Az események az utóbbi időben jócskán megszaporodtak. Például elkezdődtek az edzéseim is. Szint napkeltétől napnyugtáig elsőként a ninja akadémiai tananyagot, majd a megszerzett tudást hasznosítva jutsukat tanultam. Elsősorban ezeket Konantól és Sasoritól, mert bátyuskámnak ilyen téren eléggé hiányos volt a tudása. Konan főképp azokat tanította, amik a kunoichikre tartoztak, míg a bábmester az elméleti dolgokat és kézjeleket próbálta a fejembe verni. Több-kevesebb sikerrel. 

A különböző jelek megtanulásával még nem is volt nagyobb gond. A különböző kombinációkkal már annál inkább. Továbbá erőnléti edzéseim is voltak. Ezeket nagyjából felváltva tartotta Hidan és Kisame. Jó sok hiányosságom volt, így ezeket minél gyorsabban pótolni kellett. Hisz egy léhűtőre senkinek sincs szüksége, főleg nem nekik. De szerencsémre, aki tudott, az segített. Még Itachi is felajánlotta, hogy tanít nekem egy keveset a genjutsukról.

- Emlékszel még hogyan csináltad a genjutsuidat?- ült le egy fa tövébe.

- Nem nagyon. Szörnyű a memóriám...- vallottam be. Pár pillanatig becsukott szemmel gondolkozott, majd mikor újra kinyitotta őket, feltűntek vér vörös Sharinganjai és egy kunait előkapva felém ugrott, szinte alig tudtam kikerülni a támadást.

-Te meg mi a francot csinálsz?-mordultam rá. Haragszik, vagy mi?

- Ha fenyegetve érzed magad, akkor hátha eszedbe jut, hogy kell- pörgette meg kezében a fegyvert.

- Most csak viccelsz, ugye?- kérdeztem hitetlenkedve, mikor is belevágódott egy shuriken a mögöttem lévő fába, közvetlen a fejem mellé.

 Komolyan gondolta. A felkaromra erősített, barna tokból elővettem én is egy kést. Ha harc, hát legyen harc! Bár igaz, hogy ő jóval tapasztaltabb és erősebb, mint én, de meg kell próbálnom. Hisz ha most elbőgöm magam és kegyelemért könyörgök, akkor oda minden büszkeségem. Azt pedig így is nagyon nehezen szedtem össze, úgyhogy nem adom!

 Hirtelen elrugaszkodott a talajtól, így a támadást alig-alig, de kivédve a két kunai egymásnak feszült. Sokkal erősebb volt, mint én és egyre csak kezdett hátrább és hátrább szorítani az egyik fa törzséhez. Azt viszont nem hagyhattam, mert akkor borítékolt lett volna a vereségem, így félreütöttem a fegyverét, ezzel egyidejűleg pedig félreugrottam, nehogy leszúrhasson. A mozdulatsort követően átfutott az arcán egy furcsa arckifejezés. Leginkább meglepettségre hasonlított.

 De még nem lélegezhettem fel, mert ismét megindult felém, ezúttal viszont kézjeleket formált és... egy tűz elemű jutsut használt.

 Minden egyes idegszálamban megfagyott a vér és lecövekeltem oda, ahol voltam. Akármennyire is skandálta az eszem, hogy ugorjak el, a lábaim nem mozdultak. A tűzgömb másik oldalán még éppen-éppen láttam, ahogy az Uchiha hirtelen abbahagyja a jutsut és arca teljesen elsápad.

- Suiton: Bakusui Shouha!- hallatszott pár lépéssel mögöttem. A hatalmas víztömeg hatástalanította a társa technikáját, azonban teljesen eláztatva a jutsu használóját, 'Tachit és engem is.- Ejnye, ejnye Itachi... Jobban is vigyázhatnál- lépett mellém és megpaskolta a fejem.- Tudhatnád, hogy fél a tűztől.

- Tudom. Bocsánat- hajtotta le a fejét.

- Na, hagylak titeket tovább gyakorolni- haladt el mellettünk Kisame.

