Februárhoz képest egészen szikrázó és meleg napsütés simogatta a környéket. A fák ősszel lehullatott levelei közt itt-ott kisebb állatok mozgolódtak, az eget varjak szántották fel, miknek károgása igencsak hasonlított arra, hogy ''kretén''. Tulajdonképpen minden szokványos volt. Egyetlen egy dolgot leszámítva.

 Az erdőben honoló, már-már síri csendet csupán két ember léptei törték meg. Ezek a személyek pedig nem mások voltak, mint Itachi és én. Kézen fogva!

 Na álljunk meg egy csoki-nassolási perc erejéig! Mégis mi a jó francot keresek én itt, vele, kézen fogva? És nekem miért nem rémlik semmi erről? Az ott egy vidámpark a távolban? Egy olyan meg mit keres ebben a világban? 

 Mit nagyjából tíz perc elteltével kiderült, valóban egy ilyen hely kapujához érkeztünk meg.

- Mehetünk?- szorított egy kicsit a kezemen.

- Tessék? Hova?- pislogtam. Picit végigmértem a fiút. Azok a ruhák voltak rajta, amiket együtt vettünk. Még mindig nagyon jól álltak neki. Te jó Jashin... Össze kéne ülnöm Konannal lassan egy kis lányos beszélgetésre. Kezdek becsavarodni. Ezt mi sem bizonyíthatja jobban, hogy jelen pillanatban itt állok egy általam nem túlzottan kedvelt személlyel, kézen fogva, egy olyan vidámpark előtt, ami nem is lehetne itt. Lehet el kéne mennem egy orvoshoz...

- Na vajon hova? Ahova elindultunk. Ide- bökött a hatalmas kapu felé.

- De minek jöttünk ide?- faggatóztam.

- Jaj te lány... Egy hete megbeszéltük, hogy Valentin nap együtt eljövünk ide- mosolygott.- Emlékezetkiesésed van, vagy mi a baj?- hajolt közelebb, aggodalmas tekintettel fürkészve engem.

- M-minden rendben van...- dadogtam. Mi a fene van már ezzel az alakkal?!

- Akkor ne ácsorogjunk itt tovább- indult meg a bejárat felé, maga után rántva engem. Végül is, jelenesetben nem nagyon tudok tenni ez ellen semmit. Egyáltalán nem emlékszem ilyen vagy ehhez hasonló ígéretre, szóval a legjobb, amit tehetek az az, hogy figyelek és próbálom előkutatni az emlékeim. Valahonnan.

- Na, hova menjünk először?

- Nekem mindegy...- motyogtam. 

- Mi a baj? Rosszul vagy?- tette kezét a homlokomra.

- Semmi bajom- léptem egy kicsit hátrább, bár az, hogy még mindig fogta a kezem, nem sokat segített rajtam.

- Igazán? Akkor mosolyogj egy kicsit többet!- simogatta meg a fejem.

- Megpróbálok...- morogtam. Ez a jókedvű Uchiha egészen ijesztő.

 Egy ideig némán sétálgattunk a parkban. Nem mondanám, hogy az egész helyen tömeg lett volna, de nem is pangott az ürességtől. Inkább annyi látogató volt, amennyi között nem érzi rosszul magát az ember.

- Mit szólnál első körben a hullámvasúthoz?- mutatott az előttünk magasodó tákolmányra.

- Legyen...- indultam meg a bejárat felé.

 Nos. Én ezzel az emberrel soha többé nem ülök fel ilyenre. Ugyanis azután, hogy beültünk a kocsiba és elénk hajtották azt a biztonsági rudat vagy mit, hirtelen iszonyatosan megszorította a kezem és közölte, miszerint ő inkább mégsem akar hullámvasutazni, mert tart tőle egy kicsit.

- Az jó... Mert én is- feleltem.

- Tessék?- ejtette ki eme halálosan bizalomgerjesztő szót, fal fehér arccal, amikor is elindult alattunk a  masina. Soha, de soha többé nem megyünk az ilyen helyeknek még csak a közelébe sem. Egyszer is bőven elég volt.

- Tudod... Én lehet, hogy ellátogatnék a mellékhelységbe... Szörnyen rosszul vagyok...- támaszkodott meg az egyik pad háttámlájában.

- Menj csak, itt megvárlak- ültem le, míg ő eltámolygott az említett helyre. Mit ne mondjak, az állandóan karót nyelt 'Tachi így egészen mulatságos látványt nyújtott. 

 Az égen lomha bárányfelhők vonultak át, időről-időre eltakarva a napot. Kora délután ezek az időszakos árnyékok igencsak jólestek. A park is egészen elcsendesedett, a többség a büfében ebédelt. 

- Hm? Danna, az nem Loly?- szólalt meg nem messze valaki, mire felkaptam a fejem.

- Ti mit kerestek itt?- néztem a két fiúra.

- Inkább te mit keresel itt? Hidan otthon betegre aggódja magát miattad. Ráadásul Itachi is felszívódott- közölte halálos nyugalommal a vörös. Ezek szerint őt ez egyáltalán nem zavarta.

