Hol az ördögben vagyok már megint? Arra még emlékszem, hogy éppen időben értünk vissza a faluba. Keit elvitték a kórházba, míg én Demiyah tekercsével rögtön a Hokagéhoz indultam. Amilyen gyorsan csak tudták, előkészítették a helyet, ahol el tudják zárni belém a lányt, és szerencsémre ott volt egy ismerős arc is, mégpedig Sasori-san.
- Nem lesz semmi baj- tette kezét a vállamra.
- Csak Demiért és Keiért aggódok- szegtem egy kissé le a fejem. És miután elkezdték csinálni a pecsétet, onnantól kezdve sötét a kép.
Elkezdtem valamerre sétálni a nagy feketeségben. Víz borította a padlót, így a talpamba koncemtráltam a chakrám és igy gyalogoltam a tetején. Előbb utóbb csak találok valakit. És nem csalt a megérzésem.
A távolban fény kezdett pislákolni, így tovább mentem, mostmár célzottan arra. Egy széles kanapé mellett egy kis asztalon, egy asztali lámpa árasztotta a halvány fényt. Azonban nem volt ott senki. Viszont találtam ott egy könyvet, így azt a kezembe véve ledobtam magam az ülőgarnitúrára és elkezdtem olvasgatni.
- Démonok könyve- olvastam fel hangosan a címét.
- Váó, érdekesen hangzik.
Azonnal oldalra kaptam a fejem. Két macskaszem pislogott vissza rám, amiket lila hajkorona keretezett.
- Mi a...!- ugrottam arrébb a meglepődöttségtől.- Demiyah?!
- Ja, úgy tűnik- nézett végig magán. Szó nélkül magamhoz öleltem.- Ne legyél már ilyen nyámnyila- veregette meg a hátam nevetve.- Amúgy... Hol vagyunk?
- Nemár, hogy démon létedre nem tudod- néztem rá unottan.- Ennyi idő alatt én is rájöttem.
- Nem, fogalmam sincs- rázta neg a fejét mosolyogva.
- Hah... Oké. Szóval. Lényegében bennem vagyunk- sóhajtottam.- Most csinálják kint a pecsétedet.
- Szóval akkor jó gondoltam, nincs más megoldás, ha felnyitom az erőmet kordában tartó pecsétet- húzta fel a lábait.- Ne haragudj... Kellemetlenséget okoztam.
- Nehogy bocsánatot kérj- szidtam le.- Neked köszönhetjük, hogy élve megúsztuk. Ha nem vadulsz meg és nem veszik össze Daichi a démonjával, akkor biztos, hogy most alulról szagolnánk az ibolyát- húztam el a szám a mondat végén, mire felnevetett.
- Szóval akkor mostantól benned fogok élni- dőlt hátra a kanapén.- Furcsa lesz.
- Anya azt mondta, hogy minél nagyobb összhangban van a démon és a jinchuuriki, annál könnyebben tud ki-be járkálni a testéből.
- Akkor ez nekünk piskóta lesz- nyújtotta felém az öklét, mire mosolyogva hozzáütöttem a sajátom.
- Persze, hogy az lesz.
- Amúgy meg, meddig kell még itt dekkolnunk?- nézett szét.
- Nem tudom. Nagy a valószínűsége, hogy itt másképp telik az idő, mint kint, így valószínűleg a pecséted már rég készen van, csak még mindig ájult vagyok- feküdtem hanyatt én is.
- Szóval jelenleg csak várni tudunk, hogy a valóságban magadhoz térj- rágta a szája szélét, mire bólintottam.- Akkor addig beszélgessünk!
- Mire vagy kíváncsi?- nevettem rápillantva.
- Még mindig szereted Keit?- kérdezte mosolyogva. Meglepett a kérdés.
- Igen- tettem a tarkóm alá a karjaim.- Hiába telt el három év, még mindig nem léptem tovább.
- Őszintén, én látok arra esélyt, hogy ő is így érezzen- nyújtózott.- Amíg távol voltál, nagyon nem találta a helyét. A legkisebb hülyeségért is képes volt összeugrani másokkal. Egyszer például megtépett egy csajt, aki épp azt ecsetelte a plázacica barátnőinek, hogy te vagy a pasija. Kei a szemét is kis híján kikaparta- nevetett, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.- És akárhányszor előkerültél, mint téma, elhalgatott és csendben fülelt, hátha kap rólad valami hírfoszlányt, hogy mi van veled.
- Azt hiszem Akio mondta már ezeket nekem...
- És azt is mondta, hogy rengetegszer kiment a kapuhoz, hátha akkor jössz haza, valamint amikor csak tehette, a házuk előtt üldögélt? Nova nagy nehezen kiszedte belőle, hogy azért, mert ott vallottál neki szerelmet és meg is csókoltad- vigyorgott.
