9. fejezet

A jelzőlámpák végül feltűnésmentesen elvezettek a központhoz, ahol föl kellett vállalnom magam... Odasurrantam a bejáratnak tűnő ajtóhoz, ahol valamilyen csoda folytán csak egy mormi állt.
-Ööö... Jónapot! Én... -kezdtem, de a mormi összerezzent, majd a hegyes kardját felém tartotta. -Hé, nyugalom, várjon! Kérem, ne! Szeretnék munkásnak jelentkezni!
-Mégis mit képzelsz te magadról? Normális vagy? Most meg kellene ölnöm téged! Hogy munkás akarsz lenni? Elment az eszed?
-Kérem, segítsen! Muszáj itt dolgoznom, hiszen mostantól itt élek! Valahogy el kell tartanom magam!
-Rengeteg olyan állás van, ahol talán elfogadnak egy embert. Menj inkább oda! Tűnés! -utasított.
-Nem! Nem megyek innen sehová, amíg egy épkézláb okot nem ad arra, miért ne jöhetnék ide dolgozni.
-Ember vagy! Ennyi az ok. Na, spuri innen, vagy kénytelen leszek megölni téged!
-És ha átmennék a próbákon? Akkor engedne?
-Milyen próbákon?
-Hát... amiket el kell végezni az összes munkásnak mielőtt idekerül.
-Nem tudom, ki mondta ezt neked, de az nagyon buta mormi lehetett. Vannak próbák, de csupán néhány naposak. És az első és legfontosabb szabályunk, hogy embert nem engedünk ide dolgozni!
-Értem. Úgy látom maga kedves mormi. Ha meg akart volna ölni, azt már megtette volna. Szóval, most azt hiszem, az én húzásom jön... -fejeztem be, majd egy határozott mozdulattal kirúgtam a kezéből a kardot, ami a kezemben landolt. A rettegő mormira szegeztem a tárgyat. -Be kell jutnom a központba! Méghozzá a börtön részlegre. Ki kell onnan hoznom a barátomat, csak ennyit szeretnék! Segítsen, vagy leszúrom! Eddig szépen kértem, sajnálom, de ehez kellett folyamodnom! Most pedig álljon föl, és szép lassan vezessen a börtönökhöz! -parancsoltam.
-Nem tudom megtenni. Ha be is próbálnánk menni, amint meglátnának, mindkettőnket megölnének!
-Biztosan van valami megoldás. Gondolkozzon!
-Nincs semmi ilye... -mondta, majd megakadt. -Várjunk csak! A láthatatlan por! Ha magadra szórod, fél óráig valamennyire láthatatlan maradsz.
-Ez remek! És hol van ez a por?
-Na, itt a bökkenő. Fogalmam sincs... Tényleg.
-Gondolkodjon! -kiáltottam, majd közelebb szegeztem hozzá a fegyvert.
-Jó, na, nyugalom! A varangyboszorkánynál van. Innen nem messze van egy tó. Ha közelebb mész, a nádasban elrejtve találsz egy ajtót. Ott le kell menni a lépcsőn, és meglátod a rút boszorkányt.
-Istenem, hogy itt mik vannak... Jó elmegyek. De honnan legyek biztos abban, hogy nem hazudik?
-Bízz bennem -mondta kaján mosollyal.
-Hát, ez nem volt túl meggyőző... Akkor inkább magammal viszem önt is. De ugye tegeződhetünk? -kérdeztem nevetve.
-Ööö, persze... Ha nem hiszel nekem, akkor menjünk. De én a lépcsőn nem megyek le, mert onnan, a barlangból még soha senki nem tért vissza. Nem akarok meghalni, vagy ilyesmi.
Sóhajtottam egy nagyot látványosan, majd megindultunk a mormi mutatta irányba. Tényleg nem kellett sokat sétálni, néhány perc alatt ott voltunk.
-Innen tiéd a terep. Ha lemész, mond, hogy a láthatatlan port szeretnéd. Vagy odaadja, vagy megöl, tekintve, hogy ember vagy.
-Nem valami bíztató... -motyogtam, majd egy határozott mozdulattal lefogtam a mormit, és a közelben talált kötéllel hozzákötöztem hátratett kézzel egy fához.
-Hé! Mit csinálsz?! Normális vagy? Azonnal engedj el!!! -kiáltozta torkaszakadtából.
-Nem tehetem, tudom, hogy úgyis elszöknél, egyedül pedig nem megyek semmire. -mondtam, majd ráhagytam. Hadd ordítson...
Kinyitottam a csapóajtó fedelét, majd a kardomat feljebb emelve, lelopakodtam a végtelennek tűnő lépcsőn.
-Hahó! Van itt valaki? -tettem fel a kérdést félve.
Beléptem egy sötét szobába, ahol egy félelmetes kacagás hallatszott.
-Hahó! Varangyboszorkány? Te vagy az? -kérdeztem újra, de nem jött válasz így folytattam. -Én... én csak egy láthatatlan port szeretnék.
