Csendben ballagtunk a hóval borított erdőben. A hideg hó lágyan hullott alá az égből, ezzel tovább táplálva a talajt fedő fehér takarót.

- Tulajdonképpen miért is jöttünk ki?- fordultam a mellettem lépkedő bátyámhoz.

- Nincs különösebb oka. Csupán beszélgetni szerettem volna veled egy kicsit.

- A múltról, jól gondolom?- néztem fel a szürke felhős égre. A hóesés nem akart alábbhagyni.

- Igen.

Újból elhallgattunk. Sosem jött ez eddig szóba, pedig mindketten kíváncsiak voltunk milyen világban nőtt fel a másik.

- Mesélsz nekem a szüleinkről?- törtem meg a csendet és lopva rásandítottam.

- Persze- mosolyodott el lágyan maga elé nézve.- Tudod... Anya nagyon szép és erős kunoichi volt. Ezüst, állig érő hajjal és zöld szemekkel. Nem csodálkozom, hogy apát azonnal levette a lábáról. Imádott küldetésekre járni és főként ninjutsukat használt. Kiválóan főzött és nagyon vigyázott ránk. Bár kissé lobbanékony volt, amikor valami rosszat csináltam- nevetett.- De mindig bátorított és biztatott. És biztos vagyok benne, hogy te is nagyon szeretted volna, akárcsak én- simogatta meg a fejem.- Ami apát illeti, bátor és felelősségteljes shinobiként tartották számon a faluban. Rövid, barna vagy fekete haja volt, olyan ciklámen szemekkel társítva, amilyenek nekünk is vannak. Rengeteg küldetésre járt, így jóval kevesebbet volt otthon velünk. Ők voltak az első Jashinisták.

- Tessék?- álltam meg hirtelen.

- Ahogy mondtam. Rajtuk kívül nem voltak mások. Bár nem sikerült teljesen kiépíteniük a vallást.

- Ezt hogy érted?

- A vallás nézeteit ők találták ki, valamint egy csomó dolgot leírtak, amiket később apa naplójában olvastam el. Sőt, mi több, a négy nyakláncot is anya készítette.

-Négy nyaklánc?

- A tiéd- mutatott a nyakamban lógó szimbólumra.- Az enyém és a sajátjaikat.

- És az övékével mi lett?- faggattam tovább.

Itt hallgatott egy keveset.

- El lettek temetve... A szüleinkkel...- motyogta.

Talán ez volt mindkettőnk indítéka, hogy eddig nem beszélgettünk a múltról. Mivel Hidan tudta, hogy már meghaltak, én pedig csak sejtettem. De a megérzésem beigazolódott, már nem éltek akkor. Máskülönben miért hagyta volna hátra a faluját a bátyus?

- Elmondod... hogyan haltak meg?- tudakoltam leszegett fejjel. Megértettem volna, ha nem akarja feltépni a régmúlt sebeit.

- El...- felelte.- Nagyjából egy évvel azután történt, hogy te eltűntél. A falunak nem tetszett apáék vallása és az akkori vezető elküldte őket egy gyakorlatilag halálos küldetésre. Emlékszem, kint álltam Yugakure kapujában és vártam rájuk. És emlékszem még arra az örömre is, amikor megláttam, hogy apánk közeledik felém, anyánkkal a karjában. Teljes erőbedobással feléjük rohantam. Ám csak mikor közel értem, akkor vettem észre. Anya nem lélegzett. És apa oldalából ömlött a vér. Még éppen annyi ereje maradt, hogy letegye a kezében tartott nőt és ezeket suttogja nekem:

''Hidan, mindenképp keresd meg a húgod és vigyázz rá! Tudom, hogy jó testvére vagy!''- azzal őt is elhagyta az utolsó csepp ereje is.

Könnyek szöktek a szemembe. Bár nem emlékeztem se a kinézetükre, se a hangjukra, se az érintésükre, a szüleim elvesztésének tudatától elfogott a pityereghetnék.

- Szent Jashin, nehogy elkezdj sírni!- ugrott elém és megölelt.- De... Ha úgy könnyebnek érzed, akkor most, míg nem látja senki, megengedem...- simogatta meg a hajam és még szorosabban magához vont, mire szinte belemélyesztettem a körmeimet a hátán feszülő köpenybe.

Patakként dőltek belőlem a könnyek. A vége felé már csak hüppögtem, Hidan pedig folyamatosan, szavak nélkül nyugtatott. Nagyjából tíz percig álltunk így.

- Na, mehetünk?- kérdezte, miközben jobb kezét végighúzta a hótól elázott, ezüstszínű haján.

- Igen- töröltem le az utolsó cseppet.

A levegő az idő előrehaladtával egyre csak hűlt. A Konantól kapott, piros felhős köpenyt még jobban összehúztam magamon.

- Mondd csak bátyus... Hogy kerültem át a másik világba...?- motyogtam.

- Őszintén. Fogalmam sincs. Amikor másfél éves lettél, akkor láttalak utoljára. Egyik napról a másikra tűntél el...- meredt maga elé.- De én is kíváncsi vagyok valamire veled kapcsolatban.

