- Meg kéne beszélni pár dolgot...
-Igen, tudom - sóhajtok és felnézek rá, mire várakozó pillantásával találom szembe magam. - Mi az?
-Mi lenne, ha kimennék közben sétálni? - ajánlja fel. Válaszképpen bólintok és feltápászkodok.
Szótlanul sétálunk a folyosón a hátsó kijárathoz, mely a ház mögötti hatalmas kertünkbe vezet. Szeretem azt a helyet. Gyönyörűek a virágok, köztük a rózsák és kankalinok a legfőképpen. És ott van az a kisebb tavacska is, melyben az aranyhalakat mindig megcsodálja a kertészünk. Szoktam látni az idős bácsit az ablakomból, amint megeteti a benne úszkáló vízi állatokat és fiának mutogatja őket. Ha jól emlékszem Jonathan-nek hívják kertészünk gyermekét. Igazán kedves és fiatal fiú, egyszer beszéltem vele, akkor mesélt nekem a kedvenc virágomról, a kankalinról. Nagyon ért a növényekhez, ahogy apja is.

-És, hogy vagy? - próbálok beszélgetést kezdeményezni Vernon-nal.
-Jól, csak legszívesebben befeküdnék az ágyamba és ki se jönnék onnan, csak ezt meg nem tehetem meg. Ön? - kérdezi egy cseppnyi érdeklődés nélkül a hangjában.
-Nem nagyon érdekel, mi?
-Nem hazudok Önnek, úgyhogy igen, nem érdekel, mert tudom, hogyan érzi magát.
-Na és honnan? - csodálkozok el, mert nem emlékeszem, hogy megtárgyaltam volna vele hangulatingadozásaim.
-Ennyi együtt töltött év után, ne higgye, hogy nem tudok mindent Önről - mosolyodik el ijesztően, bár tudom, csak az agyamat húzza.
-Oké, ha azt akartad elérni, hogy elkezdjek félni tőled, jelentem sikerült - bólintok egyet, majd felkapom magamra az egyik cipőmet, amit még a legutóbbi alkalommal felejtettem a hátsó ajtónál. Nem nagyon szoktam hordani papucsot, sokkal jobban szeretek mezítláb lenni.
-Haha, én komolyan mondtam - nevet fel, de aztán már csak mosolyogva néz rám.
-Ez azért furcsa... - sóhajtok egyet.
-Mi?
-Hát, hogy te tényleg mindent tudsz rólam, de én csak a legalapvetőbb dolgokkal vagyok tisztában - magyarázom, miközben kilépek a friss levegőre.
-Szerintem Ön is ugyanolyan jól ismer engem, mint én Lucy kisasszonyt.
-Tényleg így gondolod?
-Igen. Már akkor itt voltam, mikor Ön még csak járni tanult. Ennyi év talán nem elegendő arra, hogy megismerjen?
-Több, mint húsz éve vagyunk barátok, legalábbis számomra te egy nagyon fontos személy vagy. Viszont úgy érzem, nem árulsz el fontos dolgokat - állok meg hirtelen a kis tó mellett.
-Fontos dolgokat? - ráncolja a homlokát komornyikom.
-Igen. Azt szeretném, ha megbíznál bennem, ahogy én is ezt teszem veled szemben. Elmondanád a titkaid, fájdalmaid és segítenénk egymásnak - guggolok le a vízhez és ujjaimat végigszántom a tükörsima felületen.
-Tudni szeretné a titkaimat?
-Igen. És azt szeretném, Vernon, hogy tegezz engem, mert ezzel a folytonos magázással az őrületbe fogsz kergetni.
-De az apja, egyértelműen megmondta, hogy...
-Vernon! - szólok rá erélyesebben. Ezt most fájni fog kimondanom, de nem tehetek mást - Még mindig én vagyok a mestered vagy ki tudja mid, és én azt mondom, hogy tegezz, legalább akkor, ha kettesben vagyunk.
-Igenis, Lucy. Így jobban tetszik? - kérdezi gúnyosan, mire nekem, mintha egy tőrt szúrnának a szívembe. Megbántottam.
-Igen, sokkal - mondom még mindig a fák hullámzó képeit vizslatva a vízen.
-Nekem viszont most mennem kell, úgyhogy mehetsz a dolgodra. Nincsen más dolog, amit meg akarnék veled beszélni. Viszlát - meghallom távolodó lépteinek a zaját, a kést a szívemben pedig megforgatják. Ennyire lekezelően még sosem beszélt velem.
-Vernon! Várj már! - kiáltom utána, de ő meg sem áll.

