2. fejezet

Másnap apa elment még néhány palack vízért, így én úgy döntöttem, elmondom anyának, amit az öregembertől tudok.
-Anya, gyere csak, mondani szeretnék valamit! -hívtam.
-Jövök már! -kiáltotta valahonnan, majd előkerült. -Na itt is vagyok! Mit szeretnél mondani Maja?
-Tegnap, tudod, mikor vizet hoztam... mikor olyan sokáig elmaradtam... nem is azért, mert nagy volt a sor -kezdtem.
-Rögtön gondoltam Maja, csak nem akartam szóvá tenni, mert mostmár tudom, valamiért el akartad titkolni előlünk. Tehát, miért maradtál olyan sokáig? -kérdezte.
-Útközben megállított egy öregember. És azt mondta, lesznek, akiket kiválasztanak, akik túlélhetik a katasztrófát, és őket elviszik egy másik bolygóra, ahol van élet, és ott fog tovább élni az emberiség. Azért nem akartam elárulni nektek, mert az öregember azt mondta, a gyerekekből, a dolgozó emberekből, és a leendő anyukákból fognak válogatni. Rengeteg kérdésem lett volna még, de a bácsi elment -meséltem. Anya csodálkozva nézett rám. Láttam a szemében, hogy mindjárt sírva fakad.
-Hűha! -próbálta leplezni csalódottságát. -Tehát, ha jól értem, bekerülhetsz a szerencsések közé. De mi alapján válogatnak?
-Nem tudom... De én nem akarlak titeket itthagyni! -fakadtam sírva, majd anya vállára borultam.
-Semmi baj, majd megoldjuk kicsim! Ne sírj, még van időnk! -motyogta anya könnyeivel küszködve.

Pár nap múlva a postás csöngetett az ajtón, egy levelet hozva. Ez állt benne:

Kedves Admaczki Maja!
Valószínűleg hallotta, hogy közeleg a katasztrófa. De ne csüggedjen! Képzelje, lesznek olyan kevesek, akiket elszállítunk egy Athanemis nevű bolygóra, ahol tovább tudunk élni. Ön egy szerencsés 14-20 év közötti kiválasztott, akit ELVISZÜNK, ÉS TÚLÉLHETI A KATASZTRÓFÁT! Várjuk Önt holnap, 14:20-kor a Karszti gimnázium tornacsarnokában, ahol megtudhatja a részleteket. Sándor Mihály utca 16. Kérem, szíveskedjen megjelenni.
Tisztelettel: Kardos Péter

Anyával ámulva néztük a levelet. MEHETEK ATHANEMISBE!
Ám örömöm lassan átváltott szomorúságba, mert tudtam, hogy anyáékat itt kell hagynom. Sírva borultam a vállára.
-Ó anya, én... én nem akarlak... nem... -dadogtam sírva.
-Semmi baj, Maja, te még fiatal vagy, hasznos a következő generáció számára. Miattunk ne aggódj -pityergett anya is. -Hazahívom apádat, és annyi időt töltünk együtt, amennyit csak lehet. Jó lesz? -kérdezte felvidítás céljából.
-Rendben... -válaszoltam.
Amint apa hazaért, magamhoz szorítottam, és úgy éreztem, soha-de soha nem akarom elengedni.
-Szeretlek titeket, nem akarlak itthagyni meghalni! -bőgtem.
-Mi is szeretünk Maja, semmi gond... -sírt apa, majd időközben anya is odajött, megölelgetni, és ő is sírva fakadt.

Másnap, a megadott időpontban odamentem a gimibe, kíváncsian várva, mi fog történni. A tornacsarnokban gyűltünk össze. Nem túl sok ember volt a kis helyiségben, amin elcsodálkoztam, mert azt hittem, sokkal több embert hívtak ide. Pontban 14:20-kor az a bizonyos Kardos Péter elkezdett beszélni.
-Jó napot kívánok! Én Kardos Péter vagyok, ennek az egész projektnek a kitalálója, és most, szerencsém lehet meg is valósítani azt. Mint a levélben már megtudhatták, azért gyűltünk itt össze, mert Önök azon kevesek, akik túlélhetik a katasztrófát. Van nekünk egy hatalmas űrhajónk, amibe mi, akik itt vagyunk, be fogunk szállni, két nap múlva. Addigis búcsúzzanak el szeretteiktől, élvezzék utolsó napjaikat a Földön. Nem kell hozni magukkal semmit, az űrhajón mindenhez hozzájuthatnak, adunk ruhát is. Az Athanemis nevű bolygó, ahova megyünk, egy nagyon jó kis hely, élnek ott más élőlények is, de higyjék el, uralkodni fogunk felettük! Ezzel nem lesz probléma! Egy kutyát küldtünk a bolygóra, aki sikeresen, egészségesen visszatért, nem kell aggódni. Kérdés? -fejezte be mondandóját.
-Elnézést! -jelentkeztem, mire Kardos szót adott nekem. -Azt szeretném kérdezni, hogy mi alapján válogattak? -tettem fel a kérdést.
-Nos, beválasztottuk a gyerekeket, a várandós nőket, és azokat, akik valami munkát végeznek, például orvosok. Ők azok, akik hasznosak lehetnek a jövőben. Ezen belül pedig sorsolással -válaszolt Kardos.
-Még egy kérdés! -tettem fel a kezem újra. -A szüleim dolgoznak, méghozzá apukám orvos, anyukám pedig építész. Őket miért nem választották be?
-Erre sajnos nem tudok válaszolni, kishölgy. Mint mondtam, sorsolással döntöttünk, sajnálom.
Szomorúan láttam be, hogy a döntésen nem lehet változtatni. Hazaballagtam, és a maradék időt a családommal töltöttem.