Egy kis írói előszó, márha ekkora eltűnés után még nevezhetem magam annak. Nos, mondjuk ez nem teljesen igaz, mert a másik könyvem azt írtam...🤔 Jó mindegy, nem ez a lényeg. Tessék új rész, nem sok van már hátra ezen könyv végéig. Ezen részt pedig szeretettel ajánlom drága barátnőmnek, Vikcsu28 -nak, mert ha nem írjuk meg az április 1.-i részeinket, most nem lenne ez a rész. Úgyhogy neki köszönjétek.

Rohadt fáradt voltam az egész napos futkározás miatt, így már-már félig elaludtam Deidara agyagverebének a hátán. Persze, miért is telhetett volna a napom további része nyugodtan, minek az?
Éreztem, ahogy hirtelen egy kunai szúródik a felkaromba és kipattantak a szemeim. Az ijedtségtől hirtelen felugrottam és... Elveszítettem az egyensúlyomat. Nem is én lettem volna. Ám ez nem igazán szerencsés, ha rohadtul magasan vagytok egy hatalmas fehér magevőnek a hátán és onnan zúgsz alá a Jashintudja hova.
Egy fa törzsének dőlve tértem magamhoz. Furcsa módon, nagyon semmim nem fájt és azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán még élek.
- Látom magadhoz tértél- szegeződött egy tőr a nyakamnak. Lassan hátrafordítottam a fejem.
- Eskine Mei- ismertem fel a lányt Bakagakuréből. Úgy látszik kell nekik az a tekercs.
- Személyesen. Add vissza, amit elvettetek!- szorított még jobban hozzám a fegyverét.
- Csak szeretnéd, kis csitri!- azzal kirúgtam a lábát alóla. A váratlan támadástól elhasalt, így volt egy pillanatom összeszedni magam, míg újból nekem nem rontott a fegyverével. Azonban szerencsémre a fegyvertartómat nem veszítettem el, így tudtam hárítani a támadását.
- Te szemét, add vissza!- morogta.
- Összekeversz magaddal, kis liba- mélyült el ismét a hangom és ismét azt éreztem, hogy nem teljesen én irányítom magam.
- Vigyázz a szádra!- jelent meg körülötte egy lila színű chakra burok, a fogai és a körmei megnőttek és az ereje megsokszorozódott.
- Ohlala- csaptam bele az öklöm a tenyerembe.- Ez mókás lesz. Te pedig végignézheted, belülről- azzal teljesen elveszítettem minden befolyásom a cselekedeteimre. Az én körmeim is megnőttek és éreztem, hogy átjár valami brutális erő, valamint láttam magam körül valamiféle rózsaszín ködöt, hasonlót, mint Meié. Egymásnak feszültünk és felváltva próbáltunk sebet ejteni a másikon. Fürgén és gyakorlatiasan mozgott, szinte el sem tudtam találni.
Előkaptam pár shurikent és felé hajítottam őket, míg ő azokat hárította, mögé kerültem és megpróbáltam átdöfni, de elugrott, így csak az oldalát karcoltam végig. Ez viszont bőven elég volt.
Egy másik tőrt elővéve ismételten, az épphogy bevarrasodott combomba döftem, és a távozó véremmel megrajzoltam Jashin-sama jelét. Egészen szép lett. Ezt követően a másik pengéről lenyaltam egy keveset a lány véréből, amitől hirtelen térdre rogyott és az ő combja is elkezdett vérezni.
- Vedd megtiszteltetésnek. Te leszel az első áldozatom!- röhögtem azon az ijesztő, ördögi hangon.
- Te szemétláda...- sziszegte, majd nagy nehezen talpra állt és nekem rontott. Ám peche volt, ugyanis a másik kunait a karomba döftem, természetesen abba, amelyikben ő a maga fegyverét tartotta. A fájdalomtól elejtette a tőrét én pedig elégedetten leültem és hagytam, hogy minél jobban elvérezzen. Élvezni akartam a szenvedése látványát. Te jó ég, mikre gonolok? Ez... Ez nem én vagyok...
Lassan kihúztam a combomban lévő kést és remegő hangon megszólaltam.
- M-mei... J-jól vagy...?- kérdeztem a saját hangomon.
- Miért akarsz segíteni neki, az ellenségünk! Logikus, hogy halált érdemel!- dühöngött a női hang.
- Elég, ez nem én vagyok! Hagyj  engem béken, fogalmam sincs ki vagy!- szorítottam a kezeim közé a fejem.
