3. fejezet

Két nap múlva, a szüleimtől elbúcsúzva, megindultam oda, ahonnan indul az űrhajó. Az űrhajó hatalmas volt, nem is értem, miért csak minket hívtak ide, mikor még két ember biztosan befért volna, de ha még egy kört mennek, akkor plusz 200 embert is megmenthettek volna. Ahogy megindultunk, borzalmasan rosszul lettem, majd elaludtam.
Mikor fölébredtem, a fél csapat még mindig szunyókált. Biztosan itt olyan a levegő, amitől mindenki elalszik, vagy nem is tudom... Kinéztem az ablakon, és az ámulattól majd hanyatt estem! Az űrben siklottunk, és a távolban... a távolban egy lila, lyukacsos bolygót láttam (ami úgy nézett ki, mint a Hold, csak épp más színben). Ahogy leszálltunk, egy újabb hátas következhetett volna, ugyanis a bolygó tele volt lila kis lényekkel!
-Sziasztok! Mi mormik vagyunk, itt élünk Athanemisben. Ti hogy kerültök ide? -kérdezte az egyik kis lény. Ezek a földönkívüliek lila cukorból álltak, és fejüket csápok díszítették. Hátukat két szárny ékesítette. Meg akartam érinteni, de a lény elhúzódott előlem.
-Üdvözletem ööö... mormi uraság! Én Kardos Péter vagyok, a Föld nevű bolygóról jöttünk, és felsőbbrendűbbek vagyunk, mint ti, ezzel a szánalmas kis bolygóval. Le fogunk igázni benneteket, és elfoglaljuk Athanemist! -válaszolt Kardos a lila lénynek.
-Ahogy gondolja, Kardos Péter. Dragerrek! Gyertek, és tegyétek helyre ezt a néhány egyedet! -kiáltott a mormi az úgynevezett dragerreknek, akik úgy néztek ki, és akkorák is voltak, mint a pillangók, de a potrohuk helyén egy háromszög alakú test helyezkedett el. Na itt jöhetett volna mégegy hátas, és a nap folyamán még jónéhány, mivel a dragerrek szállni kezdtek felénk, majd egy-egy embert megcsípve, mormivá változtatták őket! Elrohantam, mert nem akartam ilyen lila lénnyé változni!
Gyorsan elbújtam az egyik ház mögé (ami megjegyzem, pont úgy nézett ki, mint az emberek háza), és kíváncsian néztem, mi történik. Rajtam kívül mindenkit megcsíptek, Kardost pedig elvitték. Nagyon féltem. Én maradtam Athanemisben az egyetlen ember... Elbambultam, és az otthoniakra gondoltam. Vajon most mi lehet velük?
-Te ki vagy? -szólt hozzám egy hang, én pedig ijedtemben fölsikítottam.
-Én... Én egy... ember vagyok. Maja. A Föld nevű bolygóról jöttem -válaszoltam a lila lénynek egérke hangon.
-Értem. Szia Majawi!
-Mi? Nem! Azt mondtam úgy hívnak, hogy Maja. Nem Majawi! -javítottam ki kicsit bátrabban.
-Értem Majawi -mondta, majd ráhagytam. -Az én nevem Gus. Mormi vagyok. Gyere velem, körbevezetlek!
-Rendben, jövök. -válaszoltam, hisz úgy sem volt más választásom. Ez a ház mögött meg csak nem fogok kuksolni...
Gus megfogta a kezem, és elvezetett egy nagy toronyhoz, ami tetején egy kolomp díszelgett.
-Ez itt a Torony. A tetején mindig készenlétben áll egy-egy mormi, hogy amikor közeledik az ellenség, meghúzzák a kolomp karját.
-Hű, milyen nagy! -ámultam el.
-Bizony. Nézd csak, épp most váltják egymást! -mutatta. A Torony tetején az eddig ott álló mormi helyét fölváltotta egy újabb lila lény. Hogy ezek mennyire hasonlítanak egymásra! Nem is értem, miből tudják megkülönböztetni, melyik mormit hogy hívják.
-Hé, Gus! Nem mondtad, hogy ki az ellenség...
-Nos, Majawi, a mi legfőbb ellenségeink a fautuszok -válaszolt kérdésemre. Nem sokkal lettem okosabb.
-És mik azok a fautuszok? -értetlenkedtem.
-Ezek olyan lények, mint nálatok például az oroszlán, csak épp világoskék színben, és a fautuszoknak nagyobb a feje, így az állkapcsa is. Egy falásra bekebelezi a mormikat. Van hegyes farka, és szárnya is, mint minden lénynek, aki itt él. Olykor mintázatok is vannak bennük. Nagyon veszélyes lények, de van ennél még rosszabb! A Lachathis. Ez egy félelmetes óriás, mindent megesz, ami az útjába kerül. Legyen az mormi, fautusz, vagy bármi. Őt nem tudom jellemezni, még sosem láttam, és remélem, nem is fogom -magyarázta. -Gyere, menjünk a lávaparkba.
