Egy szeptemberi napon Dumbledore professzor az irodájába hívatta a tanárokat. Piton professzor magában az igazgatót ócsárolva, amiért miatta félbe kellett hagynia egy dupla bájitaltant, ment az igazgatói iroda felé. A kőszörny elé érve kimondta a jelszót - Citrompor. - ekkor a kőszörny félreugrott és az igazgatóhoz vezető lépcső emelkedni kezdett. A professzor ráállt az egyik lépcsőfokra és az lifthez hasonlóan vitte felfelé őt. Mikor az ajtó elé ért bekopogott, majd egy hang kiszólt - Jöjjön be! - ezzel a lendülettel be is nyitott az ajtón. Ő érkezett utoljára, a többi tanár már mind ott volt. Piton végignézett a társaságon, majd az igazgatói asztalra tévedt a tekintete. Ott egy pólyába bugyolált gyermeket, és egy mellette heverő levelet pillantott meg. Elcsodálkozott - ami természetesen nem ült ki az arcára - majd megszólalt. - Miért hívott minket ide Albus, és ki ez a gyermek? - Az igazgató nem szólalt meg, csak átnyújtotta az eddig asztalon pihenő levelet. Amiben a következő állt:

Tisztelt igazgató úr,

ez a gyermek olyan erővel bír, amelyet még nem képes kontrollálni. Mi már nem bírunk vele, de nem szeretnénk ha az ereje miatt a Szent Mungóba zárva kéne leélnie az életét. Bízunk abban, hogy maga jó ember és hogy képes lenne elbírni a lány erejével. Arra kérnénk magát, hogy szállásolja el gyermekünket a Roxfortban és társaival együtt neveljék fel. Tudjuk, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely ahová a gyermekünket küldhetnénk, és azt is, hogy ott jó kezekben lesz. Kérjük tartsa titokban az erejét és ne hagyja, hogy a Szent Mungóba kerüljön! Normális életet szeretnénk a lányunknak, nem azt, hogy bezárva kelljen leélnie az életét. Bízunk a jószívűségében.

                                       két aggódó szülő

Piton csodálkozva olvasta a levelet. Mégis milyen erővel bír ez a gyermek, ami miatt a szülei lemondanának róla? Akkor ocsúdott csak fel, mikor az eddig az asztalon szunyókáló gyermek kitépte a kezéből a levelet, majd ránézett és mosolyogni majd nevetni kezdett. Abban a pillanatban, ahogy elmosolyodott apró bimbók jelentek meg a bőrén, melyek mikor elnevette magát kinyíltak és színes virágok kezdték borítani a csecsemő bőrét, kivéve az arcát. A szobában mindenki döbbenten nézte a csöppséget, aki a tekintetüket látva még jobban nevetett, ekkor a virágok világítani kezdtek, amikor abbahagyta a nevetést, pedig ők sem világítottak már tovább. A gyermek továbbra is mosolygott és a bőréről sem tűntek el a virágok. A ledöbbent felnőttek közül végül McGalagony szólat meg először. - Mit fog kezdeni a gyerekkel Albus? - kérdezte, miközben egy aggódó pillantást vetett a csecsemőre. - Természetesen azt amit a levélben írtak. - válaszolta mosolyogva, a mindig jó kedélyű igazgató. - Azt akarja, hogy a kastélyban tanárok neveljék fel? - kérdezte döbbenten Piton professzor. - A szülei ezt akarták, valamint ha mi nem fogadjuk be, valószínűleg a Szent Mungóban köt ki, kétlem, hogy a szülei idehozták volna, ha csak a boldogságtól törne elő benne a mágia. - nézett az igazgató a gyermekre, aki most újból békésen szunyókált. Majd folytatta. - Ki tudja mi történik ha szomorú, vagy mérges? Ha tudomást szereznének róla, biztosan a Szent Mungóban élné le az életét. - A professzorok egytől-egyig mind a cipőjük orrát kezdték tanulmányozni. - Tehát akkor... - vette volna át a szót újra McGalagony, de Dumbledore félbeszakította. - Tehát akkor a Roxfort ezennel befogadja ezt a gyermeket, és mi tanárok fogjuk felnevelni, hogy titokban tartsuk a képességeit. Így megóvjuk őt attól, hogy bezárva kelljen élnie. - A tanárok egy pillanatig döbbenten néztek az igazgatóra, de be kellet látniuk, hogy annak igaza van és a gyermeknek ez lesz a legjobb, így csak bólintottak egyet. - Remek. - szólalt meg újból az igazgató - visszamehetnek az óráikra, addig én és Poppy gondoskodunk a gyermek szállásáról. - Piton a többi tanárral együtt indult volna vissza az órájára, amikor az újra éber csecsemő meghúzta talárjának ujját, mire a professzor visszafordult az asztal felé. A kisbaba kezeivel felé nyúlt és kézfejét becsukta, majd újra kinyitotta ismételve a mozdulatot, miközben szűntelenül mosolygott. Zöld szemével és vörös hajával egy pillanatig, mintha Lily Evansra emlékeztette volna. A professzor azonban szinte rögtön elhessegette ezt a gondolatot és elfordult a gyermektől, hogy visszatérhessen a bájitaltan órájára. A csecsemő először döbbentnek tűnt, majd sírni kezdett, mire a bőréről a nemrég újra megjelent virágok eltűntek, és a szobában esni kezdett az eső. Piton a sírás hangjára először mintha lefagyott volna, ám mielőtt újra elindulhatott, vagy visszafordulhatott volna, az igazgató hangját hallotta a háta mögül. - Ejnye Perselus, vegye fel, látja hogy kedveli magát. - mondta az igazgató mosolyogva, látszólag szórakoztatta a kialakult helyzet. Az említett morgolódva megfordult, majd a gyermekhez lépett. Abban a pillanatban amint az megpillantotta, abbahagyta a sírást és az eső is elállt, majd nevetni kezdett és a virágok is újra megjelentek a bőrén, miközben újból a kezét kezdte nyújtogatni a professzor felé. - Gyerünk vegye csak fel. - Bátorította a férfit Dumbledore. Amaz csak ciccentett egyet majd óvatosan karjaiba vette a kisbabát, aki ekkor szorosan hozzábújt, majd újra mély álomba merült. Ahogy a csecsemőt nézte, Piton nem bírta ki, hogy ne üljön ki az arcára egy halvány mosoly. - Úgy tűnik, nem csak neki lesz jobb ha itt marad. - Jegyezte meg kedélyesen az igazgató, aki eddig mosolyogva figyelte a jelenetet. A professzor csak újra ciccentett egyet, de a gyermeket továbbra is a karjaiban tartotta, mire az idősebbik varázsló ajkain csak még szélesebbre húzódott a mosoly.