7. fejezet

-Végülis miért jöttél be értem? -kérdeztem Anaziktól, miközben távolodtunk el az öngyilkos erdőtől.
-Hát, tudod, nem a legkellemesebb érzés tehetetlenül végignézni, ahogy valaki megöli magát -nevetett halkan.
-Azt mondtad, te nem fogsz bejönni értem. Igazam van, vagy igazam van? -kérdeztem mosolyogva.
-Igen, pontosan ezt mondtam. De hé! Te figyeltél rám közben?
-Többnyire.
-Az meg hogy lehet?
-Nem tudom. Egyszer majdnem kijutottam, emlékszem, de aztán megjelent anya... és... nem tudtam uralkodni az érzéseimen... Annyira hiányoznak! -panaszoltam.
-Elhiszem... De most nincs idő ezen búslakodni, gyere, keressük tovább a vattacukor erdőt!

Egy szemhunyásnyit sem aludtunk, csak mentünk az időközben felfedezett jelzőlámpák után. Majdnem lecsukódott a szemem gyaloglás közben, de ekkor Anazik fölkiáltott:
-Hé, nézd csak, Majawi! Hála az égnek! Itt a vattacukor erdő! El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk!
-Mi... -eszméltem föl. -Hűha... tényleg itt vagyunk?!
-Itt bizony! Na menj szépen, és hozd a vattacukrot!
-Megyek! Mennyit hozzak? -kérdeztem már inkább magamtól, majd hátrakiáltottam, miközben egyre beljebb merészkedtem az erdőben. -Hé, Anazik, ugye ehetek a vattacukorból?
-Fogalmam sincs, egyél. De siess, hátborzongató ez a hely!
-Ne parázz, jövök már -nyugtattam, majd megindultam.
-Mi a fenének ennyi? -kérdezte Anazik a kezemben lévő vattacukor mennyiséget látva.
-Elég régóta nem ettem, farkas éhes vagyok!
-Jó, tessék, itt egy levélszatyor -tépett le a melletünk levő kukáról egy szatyor szerű valamit. -Na, tedd bele, csak menjünk már innen! -duzzogott Anazik, mire ismét útnak eredtünk.
-Köszi. Amúgy... Anazik. Miért nem repülsz fel, és viszel magaddal engem is? -tettem fel a nyelvemet régóta piszkáló kérdést. -Sokkal gyorsabbak lennénk, és többet is látnánk! Egy szempillantás alatt visszatérnénk oda ahonnan jöttünk!
-Ez bonyolult...
-Gus lehet, hogy már meghalt! Ha azért történik ez meg, mert kifutunk az időből, akkor tudni akarom az okát! Mondd el!
-Jó... de ne nyafogj már!
-Nem nyafogok, mi bajod van neked?! Mond már, Anazik!!!
-NEM TUDOK REPÜLNI!!!
-Mi... micsoda? Miért? És ezt nem akartad elmondani?
-Nem tudok... Soha senki nem tanított meg, magamtól meg nem jövök rá, hogy kell...
-Ez lenne a gond? Ennyi? Na, gyere, annyira nem lehet bonyolult, segítek!
-De, ez nem ilyen egyszerű! Egy mormi nem tanul meg egyik percről a másikra repülni! Ehez hónapok, lehet hogy valakinek évek kellenek! Egyszer a nevelőapám meg akart tanítani, de én sem a türelmemről vagyok híres... 5 hónapon keresztül próbálkoztunk, még elméletet is tanított, de nem ment... És mostmár nem is fog menni. -mondta szomorúan, majd eltűnt.

-Anazik! Hol vagy? Nem gondoltam, hogy ezzel megbánthatlak. Kérlek gyere vissza!
Csalódottan tudomásul vettem, hogy egyedül kell folytatnom az utamat. Csak követem a jelzőlámpákat, aztán valahogy majd visszajutok.