- Uram! Uram!- rázogatott valaki, mire nagy nehezen kinyitottam a szemem. Az egyik nővér volt az.- Behoztam a vacsorájukat- mutatott az asztalra.- És kérem ne zárják be a szobájukat!
Álmosan bólintottam és megköszöntem, majd miután távozott, lepillantottam a még mindig alvó lányra. Óvatosan megemeltem és lefektettem magam mellé, utána pedig nekiláttam enni. Eléggé éhes voltam már.
- Hm?- emelte fel a fejét álmosan Kei.
- Jó reggelt- mosolyogtam rá egy almát rágcsálva.- Bár már este hét van.
- Olyan sokáig aludtunk?- dörgölte ki szeméből az álmot.
- Pontosabban te kényszerítettél, hogy aludjak.
- Miért hagytad magad- vonta meg a vállát.
- Nem minden nap akarod, hogy a párnád legyek- incselkedtem, mire hozzámvágta az imént említett tárgyat.
- Hülye- duzzogott, miközben maga elé vette a tálcáját.
- Kipihented magad?- váltottam témát.
- Tudnék még azért aludni...- harapott a szendvicsébe.- De nagyjából.
- Akkor jó- léptem mellé és összekócoltam a haját.- Mindjárt jövök. Ha lehet, ne raboltasd el magad, amíg távol vagyok.
- Megpróbálom- fintorgott, majd kimentem a kórház folyosójára.
Szereztem magamnak egy kávét, Keinek pedig egy teát, ezt követően pedig visszamentem hozzá.
- Nem kellett volna- vette át az italát.- De köszönöm.
- Semmiség. Tudom, hogy nem kávézol- kortyoltam bele a kesernyés italba.- Anyáé ezerszer jobb- fintorogtam. Igazi automatás kávé íze volt.
- Köszönöm- törte meg kis idő után a csendet.
- Micsodát?- hajtottam le az utolsó kortyot.
- Mindent- vizsgálta a pohara peremét.
- Ezt hogy érted?
- Megmentettél. Vállaltad, hogy Demiyaht idő előtt beléd zárják. Nem haragszol rám ezek miatt egy kicsit sem. Nem löktél el magadtól, azok után, hogy visszautasítottalak, engedted, hogy melletted aludjak, ugyanúgy viselkedsz velem, mint azelőtt...- potyogtak könnyei az ágyneműre. Átültem az ágyra és az állát finoman megfogva, egy apró csókkal belé folytottam a szavakat.- Olyan önzőnek érzem magam...- folytak a sós cseppek kék íriszeiből.
- Nem vagy az. Bármikor újra megtenném ezeket érted- fűztem össze az ujjainkat.
- Lehetne az előbbit mégegyszer...? Nem figyeltem...- motyogta a homlokát az enyémnek dönve, mire halványan elmosolyodtam, és közelebb húzva magamhoz, ismét megcsókoltam.

- Most komolyan, még mindig nincs köztetek semmi?- heverészett az ágyamon Demi. Szerencsére a kórházból hamar kiengedtek mindkettőnket, habár azóta nem igazán néz a szemembe. És ennek már majd' egy hete. Akárhányszor találkozunk, csendben van és elfordítja a tekintetét.- Akkor mi volt a kórházban az a szunyókálás, utána meg csőrözés?
- Sejtettem, hogy láttad- néztem rá unottan.- De őszintén nem tudom. Kikapcsolt az agyam és mentem a szívem után. Ő meg...
- Valószínűleg össze van zavarodva- nyújtózkodott.- Teljesen ellentmond egymásnak az, hogy visszautasítson, utána pedig csókolózzon veled a kórházban. Egyébként meg ennél jobb helyet nem találtatok romantikázásra?
- Nem- öltöttem ki rá a nyelvem.
- Támadt egy ötletem!- ugrott fel.
- Félek.
- Nagyon vicces vagy- forgatta a szemeit.- Mindegy leléptem- intett vissza, majd távozott a szobából.
- Hova mész?- követtem lefelé.
- Titok- nyújtotta ki a nyelvét, majd becsukta a bejárati ajtót.
