...megőrülök. Vagy már meg is történt, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy a múltkori álmom óta nincs minden rendbe. Többet dadogok, állandóan elvörösödöm, ügyetlenebb vagyok. És ha még ennyi nem lenne elég, akárhányszor feltűnik, elkezdek izgulni, kiver a víz és kapkodok, mint egy idegbeteg. Ráadásul mostanában egészen normálisan viselkedik velem, kevesebbet bosszant és az átlag napi viták száma is csökkent. Mi a csuda folyik itt?!

- Konan!- rontottam be a konyhába, mire ijedtében elejtette a kezében tartott fakanalat.- B-bocsi...

- Semmi gond- hajolt le.- Miért kellek ilyen sürgősen?

- Beszélni akarok veled...

- Ráér ebéd után?- tudakolta.

- I-igen...

- Nagyszerű. Akkor teríts meg kérlek- adott a kezembe egy pár tányért.

 Ígéretét betartva, étkezés után -szegény bátyust kiküldve- bevackoltuk magunkat a szobánkba, némi, a desszertből megmaradt dango kíséretében. 

- Na, miért kellett ilyen sürgősen összeülnie a lányok tanácsának?- vett el egy nyársat a tálból. 

- Mostanában kezdek bedilizni...

- Nem mintha ezelőtt ne lettél volna az- forgatta szemeit.

- Azon kívül. Például, akárhányszor összefutunk a bázison, rögtön ideges leszek és dadogok. Még normálisan köszönni sem vagyok képes. És állandóan görcsbe rándul a gyomrom, mindig, mikor meghallom a hangját, valamint...

- Állj meg egy kicsit- vágott közbe.- Kiről van szó?

- I-itachiról...- halkultam el.

- Értem...- hunyta be szemeit.- Véleményem szerint neked egyetlen egy bajod van.

- I-igen? Micsoda?- hajoltam egy kicsit közelebb, mintha csak rosszul hallanám. 

- Biztos akarod te azt tudni?- ráncolta a homlokát.

- Biztos!

- Rendben, te mondtad- sóhajtott.- Szerintem te csak szimplán szerelmes vagy.

- M-miket beszélsz? Én? Szerelmes? Belé? Soha!- tiltakoztam. 

- Akkor mégis mivel tudnád megmagyarázni ezeket?- vonta fel szemöldökét.

 Elhallgattam. Tudtam, most az egyszer nagyon is fején találta a szöget. De akkor is, miért pont ő? Ott van Deidara is. Ő sokkal kedvesebb is, mint 'Tachi, akkor nekem miért az utóbbi kell? Hisz néha olyan elviselhetetlen, veszekszik velem és úgy kezel, mint egy ötévest. Bár... ezeken túl, és főleg mostanában egyre többet mosolyog rám, előre enged az ajtóban, megkérdezi hogy vagyok, néha még meg is simogatja a fejem... Azt hiszem értem már...

 Ekkor törökülésből hátra dőltem.

- És akkor ezzel mégis mit tudok kezdeni?- bámultam a plafont. 

- Nagyjából két opció van. Bevallod neki, de akkor lehet, hogy visszautasít. Vagy nem mondod el és soha nem tudod meg, ő mit érez- mondta.

 Haboztam. Mi lenne ilyen esetben a megfelelő cselekedet? Hisz fogalmam sincs, hogy lenne-e bármi  esélyem. 

- Konan.

- Hm?

- Segítesz? Meg akarom próbálni, akkor is, ha elbukom- néztem elszántan sárga szemeibe.

- Számíthatsz rám- nyújtotta felém kisujját, én pedig összekulcsoltam a sajátommal. Induljon a harc!

 A vacsora elkészítésében segítettem lila hajú barátnőmnek. Ez is a tervünk része volt valahol. Csak... nem tudom hol.  A miso leves és a yakitori mellé újfent készítettünk dangot. Bár utóbbit nagy részben csak én. 

- Jesszusom Loly- lépett mellém Konan és megfogta a kezem.- Te mégis hány nyársat csináltál?!- nézett végig az asztalon tornyosuló közel... 30-35 nyárson. Hoppá.- Egek. Ennyit az életben nem eszünk meg... Mégis merre járnak neked a gondolataid?- dorgált.

- Ö...- dadogtam.

- Itachi körül, igaz?- mosolyodott el ravaszul.

- N-nem! Dehogy!- tagadtam.

- Ja, persze- paskolta meg a fejem. Utálom, hogy magasabb nálam, főleg ilyenkor.- Figyelmetlen, ügyetlen, szerelmes pici lány- nevetett.

- Nem is igaz!- méltatlankodtam.

- Persze, persze, tudom én azt. Na menj, szólj a többieknek, hogy kész a vacsora!

- Rendben- indultam ki a konyhából, mikor utánam kiabált.