- Mire?

- Hogy boldogultál abban a másik világban?- tartotta ki a kezét, hogy a leeső hópelyhek megpihenjenek rajta.

- Az igazat megvallva... Az első emlékeim egy árvaházból vannak. Amikor kicsit idősebb, olyan 5-6 éves lettem, akkor kerültem a nevelő szüleimhez. Amikor megtanultam olvasni, akkor a nevelő anyám adott egy levelet. Azt mesélte, hogy még az árvaház vezetője adta neki oda és elvileg amikor megtaláltak, akkor már ott volt velem, a nyakláncommal együtt. Abból a levélből tudok rólad és erről a világról is- fejeztem be a történetet.

- Legközelebb elhozod nekem azt a levelet? Kíváncsi vagyok valamire a tartalmával kapcsolatban...- kérdezte.

- Persze. Megkeresem- mosolyogtam.

Az újabb csend úgy telepedett ránk, akár a hó. Töretlenül hullott, ezzel még tovább hűtve a levegőt. Összedörzsöltem a tenyereimet, hogy melegítsem egy kicsit magam. A nap is kezdett lenyugodni.

- Mondd csak bátyus...-kezdtem.

- Igen?

- Hol vagyunk?

- Ö...- esett ki a szerepéből.- Ez tudod... egy nagyon jó kérdés!- nevetett a tarkóját vakargatva.

Ezzel kezdetét vette az ismeretlen erdőben való bolyongásunk. A havazás is csak erősödött. Más szavakkal a természet összefogott a duónk ellen.

- Deidara, hogy lehetsz ilyen hülye?- hallottuk meg a fejünk felett.

- Nem vagyok hülye, attól, hogy szőke vagyok!- feleselt egy másik hang.

- Egy szóval sem mondtam, hogy a kettő között lenne bármi összefüggés is. Különben is, nem érek rá veled vitatkozni. Meg kell találnom azt a két idiótát. De ha megkerülnek, esküszöm mindkettőt a saját kaszájával nyírom ki- dühöngött az első.

- Azokat az átkozott Sharinganjaidat is becserélhetnéd már egy-egy Byakuganra. Több hasznodat vennénk- kötözködött tovább az Uchihával.

- Biztos akarjuk, hogy ezek ketten megtaláljanak minket?- súgta a fülembe Hidan.

- Miért? A halálra fagyás jobb opció?-nevettem, miközben felettünk még mindig veszekedtek.

- Jashinista vagyok. Nem tudok meghalni- vigyorgott a sötétben.

- Te lehet, de én igen- azzal nagy levegőt vettem.- Hé! Itt vagyunk lent!- kiabáltam, mire egy pillanat alatt elhallgattak.

Két perccel később egy hatalmas madár ereszkedett le hozzánk, hátán a szöszivel és 'Tachival.

- Csakhogy megkerültetek!- nyafogott Dei. A másik csak némán, keresztbe font karokkal szuggerált minket.

Fent még hűvösebb volt. Deidara és Hidan a madár fejénél folytattak egy igencsak hangos eszmecserét egymás értelmi szintjéről. Mi az Uchihával tőlük pár lépéssel hátrább, egymástól pedig tisztes távolságra ültünk. A fagyos levegő beszökött a köpenyem alá és végigfutott az egész testemen.

- Nesze, vedd fel!- dobott oda nekem valamit 'Tachi. A tőle kapott sálam volt az.- Amikor Pein elküldött minket értetek, akkor vettem észre, hogy otthon hagytad.

Csak néztem a kezemben tartott ruhadarabot.

- K-köszönöm...- motyogtam.

- És? Sikerült beszélnetek?- kérdezte.

- Igen- mosolyogtam, miközben a nyakamra tekertem a sálat.

- Akkor jó- zárta le a beszélgetést.

Igencsak kifáradtam. Bármennyire is hideg volt, teljesen eluralkodott rajtam a fáradtság. A szemeim is lecsukódtak és egy kellemes félálomba szenderültem.

- Jesszusom, hogy tudsz te ilyenkor elaludni?!- sopánkodott egy hang, bár nem tudtam eldönteni melyik fiúé.- Ha megfázol itt nekem, esküszöm bezárlak egy Tsukoyomiba- morgott és ezzel egy időben a környezetem egy kissé felmelegedett. Egy kellemes, lassú ütemű hang hallgatása közben nyomott el az álom. Bár fogalmam sincs mi volt az a hang.

Tudom. Önkényesen adtam magamnak két hét szabadságot, de van rá megfelelő kifogásom! XD

Pl.: múlt hétvégén MondoCon volt.

Ha helyesírási hibát talál valaki bármelyik részben, tessék szólni, mert vak vagyok. <3
Továbbá találtam egy jó minőségű (valószínűleg) fanartot Hidanról és a szüleiről. :3

Továbbá még egy fontos dolog:

A részek végén változik az aláírás (az előzőeknél is átírom), később bekövetkező okok miatt. :D

De most már nem írom tovább azt a szöveget, amit úgysem olvas el senki, úgyhogy jó éjt/delet/reggelt!

-Kitsu-