6. fejezet

Hívott az erdő. De szó szerint. A nevemet kiáltozta, és a kiskutyák ugatása is egyre erősebbé vált. Teljesen megbabonázott. A hátam mögül még hallottam Anazik ordítását, aki nem mert utánam jönni, bár ha jobban meggondolom, talán nem is akart, vagy egyszerűen csak félt. Egyre beljebb kerültem, míg egy fekete, óriási, korhadt fához értem. A nevem szólítgatása abbamaradt, a kiskutyák már nem ugattak. A fejem elkezdett rettenetesen fájni. Hirtelen elsötétült minden, semmit nem láttam, az én agyam viszont megtisztult, már hallottam, és figyeltem is a biztonságos tisztásról kiáltozó Anazikra.
-FOGD BE A FÜLED, MAJAWI! -hallottam.
Bár már tisztábban láttam mindent, annyira gyötört a kínzó fejfájás, hogy becsuktam a szemem. Mire kinyitottam, valamilyen csoda folytán, már nem a sötét erdőben álltam, hanem otthon, a biztonságos házamban. Körbenéztem, hogy vajon tényleg valóságos e. Igen, valóságos volt.
-Anya, apa! Itt vagyok! Hahó! Hol vagytok? Anya! Apa! -kiáltoztam körbe-körbe rohangálva a házban.
Hirtelen a nappaliban megszólalt a tévé. Odarohantam megnézni, miért kapcsolt be hirtelen, és közben reméltem, hogy a szobában találom a szüleimet.
-... és a becsapódási ponton két holt testet találtunk, Admaczki Zoltán, és Admaczkiné Andrea. A testük szénné égett, már nem tudták őket megmenteni... -hallgattam a tévében, amiben épp anyu és apu HOLT TESTÉT mutatták. Hirtelen fölsikítottam, borzalmasan megijedtem. Megfordultam, hogy elrohanjak, de az utamat állta... Anya és apa... Csak épp nem emberi formájukban. A testük fekete, égett szagú volt, a szemük vörös, szemhélyuk tele karikákkal, ruhájuk pedig szétszaggatva. Apu ölelésre tárta a karjait.
-Gyere. Maja. Öleld. Meg. Szépen. Apádat -mondta robothangon, mire én ordítottam egy nagyot, és elrohantam, bár nem sokáig jutottam, mert a talaj, mintha épp ellenkező irányba haladt volna, olyan érzés volt, akárcsak egy futópad. Halott-apa és halott-anya egyre közelebb értek, én pedig nem tudtam mit tenni, sikítoztam, ahogy csak tudtam.
-Maja! Nem. Bántunk. Ölelj. Meg. És. ÖRÖKRE. EGYÜTT. MARADUNK. ÖRÖKRE. ÖRÖKRE. ÖRÖKRE... -ismételte anya.
-MAJAWI! NYISD KI A SZEMED!!! -ordította egy a képbe épp nem illő hang. A hang tulajdonsa Anazik volt.
Nem értettem. Hiszen nyitva van a szemem. Nekem nincs időm ilyen értelmetlen dolgokra! Anya és apa, ha nem tűnök el innen, levisznek a pokolba, vagy mit tudom én, hová. Úristen, rettenetesen féltem. Újra sikítani kezdtem, mire valaki megfogta a kezem, és elragadt a halott-szüleim karmai közül.
-Itt vagyok, Majawi, minden rendben lesz! -szólt egy ismerős hang. Mintha Gus lett volna, de nem vennék rá mérget.
-Ki... ki vagy? -kérdeztem félig kábán.
-Én... Gus vagyok. Tudod, meghaltam. Nem segítettél rajtam, és belehaltam a sérüléseimbe. De most végre megtaláltalak! TE VAGY AZ OKA MINDENNEK! Megfizetsz bűneidért! -kiáltotta Gus, majd belerántott egy szakadékba.
Sikítozva zuhantam én is, és ő is. Mikor rám nézett, szemeiben gyűlöletet, és a halált láttam. Rettenetesen ijesztő volt. Soha, sehogy nem tudtam elképzelni, hogy nézhet ki a halál, de most megtudtam...
-Ne félj. Mire leérünk, addigra együtt lehetünk örökre. ÖRÖKRE. ÖRÖKRE. ÖRÖKRE... -hajtogatta Gus robot hangon, pont úgy, mint halott-anya...
Estünk lefelé tovább, majd megálltunk. Vagyis én megálltam a LEVEGŐBEN, Gus pedig tovább zuhanva eltűnt. A következő pillanatban mintha talajt láttam volna a szakadék végén. Pár méterre voltam a földtől, de mire épp becsapódtam volna, ismét az erdő közepén álltam, és ott állt halott-anya, halott-apa, és halott-Gus. Kannákat tartottak a kezükben, apa pedig egy doboz gyufát is szorongatott.
-Mi... mit csináltok?! -kérdeztem rettegve, mire ők körbeálltak, és rámlocsolták a kanna tartalmát. Felsikoltottam, majd büdös szag csapta meg az orrom. Benzin volt az...
Apa épp készülte rámdobni az égő gyufát, de megállítottam.