- Aztán nehogy leragadj nála, a többieket meg elfelejtsd!- hallatszott a hangján, miszerint rendkívül jól szórakozik a szekálásommal. 

- Még mit nem!- kiáltottam vissza neki.

 A bázis távolabb eső szobáival kezdtem. Zetsu és Tobi, Deidara és Sasori, Kakuzu és Hidan, végül pedig Pein után következett az Ő szobája. Kopogtam. Ekkor már nagyon melegem volt és folyamatosan egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyom. 

- Ki az?- hallatszott bentről.

- É-én- feleltem remegő hangon. De nem érkezett válasz. Helyette kinyílt az ajtó, amitől kissé hátrahőköltem. 

- Mit szeretnél?- kérdezte.

- K-kész ... a vacsora- mondtam a földet vizsgálva. Nem mertem felnézni. Féltem, azonnal elájulnék. 

- Értem. Köszönöm, hogy szóltál- simogatta meg a fejem. Persze ekkorra már lángokban állt az arcom.- Várj egy pillanatot!- lépett vissza a szobájába, majd a fürdőszobán áthaladva átment Kisaméhez. 

- Rendben, mindjárt megyek én is. Aztán nehogy a Pöttöm legyen a vacs...- csapódott be az ajtó, ezzel elnyomva a hal utolsó szavait, majd az Uchiha jelent meg előttem újból.

- Átadtam neki az üzeneted- csukta be maga után a nyílászárót. 

- Mit akart a végén mondani?- kíváncsiskodtam.

- Semmit. Nem fontos- indult el a folyosón, én meg utána siettem. 

 Az étkezőbe belépve már rajtunk és Kisamén kívül mindenki ott volt. És persze a jelenlévők háromnegyede azt nézte, hogy miért vagyok olyan vörös, mint a paradicsom. 

- Te 'Tachi...- törte meg a csendet Sasori.- Mit csináltál vele?- mutatott rám.

- Semmit- vetett pár pillantást a vörösre, majd rám.

- Akkor miért van így elvörösödve?

- Nem tudom. Nincs lázad?- intézte szavait ezúttal nekem és kezét a homlokomra tette. 

- N-nincs s-semmi bajom!- magyarázkodtam.

 Nem sokkal később a hiányzó tag is befutott, úgyhogy elkezdhettük a vacsorát.  

- Pöttöm- törte meg a csendet Kisame.

- Igen?- kérdeztem továbbra is a levesemet eszegetve.

- Ugye nem falt fel út közben az a csúnya Uchiha?- vigyorgott, mire a mellettem ülő 'Tachi félrenyelt és elkezdett köhögni.

- J-jól vagy?- fordultam felé ijedten.

- P-persze- felelte félig még fuldokolva.- Ne aggódj miattam. De Kisame, ezért még számolunk!

- Már ha meg nem fulladsz- röhögött a hal.

  Az imént hallottakból, meg az ajtónál elcsípett mondatfoszlányból ekkora sikerült összeraknom, hogy mi is lett volna a mondata befejezése. Meg lettem volna ezen tudás nélkül, az biztos. Itachi nagy nehezen rendbe jött, így folytathattuk az evést. De persze innentől kezdve eléggé kínos volt a helyzet mindkettőnknek, ezért gyorsabb tempóra váltottunk és szinte egyszerre fejeztük be az étkezést.

- Köszönöm az ételt!- állt fel táljait összepakolva, amiket kivitt a konyhába, majd visszajött és a dangos tálból elvett két nyársat. 

- Én is!- cselekedtem hasonlóképpen és mikor visszaszaladtam volna az étkezőbe, két adagot nyomott a kezembe, míg másik tenyerébe a sajátjait tartotta.

 -K-köszönöm- makogtam.

- Nincs mit. Nem jössz?- fordult vissza a konyhán kívülről.

- D-de!- követtem.

 Csendben baktattunk, én egy kicsit lemaradva tőle. Majd az egyik folyosónál más irányba fordultunk. Ő a sajátja, én pedig a bátyám szobája felé. A szobánkba beérve csak levetettem magam a helyemre és addig bámultam üres tekintettel a plafont, mígnem elnyomott az álom. Valamikor hajnalban azonban felriadtam.

 A szememet dörzsölgetve néztem körbe a helyiségben. Hidan már az ágyában aludt és a párnáját ölelgetve motyogott valamit. A folyosóról viszont valakinek a távolodó léptei hallatszottak. Az ajtót résnyire nyitottam és úgy kukucskáltam ki, ellenőrizve, hogy nem-e ellenség. A távolodó alaknak hosszú, sötét haja volt.'' I-itachi? Mit keres itt ilyenkor?''- gondoltam, miközben teljes testtel kiléptem az ajtón, elindulva utána.