 Leültem a vizes fűbe. Még mindig remegtek a lábaim. Továbbra sem sikerült megszoknom a tűz elemű technikákat. Pedig már egy-két hónapja itt tengetem a napjaim. Akárhányszor, nagyobb mennyiségű lángot látok, akaratlanul is felrémlenek előttem az égő házunk képei. És ilyenkor annyi lélekjenlétem sincs, hogy elfussak.

- Mondd csak...- ült le velem szembe.- Miért félsz ennyire a tűztől?

- Nos, elég hosszú történt... És nem akarlak untatni vele...- mondtam.

- Meghallgatom. Ha ez kell ahhoz, hogy megértsem miért rettegsz ettől annyira, akkor meg akarom hallgatni- húzta le a köpenye zip-zárját és háta mögött megtámaszkodott a tenyerein.- Meséld el, kérlek...

 Mély levegőt vettem. Az emlékek rémképei mindent eltemető lavinaként zúdultak rám. De erőt vettem magamon.

- Még akkor történt, amikor a nevelő szüleim együtt voltak. Abban az évben rettenetesen meleg és száraz volt a nyár. Rengeteg helyen kaptak lángra kisebb-nagyobb erdők.  A mi régi házunk a városon kívülre esett, pont egy erdő mellett. Ami szintén lángra kapott egy délután. A tűz a szárazság miatt eszméletlenül gyorsan terjedt tovább, nemcsak a többi fára, hanem a mi házunkra is. Mivel akkor még csak olyan 5-6 éves voltam, aludtam délután. Arra ébredtem, hogy nevelő anyukám a nevemet kiáltja és irdatlanul melegem van. Akkor már az én szobám is lángolt. Az új első osztályos tankönyvek és füzetek, játékok, ruhák, bútorok, minden elégett. Alig tudtam kirohanni- mondtam, majd a pólóm ujját feljebb húzva megmutattam a lángnyelv alakú égési sérülést.- A helyéről éppen akkor kieső, lángoló szekrényajtó egyik darabja okozta. De még ez volt a kisebbik baj, mert akkor, amikor rohantam le a lépcsőn, megcsúsztam és eltört a lábam. Nevelő apukám hozott ki. Tisztán él az emlékeimben az a kép, amikor a háztól távolabb vártuk a tűzoltókat és közben előttünk lángolt az otthonunk. Rettenetes volt. Az eset után hónapokig orvoshoz jártak velem, mert álmatlan éjszakáim és rosszulléteim voltak a sokktól. Mivel nem volt hol laknunk, ezért a nevelő anyukám szüleinél aludtunk. Valamikor ekkor kezdtek el egyre gyakrabban veszekedni, de itt még viszonylag gyorsan kibékültek. Nem sokkal azután, hogy sikerült új házba költöznünk, utána váltak el. Ennyi- dőltem hátra, a már száraz fűben és lehunytam a szemem. Újból megjelent előttem az égő épület illúziója, ami könnyeket csalt a szemeimbe.

 Mikor újra kinyitottam őket, Itachi odatelepedett mellém. Kiterítette a köpenyét és miután helyet foglalt az egyik felén, megveregette maga mellett az anyagot. Engedelmesen odaheveredtem a jobb oldalára. A bal karomon feküdtem, miközben ő hanyatt fekve kémlelte az eget, majd hirtelen felém fordult.

- Kitalálunk valamit, hogy ne félj többet a tűztől, rendben?- simogatta meg az arcom, mire csak bólintottam. Az egész helyzet totál zavarba ejtő volt, így egy hang sem jött ki a torkomon. Csak feküdtünk egymással szemben és néhány oldalra pillantást leszámítva folyamatosan tartottuk a szemkontaktust. Bár, ez valószínűleg így volt jól. A szavak nélküli, csupán a tekintettel való beszéd néhanapján többet ér, mint bármilyen szó. A tudat, hogy valaki ott van melletted és anélkül, hogy bármit is mondanál, tudja hogyan segíthetne, az egyik legmegnyugtatóbb gondolat. És néha, szinte hihetetlennek tűnt, hogy mennyire belelátott a lelkembe. Bár lehet, hogy ez is azoknak az átkozott Sharinganoknak a listájára írható.