-Ne! Ne bántsatok! Kérlek! Sajnálom, ami veletek történt, de ez itt mind, nem valóság! Tudom! Anya! Apa! Szeretlek titeket! Sajnálom, hogy ott kellett hagynom benneteket, nem az én hibám, tudjátok. Hiszen ti mondtátok, hogy menjek nyugodtan. Most pedig hiába kísértetek engem, és hiába akartok felgyújtani, úgysem jönne össze, mert ez itt mind csak az én képzeletem szüleménye. Gus! Te pedig remélem még nem haltál meg. Sietek, próbálok eljutni a vattacukor erdőhöz, de ez nem olyan egyszerű, mint gondolnád. Nemrég érkeztem ide, és szinte semmit nem láttam a bolygóból, fogalmam sincs, hogy merre találom az erdőt. Keresem, de ez nem megy ilyen gyorsan. Kérlek, bírd ki még egy kicsit, és ahogy tudok jövök! Tarts ki, Gus! És most, kijutok ebből az erdőből, mert képes vagyok uralkodni a félelmeimen! Viszlát anya, apa, és Gus! -fejeztem be, majd kirohantam közülük, és megpróbáltam megkeresni a kivezető utat, és hallgatni, hátha Anazik ad valami támpontot, hogy juthatok ki.
-Anazik! Hallasz engem? Segíts! -kiáltoztam a semmibe.
Mögülem tompa hang hallatszott. Kis barátom volt az.
-Majawi! Fordulj meg! Itt vagyok, gyere, tényleg én vagyok, ez már nem az erdő műve! -kiáltotta szipogva.
-Istenem, Anazik! Végre! -sóhajtottam, majd rohanni kezdtem felé. Néhány lépés volt hátra, mígnem egy ismerős hangot hallottam hátulról. Az erdő nagyon nem akart elengedni...
-Hol... hol vagyok? -kérdezte megilletődve ANYA, immár emberi formájában. -Maja? MAJA! Te vagy az? Istenem, hogy kerülsz ide? És én hogy kerülök ide? Mi történik? Maja, az istenért, gyere már ide!
-Anya! De... tényleg te vagy az?
-Maja! -fakadt sírva. -Ezt nem hiszem el, gyere már ide!
Kényszert éreztem, hogy odafussak, de Anazik megszólalt.
-MAJA! El ne mozdulj innen! Én oda be nem teszem a lábam, szóval most rögtön indulj meg kifelé! Mit látsz? Anyukádat? Gondolom, mostmár ,,él". Na, figyelj, te is jól tudod, hogy a szüleid MEGHALTAK! Az ott nem az anyád, és nem is lesz az! Kérlek, gyere ide! Ezaz, csak néhány lépés! Gyerünk már!
-Nem... Nem megy. Ott van anya. Sajnálom -mondtam, majd elrohantam, és anyám karjaiba zuhantam.
-Istenem, Maja! Annyira hiányoztál! Végre együtt lehetünk! Örökre. ÖRÖKRE. ÖRÖKRE. ÖRÖKRE... -kezdte anya újra a monoton hangon, de mire leesett, hogy ismétlődik minden, és épp belesétáltam az erdő furfangos kis csapdájába, eltűnt minden, feketeséget láttam.
Teljes csönd volt, ami meglepett, és megnyugtatott a nagy hajkurászás után, de egyben nyugtalanított is.
-Ezt nem hiszem el. Miért vagyok én ennyire hülye?! ANAZIK! SEGÍTS! -ordítottam.
Semmit nem láttam, rettenetesen féltem, az arcomon verejtékcseppek csurogtak le, mire egyszercsak megpillantottam egy vörösen izzó szempárt.
-Itt vagyok, Majawi -morogta a szempár tulajdonosa, majd lassan ki tudtam venni az alakját is, és felismertem. Anazik volt az.
-Jézusom! Nemár! Hagyjatok békén! Neee! -ordítottam az őrület határán állva.
Semmit nem értettem. Hirtelen egy fa nőtt ki a feketeség közepén, üvegszilánkokkal. Az ösztöneim azt súgták, menjek oda, és öljem meg magam, mert ez a borzalom ugyanígy fog ismétlődni, addig amíg meg nem teszem. Az eszem viszont mást mondott. Segítséget kellett kérnem, de ez nem tűnt valami egyszerűnek. Odasétáltam a fához, letépve róla egy szilánkot, készen arra, hogy végigvágjam vele a csuklómat. Épp belemélyeztettem a kezembe, mikor valami megrántott, és elvesztve az egyensúlyomat, elborultam. Az öngyilkos érzet elmúlt, és kezdett minden kivilágosodni.
-Úristen, te nem tudod elképzelni, min mentem keresztül azért, hogy meg ne öld magad! -mesélte hitetlenül Anazik.
-Anazik... tényleg te vagy? Már nem tudom, miben higgyek.
-Én vagyok, látod, kijutottál az erdőből! Bementem érted, mikor láttam, hogy épp az ereidet készülsz fölvágni egy pont elég éles bottal. Rettenetesen féltem, én is a kutyaszüleimet láttam, de én jobban bírtam, mint te, mivel én mormi vagyok, te pedig ember. Rád az ilyenek jobban hatnak, mint ránk. De szerencsénk van, megúsztuk! Éljen! -ünnepelte magát kis megmentőm.
-Én... Semmit nem értek... Mi volt ez az egész, Anazik? Mindenre emlékszek, de... nem is tudom, én...
-Nyugalom, majd mindent elmagyarázok, de most gyere, tűnjünk el innen, az erdő még mindig hatással lehet rád. Gyere, meg kell mentenünk a barátodat! És a kezedet is le kell kezelnünk, elég csúnyán belevágtál -mondta, majd sietve elhúzott onnan.