Mormik? Fautuszok? Lachathis? LÁVAPARK? Mi a fene történik itt? Gus megragadta a kezem, majd fölrepültünk az égbe. Már ha ezt a lila ködöt égnek lehet nevezni.
-Atyaúristen, te meg mi a fenét művelsz?! -kérdeztem sikítozva. -Gus, tegyél le, hagyjál békén, kérlek, menjünk inkább gyalog!
A mormi természetesen nem rakott le, tovább repültünk a semmibe. Vagyis én nem sokat láttam, mivel a hűs szellő az arcomba csapódott, így kénytelen voltam becsukni a szemem. Mikor földet értünk, rengeteg mormi tárult a szemem elé, akik épp lávaköveken ugrándoztak, vagy a lávában fürödtek.
-Ezek... ezek itt most mit csinálnak? -kérdeztem megilletődve.
-Hát játszanak! Ez itt a mi játszóterünk! De vigyázz, ha meglátnak téged, akkor át akarnak majd változtattatni mormivá! Na, gyere, nem fog fájni, ez csak láva.
-Te megbuggyantál? Én ide be nem megyek! Meghalok! -ordítoztam hisztérikusan.
-Ó, tényleg, elnézést kérek, elfelejtettem, hogy te finoman mondva nem bírod a lávát, mint az emberek többsége -Gus kijelentésére az épp lávában lubickoló mormik fölkapták a fejüket.
-Mi? Embert mondott?
-Jézus mária itt a világ vége!
-Biztosan azért jött, hogy megöljön mindenkit!
-Na ne már. Ne röhögtessetek. Komolyan itt egy ember?
-Nem változtatták át őket?
-Látod, hogy nem, hiszen most mondta valaki, hogy itt egy ember. -hangzottak a felkiáltások.
-Úristen, Majawi, el kell tűnnünk innen! -ragadt meg újra a segítőm, és elrohantunk.
Mire föleszméltem, egy házban találtam magunkat.
-Ez itt az én házam, Majawi. Ha nem szeretnél mormivá változni akkor maradj itt -kérte Gus.
-Jó, itt maradok. De mégis meddig? -kérdeztem kétségbeesetten.
-Hát, azt nem tudom. Addig amíg a mormik megnyugodnak, mert most egy embert keresnek vattacukron-láván át.
-Hogy mi?
-Nem érdekes...
-Kérdezhetek valamit?
-Persze -válaszolta Gus.
-Hogyhogy te vagy Athanemisben az egyetlen mormi, aki kedves velem?
-Már vártam mikor kérdezed meg -tárta szét karjait mosolyogva. -Nem tudom, ezt mennyire szabadna elmondanom... de mindegy, úgyse hall minket senki. Szóval, én is a Földről jöttem. De nem ember, hanem egykor kutya voltam.
-Mi? Várj, te vagy az a kutya, akit Kardosék fölküldtek, és akiről azt mondták, hogy egészségesen visszatért?
-Hát, ami azt illeti, igen. Csak éppen baromira nem tértem vissza egészségesen. -mutatott magára majd ismét fölnevetett.
-Ezt nem hiszem el! Akkor Kardos Péter mindvégig hazudott nekünk? És ő most hol van? Hol van Kardos?
-Ezt sajnos nem tudom, de valószínűleg megölték...
-De... és a szüleim... ők ott maradtak. Nem lehetett volna valami módon őket is megmenteni? -kérdeztem könnyes szemmel.
-Talán... Annyi biztos, hogy Kardos egy hazug ember. És képzeld, vissza sem jött értem, egyáltalán nem érdekelte mi történt velem, és hogy élek-e még egyáltalán.
-De ha kutya voltál, akkor hogy változtál mormivá? Vagy itt mindenki ugyanúgy mormivá változik?
-Pontosan! Na, látod, kezded kapisgálni!
-Nem igazán...
-Jajj, időközben nem mutattam végig a bolygót! A vattacukor erdő kimaradt!
-Ó, remélem elmegyünk oda, mert farkas éhes vagyok.
-Biztosan nem, mert én, tekintve hogy cukorból vagyok, beleragadok a vattacukorba, és örökre benne maradok.
-Hű, akkor mégse megyünk oda. Oké, ezeket értem, de mit fogunk itt enni?
-Van egy hűtőm. Mi mézes kenyeret szoktunk enni. Szereted?
-Hmm, imádom, menjünk is!