Erre a kijelentésemre előugrott mögülem egy rettenetesen ronda, varangy képű, szakadt ruhájú, kocsányon lógó szemű, valószínűleg nem túl ép elméjű banya. Ijedtemben felsikítottam.
-Hogy mit akarsz? -szólalt meg rekedt félelmetes hangjával.
-Én... elnézést... csak... -hebegtem, mire a boszorkány felkiáltott.
-Bökd már ki! Ilyen haszontalan mormit még nem láttam! Mit akarsz tőlem?
-Mi? Az... aaaz a helyzet, hogy én ember vagyok... És... és láthatatlan porra van szükségem!
-Hmm... Ember, és láthatatlan por... Mire kell az neked?
-Meg kell mentenem a barátomat. Elfogták, és most a központban van. Másképp nem tudok bejutni...
-Talán segíthetek. De emberen nem tudom hogyan hat, vagy hat e egyáltalán.
-Megpróbáljuk? Kérlek! Nagyon sürgős!
-Próbáljuk... -morogta. -De nem ígérek semmit.
-Köszönöm! Hálásan köszönöm!
-Akkor köszönd, ha sikerül is -mondta, majd elkezdett kotorászni a mellette lévő szekrényben, és kiszedett belőle egy kis üveget. -Na, itt is van. Gyere csak! Ha láthatatlanná válsz, akkor fogd meg a karom, hogy tudjam, merre vagy.
A boszorkány hirtelen kibontotta az üvegcsét, majd rámöntötte. Bizseregni kezdett a lábam, majd végig az egész testem. Megnéztem a karom, még látszott. Talán tényleg nem hat a szer... Egyre jobban bizseregtek a végtagjaim, és mire ismét odanéztem, a lábamat már NEM LÁTTAM!
-Mi a... -ennyit tudtam kibökni, majd a boszorkány reakciójából ítélve teljesen láthatatlanná változtam.
-Éljen! Sikerült! Fogd meg a karom! -utasított, mire én úgy tettem, ahogy kérte. -Ezaz! De most figyelj rám! Ez lehet, hogy nem több, mint tíz percig fog hatni, utána visszaváltozol. Nagyon sietned kell! Menj, fuss, és mentsd meg a barátodat!
-Köszönök mindent! Szia!
Gyorsan visszarohantam az őr-mormihoz. Megérintettem a vállát, mire fölkiáltott. Ja, tényleg, láthatatlan vagyok...
-Úristen!!! Ki van itt?!
-Ne aggódjon, csak én vagyok, bevált a szer. De most túszul kell ejtenem, nem tudhatom, mikor akarja elárulni a tervemet valakinek -mondtam.
-Eddig is a túszod voltam, nem mondtál újat... -morogta.
-Tényleg sajnálom, de most mennem kell. Nemsokára visszatérek. Ha nem, akkor valószínűleg halott vagyok -nevettem, majd megindultam a központ felé, és visszakiáltottam a túszomnak: -Na viszlát!
Vajon Gus életben van? Biztosan... Lehet, hogy csak kikérdezték, és börtönbe zárták. De lehet, hogy túl sokat tudott, és ezért megölték. Úristen... Nem, az nem lehet. Atyaég, legalább tudnám merre keressem a börtönöket. Mi van, ha nem is ott van?! Végtelen kérdések hangzottak a fejemben, amik eléggé nyugtalanítottak. Benyitottam a központ egy kapuján, és egy óriási folyosón találtam magam. Lehet, mégis magammal kellett volna hoznom azt az őr-mormit... Hát persze, hogy itt nincsenek semmilyen táblák. Kénytelen voltam a megérzéseimre hagyatkozni, és elindultam jobbra. Áldom az eget, amiért ilyen jó az intuícióm, mivel épp egy olyan ajtóhoz értem, ahova ki voltak rakva kisebb táblák. Az egyiken gyorsan meg is találtam a ,,BÖRTÖN" kiírást, egy lefelé mutató nyíllal, így megindultam egy ott található lépcsőn le a sötétbe. Ó, legalább egy lámpa lett volna nálam...
-Gus! -suttogtam. -Gus, itt vagy valahol? Gus!
Nem jött válasz. Még beljebb merészkedtem a sötétben, és újra kiejtettem barátom nevét.
-M... Majawi... Te vagy az? -hallatszott egy hang a közelből.
-Úristen, Gus!!! -kiáltottam fel, elfeledkezve arról, hol vagyok, így gyorsan befogtam a számat. Pótcselekvés volt, utólag én sem értettem miért csináltam, hiszen láthatatlan voltam... -Én vagyok az! Gyere, kiviszlek innen, hol vagy?!
-Hát ööö... Az a helyzet, hogy én egyáltalán nem látlak... -nevetett keserűen, majd fájdalmasan felnyögött, mire én hirtelen felindulásból a hang irányába, vagyis a lábam alá néztem, és láttam, hogy a cellák ott sorakoztak a föld alatt, benne a ,,börtöntöltelékekkel", és a barátommal.