- 'Tachi mindjárt jön. Csak a hullámvasút után egy kis dolga akadt a mosdóban.

- Nocsak, itt van veled?- csodálkozott a szöszi.- Csak nem randiztok?- vigyorgott sejtelmesen.

- Nem, dehogy! Még csak az hiányozna!- tagadtam.

- Ja, persze. Egy fiú, meg egy lány, ketten, titokban eljönnek együtt a vidámparkba. Ráadásul Valentin nap. Egyáltalán nem olyan, mint egy randi...- forgatta szemeit Sasori.

 Ahan. Megnyugodtam. Eddig azt sejtettem, hogy ebben a fura világban egy párt alkotok az Uchihával, de a bábmester most megerősített ennek az ellenkezőjében. Legalábbis a többiek ezek szerint így tudják. Az más kérdés, hogy valójában, a színfalak mögött mi történik. 

- Csak véletlen futottunk össze itt- fontam össze a karjaim és kihívóan belenéztem a mogyoróbarna szemeibe. Szegény Deidara csak kapkodta köztünk a fejét. 

- Véletlen? Úgy, hogy kézen fogva jöttetek ide?- mondta ki, majd azonnal meg is bánta. 

- Honnan tudod, hogy kézen fogva jöttünk?

- C-csak gyanítom...- igazította meg fekete inge gallérját. Próbált szerepben maradni. De nem sikerült. És ekkor jött el az én időm, muhahaha!

- Követtetek minket, igaz?

- Ja, valami olyasmi- vágott közbe Dei.- Danna felfigyelt arra, hogy nagyjából tíz perc különbséggel tűntetek el mindketten, így elrángatott magával utánatok és nemsokkal a park bejárata előtt értünk be titeket- hadarta. Ahan. Szóval követtek minket. Ez... fantasztikus...

- Deidara!- mordult rá a vörös.

- Most mi van, hm?- tárta szét karjait.- Előbb, utóbb úgyis megtudta volna.

- Egy kicsit finomabban akartam vele tudatni, nem ilyen nyersen...

- Jó, mindegy- masszíroztam az orrnyergem.- Csak ne mondjátok el senkinek...

- Rendben- bólintottak.

 Ezzel a kettőből egy gond megoldva. A másik meg éppen felvont szemöldökkel közeledett felénk. És ezt miután szőke barátunk is realizálta, elkezdte távolabb lökdösni Sasorit.

- Aztán majd hallani akarom mi lett a randi vége- vigyorgott, mígnem a következő épület sarkát megkerülve eltűntek.

- Ők meg...?- nézett utánuk.

- Csak éppen erre jártak- mutattam az ''éppen'' szónál macskakörmöket a levegőbe. 

- De ugye...- kezdett volna bele a következő kérdésébe, de félbeszakítottam.

- Nem, nem mondják el senkinek.

- Értem. Akkor jó- mosolygott. Gyakrabban is csinálhatná ezt. Egészen jól áll neki... Jesszus már megint mikre gondolok?!- Mehetünk tovább?- nyújtotta felém a kezét, mire felkaptam fejem.

- I-igen...- fogadtam el készségesen. Végül is... Ha csak egy ilyen fura nap erejéig is, de jól érezhetem magam vele... Ugye? Mert... Ki tilthatná meg, ha csak ketten vagyunk?

 Nos, ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem. És végül úgy döntöttem, egy kicsit igazán elengedhetem magam. 

- Itachi...- kezdtem.

- Igen?

- E-... eszünk vattacukrot...?- motyogtam.  Ekkor... nos... letérdelt elém, megfogta mindkét kezem és már éppen kérdőre akartam vonni, hogy mégis mi a csudát csinál, amikor közbevágott.

- Édes, drága, egyetlen Lolym... Ne motyogj, mert nem értem mit szeretnél!

 És itt teljesen lefagytam. Ez totális hülyét csinált belőlem egy vidámpark kellős közepén.

- Uchiha... Itachi...- hunytam le a szemem és mély levegőt vettem.

- Hm?

- Te csak ne hümmögj itt nekem! Tudod milyen kínos ez a szituáció?!- kiabáltam. Szegény, egy kissé megszeppent.

- M-miért?- értetlenkedett. Kerítsen valaki nekem még egy embert aki ennyire... ennyire... nem jut eszembe erre rendes szinonima. 

- Csak mellékesen megjegyzem, hogy jelen pillanatban úgy nézünk ki kívülről, mintha megkérnéd a kezem...

- Nem baj- legyintett. Mi van? Ez neki nem baj?!- Egyszer, majd talán olyan is lesz...- mormogta.

 Ugye mindenki tudja, hogy néha milyen szép vörös tud lenni egy naplemente? Igen? Nagyszerű. Mert akkor nagyjából ellehet képzelni, hogy mégis mennyire voltam elvörösödve. 

