Éberen feküdtem a hátamon és a plafont bámultam. Kei mellettem aludt, a karomat szorosan átölelve.
Fogalmam sincs mennyi lehet igaz abból, amit este mondott. Valószínűleg csak a láz beszélt belőle. Mégis... A szavai mégis ébren tartottak. Mi van, ha volt bennük igazság...? Hogyha csak tagadja, hogy nem érez irántam semmit...
Egy mélyet sóhajtva megpróbáltam kiszabadulni, azonban a fagvatartóm csak még szorosabban bújt hozzám.
- Egyszer akarnálak leszedni magamról, akkor sem hagyod- fordultam felé megadóan, mire elengedte a karom és a mellkasomnál ölelt át. Tehetetlenül csóváltam a fejem és adtam a homlokára egy puszit. Erre többet nem lesz valószínűleg lehetőségem.
Szerencsére a láza már lejebb ment, már csak maximum egy enyhe hőemelkedése lehetett.
Lassan elkezdtem simogatni hosszú, szőke haját, időnként az ujjamra tekerve egy-egy tincset. Ha már aludni nem hagysz, ennyit igazán megengedhetek magamnak.
- Mmmm... Buta...- motyogta álmában, mire kis híján hangosan felnevettem.
- Még álmodban is velem vitatkozol- kuncogtam és az államat megtámasztva a fején hagytam, hogy kellemes illata átjárjon. Kikészít ez a lány...

- Hol a francban vagyok...?- ébredezett mellettem, majd pár másodperc múlva egy rohadt hangosat sikított.
- Nee-chan, mi történt? !- rohant le Hikari és Yume az emeletről ijedten.
- Hülye, hülye, hülye, hülye Itaru!- csépelt ismét a párnájával, én pedig kimerülten, a matrac felé fordulva hagytam neki, majd egyszer csak meguntam és elkapva a csuklóját, csúnyán néztem rá.
- Először nem hagysz aludni, aztán meg ütögetsz? Hogy van ez?- húztam fel a szemöldököm, mire nagy szemekkel nézett rám.
- M-mi az, hogy nem hagytalak aludni?!
- Igazat mond- vette le a polcról Yume a mobilom és megmutatta a képet, amit hajnalban csinált. Unott és fáradt szemekkel néztem a kamerába, míg Kei mosolyogva ölelgette a karom és mélyen aludt.
- M-m-m-mikor csináltam én ilyet?!- pánikolt.
- Tegnap este, amikor belázasodtál- adtam meg neki az egyszerű választ.
- Szerintem mi most magatokra hagyunk titeket...- indultak vissza a testvéreink az emeletre, kettőnk közé pedig beült a kínos csend.
- Ne haragudj, hogy tegnap este veszekedtem veled...- vakartam meg a tarkómat egy kissé leszegett fejjel.
- Nekem kéne bocsánatot kérnem... Tisztában kellett volna lennem a helyzettel, valamint a te és a saját érzéseimmel...- sóhajtott.- Miután elmentem, onnantól elég homályosak az emlékeim. Az még megvan, hogy megtámadtak hazafelé, de a láz miatt már eléggé rosszul emlékszem a törbbire. Mi történt azután, hogy megmentettél?
- Hazahoztalak, Yumével megfürdettünk, nagy nehezen sikerült levinnünk a lázad és aludtál. Ennyi.
- M-meg fürdettetek?- lett egyik pillanatról a másikra vörös, mint a főtt rák és már kapta is volna fel a párnát, de még időben leállítottam.
- Nyugalom, nem láttam semmit! Yume szedte le rólad a vizes ruhákat és öltöztetett fel, én csak annyira voltam bent, hogy befektesselek és kiszedjelek a kádból és akkor is be volt csukva a szemem- mentettem mag az újabb veréstől.
- Honnan tudjam, hogy nem-e hazudsz?- húzta össze a szemöldökét.
- Nem játszok tisztességtelenül- engedtem le a kezeim.- Ha akarok valamit, az tiszta úton szerzem meg- hajoltam hozzá közelebb.- Ezért a húgom figyelmeztetése nélkül sem állt szándékomban meglesni.
- Ezt vegyem úgy, hogy nem is vagy rám kíváncsi...?- fonta össze a mellkasa előtt a karjait. Most komolyan, mit akar ezzel elérni...?