-Ó! Hű, szia Gus, én látlak téged, itt vagyok! Tarts ki, jövök! -mondtam, majd tettem egy gyenge kísérletet arra, hogy fölnyissam a cellaajtót. -Gus, ez meg sem moccan. Te hogy vagy? Bírnád alulról tolni egy kicsit? Nagyon beragadt...
-Hát... megpróbálom, de semmit... semmit nem ígérek... De Majawi...
-Mi az, Gus?
-Vattacukor...
-Ó, majd' elfelejtettem... Tessék, nem tudtam mennyi kell -mondtam odanyújtva barátomnak, mire ő nagy nehezen feltápászkodva elvette. -Jézusom, ez elég rosszul fest! És akkor még szépen fogalmaztam...
Gus felnevetett, majd a vattacukrot már a nyakára is átterjedt feketeséghez nyomta. Jó erősen bedörzsölte vele a testét, míg el nem fogyott.
-Köszönöm. Mostmár... jobban leszek. -szólt egy kis idő elteltével, majd fölállt, és megtolta a cellaajtót.
-Gyerüüünk!!! Ezaz, még egy kicsit! Ahh... -sóhajtottam feladva. -Ez alig moccant meg...
-Te ember vagy, ezt nem neked találták ki, én pedig egy eléggé legyengült mormi... Remek páros -nevetett. -De figyelj. Miért is nem látlak? Vagyis mostmár kezd kirajzolódni a körvonalad, de...
-Úristen, tényleg, a por hatása el fog múlni! A francba, Gus, igyekeznünk kell! Próbáljuk meg újra, nem várhatunk!
Ismét megtoltuk az ajtót, ami végülis nagy nyikorgással, de végre kinyílt. Kihúztam onnan Gust, jó szorosan megöleltem, és rohantunk vissza oda, ahonnan bejöttem. Épp kiértünk, mikor már szinte teljesen látható voltam.
-Hú, ezt egész simán megúsztuk!
-Te beszélsz? -nevetett Gus. -Nem te voltál félholtan bezárva egy tömlöcbe étlen-szomjan...
-Ó, tényleg, bocsi, csak úgy örülök, hogy tényleg sikerült!
-Semmi gond, menjünk, együnk valamit, mert tényleg farkas éhes vagyok.
-Jajj, Gus, te nem is tudod miken mentem keresztül, azért hogy megtaláljalak! -örvendeztem. -Jajj, majd elfelejtettem. Egy pillanat, mindjárt jövök, csak valamit elfelejtettem.
Visszafutottam az őr-mormihoz, gyorsan eloldoztam, és hagytam, hadd csináljon amit akar.

Gus otthonához mentünk. Hazafelé elmeséltem neki az összes kalandomat, beszéltem neki Anazikról, és eközben én is jól megéheztem.
A barátom kinyitotta a háza ajtaját, majd fáradtan heveredett le a kanapéra.
-Huh, Majawi! Jajj, hozol kérlek vizet, és mézes kenyeret? Sok mézzel kérlek, és rakj rá egy kis cukrot is, jót tesz most nekem. Egyél te is!
-Máris jövök! -mondtam, majd egy cuppanós puszit nyomtam Gus feje búbjára, és kimentem elkészíteni a kenyereket.
-Gus, figyelj csak! -kiáltottam át a másik szobába neki. -Hogyhogy nem öltek meg téged? Mármint miattam... érted.
-Nem öltek meg... de fogalmam sincs miért. Simán megtehették volna, de csak kikérdeztek -válaszolt a barátom.
-Miről?
-Kérdeztek rólad. Hogyan kerültél ide, hol vagy most, mire készülsz amivel le akarod igázni Athanemist, vagytok e még többen, miért barátkozok veled, és a többi ilyen bugyuta kérdések...
-És mit válaszoltál nekik? Megtudtak általad valami hasznos információt?
-Elmondtam nekik az igazat. Hogy milyen jó ember vagy, és soha nem akartál ide jönni, csak kényszerítettek, és nem tervezel semmit. Elmondtam nekik, hogy a barátom vagy, és szeretlek, erre bezártak a cellába...
-Jajj, Gus, én úgy sajnálom ezt az egészet! Sosem akartalak bajba sodorni! -szomordtam el.
-Semmi gond, végülis szépen megúsztuk -nevetett, mire újra átöleltem őt.
-Őszintén sajnálom, Gus. Az egészet. Mindent...
-Tudom, Majawi. Nem haragszok. Örülök, hogy itt vagy.
-Én is örülök -mosolyogtam. -Bár szerintem mostmár mindkettőnkre ráférne egy kiadós alvás. Alszok a szőnyegen, oké?
-Nem, nekem jó a szőnyeg, ti emberek úgyis kanapén alszotok, de mi a szőnyeget szoktuk meg. Igazából bárhol el tudunk aludni.
-Ó, hát akkor ahogy gondolod, köszönöm Gus... -mondtam két ásítás között. -Jóéjt!
-Jóéjt Majawi!