 A barlang bejáratától nem messze, az erdő mélyén volt egy hatalmas szikla, amit gyéren megvilágított a hold fénye. Annak a tövében ücsörgött. Feje le volt hajtva, előrelógó tincsei viszont nagy részben eltakarták az arcát. A köpenye sem volt rajta. 

- Ki van ott?- villantak fel vér vörös szemei és belevágott egy kunait abba a fába, ami mögött én voltam. A hirtelen jött fegyvertől ijedtemben hátra is estem.

- Hm? Csak nem...?- állt fel és odajött hozzám.- Loly? Te meg mit keresel itt?

- És te miért járkálsz ki hajnalok hajnalán az erdőbe?

- Gondolkodni- nyújtotta felém a kezét, majd miután felhúzott a földről, visszaült eredeti helyére.- Ne ácsorogj ott- paskolta meg maga mellett a földet, mígnem némi habozás után én is helyet foglaltam. Egy darabig némán ücsörögtünk, mígnem én törtem meg elsőként a csendet.

- Itachi. Te miért vagy az Akatsuki tagja?

- Ez egy hosszú történet... És nem vetne rám túl jó fényt, ha elmondanám...- felelte.

- Nem baj. Kérlek, mondd el...

- Biztos?- kérdezte rám pillantva, mire bólintottam.- Rendben. Nos, akkor kezdjük a legelején. Nagyjából 4 évesen rengeteg vérontást láttam a Harmadik nagy shinobi háborúban. Ezért már a kezdetekben vonakodtam mindenféle harctól. Csupán békét akartam. 11 éves koromban felvételt nyerem az ANBU-ba és én lettem a valaha volt legfiatalabb tagja. Zseninek tartottak. A szüleim büszkék voltak rám. De nemsokkal azelőtt az éj előtt, a Kyuubi megtámadta Konohát és ebben az ütközetben odaveszett a Negyedik Hokage is. Az ANBU-s osztagom vezetője pedig az Uchiha klánt vádolta az esettel. Ezért parancsba kaptam, hogy iktassam ki az egész klánom. Különben az ANBU öl meg mindnyájunkat.

- És... mit tettél?

- Mit tehettem volna? Engedelmeskedtem. Hideg vérrel öltem meg édesapám, édesanyám, az összes rokonom és a szerelmem is. De az öcsémet képtelen voltam. Ő pedig most jelen pillanatban az Akatsuki volt tagjánál, Orochimarunál van- változott a hangja a mondat végére dühössé.

 Nem mertem megszólalni. Bár hirtelenjében nem is tudtam erre mit mondani. A torkom teljesen elszorult és kiszáradt. Mintha egy gombóc termett volna ott a semmiből. Ő csak sóhajtott egyet.

- Nem volt jó ötlet elmondani neked. Csak még jobban összekuszáltam a fejedben uralkodó káoszt- állt fel.

- V-várj- ragadtam meg hirtelen a felsője alját.- M-magányos vagy?

- Néha. Egy kicsit- mosolyodott el szomorúan.- És bűntudatom van.

- Akkor... ha ezentúl bánt valami... nekem elmondhatod!- emeltem fel a fejem és mélyen a szemébe néztem, ezzel nyomatékosítva a szavaim.

- Rendben. Köszönöm- hajolt le és egy puszit adott a homlokomra. És persze ennek következtében azonnal az ájulás kerülgetett.- Most már menjünk vissza. Megfogsz fázni. Már megint ki van pirulva az arcod, jól vagy?

- I-igen, persze...- dadogtam.- Ez más miatt van...

- Akkor mi miatt?- döntötte kissé oldalra a fejét.

 Elgondolkoztam. Elmondjam neki? Hisz még én magam sem vagyok biztos benne. Ráadásul volt olyan lány akit szeretett és lehet, hogy még most is szereti. Talán... várok ezzel még egy kicsit...

- Csak fázok egy kicsit- tűrtem a fülem mögé az egyik fehér tincsem.

- Akkor gyere- fogta meg a kezem és miután felhúzott a földről elkezdett visszavezetni a bázisra.

 Az ajtónk előtt álltunk mindketten. A folyosón akármennyire is győzködtem, hogy nem szükséges, csak azért is visszakísért.

- K-köszönöm- tettem kezem a kilincsre.

- Nincs mit.

- Akkor... jó éjszakát- fordultam még vissza hozzá.

- Jó éjszakát neked is- mosolygott.

 Ekkor lábujjhegyre álltam és adtam az arcára egy puszit az arcára, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, besurrantam az ajtón és bebújtam a paplanom alá. Szent Jashin, ments meg! Legfőképpen magamtól és ezektől az érzésektől, mert megőrülök!

Na, ilyen sem volt még, hogy egy nap két rész legyen.

-Kitsu-