Vakító fehérség fogadott, amikor magamhoz tértem a fene tudja meddig tartó szundikálásból. A nyakam igencsak el volt gémberedve, így csak lassan tudtam oldalra fordítani a fejem, hogy szétnézhessek. A mellettem lévő ágyaknál el voltak húzva a függönyök és üresen álltak. Én voltam az egyetlen a helységben.
Komótosan felültem, letettem a lábam a hideg járólapra, majd felnyomtam magam. És kis híján pofára is estem volna, ha nem kapaszkodom meg az infúziós állványban. Nem csak a nyakam felejtett el működni. Szinte tyúklépésben araszolgattam előre, azonban mindegyik lépésnél egyre könnyebb lett. Így lassan elértem és elhúztam a tolóajtót. Ahol nem várt meglepetés fogadott. Hosszú, felkötött szőke haj, rikító, kék szemek, aránylag alacsony alkat... De hiányzott már ez a látvány...
- I-itaru...- motyogta elhűlve. Nekem pedig vicces kedvem volt.
- Te meg ki vagy?- döntöttem oldalra a fejem, tettetett tudatlansággal. A szemei elkerekedtek és hirtelen még a kezében tartott gyümölcsös kosarat is elejtette. És itt szakadt el a cérna, ugyanis elkezdtem hangosan nevetni.
- Te... te idióta!- kezdte el finoman ütögetni a mellkasom.- Szerinted ez vicces?!
- Nagyon is- rázkódtak a vállaim, majd finoman magamhoz húztam.- Butus. Hogy felejthetném el a menyasszonyom...?- súgtam a fülébe, mire éreztem, hogy hirtelen ledermed.
- T-tessék...?- tolt el magától döbbenten.
- Hm. Ki tudja?- vontam meg mosolyogva a vállam, majd elindultam vissza a kórterembe.
- Uchiha Itaru!- vágta be az ajtót, majd utánam sietett.- Magyarázd ezt el rendesen!- állt meg keresztbe font karokkal előttem, míg én helyet foglaltam az ágyon.
- Micsodát?
- Hogy miért lennék a menyasszonyod! Tudtommal... Nem kérted meg a kezem... Igaz?- halkult el a mondat végére.
- Nem tudom, hogy megkértem-e- tártam szét a karjaim.
- Ez meg mégis milyen válasz?!- háborgott, azonban ezzel egy időben az ajtó ismét kicsapódott.
- Itaru!- rohant be Demi és habozás nélkül rámvetette magát.
- Demiyah, megfulladok- próbáltam letolni magamról a démont, aki eleget téve a ki nem mondott kérésemnek leszállt rólam.
- Megéreztem, hogy felébredtél és azonnal szóltam a többieknek is, nemsokára megérkeznek- mosolygott.- Na hogy ment a lánykérés?- érdeklődött sunyin, miközben rákönyökölt az Eskine vállára.
- Nem rémlik neki- sóhajtottam, Kei meg csak kapkodta köztünk a fejét.
- Miről tudtok ti ketten, amiről én nem?- húzta össze a szemeit gyanakodva.
- Ez olyan jincuuriki-démonos dolog- nyújtotta felém a lila hajú lány a tenyerét, amibe belecsaptam.
- Utállak titeket.
- Itaru!- rontott be anya, nyomában nagyjából mindenki mással. A 11-es és a 8-as csapat eddig hiányzó tagjai is tiszteletüket tették, valamint Kei és az én családom.- Úgy aggódtam érted!- ölelt magához az alacsony nő. Vállai rázkódtak és erősen szorított magához.
- Kutya bajom- simogattam mosolyogva a hátát.- Bár az érdekelne, hogy nagyjából meddig voltam kiütve.
- Kicsit több, mit két hétig- lépett be az orvos, vagyis Sakura-san, majd kicsit meghökkent a hirtelen összegyűl tömegtől.- De szerencsére nem marad semmi nyoma. Ez az izomgyengeség délutánra teljesen elmúlik.
- Senkinek nem lett semmi maradandó baja?- szorítottam meg az Eskine lány kezét, aki időközben leült mellém.
- Nem, szerencsére. Loly-sannak és Mei-sannak kutya baja, a négy démon is hasonlóan, épségben megúszta azt a hatalmas chakra-robbanást- folytatta.
- Én pedig kaptam jinchuurikit!- vágott közbe egy pillanatra Finn, mire felé kaptam a tekintetem.
- Komolyan? Kicsodát?- érdeklődtem kíváncsian.
- Engem- emelte fel a kezét Yume. Döbbenten néztem a húgomra, aki mosolyogva megvonta a vállait.- Nem hagyhatom, hogy a bátyám megelőzzön.
