A sötét köd körbevett. Ismét ott álltam az ismeretlen, fenyegető térben, ahol semmi sem volt igazán valós, mégis mindent túlságosan is élesnek éreztem. Démon fasz ott állt előttem, ahogy mindig. Szemei vérvörösen izzottak, és a csápjai lustán tekergőztek körülötte.
-Aurelia – szólalt meg lassan, kimért hangon. – Látom, hogy kezdesz kétségbe esni.
-Nem vagyok kétségbe esve – vágtam rá. – Csak...
-Csak? – hajolt közelebb, az arca alig pár centire volt az enyémtől. – Nem érzed magad furcsán? Egyedül? Mintha senki sem értene meg igazán?
-Tartsd meg a szánalmas tudásodat – morogtam, de tudtam, hogy igaza van. A csapatban mindenki távolságtartó volt velem. Még azok is, akik néha kedvesnek tűntek, valahogy mindig ott hagytak a hidegben. Démonka  elvigyorodott, a fogaiból áradó fény olyan volt, mintha villámok cikáztak volna az árnyékban.
-Az egyetlen, aki tényleg törődik veled... nos, azt hiszem, hogy már te is tudod.
-Miről beszélsz? – kérdeztem élesen, de a mellkasomban ott volt az a furcsa nyomás, amit mindig éreztem, ha Ben a közelemben volt.
-Ne hazudj magadnak, Aurelia – suttogta Zalgo. – Figyeld meg, hogyan viselkedik. A szavak, amiket mond, lehet, hogy bántóak, de a tettek... A tettek mást sugallnak.

Másnap reggel a konyhában ültem, és a reggeli kávémat kortyolgattam, amikor Ben megjelent az ajtóban. Kezében egy tál gabonapehely volt, amit szándékosan hangosan kezdett el kanalazni.
-Mi van, újabb rossz álmaid voltak? – kérdezte szarkasztikusan, letelepedve az asztal másik oldalára.
-Miért érdekel? – vágtam rá, miközben az ujjaim szorosan körülölelték a bögrét.
-Nem érdekel – vont vállat, de egy pillanatra rám nézett, és a szemeiben mintha valami aggódásféle csillant volna. – Csak elég nyúzottnak tűnsz ahhoz, hogy valami katasztrófát okozz ma.
-Ha katasztrófát okozok, te leszel az első, akit célba veszek – feleltem dacosan.
Ben felnevetett, de az arca vörös volt.
-Persze, csak próbálj meg túljutni rajtam, princess.
-Ne hívj így! – csaptam le a bögrémet az asztalra.
-Miért? Nem tetszik? – Ben kaján vigyora csak még jobban feldühített.
 Ahogy ott néztem rá, valami mégis elbizonytalanított. A vigyora mögött valami mélyebb érzés bujkált. Nem tudtam megállapítani, hogy ez bosszantott-e vagy érdekelt.

Már megint itt vagyok. Nem tudom, hányszor ébredtem fel ugyanabból az álomból, de Zalgo minden egyes alkalommal ott vár rám, mintha csak rám vadászna. Körülöttem minden torz, ismerős, de mégis idegen.
-Egyre jobban látom a gyengeségedet, Aurelia – szólalt meg a mély, hátborzongató hangja. – Ők sosem érthetnek meg igazán. Csak én értelek.
 Összeszorítottam a fogamat, próbáltam nem hallgatni rá, de minden szava betalált. Zalgo mintha ismerte volna az összes kételyemet, az összes hibámat. És mintha mindig azt suttogta volna, amit legjobban el akartam nyomni magamban.
-Elég – próbáltam ellene szegülni, de a hangja tovább zakatolt a fejemben.