- Bocsánat...- ölelt át, minek köszönhetően egészen közelről tapasztalhattam meg, hogy milyen hatással volt a sok edzés a testére, azon belül is a mellkasára. Te jóságos Jashin...- Nem akartalak megijeszteni. Legközelebb óvatosabb leszek, ígérem!- adott egy gyengéd puszit a homlokomra. Na, ezeket összeadva már annyira túllőttek az ingerküszöbömön, hogy egy ájultsághoz hasonló állapotban sikerült visszaölelnem. A paradicsomnál is vörösebb arcom teljesen belefúrtam a mellkasába, nehogy meglássa, hogy mégis mennyire zavarba hozott. Átkozott, jól kinéző Uchiha...

- Öm... Minden rendben...?- próbált egy kicsit eltolni magától, mire erősebben kapaszkodtam a ruhájába.

- N-ne... Maradj még így egy kicsit... kérlek...- motyogtam, ezt követően pedig újra átkarolt.

- Akkor még maradjunk- suttogta.

- Ha a gerlepár befejezte a ''gyakorlást'', akkor igazán jöhetne ebédelni- állt meg mellettünk Konan, és azonnal elengedtük egymást. Konan... miért pont most?

- Megyünk már, megyünk már...- ült fel Itachi, majd a lány bólintott és előrement. A gyakorlótársam felállt, ezt követően pedig a kezét nyújtva felhúzott engem is.

 Kissé elkenődve baktattam, pár lépéssel lemaradva tőle. Az iménti helyzet... olyan jó volt. Megnyugtatott.

- Loly- fordult meg hirtelen, mire megálltam.

- M-mi az?- kérdeztem remegő hangon.

 Válasz helyett, a köztünk lévő pár métert átvágva, odalépett hozzám és megölelt.

- I-i-i-i-itachi?! Mit csinálsz?!- dadogtam.

- Letörtnek látszottál... Még mindig tart az előbbi sokk a tűz miatt?- suttogta.

- Nem... Ez nem amiatt van...

- Akkor?

- Tudod...- gondolkodtam. Ez lenne a jó alkalom elmondani neki?- Áh, nem fontos...

- Na, most már mondd el!- nevetett.

- Biztos, hogy nem!- próbáltam meg kibújni a karjai alól, de csak még jobban magához szorított.

- Most már nem menekülsz- mosolygott.

- Azt te csak hiszed, 'Tachi!- azzal megcsíptem.

 Azonnal elengedett és a sajgó oldalához kapott, ezzel remek lehetőséget adva a menekülésre. Futás közben még vissza-vissza néztem, majd egyik pillanatról a másikra eltűnt mögülem és feltűnt az orrom előtt. Azonban egy perc felfogásnyi időt sem hagyva, felkapott a karjába.

- Csak nem azt hitted, hogy büntetlenül elmenekülhetsz?- bökte meg a homlokom.

- Azért egy kicsit reménykedtem ebben- nevettem egy kicsivel magasabbról, majd hirtelen felindulásból elkezdtem piszkálni a hosszú, fekete copfját.- Jé, de puha hajad van!

- K-köszönöm... asszem...- fordította oldalra a fejét és egyik kezével félig eltakarta az arcát. Ez meg...?

 Egy darabig teljesen csendben voltunk.

- Most már ugye leteszel?- érdeklődtem.

- Mert mi lesz, ha nem?- húzta fel az egyik szemöldökét.

- Sikítani fogok.

- Rendben, meggyőztél. Nem akarok megsüketülni- engedett le lassan a földre.

- Köszönöm- vigyorogtam elégedetten.

- Gyere, különben nem marad nekünk ebéd- ragadta meg a kezem és újból megindult a rejtekhely felé.

- I-itachi...- szólaltam meg egy idő után.

- Mi az?- kérdezte továbbra is az utat figyelve.

- Tudod... én...

Nyehehehe :P

Köszönöm a rajzot Iszame-chan -nak!
A legközelebbi viszontlátásra!

-Kitsu-