A takarómba burkolózva ültem a sarokban, a falnak dőlve. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy.... Hogy Deidara elment. Az utóbbi időben rengeteg időt töltöttem vele és nagyon jóba lettünk. És ez soha többé nem lesz már így. Az én hibámból. Ha nem vagyok ilyen béna, még most is itt lenne. Az én hibám...
Ismét elkezdtek folyni a könnyeim, ezért elővettem egy zsebkendőt, letöröltem őket, majd kifújtam az orrom. Semmit sem akartam csinálni. Csak... Szépen, csendben egyedül meglenni. Nem hiányzott senkinek a társasága. Senkié...
- Kop kop- kocogtatta meg az ajtókeretet.- Bejöhetek?
Lassan bólintottam egyet, mire közelebb jött és mellém telepedett.
- Loly...- kezdte némi csend után.- Ha beszélni akarsz róla, tudod, hogy itt vagyunk- tette a vállamra a kezét és arrébb tűrte az egyik fekete tincsét.- Nem kell egyedül emésztened magad miatta...
- De... Az én hibám miatt...- motyogtam, de elcsuklott a hangom.- Az én hibám, hogy meghalt- kezdtem el ismét zokogni.
Nem szólt semmit, csak átölelt, míg én folyamatosan csak itattam az egereket. Nem tudtam egyszerűen felfogni az elvesztését. Hogy nem lesz többé itt, ha valami őrült ötletem támad, többé nem fog megvígasztalni, ha Itachi miatt szomorú vagyok, nem fog többé agyamra menni azzal, hogy meggyőzzön, hogy a robbanás milyen nagy művészet...
Egyre csak sírtam és sírtam, 'Tachi pedig már szinte az ölébe húzott, annyira szorosan ölelt magához. Bár, most nem volt erőm zavarba jönni. Meg nagyon időm se, ugyanis a kimerültségtől hamarosan jó mély álomba zuhantam.