Sóhajtva egyet felvettem a cipőm és elindultam sétálni egyet. Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Hova ment Demi? Mi lelte Keit? Az utóbbi szavainak és cselekedeteinek semmi kapcsolata nincs. Visszautasít, aztán velem alszik, megcsókol... Mit csinálhatnék vele.
- Itaru? Mit csinálsz erre?- hallottam a hátam mögül a nevem.
- Sétálok- süllyesztettem a kezeim a zsebembe.
- Gondterheltnek tűnsz- ráncolta a homlokát Akio.
- Csak sokminden kavarog a fejemben...- vakartam meg a tarkóm.
- Mesélj- veregette meg a hátam.- Ráérek. Most indulok haza Hanaéktól.
- Tudod, hogy nem vagyok az a lelkizős fajta.
- Épp itt az ideje- lökte meg a könyökével az oldalam.
- Nekem ez nem megy- csóváltam a fejem.
- Dehogynem. Csak próbáld meg egy kicsit kibeszélni magadból a problémáid.
Sokáig beszélgettem a fiatal Hyuugával. Meséltem neki Keiről és tanácsot kértem tőle, hogy mit kezdhetnék vele.
- Három évvel ezelőtt vallottál szerelmet. Azóta nem tudhatod, hogy ő hogy érez. Hisz nem mondott semmit, nem?- tette kezét a vállamra. Volt abban valami, amit mondott.
- Lehet, hogy igazad van- sóhajtottam.- Meg kéne próbálnom mégegyszer.
- Ez a beszéd, nyomás! - vágott rá a hátamra, amitől pár lépést előre léptem.- Ne szalaszd el a lehetőséged!
- Köszönöm- mosolyogtam rá, majd futva elindultan Keiék háza felé.
- Téged meg mi lelt?- pislogott, mikor ajtót nyitott. Nagyokat szuszogva álltam vele szembe.
- Jössz?- nyújtottam felé a kezem, mire bólintott, felkapta a cipőjét és engem kikerülve elindult.
- Tulajdonképpen hova is megyünk?- kérdezte majd' tíz perc után.
- Sétálunk.
- Sétálunk?
- Sétálunk.
- Miért?- faggatózott.
- Mert miért ne?- mosolyogtam rá.
- Ez nem válasz.
- Dehogynem- böktem meg a homlokát, mire bokánrúgott.
- Megmondtam, hogy ne bökdösd a homlokom- fonta össze karjait a mellkasa előtt.
- Még mindig hordod a csatot- hajoltam közelebb hozzá és kivéve a hajdíszt, megigazítottam a hajában.
- Igen... Fontos nekem- motyogta.
- Miért? Csak egy régi csat- húztam el a kezem, miközben megsimítottam az arcát.
- Mert tőled kaptam- nézegette a szandálját.- Szülinapi ajándék volt...
- Emlékszem.
- Nagyszerű- indult tovább, engem lehagyva.- És minek jöttünk el sétálni?
- Hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni kettesben- vágtam zsebre a kezeim.
- Minek akarsz beszélgetni?
- A múltkoriról...- vakartam meg a tarkóm kissé kínosan. Elhalgatott.
- Az jó- ment előre ismét.
- Nem is mondasz rá semmit? Elvégre, te kezdted- értem be. Hirtelen megállt és hátrafordult.
- Úgy nézek ki, mint aki tudja, hogy mi volt az?! Nem, nem tudom, hiába faggatsz még órákon keresztül! Ha ennyit akartál, akkor én hazamegyek!- trappolt el dühösen mellettem.
- Ez nem alakult a legjobban- könyökölt a vállamra Demi.
- Ezt nem így akartam...- néztem a szöszi után csalódottan.
- Gyere te harcos, eszünk egy szívgyógyító-ráment. Út közben pedig beugrunk a vöriért- húzott maga után először a Shimura házig, majd az Ichirakuig.
- Három tál ráment kérünk- ugrott fel a pulthoz.- És a srácnak celuxot a szívére- bökött rám.
- Mi történt Itaru-kun?- kezdte Ayame, miközben elkezdte kifőzni a tésztát.