Sajnálom...

-Azt mondtam állj, ne ellenkezz velem! - állok fel, mire ő visszafordul, szemében a fájdalom tükröződik. Számat szólásra nyitom, mégsem tudok egy értelmes szót sem kinyögni - Semmi...
Egyetlen barátom, ki már nem is biztos, hogy az, néma csöndben távozik a kertből, hátra sem pillantva.
Elkeseredettségemben lerogyok a földre és kezemmel fejemet csapkodom.
-Hülye vagy, Lucy, hülye! Látod mit tettél?!
-Jól érti magát, kisasszony? - teszi valaki a vállamra a kezét. Lassan felpillantok az illetőre és Jonathan-t vélem felfedezni benne.
-Igen - állok fel és leporolom magam.
-Biztosan?
-Persze, ne aggódj.
-Esetleg segítsek valamiben?
-Nem kell, köszönöm. Nyugodtan menj - mosolygok az alig felnőtt fiúra. Emlékszem, mikor a kertészünk elhozta néha kiskorában és én vigyáztam rá. Nagyon aranyos volt, de ezek az idők már elmúltak. Jonathan nemrég lett tizennyolc éves és ha minden jól megy, nálunk fog dolgozni, miután édesapja nyugdíjba megy.
-Rendben. De ha bármi gondja lenne, szóljon valakinek. Nem jó egyedül lenni, ha az embernek bajai vannak - mosolyog rám, majd kezében a sövényvágó ollóval visszamegy a bokrokhoz. Huh, nem is vettem észre, hogy az a félelmetes tárgy is a kezében van. Vajon akkor is itt volt már, mikor beszéltem Vernon-nal? Bár nem úgy ismertem meg, mint aki bárkinek is elkotyogja a dolgokat.
-Első dolgom lesz - viszonzom a kedves gesztust, majd intek egyet és én is visszamegyek a rideg kastélyba. Nem jó egyedül lenni, ha az embernek bajai vannak.
Fülemben a fiú szavai csengenek. Azt hiszem igaza van. Teszek egy látogatást Jackson-nál, még ha nem is ma.

Másnap reggel kipihenten kelek, bár nehéz lélekkel. Még mindig borzasztóan bánt, amit Vernon-nak mondtam, mégha nem is gondoltam komolyan. Csak ezt ő nem tudhatja. Még tegnap összefutottam vele párszor, de nem szólt hozzám, levegőnek nézett. Megértem, hiszen tényleg borzasztóan ronda dolog volt tőlem azt mondani, ám igaz. Én vagyok a felettese, a mestere, ő pedig a komornyikom. De soha nem gondoltam rá úgy, mintha alsóbb rendű lenne és soha nem is fogok.

Ilyen életvidám gondolatokkal kelek fel és hozom tűrhető állapotba magam. Egyszerű, köznapi ruhadarabokat választok ki, melyek egyáltalán nem előkelőek. Apám nem tudja, de néha, mikor bemegyek a belvárosba, kisebb butikokban vásárolok egyéni darabokat, egész olcsón. Még a turkálókba is benézek, hátha kifogok valami egyedit.