Fogalmam sincs mikor térhettem magamhoz, de az rögtön feltűnt, hogy a szemeim iszonyúan fájnak. Nagy nehezen feltápászkodtam és mivel nem volt senki a szobánkban, elindultam keresni valakit, aki tájékoztat arról, hogy egyáltalán milyen évet írunk. A konyhában találtam rá az első emberre.
- Konan!- öleltem meg jó szorosan.
- Loly! Hogy vagy?- fogta két keze közé az arcom és rögtön vizsgálni kezdett.
- Jól vagyok, ne aggódj. Már a helyzethez képest...- halkult el picit a hangom, mire szó nélkül magához ölelt.- Sajnálom... De nem tehetsz róla, megértetted?
- Meg...- motyogtam.- Apropó. Hol vannak a többiek?
- Nagyjából mindenki küldetésen van. Talán csak Pein, Kisame, te és én vagyunk itthon- gondolkodott.
- Itachi Kisame nélkül ment valahova?
- Őszintén szólva...- dőlt neki a konyhapultnak.- Fogalmam sincs, hogy ő hova ment. Annyit mondott, hogy valami fontos dolga van. Kisame el akarta kísérni, de azt mondta neki, hogy ez az ő dolga és maradjon itthon- sóhajtott.
- Nem lehet... Hogy az öccsével találkozik...?- hasított belém villámként a gondolat.
- De, könnyen meglehet. Ő, ha titkolja is, fontos neki, sosem engedné, hogy baja essen.
- Olyan... Rossz előérzetem van...- kezdtem el tördelni a kezem.- Hogy valami baj fog történni...
- Tessék?- értetlenkedett.
- Utána megyek!- indultam vissza a szobámba a köpenyemért.
- Neeem kisasszony, ezt te sem gondolhatod komolyan!- jött utánam barátném.- Csak nézz magadra, hogy milyen állapotban vagy! Fel se szabadna kelned!
- De akkor is... Félek, hogy valami baja lesz- vettem ki a szekrényből, majd magamra rántottam a vörös felhős, térdig érő kabátot.
- Itachi erős, nem kell őt féltened- tette kezét a vállamra, miközben próbált meggyőzni.
- Ne haragudj Konan... De mennem kell...- indultam kifelé, miközben a kulcstartómat a zsebembe süllyesztettem.
- Sajnálom Loly...- fonódott körém két papír kígyó.-... De nem engedhetlek el.
- Konan, mennem kell. Eressz el- mondtam higgadtan.
- Nem.
Hirtelen megpörgettem a kaszámat és elvágtam a papír lapokat, mire újra támadni akart, ám szerencsémre kikerültem. Az első adandó alkalommal, amikor egy picit veszített az egyensúlyából, belöktem a szobánkba és rázártam az ajtót.
- Loly, engedj ki!- dörömbölt.
- Sajnálom Konan, de mennem kell- indultam el futva a bejárat felé.
A fákon ugrálva haladtam előre. Ötletem sem volt, hogy merre mehetett, csupán mentem előre és bíztam a vak szerencsémben. Hirtelen, tőlem pár kilóméterre egy hatalmas tűzsárkány termett elő a semmiből.
- Ezek ők lesznek...- motyogtam magam elé, majd elindultam a csata felé.
Ahogy közeledtem, úgy lettek egyre hangosabbak a harc jellegzetes hangjai. Hallottam már a pengék egymáson csiszolódását, a különböző jutsuk pusztításának hangját, és már lassan a kiabálást is. Idő közben pedig viharfelhők kezdtek nagy ütemben gyülekezni.
Ez félig porig rombolt épülethez érkeztem. A tetején állt ő. Egyik szeme le volt hunyva és vér folyt ki belőle. Hallottam az öccse hangját, de nem tudtam kivenni, hogy mit mondd. És akkor... Az épület felett megjelent egy hatalmas villámsárkány... És porig rombolta az egészet.
- ITACHI!!- rohantam a romok felé a fiú nevét kiabálva. Ott feküdt, pár szikla között és mikor nehezen felnyomta magát, felém nézett.
- L-loly...?- értetlenkedett rekettes hangon.- Mi az ördögöt keresel itt? Megmondtam Konannak, hogy ne engedjen el!
- Nos, ez nem állított meg úgy látszik- forgattam a szemem.- Fel tudsz állni?- próbáltam meg felsegíteni, mire finoman kezét a karomra tette és magától talpra állt.
- Elég már ebből a nyáladzásból, nem azért vagyok itt, hogy ezt nézzem!- üvöltött messzebbről a kissé eltorzult, 'Tachi hasonmás. Bőre szürke volt és már egyáltalán nem hasonlított a bátyjára.
- Állj hátrébb. Ez a kettőnk dolga- tolt a háta mögé, mire szófogadóan hátrébb mentem. A fiú körül egy nagy, narancs színű láng jelent meg, miközben egy hatalmas csontváz emelkedett fel mögötte. Rémisztő látvány volt. Susano'o-nak nevezte. A neve sem volt túlzottan bizalomgerjesztő. A csontvázra ezt követően inak és hús képződött, majd bőr és egy erős páncéllal készült el a gigászi harcos.
Hirtelen, mintha kés szúródott volna a gyomromba, olyan érzés fogott el. Térdre rogytam és egyik kezem a hasamra szorítottam. Nem akart elmúlni, egyre jobban fájt. A következő pillanatab vért köhögtem fel és úrrá lett rajtam az erőtlenség.
- Loly!- tűnt el a Susano'o és mellém rohant.- Mi a baj?
- F-f-fáj...- nyögtem, de egy ezt is szinte alig bírtam kimondani.
- Azonnal kell egy orvos, az istenit, hamarabb el kellett volna vinnem téged!- dühöngött.
- É-észrevetted...?- pillantottam rá, mikoris újból éles fájdalom hasított belém.
- Persze, hogy észrevettem, te kis buta!- idegeskedett, majd felkapott a karjába és a fivére felé fordult.- Ezt nem tekintjük befejezettnek. De most van egy fontosabb dolgom.
Sebesen ugrált a fák ágain, egyre csak egy nyugodtabb helyet keresve. A gyomromban lévő fájdalom egyre csak erősödött idő közben. És fogalmam sem volt, hogy mi okozza.
- I-itachi... M-meg fogok h-halni...?- kérdeztem erőtlenül, miután átvett a hátára, hogy gyorsabban tudjon haladni.
- Dehogy fogsz! Azt sosem hagynám...- felelte a második mondatát már kissé halkabban.
- V-valóban...? Ez rendes tőled- mosolyodtam el egy kicsit, míg ismét felerősödött a fájdalom és grimaszba nem torzult az arcom.
- Pihenj, minden rendben lesz, megígérem!- ugrott le az egyik fáról.
Egy tisztásra értünk, ahol lassan leeresztett a fűbe, én pedig rögtön a hasamra raktam a kezem.
- Pár perc és délután kettő óra, három perc. Akkor nyílik ki az átjáró. Mondd, hogy nálad van a kulcsa!- guggolt le hozzám.
Nagy nehezen előhalásztam és odaadtam neki, mire felvett a karjába.
- Visszaviszlek a világodba és keresek egy orvost, aki rendbehoz, ígérem- állt fel és kinyitotta az én világomba vezető kaput.