- Hah... Lány-probléma- ültem sóhajtva a démon mellé.
- Kei-chan?- mosolygott rám.
- Honnan tudja mindenki, hogy Kei az?- borultam kimerülten az asztalra.
- A vak is látja rajtatok, hogy odáig vagytok egymásért- nevetett.
- Illetve csak én érte- támaszkodtam meg a könyökömön.
- Valóban? A minap járt itt Nova-channal és a beszélgetésükből nem úgy tűnt.
- Miről volt szó?- faggatózott Demiyah.
- Tulajdonképpen nem hallottam belőle túl sokat, de annyi megmaradt, hogy tanácsot kért Itaru-kunnal kapcsolatban. Valami csókot emlegetett- gondolkodott.
- Jaj nekem- feküdtem le ismét.
- Lemaradtam- hajolt oda Hana is.- Milyen csók?
- Az Uchihánk leteperte a kórházban az Eskine kislányt- vigyorgott Demi, mire kirúgtam a széke lábát és hátraborult.
- Csak megcsókoltam- néztem rá unottan, de éreztem, hogy ég az arcom.
Hamarosan elkészültek a levesek és nekifogtunk enni. Egészen éhes voltam már, így jól esett.
- Nem hallottál esetleg még valamit Keiék beszélgetéséből?- kérdeztem Ayame-sant, miközben letettem az evőpálcáimat.
- Sajnálom, másra nem emlékszem- rázta meg a fejét.
- Azért köszönöm- sóhajtottam.
- Köszönjük az ételt!- fizette ki a vacsorát Demi, mire nyúltam volna a pénztárcámért, hogy odaadjam a részem, mikor rácsapott a kezemre.
- Hozzá ne merj nyúlni. Bíztatásképp kaptad a mai vacsorát, hogy minél hamarabb rendbehozd a dolgokat Keivel.
- Mire mennék én a hülye fejed nélkül...- kócoltam össze a haját és átöleltem.- Köszönöm, hogy a barátom vagy.
- Nélkülem már biztos, hogy a sarokban depiznél- veregette meg a hátam nevetve. Kilépve a boltból a démon lány erőteljesen meglökött.- Húzzál kibékülni álmaid nőjével.
- Jövök neked egy dangoval- mosolyogtam, majd ismét az Eskine birtok felé indultam. Hallottam, hogy vált még pár szót Hanaval, de nem értettem a szavaikat.
- A történelem ismétli önmagát. Itt állsz mellettem sírva, miközben nézzük, ahogy a srác akit szeretsz, másik lány után fut.
- Megmondtam, hogy ez így helyes. Hisz szeretik egymást. Nem véletlen látogattam ma meg Keit. Sikerült kihúznom belőle, amit akartam. És nem sírok. Csak drukkolok nekik- gurult végig egy könycsepp az arcán.
- Itaru-kun? Mi járatban ilyen későn?- nyitott ajtót Mei-sensei.
- Keit keresem- lihegtem kimelegedve.
- Ő nos... Bezárkózott a szobájába- vakarta meg a tarkóját.- Azt mondta, hogy ma már nem kíváncs senkire.
- De beszélni szeretnék vele- néztem rá könyörgően.
- Felőlem megpróbálhatsz beszélni vele, hátha rád hallgat- állt el az ajtóból, hogy beengedjen.
- Mehetek az ablakon keresztül?- torpantam meg hirtelen.
- Az ablakon?- pislogott.
- Igen. Van egy ötletem- bólintottam.
- Nekem mindegy- vonta meg a vállát.
- Köszönöm- hajoltam meg, majd hátra siettem és a féltetőre felugorva átugrottam Kei ablakába. Az ágyán  ült és olvasott valamit. Megkocogtattam az üveget, mire rám kapta a tekintetét. Felállva az ablakhoz lépett és dühösen behúzta a függönyt. Sóhajtva egyet kicseréltem magam a könyvvel, így a lány ágyán landoltam.
- Mit akarsz már?!- kérdezte mérgesen.
- Beszélni veled.