- Ezt egy szóval sem mondtam. Fiú vagyok és te vagy az a lány, akit szeretek, természetesen kíváncsi vagyok rád, úgy is. Azonban tisztában vagyok azzal is, hogy te nem így érzel, valamint rosszul éreznéd magad, ha láttalak volna ruha nélkül és sosem helyezném a saját akaratom a tiéd elé- álltam fel és elindultam a konyha felé, hogy teremtsek valami reggelit, őt pedig otthagytam a kanapén, vívódni a gondolataival.
Gyorsan összedobtam egy rántottát, majd szóltam a csipet-csapatnak, hogy az étel előállt. Aránylag csendben fogyasztottuk el a reggelit, az étkezés befejeztével pedig adtam néhány, már kinőtt ruhát Hikarinak és bevonultam a szobámba felöltözni. Épp az övemet csatoltam be, amikor valaki kopogott.
- Igen?- nyitottam ajtót, mire Kei hátrahőkölt.- Ember, neked mond valamit az, hogy póló?!
Végignéztem magamon, majd ismét a lány szemeibe.
- Nem, nem igazán- mosolyogtam ártatlanul.- De miért kerestél?
- Kérni akartam egy hajgumit. Az enyém elszakad- forgatta az ujjai közt a tönkrement darabot.
- Egy pillanat- fordultam vissza a szobámba és az íróasztalomról elvéve egyet, átadtam neki.- Parancsolj.
- Köszi- indult vissza a fürdőszobába. Befejeztem az öltözködést, majd lementem a nappaliba.
Az eső kint még mindig esett, valamimt tulajdonképpen semmi dolgunk nem volt, így kitaláltuk, miszerint nézzünk filmet.
Yuméék már lent diskurálták, hogy mit válasszanak. A húgom erősködött, hogy horrort nézzünk, azonban Hikarinak ez az ötlet nem igazán volt ínyére. Meglepő módom, a testvérem nyert.
Én ültem a kanapénk egyik szélén, mellettem balra Kei, Hikari és Yume zárta a sort.
A film cselekménye lassan beindult, egyre több volt az ijesztő jelenet, és néha a szemem sarkából láttam, ahogy Kei válla megfeszül.
- Hé. Jól vagy?- tettem a kezem a vállára.
- I-igen- bólintott egy kissé bizonytalanul.- Csak...
- Csak?
- Mintha láttam volna valamit az ablaknál- bökött a terasz felé.
Felállva arrébb húztam a függönyt és szét néztem, majd visszaültem az Eskine mellé.
- Nincs ott semmi- simogattam meg a fejét, mire bólintott és ismét a filmnek szentelte a figyelmét.
Már épp kezdtem elmélyülni a történetben, amikor a mellettem ülő lány egyszer csak felsikított és szorosan a felsőmbe kapaszkodott.
- Mi az?- pislogtam meghökkenve.
- D-daichi...- suttogta rémülten, az ablak felé mutatva.
Megfogtam a kezét és a hátam mögé húzva a lányt elindultam a teraszhoz, és most már teljesen elhúztam a függönyt.
Bőrig ázva, kivont karddal állt velem szemben, vérben forgó szemekkel nézett, egyenesen rám.
- Ereszd el Keit. Ő az enyém- hörögte, mire csak még jobban magam mögé húztam az Eskinét.
- Csak a holttestetemen keresztül- villantottam fel a Sharinganjaim és kihúztam a hüvelyéből a klónom által lehozott katanám.
- Akkor dögölj meg!- nevetett fel eszelősen, majd egy kisebb füstfelhő kíséretében a klón eltűnt és ezzel egyetemben mögöttem Kei is felsikított.
Megpördülve a tengelyem körül, szorosan magamhoz öleltem a lányt és az igazi Daichi torkának szegeztem a kardom hegyét.
- Egy ujjal sem nyúlhatsz hozzá!
- Azt majd meglátjuk- vigyorgott és már lendítette is a fegyverét.
Egy pillamat alatt hátratoltam Keit és kivédtem az ellenségem támadását. Ismét megemelte a katanáját, aminek a pengéjét ismét sikerült hárítanom.
- Yume! Vigyétek innen Keit!- kiabáltam a húgomnak, aki rögtön megragadta a két Eskine kezét és elindult velük kifelé.
- Azt már nem!- rohant utánuk.
Az utcára kiérve nem kellett többé visszafognom magam, így előhívva a fejlettebb Sharinganom, a srác hátára fújtam az Amaterasut.
- Te rohadt...- fetrengett a földön, hogy eloltsa a lángokat.