- Valaki hívjon egy orvost, rosszul van!- hallottam az ideges hangját, amire egy nő válaszolt.
- E-egy mentőt tudunk hívni...- felelte egy kissé rémülten.
- Hívja őket gyorsan!- rivallt rá, mire hallottam, ahogy a hölgy gyorsan telefonál egyet. És itt ismét elveszítettem egy időre az eszméletem.

Zörgést hallottam. És valahova vittek. Valami guruló cuccon.
- Elnézést, de ön kicsodája a kisasszonynak?- szólt egy mély férfi hang.
- A barátja vagyok. Kérem, hagy menjek vele! Ott akarok lenni mellette!- mondta Itachi.
- Egy személy még elfér a mentőben, jöjjön- felelt.
- Köszönöm doktor!
A következő pillanatban valaki leült mellém és megfogta a kezem.
- Nem lesz semmi baj. A kórházban meggyógyítanak. Csak bírd ki kérlek, amíg odaérünk- hallottam, majd valami vizes rácsöppent a kezemre. S-sírt...?- T-téged már nem veszíthetlek el...- csuklott el egy kicsit a hangja. És újfent képszakadás... Pedig kérdőre akartam vonni.

Víz. Hol a a Jashinban vagyok? Lassan kinyitottam a szemem. A környezet egyáltalán nem volt ismerős. Alattam víz volt, míg mindenhol félhomály volt. A távolban volt valamiféle apró fénypont. Nem kis erő árán felkeltem és elindultam felé. Ahogy haladtam előre, egyre tisztábban láttam, hogy egy lámpás árasztja a fényt és van mellette valaki. De egyáltalán nem volt ismerős. Közelebb érve egyre jobban ki tudtam venni egyes vonásait. Hosszú, bozontos rózsaszín hajában volt egy fekete tincse, míg karcsú testén egy zöld, alul rojtos szoknyát és egy hasonló, pánt nélküli, kék felsőt viselt. Bal felkarján volt egy fekete karpánt, lábán pedig lila topánkát viselt. Ja, igen és macska fülei és farka volt. Mellette volt egy kis asztal, amin a lámpás foglalt helyet, míg ő egy díványon, félig fekve olvasott. Megálltam tőle pár méterre. Egy pár percig egy pillantással sem méltatott, majd sóhajtva összecsapta a könyvét.
- Minél többször olvasom ezt, annál unalmasabb- szólalt meg, azon a mély női hangon, amit már annyiszor hallottam, de sosem tudtam, kihez tartozik.
- Ki vagy te...?- szegeztem neki a kérdést, kissé összehúzva a szemem.
Letette a barna borítású olvasmányt az asztalra, majd rám szegezte hideg macska szemeit.
- Gondolom sok kérdésed van. Nekone Loly.

Folytatás következik...

Nos. Vége ennek a könyvnek. És mint a végéből sejteni lehet, lesz folytatása!