Az álmok mindig magukkal hozták a napomat: morcos voltam, kimerült, és alig tudtam összpontosítani. Talán ezért sikerült majdnem leégetnem az egész konyhát, amikor reggel próbáltam valami ehetőt összehozni.
-Ha így folytatod, előbb gyújtod fel az egész házat, mint hogy befejezd a reggelit – hallottam Ben hangját a hátam mögül.
Felé fordultam, szikrázó szemekkel, ahogy kivette a kezemből a serpenyőt.
-Nem kértem a segítségedet.
-Tudom– válaszolta vigyorogva, és áthajolt mellettem, hogy lekapja a serpenyőt a tűzről. – De fájdalmas volt nézni.
 Szinte éreztem, hogy az arcom vörösödik, de nem hagytam, hogy észrevegye.
-Menj innen.
 Persze, nem ment el. Ehelyett ott maradt, és segített befejezni a reggelit. Az egészet persze gúnyos megjegyzésekkel tűzdelte tele, de valami furcsa módon mégis jól esett, hogy ott volt. Ekkor megjelent Slendy az ajtóban.

Slender zseniális ötlete az volt, hogy Bent és engem együtt küldjön ki járőrözni. Nagyszerű. Nem mintha a napom nem lenne már így is elég idegesítő.
-Csak ne maradj le, princess – jegyezte meg Ben, amikor elindultunk az erdőben.
-Még egyszer hívsz így, és a saját pengéddel szúrlak le – morogtam, miközben próbáltam figyelni a környezetemre.
Az út első fele elviselhetetlen volt, főleg Ben végtelen beszéde miatt. De aztán mesélni kezdett valami ostoba, teljesen jelentéktelen történetet, és azon kaptam magam, hogy nevetek.
-Hé, látod? Tudsz te mosolyogni – jegyezte meg vigyorogva.
-Ez semmit nem jelent – vágtam rá, de a mosoly valahogy ott maradt az arcomon. 
 Arra a napra ennyi volt a járőrözés, haza mentünk, hogy otthon fel tudjak valami értelmes ruhát venni, Jane szekrényéből.

 Úgy eltelt az idő, azzal, hogy egész nap a telefonomat nyomkodtam. Aznap este, amikor nem tudtam aludni, a közös szoba melletti erkélyre mentem, hogy egy kis nyugalmat találjak. A holdfény tompán világította meg a tájat, és a csend végre megnyugtatta a gondolataimat. Nem vártam, hogy bárki ott legyen, de PERSZE, hogy Ben is ott volt, a mellette lévő erkélyen

-Nem vagy nagy alvó, mi?- kérdezte, miközben átmászott hozzám
-Ha te is démonokkal álmodnál minden este, te sem tudnál aludni – válaszoltam anélkül, hogy ránéztem volna. Egy pillanatra elhallgatott.
-Talán több közös van bennünk, mint gondolnád – mondta végül, de mielőtt bármit kérdezhettem volna, folytatta: – Na, gyere, princess, ne legyél ilyen borús.
-Ne hívj így! – sziszegtem, de a szokásos módon csak nevetett rajtam, miközben én visszamentem a szobába, magamra csaptam az ajtót, és befeküdtem az ágyba.
 Démonka álmaimban nem beszélt, képeket mutatott. Amin Slendy elárul, Jeff röhög rajtam, Ben gúnyosan nézett rám, majd elfordult.
-Látod? Ők nem törődnek veled – suttogta Démonka – Minden szavuk hazugság. Minden gesztusuk csak egy eszköz, hogy kihasználjanak.
 Próbáltam ellenállni, de minden álomban közelebb hajolt, és éreztem, hogy egyre nehezebb nemet mondani neki. Ahogy a napok teltek, Ben viselkedése egyre inkább összezavart. Néha mintha tényleg törődött volna velem, de aztán ugyanúgy visszatért a szokásos szarkasztikus stílusához. Egy pillanatban segített, a következőben gúnyosan vigyorgott.
 És akkor ott volt A Démon, aki éjjelente édes szavakat suttogott, és az erejét ígérte. Minden pillanatban azt kérdezte:
-Miért küzdesz ellenem, amikor tudod, hogy úgyis az enyém leszel?