- Nocsak nocsak...- nyögte szarkasztikusan a tőlem pár méterre fekvő lány.- Valaki csak nem magával beszélget?- poénkodott, majd hirtelen elkomolyodott.- Zárd ki a fejedből! Ne engedd, hogy a tudatoddal játszon!
- És te miért is fogadnád meg az ellenségünk tanácsát? Ez az, semmiért- vágott vissza. Azonban, társaságunk akadt.
- LOLY!- hallottam azt a már oly' jól ismert hangot a távolból. Engem keres...
Lassan megpróbáltam felállni, de én is sok vért vesztettem, így visszahanyatlottam. A franc vigye el.
- Loly!- ugrott mellém a hang forrása. Végre itt van!- Mit csináltál vele?- fordult dühösen a velem szemben szenvedő lányhoz.
- Megmentettem az életét!- mordult fel.
- Akkor miért fekszik itt, egy hatalmas vértócsában?!
- Mert nem volt hajlandó békés módon visszaadni azt, amit elvettetek!- támaszkodott megy nagy nehezen a könyökén.
- Itachi, megtaláltad?!- ért oda Deidara is.
- Itt vagyunk!- felelt neki.
- Loly jól vagy?- guggolt le mellém, mire lassan bólintottam egyet és megpróbáltam feltornázni magam. Valahogy az iménti mérhetetlen erőm elpárolgott.- Itachi, vidd innen jó messzire őt. Én elbánok az Eskinével.
- Te hamarabb vissza érnél vele a rejtekhelyre, vidd te!
- Menjetek már!- emelte fel a hangját a szöszi, majd belenyúlt a táskájába agyagért.- Induljatok!
Itachi lassan bólintott egyet, majd felvett a hátára és elindult. A szemem sem bírtam már nyitva tartani. Csupán a mögöttünk hallgahtó robbanások hangját hallottam, egyre halkabban.
- I-ita...Itach...- próbáltam kimondani a nevét.
- Ne aggódj, rendben leszel! Visszaviszlek amilyen gyorsan csak tudlak!- válaszolt igencsak kemény hanghordozással. Ideges volt. Pedig sosem volt ez jellemző rá.
Egyre távolabb kerültünk a harctól és egyre kevésbé hallottam, hogy mi történik. Aggódtam egy kicsit Deiért. És legfőképpen magamat és az ügyetlenségemet okoltam, hogy ebbe a helyzetbe keveredtünk.
Hirtelen megálltunk és a fiú visszafordult. Nagy nehezen kinyitottam a szemem de alig láttam valamit, azt is homályosan. Egy hatalmas, fehér kúp volt. Deidaráé. És itt teljesen elveszítettem az eszméletem.

Szokásomhoz híven, elég nehezen tértem magamhoz. Fogalmam sem volt, hogy hol a csudában vagyok és éreztem, hogy egyetlen porcikám se tudom mozgatni és mindenem fáj, kiváltképp a hasam. Meghaltam volna?
- Úgy látom lassan kezd magához térni- hallottam meg Konan hangját. Ezek szerint itthon voltunk. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Konan és Itachi az ágyam mellett álltak, míg Hidan az ágy végében aludt.
- Egész este itt ült és melletted virrasztott- mosolygott rám a papírvirág, majd a békésen szunyókáló bátyám felé biccentett.
Óvatosan megpróbáltam felülni, mire drága barátnőm rögtön a segítségemre sietett. Finoman megcirógattam a fiú ezüst haját, mire lassan kinyitotta a szemét.
- Hm...? Húgi?- nézett rám félkómásan.- Húgi!- vetette magát a nyakamba. Kissé ügyetlenül visszaöleltem.- Úgy aggódtam érted!
- Mint látod, rendben vagyok- mosolyogtam.
- Azt azért nem mondanám- törte meg a hangulatot Konan.- Az utóbbi időben rengeteg mély sebet kaptál és rengeteg vért veszítettél, úgyhogy egy darabig nincs mászkálás sehova.
- Megértettem...- szegtem le egy picit a fejem, azután eszembe jutott valami.- Hol van Deidara?
Mély csönd telepedett ránk. Egyikük sem szólalt meg, csak csendben, bűnbánóan néztek maguk elé. Nem értettem Dei erős, csak nem történt vele valami baj. Ugye...? Nagy nehezen Itachi nyitotta szóra a száját.
- Deidara... Meghalt.