Egy padon ücsörögtem. A tőlem nem is olyan messze felhúzott játszótéren egy csomó gyerek játszott. Voltak akik egymást kergették, bújócskáztak vagy épp csúszdáztak.

Én viszont teljesen egyedül üldögéltem, kezemben egy kulcstartóval. A fémkarikán lógó 2D-s kis figura a gyenge szellőnek köszönhetően szépen, lassan, minden sietség nélkül fordult egyik oldaláról a másikra, majd vissza. 

Az idő már délután kettő körül járhatott, így a nap már vánszorogva, de elindult nyugat felé. A kis díszt nézegetve egy személyen gondolkodtam. Egy fiún, akinek nem ismertem a kinézetét, hangját, természetét, hogy miket szeret és miket nem, csupán a nevét. Ez a személy a bátyám, Hidan. 

Sose találkoztam vele, semmit nem tudtam róla, csak annyit, hogy van. Bármikor, amikor erről kérdeztem a nevelő szüleim, azt mondták lehetetlen, hogy találkozzak vele. Miért? Más országban él? Vagy más kontinensen? Vagy már nem is él?

 A gondolataimból egy erősebb szellő rántott ki, ami kifújta az ujjaim közt tartott ki tárgyat, így az leesett a földre. Lehajoltam az immáron kissé koszos kis kincsemért. Próbáltam egy kicsit megtisztítani a felsőm szélével, ami egy kis bénázás után sikerült is. Tenyerembe vettem és úgy nézegettem tovább, mígnem egyszer meg nem csillant rajta a nap fénye. Aztán eltűnt alólam a pad és hátraestem. 

Valószínűleg nagyon beüthettem a fejem, ugyanis egy réten ébredtem. Körülöttem selymes fű borította a talajt, ameddig  a szem ellát, helyenként tarka virágokkal megtűzdelve. Az égen két felhő úszkált szétszórva, de ezek sem zavarták a maximális fényerővel világító napot, ami természetesen galádul arra játszott már rögtön ébredés után, hogy kisüsse a retinám. Nagy nehezen feltornáztam magam ülő helyzetbe, ám egy igen érdekes jelenséget véltem felfedezni. Például: nem az eredeti ruháim voltak rajtam, hanem egy lila, könyökig érő felső, bal felkaromon egy kis barna színű tok, meg egy szürke nadrág és egy pár sötétkék, furcsa szandál. Na meg mellettem egy kasza.

Na igen, amikor megláttam az éles fegyvert mellettem feküdni, vagy három métert ugrottam hátra. A nyele sötét szürke, a pengéje vér vörös volt. A nyelének végén pedig piros szalag és egy pompon díszelgett. Egészen félelmetes hatást keltett, bár valami mégis vonzott benne. Már tudat alatt nyúltam is érte, hogy megérintsem, de nem meglepő módon a pengéjéhez sikerült hozzáérnem, ami meg is vágta az ujjam. Gyorsan elkaptam onnan és próbáltam elállítani a vérzést, ám akkor hangokat hallottam a tőlem kb. ötven méterre lévő erdő felől, amit eddig észre se vettem.

 Feszülten ültem a fűben és vártam a fejleményeket, amikor a lombok magasságában állat maszkos emberek jelentek meg.

- Ott van!- ordította az egyik, majd rám mutatott. Hogy mi van?

- Bekeríteni, ne hagyjátok meglépni!- szólt egy másik, mire vagy tízen kezdtek el rohanni felém.  

Mit ne mondjak, rohadtul megijedtem és azonnal a továbbra is mellettem heverő fegyver után kaptam, amit védelemként magam elé tartottam. Ám ez nem rettentette meg  ellenfeleimet, sőt mi több, szerintem még magukban röhögtek is rajtam, amikor az egyik egy kicsi, borotva éles pengét szorított a torkomnak. Összeszorítottam a szemem és úgy kezdtem el hadonászni a fegyveremmel. Azonban pillanatokkal később egy hangos ordítás és valami forrót éreztem az arcomon, mire kipattantak a szemeim. A következő volt a látvány: egy vérben ázott maszkos terült el az eddig tiszta füvön, mire a társai odaugrottak hozzá. És ezt a pillanat volt az, amikor én kereket oldottam. Két hét telhetett el, mire legközelebb olyan emberekbe botlottam, akikkel ezt a találkozómat egy életre megjegyeztem. 

Tyűha. Na ez lenne a beígért új történet. (Figyelmetekbe ajánlom a címét, ami egy borzasztó szóvicc XD.) Szóval aki nem tudna róla, annak itt szólok, hogy az Önmagunk ellen elment vakációzni (szünetel, átírom). És, hogy addig is boldogíthassam a Wattpad népét, itt van ez a történet, aminek még a főszereplőjének nevét sem ismeritek! XD Ha eddig nem vetted észre kedves olvasó, most lerántom a leplet az igazságról, se a történet leírásában, se az első részben nincs megnevezve a főszereplő. :P Majd a következő részben. ;) 

Na, de remélem nem volt olyan halál unalmas az első rész, (akkor is ha rövidke volt) most így a szünet hátralévő részében megpróbálok még egyet hozni, de az korántse biztos, hogy menni fog,  magamat ismerve. 

A következő részben találkozunk! <3

-Kitsu-