- B-bocsánat- egyenesedett fel.- Nem kellett volna szóba hoznom. Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi lesz a reakciód. Ne haragudj...- vakargatta a tarkóját.

- S-semmi baj...- feleltem, miközben egy kissé feljebb húztam a vörös sálam.- Akkor... Eszünk vattacukrot?

- Persze- mosolyodott el újra, bár ez alkalommal kicsit bizonytalanabbul és megfogta a kezem. Az ő hatalmas tenyeréhez képest az enyém igencsak aprócskának tűnt. 

 A standhoz vezető úton nem is nagyon beszélgettünk, csak maximum egy-egy szót. Szimplán sétáltunk egymás mellett, kézen fogva. Néhány, ugyancsak a párjukkal sétálgató lány mosolygott ránk, egyes felnőttek rosszallóan mértek végig minket, a kisgyerekek többsége meg vihorászott, vagy nem is foglalkozott velünk. A ragacsos édesség meg finom volt.

 A nap már kezdett lemenni, amikor kitaláltuk, hogy mire üljünk fel utoljára. Az óriáskerékre, mire másra? A már-már elcsépelten nyálas, romantikus filmekből gondolom ismerős a jelenet. Egy lányt és egy fiút beültetnek egy kétszemélyes kabinba, aztán ott valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mindketten szerelmet vallanak és elcsattan az első csók. Mindenki ismeri ezt a sablont. Nos - hogy máshogy- a mi óriáskerekezésünk is így kezdődött. Kifogtunk egy kétszemélyest. 

- K-köszönöm... ezt a mai napot- törtem meg a csendet.

- Igazán nincs mit. Remélem egy kicsit azért jól érezted magad...

- Ezt hogy érted?- csodálkoztam.

- Amikor megérkeztünk nem volt túlzottan jó kedved. Ezért egy kicsit aggódtam amiatt, hogy miattam erőltetsz magadra mosolyt.

- Igazad van, az elején valóban nagyon elviselhetetlen voltam... Bocsánat- hajtottam le a fejem. Amit ő pár pillanattal később az államnál fogva felemelt.

- Ne búslakodj amiatt- simított végig az arcomon. Közben pedig éreztem, miszerint újfent elpirultam.- Aranyos vagy, mikor zavarban vagy- jegyezte meg.

- M-mi...? É-én... Nem is igaz!- tiltakoztam.

- Dehogynem- cirógatta meg újfent az alapjáraton sápadt bőröm, mire lenyugodtam és hagytam neki. Végül is... nem olyan rossz érzés ez...- De nemcsak aranyos. Szép is...- fürkészett nyugodt tekintettel. Legalábbis első ránézésre nyugodtnak tűnt, de valójában ébenfekete szemeiben ott bujkált némi izgalom.- Mondd csak... szabad?- rántott ki a gondolataimból. 

- M-micsodát?- csodálkoztam, mire elmosolyodott.

- Akkor majd mindjárt megtudod- érintette meg finoman az alsó ajkam és halálos lassúsággal elkezdett felém hajolni. Nem siette el, hisz minden másodperc éveknek tűnt. Ekkorra persze már leesett mit is akart csinálni. És ellenkezni sem volt túl sok kedvem. Vagy egyáltalán nem is akartam. Teljesen mindegy, hisz annyira nem lehet rossz élmény az első csók... 

 Pár milliméterre voltunk egymástól. Na és itt a nagy de! Ugyanis felriadtam. A szobában körbenézve semmit sem láttam, viszont Hidan horkolása, na azt lehetett hallani rendesen. Talán még egy kicsit visszhangzott is.

- M-most komolyan...? C-csak egy álom volt?- hitetlenkedtem, majd visszazuhantam a párnámra.

Még élek!

Na de komolyabbra fordítva a szót... Remélem valaki készített már számomra egy máglyát...ezért a téli álomért megérdemelném. XD

Na mindegy, cserébe kaptok egy olyan, beszélgetést Hidan és Loly között, ami abból született, hogy küldtem UchihaMiu -nak egy cuki Hidanos képet. Azt mondta, valószínűleg Hidan mérges lenne, hogyha le cukiznám. Erre felajánlottam, hogy megkérdezem. Ez született belőle:
*odafordul Hidanhoz*
- Bátyus, mérges lennél, ha lecukiználak?- pislog rá ártatlan kiskutya szemekkel.
- Ez most honnan jött?- vonja fel az egyik szemöldökét és érdeklődve fürkészi a húgát.
- Mérges lennél vagy sem?
- Ö... Ha azt mondom, hogy igen, rajtam kezded el gyakorolni az áldozást, igazam van?
- Pontosan- bólogat.
- Akkor nem, nem lennék mérges- sóhajt megkönnyebbülten.
- Ez a beszéd!- azzal a nyakába ugrik, aminek hatására mindketten hátra esnek.

Nos, ennyi lenne.
A legközelebbi viszont látásra!

Ja igen. FogiNiki tudom, hogy még itt vagy! :D

-Kitsu-