- A pillanat hevében tényleg...- nevettem fel kínosan.
- De gondolj bele, nem ellenkezett! Lehet, hogy nem jött még rá, de szerintem a szíve mélyén ugyanúgy szeret téged, mint te őt- könyökölt az oldalamba.
- Az jó lenne- sóhajtottam.
- Ha igazam lesz, meghívsz egy dangora!- rúgott le a kanapéról.
- Au!- simogattam a fejem, mire kinevetett.- Igen? Szerinted ez vicces?- kaptam el az egyik farkát, amit meghúztam, így felvisított és rögtön meg akart harapni, azonbam arrébb ugrottam.
- Ez háború, Uchiha- vigyorgott.
- Gyere csak- húztam elő a katanám.
Igencsak kifáradtunk a harcban, így mindketten álmosan rogytunk le a kanapéra.
- Aj, én már most unatkozok itt- nyafogott.
- Elhiszem, tényleg nem valami izgalmas hely.
- Hé, meg kéne próbálnod visszamenni- nézett rám.
- De hogyan?
- Mit tudom én.
- Nagy segítség vagy- forgattam meg a szemeim.
- Hé.
- Most meg mi van?- ültem fel. A kisujját nyújtotta felém.
- Megígéred, hogy ez a helyzet nem fog változtatni a barátságunkon?
- Megígérem.
- Köszönöm- mosolygott, majd  gyomorszájon rúgott.

Hirtelen ültem fel az ágyban és csak kapkodtam jobbra-balra a fejem. A kórházbam voltam. Hana az ágyam mellett olvasott, míg Kei és Akio verekedtek.
- Jó reggelt- csukta össze a könyvét a Shimura, mire a másik kettő is felém kapta a fejét.
- I-itaru...- gyűltek könnyek a szöszi szemébe és a nyakamba vette magát.- Hülye... Hülye... Hülye Itaru... Miért jöttetetk utánam?! Megoldottam volna... Így most te is és Demiyah is...- sírt, miközben a hátamon belemarkolt a felsőmbe.
Rajta is hálóing volt, valamint egy csomó kötés volt a teste különböző pontjain. Lassan átöleltem a derekát és fejem a vállára hajtottam.
- Ne sírj, egyikünk se neheztel rád- simogatta a haját Demi, a hangjára pedig rögtön felkapta a fejét és szó nélkül őt is magához vonta.
- Bocsássatok meg...- pityergett.
- Nem is haragszunk- nevetett a démon.
- Ha kiérzelgősködtétek magatokat, akkor Keike megy aludni, mert az elmúlt másfél hétben alig pihent!- ragadta meg a lány vállait a Hyuuga.
- Biztos nem!- kapaszkodott erősen belém.
- De mész! Az orvosok is leszidtak a múltkor, amiért nem pihensz!
- Hagyd csak Akio- fejtettem le a fiú kezét a szöszkéről.
- Há, te vagy az én megmentőm- nyújtotta ki a nyelvét, azonban rögtön elment a kedve a szemtelenkedéstől, amikor megemeltem ég féloldalasan az ölembe ültettem. Csak megszeppenten pislogott rám.
- Szerintem most hagyjuk őket magukra- húzta ki a másik kettőt a kórteremből Hana.
Amint kimentek, hátradőltem az ágyamon, húzva magammal az Eskine lányt is.
- H-hékás...- méltatlankodott.
- Örülök, hogy jól vagy- hagytam figyelmen kívül az előző megnyílvanulását és szorosan magamhoz öleltem.
- Gondot okoztam mindannyiótoknak, mert leengedtem a védelmem. Főleg neked és Deminek... Ne haragudjatok...- törtek fel ismét a könnyei, amiket gyorsan letöröltem az arcáról.
- Egyikőnk sem haragszik rád. Örülük, hogy nem lett semmi komoly bajod- szagoltam bele a hajába, aminek most kivételesen fertőtlenítő szaga volt.- Különben is, meddig voltam kiütve?
- Másfél hétig. Loly-sanék minden nap bejöttek hozzád, ma még valamikor délután jönni fognak.
- Akkor jó. Addig biztos itt tartalak- nevettem és vártam volna az ellenkezést, azonban elmaradt és csak csendben gyűrögette a felőm szélét.- Nem is mondasz semmit?
- Nem tudom mit mondhatnék...- hajtotta le a fejét, mire finoman megfogtam az állát és tekintetét felemeltem az enyémhez.
- Ne legyen bűntudatod. Érted a világ végére is elmennék- döntöttem a homlokom az övének. Reakció azonban már nem érkezett, ugyanis pillanatok alatt elnyomta őt az álom. Halkan felkuncogtam és szorosan magamhoz ölelve, én is visszaaludtam

- Most nézd meg milyen édesekédesek- hallottam valakinek a hangját.- Itachi, nálad van a telefonom? Had csináljak róluk egy képet!- és pár másodperccel később már hallottam is a kamera kattogását, mire Kei is elkezdett mellettem mocorogni és morogni.