- Sőt, el sem hinnéd mi történt!- fogta meg hátulról a vállaim Demi, miközben mögém térdelt.- Miután Kei hátulról leszúrta Daichit, Tsubasa kiszabadult belőle, azonban Hana és Sasori-san még időben elzárták egy erős tekercsbe! Hihetetlen szerencsénk volt, mert addigra mind elveszítettük az eszméletünk. És miután mi négyen magunkhoz tértünk...- mutatott a szüleire és a félvér fiúra.-...Sikeresen szétválasztottuk a démonokat, amiket Tsubasa magába olvasztott!- mesélte lelkesen.- A Hetedik minden országba küldött egy üzenetet, hogy szükségünk lenne hat jichuurikire, akikbe elzárhatnánk a tökéletlen bijuukat. Uchuu, a fóka a Tsuchikagéhez ment, Saeda, a pillangó a Villámok földjére, Susumu, a ló a Szél országába, Chinatsu, a csincsilla itt maradt a Tűz országában, a határhoz közel, Tamana és Jigme pedig a Mizukage országába tértek vissza. És így végre Finn találkozhatott a szüleivel!
- Jó ilyen remek hírekre felébredni- mosolyogtam.
- És az is kiderült, hogy miért lett elzárva- vette át a szót Hana.- A két démon elővigyázatosságból zárta el a fiát, nagyjából másfél éves korában, amikor Tsubasa és Hasegawa Taishi elkezdték összegyűjteni a tökéletlen démonokat.
- Hála az égnek, hogy nem történt semmi baj- hajtottam a fejem a párom vállára.
- Azonban mondhatni Kei-chan a legszerencsésebb!- nyújtotta át a rózsaszín hajú nő a kórlapomat.
- Hogyhogy?- néztem rá meglepetten.
- Talán ő volt négyetek közül a legnagyobb veszélynek kitéve, de hatalmas szerencséje volt, hogy nem vetélt el a magzat!- mosolygott. Én pedig elfelejtettem, hogyan is kell levegőt venni.
- T-tessék...?- hebegtem, mire mindenki elkezdett nevetni.
- Nem tudtad Itaru-kun?- csodálkozott.- Kei-chan várandós.
Na igen. Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen felfordult a világ és ájultan dőltem hatra a kórházi ágyamon, azon a csodálatos, szeptember végi napon.

Október második felét már a saját házunkban kezdtük. Végre összegyűlt a kellő pénz, hogy saját lakást tudjunk venni, így összeköltöztem az akkorra ténylegesen menyasszonyommá vált Eskinével. Miután a váratlan bejelentés után magamhoz tértem, ismét megkértem a lány kezét, aki ezúttal hivatalosan is igent mondott.
December 14.-én pedig sor került az esküvőnkre is. Ahol ismét meglepetés fogadott. Ugyanis amikor Kei dobta volna el a csokrát, egyszerűen megfordult és átnyújtotta az unottan ácsorgó Hanank, majd megfordította és mögötte már ott térdelt Akio a gyűrűvel. Szegény unokatestvérem nem tudta hirtelen, hogy leszedje a párja fejét, amiért hülye, vagy sírjon. Bár mindegy, mert végül igent mondott, miközben sírva hajtogatta azt, hogy az újdonsült vőlegénye milyen hülye.
Azonban volt valami ami nem hagyott minket nyugodni... Mégpedig Kei állapota. Hiába járt még csak az ötödik hónapban, anyáék szerint irreálisan nagy volt a hasa. És emiatt nyaggattak is minket, hogy menjünk orvoshoz, azonban a kismama nem akart.
- Utálom ezt a dohos pöcegödröt- duzzogott a váróteremben ücsörögve, amikor végre sikerült rávennem, hogy csak a biztonság kedvéért nézessük meg a kicsit.
- Tudom. De hátha megtudjuk legalább azt, hogy milyen nemű lesz a pici.
- Jó, ez igaz...- húzta a száját, amikor is szólítottak minket.
- Jó napot- csuktam be magunk után az ajtót.
- Sziasztok- mosolygott ránk Sakura-san.- Csakhogy végre eljöttetek. Gyere Kei-chan, feküdj fel ide- mutatott az ágyra, majd fel is segítette rá.
A hasára rákent valami krémet, majd elkezdte vizsgálni az ultrahanggal.
- Hm... Ez furcsa...- húzta le az orrára az olvasó szemüvegét.
- Mi az?- kérdeztem ijedten és megszorítottam a feleségem kezét.
- Nézzétek!- fordította felénk a monitort. Na igen. És miután egy picit elmagyarázta, hogy mi is van rajta pontosan, ismét elájultam.
Anyukáméknál vártak minket Mei-senseiék is.
- Megjöttünk- kiabált be Kei a nappaliba, mire anya kisietett.
- Sziasztok gyerekek!- nyomott egy-egy puszit mindkettőnk arcára.- Minden rendben van?!
- Éppenséggel igen, csak...- kezdtem volna, azonban csendre intett.
- A részleteket odabent, hogy a többiek is hallják!- húzott be minket a nappaliba.
- Na, mi volt?- kíváncsiskodott Mei-sensei.- Kisfiú vagy kislány? Mondd, hogy lány!
- Biztos fiú- nyomott anya arcára egy puszit apa, miközben a fotelja karfáján ücsörgött.
- Éppenséggel lány...- harapdálta a szája szélét Kei, mire az anyukája diadalittasan a levegőbe boxolt. Aztán a mondat befejezését követően, apa úgy dőlt hátra eszméletlenül, mint nagyjából fél órával előtte én.- ...Csak kettő.