- Ezt az eső sem oltja ki- léptem hozzá és a torkának szegeztem a pengém élét, miközben az arcomból arrébb söpörtem néhány vizes tincset.
- Ne aggódj, nekem is vannak még meglepetések a tarsolyomban- azzal a klón egy kisebb füst kíséretében eltűnt.
- A francba!- indultam a húgomék keresésére.
A háztetőkön rohanva biztos, hogy minimum húsz cserepet lerúgtam, aminek a tulajdonosok marhára örülhettek. Éreztem, hogy valaki követ és nemsokára be is ér, így bevártam és a kardomat lendítve már csaptam volna rá, ha nem rántja ki alólam a lábam.
- Eszednél vagy?- állt velem szemben a démon.
- Nincs most erre időm, Kei bajban van!- ugrottam fel és rohantam tovább, Demiyah pedig követett.
- Mi történt?
- Keiék nálunk voltak és Daichi megtámadott minket. Elküldtem a húgomat, hogy vigye onnan a két Eskinét, de csak egy klón volt, ami ránk támadt. Félek, hogy az igazi beérte már őket.
- Emiatt ki fognak nyírni, de...- azzal levedlette az emberi bőrét és egy, nálam egy pár centivel magasabb démoni alakját vette fel.- Ugrás, így gyorsabbak leszünk!- utasított, azzal felugrottam a hátára.- Innen már érzem Yume és Hikari szagát!
Pár perc múlva megérkeztünk a húgomékhoz, akik eszméletlenül feküdtek az esőben.
- Húgi!- rohantam a lányhoz, aki nem reagált. Gyorsan ellenőriztem a pulzusát, Hikarival egyetemben.
- Demi!- csinálj te is egy klónt és vigyük be őket a kórházba!- szóltam neki, ő pedig bólintva csinált egy másolatot. A hasonmásaink felkapták a két gyereket és elindultak velük Konoha kórháza felé.- Daichi biztos, hogy ki akarja vinni a faluból Keit, akkor viszont bottal üthetjük a nyomát!- ugrottam fel ismét Demi hátára.
- Értettem főnök- növelte meg a méretét.- Ott vannak!- mennydörögte a várost körbevevő fal kőzelébe mutatva. Kei a fiú hátán feküdt eszméletlenül.
- Gyerünk!
A démon szinte egy ugrással átszelte a falut és a védőfal túloldalán ért földet, ezzel elvágva a menekülési utukat.
- Engedd el Keit- landoltam a ködrejteki előtt.
- Ha kell, vedd el- vigyorgott, majd a lányt ledobva magáról, a katanáink élei egymásnak feszültek.
- Most biztos, hogy megöllek- szűrtem ki a fogaim közt és próbáltam minden erőmmel felülkerekedni rajta.
- Sok szerencsét- vigyorgott.
Egy szerencsétlen lépésének köszönhetően azonban sikerült félbevágnom, így a klón egy pukkanás kíséretében eltűnt.
- Tudthattam volna, hogy nincs merszed idetolni a képed- lihegtem.- Kei!- rohantam az eszméletlen lányhoz, aki Demiyah ölében pihentette a fejét az egyik eresz alatt.- Köszönöm- biccentettem Deminek, aki csak mosolyogva megvonta a vállát.
- Bármikor.
- Kei. Kei, ébredj!- ébresztgettem az Eskinét, aki lassan nyitogatni kezdte a szemét.
- Itaru...- suttogta és egyik kezével megsimította az arcom.- Köszönöm, hogy eljöttél értem...
- Érted a világ végére is elmennék- öleltem át.
- Az én hercegem...- bújt hozzám, bennem pedig megfagyott a vér. Kei sosem hívna így...
- M-mondd csak...- lazítottam egy kicsit az ölelésen, hogy a szemébe nézhessek.- Megvam még a nyaklánc, amit kaptál tőlem?
- P-persze- mosolyodott el.- Csak otthon hagytam.
- Sosem adtam neked nyakláncot...- csóváltam a fejem.
Hátraugorva elvigyorodott a klón.
- Naív vagy Uchiha. Az igazi Daichi már rég messze jár az Eskine lánnyal- vigyorgott a másolat, majd egy kisebb füstfelhő kíséretében eltűnt.
- A francba...- vágtam bele az öklöm a földbe.

Ez most picit rövidebb lett.
A borítót pedig Vikcsu28 készítette.