Lassan elkezdtem simogatni a haját, amitől megnyugodott és még jobban hozzámbújva visszaaludt.
Kinyitva a szemeim csendre intettem anyáékat és mutattam, hogy menjünk ki.
A szoba ajtáját becsukva anya szorosan magához ölelt.
- Örülök, hogy nincs semmi bajod. Azonban...- azzal megragadta a fülem és lehúzott magahoz.- Mit mondtam neked, te makacs kölyök?! Hogy ne menjetek a sziget közelébe. Erre nem átmentek?! Nagy baj is történhetett volna, ha Demiyah nem oldja fel a pecsétjét.
- Bocsánat- szegtem le egy kissé a fejem.- A szívemre hallgattam, mintsem az eszemre.
Mélyet sóhajtva elengedett.
- Olyan makacs, mint te- jegyezte meg apa, mire a felesége a lehető legcsúnyabban nézett rá.
- Örülök, hogy jól vagy húgi- húztam magamhoz a lányt és egy puszit nyomtam a homlokára.
- Kei-chan hogyhogy veled aludt?- kérdezett rá anya, mire egy pillanatra lefagytam. Ezt hogy magyarázzam ki.
- Nem az, amire gondolsz!- védezketem, mire apa megnyugodva kiengedte az eddig bent tartott levegőjét.- Keveset aludt az elmúlt másfél héten és elaludt mellettem.
- Ühüm...- bólogatott anya mosolyogva, mint aki átlát a szitán.- És te is csak véletlen szundítottál el.
- Igen- bólintottam.
- Nii-chan, tudjuk, hogy fülig szerelmes vagy Keibe- csóválta a fejét lemondóan Yume.
- Sajnos- sóhajtott apa, mire anya rálépett a lábára.
- Szerintem igenis aranyosak!- lelkesedett.
- De annyi más lány van még Konohában. Miért pont ő? Ha feleségül veszi, akkor az a nő a rokonom lesz!- panaszkodott.
- Apa, 17 éves vagyok, nem veszek feleségül senkit egyenlőre- néztem unottan rá.
- Különben is, én irigy lennék a helyedben, ha a rokonom lehetnék- rúgta bokán az akkor érkezett Mei-sensei, aki ezt követően hozzám lépett és átölelt.- Köszönöm, hogy visszahoztad a lányom!
- Semmiség- mosolyodtam el.
- Ezt nézd!- rántotta magahoz anya a barátnőjét és megmutta a rólunk készült friss képet.
- Awwww! Küld át!- kapta elő a mobilját.
- Te jó ég, ki ennyire hangos?!- vágta ki az ajtót Kei morcosan.- Anya, halkabban már!
- De most nézd meg milyen aranyosak vagytok!- tartotta felé a készüléket, mire a lány arca egyre vörösebb lett.
- Add azt ide, kitörlöm!- kapkodott a telefon után.
- Még mit nem, ezt fogom mutogatni majd öreg koromban a nyugdíjas klubban!- kezdett menekülni a kincsével, a lánya pedig utána.
Már vagy a harmadik kört futották az emeletem, amikor sikerült elkapnom a fiatalabb Eskine lányt.
- Nem kéne rohangálnod ennyi sebbel, szidtam le, mire bevágta a durcát.- Különben is, az egy aranyos kép, megtartjuk.
- Mind ellenem vagytok - duzzogott.
- Csak shippelünk titeket- vonta meg a vállát a sensei. Kei válaszképp csak kiöltötte a nyelvét, majd a csuklómat megragadva berántott a szobába és bezárta az ajtót.
- Ajaj, a nagy Eskine Kei bezárt magával egy kórházi szobába- fontam keresztbe a karjaim.- Mit akarsz te velem tenni?
- Hülye- rúgott bele a bokámba, majd az ágyamhoz lépkedve megállt mellette.- Feküdj le.
- És ha nem?- incselkedtem, így csak egy gyilkos pillantást kaptam. Megadva magam mellé lépkedtem és leültem az ágyamra.- Így megfelel felségednek?
- Nem, feküdj hanyatt!
- Vannak ám kívánságaid- jegyeztem meg, majd hátradőltem.- Így jó?
- Igen- bólintot, majd magára húzta a takaróm és fejét a mellkasomra hajtotta.
Meglepetten pislogtam rá, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Lassan egyik kezem a hajára tettem és elkezdtem cirógatni.
- Mi az?- nézett fel rám, amikor már egy jóideje nem szóltam semmit.
- Csak nem értelek- csóváltam a fejem mosolyogva.
- Szokj hozzá- húzta feljebb a takarót és perceken belül elaludt, rajtam feküdve.

Vikcsu28. Borító.