Mikor is lettem én ilyen költői?
- Eren! Hát jól vagy! - hallottam egy ismerős vékony, mégis fiús hangot. Egyből hátra kaptam a fejem, tulajdonosát keresve.
Szőke barátom, s az egysége közelített felénk. A fiú szélesen mosolygott, hevesen integetve.
- Armin! - kiáltottam egyszerre Hatto- azaz Fujiri-vel. Összenéntünk, majd mindketten felnevettünk.
- Olyan jó titeket látni - ért mellénk percekkel később a szőke. - Reménykedtem benne, hogy semmi bajotok, de azért csak megkönnyebbültem most.
- A hadnagy érdeme, hogy láthatsz most - böktem a férfi irányába.
- Rivaille-san olyan csodálatos - áradozott Armin. - Szerintem fantasztikus katona. Egy nap, bár én is olyan erős lehetnék, mint ő. 

- Leszel Armin - szólt a kék hajú lány biztatóan. 

- De te már most is nagyon jó stratéga vagy. Szerintem jobb is, mint ő.

- Köszönöm... - pirult el a fiú a kedves szavak hallatán. 

- TITÁNOK! - kiáltott fel rémülten az egyik katona. Pedig már éppen elértük volna Trost-ot! Fenébe! 
Egy szőke, női testű óriás közelített felénk, nyomában a Páncélossal. Az utóbbi vállán egy fiú álldogált. 
Ő... Annie lenne? De nem... A lány nem tenne ilyeneket. Ismerem. Sőt... Kedvelem is. De ez lehetetlen. 

A két bestia mögött, bugyuta képű, lomha mozgású óriások közelítettek felénk.

Minna-saan! Itt van az új rész! Mostanában inkább erre a történetre próbálok majd koncentrálni, mert hamar be szeretném fejezni (ilyen 25-30 fejezet körülire gondolok), ugyanis mint a Díjak/Kihívások című "könyvemben" is említettem, új történet jelent meg a kis buksimban. Természetesen a másik történetem is haladni fog, csak jóval lassabban. Köszönöm, hogy olvassátok a történetem! Ha tetszett nektek, kérlek vote-oljatok, vagy kommenteljetek, hogy erőt adjatok a továbbiakhoz is! ❤❤❤❤❤