- Ma már beszélgettünk- nyitotta ki az ablakot, hogy összeszedje a párkányról az olvasmányát.
- De nem akarok veled haragban lenni- léptem hozzá és kivettem a kezéből a könyvet.
- Add vissza- fonra össze a karjait.
- Előbb halgass meg.
- Akkor lökjed, mennék vissza olvasni.
- Ne haragudj, hogy ma arról faggattalak, ami a kórházban történt. Hagynom kellett volna a témát, amikor azt mondtad, hogy nem tudod mi volt.
- De most mégis itt vagy és megint ezt hánytorgatod- kapta ki a kezemből a regényt, majd hátat fordított.
- Az istenit már!- ment fel bennem a pumpa és a csuklóját elkapva a falnak nyomtam.- Hagyd már egyszer, hogy végigmondjam, amit akarok!
- Akkor tessék, itt az alkalom!- folytatta a vitát.
- Fogd fel azzal a makacs Eskine fejeddel, hogy szeretlek! Úgy csinálsz, mintha a korábbi vallomásom meg se történt volna!
Elhalgatott. Csendben leszegte a fejét.
- Te pedig úgy, mintha nem utasítottalak volna vissza. Egyikőnk sem váltott ez alatt a három év alatt. Menj el- lökött el magától és a könyvét felkapva a féltető felé vette az irányt.
Messzire mentem. Ki akartam békülni vele, de csak rontottam a helyzeten. Lehajtott fejjel elindultam kifelé a házból.
- Itaru-kun?- jött ki a konyhából Mei-sensei.- Mi történt? Mi volt ez a kiabálás?
- Csak összevesztünk- mondtam tömören és elköszönve tőle, elindultam haza.
Illetve először haza indultam. Aztán végül elkezdtem bolyongani a városban.
- Vége az esti sétának?- jelent meg mellettem Demi, mikor letelepedtem a hokagék kőszobrainál.
- Vége. Mindennek- hajtottam a fejem a térdeimre.- Elcsesztem az egészet.
- Hé. Ne add már fel ennyitől- simította meg a hátam.
- De másodszorra is visszautasított, ráadásul el is küldött! Most tényleg nagyon haragszik- néztem rá könnyben ázó szemekkel.
- Anyám, nehogy elkezdj sírni!- ijedt meg. Persze, hogy kisebb szívrohamot kapott. Sosem látott még sírni.
- Azt hittem, hogy három év alatt mindketten változunk és esetleg ő is hasonlóan fog érezni, mint én, de.... Semmi. Ugyanott tartunk.
- Hülye vagy- pöckölte meg a homloko. - Ma Keinél voltam, amikor leléptem otthonról. És tudok valamit amit, te nem- kacsintott.
- Ha arra gondolsz, hogy kihúztad belőle, hogy szeret engem, akkor megnyugtatlak, ezek után biztos nem- vágtam rá.
- De utálom amikor ilyen pesszimista vagy- forgatta meg a szemét, majd felállt és rámugrott.
- Ez most mire volt jó?!- nyögtem szétterülve a földön.
- Vedd már észre magad, idióta! Egy veszekedés miatt feladod a lányt, akit 17 éve szeretsz? Illetve csak 16, mert ő egy évvel fiatalabb nálad- gondolkodott.- Hova tetted azt az Uchiha Itarut, akit én ismerek?
- Hah... Szállj le rólam- nyomtam fel magam, mire visszaült a helyére.- Egyszerűen... Fogalmam sincs, hogy mi mást tehetnék még... Ismét szerelmet vallottam neki, de megint visszautasított...
- Talán... Próbálj meg egy kicsit várni... Hagyd gondolkodni- tette az egyik kezét a fejemre.- Adj a kislánynak egy kevés időt, hogy ő is rájöjjön, hogy mit érez- kacsintott.
- Mire mennék én nélküled- sóhajtottam és a vállának dőltem.- Valószínűleg már az egész életem romokban lenne, ha te nem lennél- hunytam le a szemem, miközben érzetem, hogy elkezdi simogatni a hátam.
- Építenék neked újat.

Há, most én csináltam a borítót. 😎