Miután elvégeztem a készülődést, úgy döntök benézek apámhoz.
-Mary! Nem láttad apám? - szólítom meg az egyik szobalányt, aki éppen szülőm ágyát veti be.
-Hát nem mondta, kisasszony?
-Mit? - csodálkozok és közelebb megyek a középkorú nőhöz.
-Elutazott két napra, de azt hittem Önnek is szólt.
-Erről valahogy elfelejtett tájékoztatni - fújtatok egyet mérgesen, ám haragom egyből elszáll, mikor kimegyek a szobából, magára hagyva Mary-t. Boldogan ugrándozok végig a folyosón, míg a sarkon be nem fordul Vernon. Azonnal abbahagyom a szökdécselést és a szemébe nézve dermedek le. Egy darabig állja a tekintetem, de aztán elsétál mellettem, mintha ott sem lennék.
-Vernon! - kiáltok utána és ő nagy döbbenetemre megáll, majd lassan megfordul. - Csa-csak annyi, ho-hogy elmegyek egy kis időre - mondom akadozva.
-Jackson-hoz? - kérdi gúnyosan, mire felmegy bennem a pumpa. Semmi joga ahhoz, hogy ilyen hangnemben beszéljen róla!
-Igen, hozzá - válaszolom és megpördülök tengelyem körül, majd távozok. Még mindig puffogva ragadom meg a táskám és kapom fel magamra a cipőt. Kicsit talán túlságosan is erősen nyitom ki az ajtót, ezért az nekicsapódik a falnak. Oké, ezt nem kellett volna. Apa és Vernon le fogja szedni a fejem.
Lopakodva megyek ki az ajtón és elsprintelek a szép vaskapuig, amit kinyitok a kóddal és kisurranok rajta, mielőtt bárki felelősségre vonhatna a falban lévő kisebb lyuk miatt. Előveszem a kis papírt a hátizsákomból és megnézem a rajta lévő címet.
Még Jackson firkantotta rá a múltkor, hogy én is meglátogathassam. Most úgy tűnik jól fog jönni.
-Hova szeretne menni, kisasszony? - kérdi mellettem sofőrünk, mire ugrok egyet. Nem is vettem észre a nagy koncentrálásban, hogy itt van.
-Csak a vőlegényemhez - vonom meg a vállam Kevin-re nézve. Már nem is tudom mióta van itt velünk, mindenesetre mindig kedves volt velem, így kedvelem őt.
-Szerethetik egymást, ha ilyen gyakran mennek látogatóba - mosolyodik el Kevin, mire egy olyan művigyor lesz az arcomon, hogy az már nekem rossz érzés.
-Haha, igen - nevetek kínosan, magamban pedig már háromszor adtam egy pofont arcomnak. Ekkora orbitális hazugságot.
-Elvigyem?
-Áh, nem kell, köszönöm. Szeretnék egyedül menni - utasítom el az ajánlatát. Szinte még sosem metróztam, így most, hogy nincs itthon apám, senki nem tart vissza a kipróbálásától.
-Biztosan?
-Igen - bólintok, majd egy gyors búcsú után el is indulok.

-Öhm, Kevin?
-Igen, kisasszony?
-El tudna értem jönni a címre, amit majd küldök?
-Persze. Eltévedt? - nevet fel a vonal másik végén jóízűen a sofőrünk, mire nekem az arcom égni kezd.
-Egy picit.
-Várjon ott, nemsokára ott leszek - teszi le a telefont, én pedig elküldöm az utca nevét, amelyről még életemben nem hallottam.
Unalmamban, a telefonomat nyomkodom, míg a névjegyzékben meg nem találom Jackson nevét, és mellette egy idióta képet róla, melyen így is jól néz ki. Mert Jackson tagadhatatlanul helyes szőke hajával és karakteres arcával.
Nem sokat gondolkodva nyomom meg a hívás gombot, majd a fülemhez emelem a készülékez. Alig csörög ki, mikor felveszi az illető.
-Szia, Lucy. Mi ez a korai keresés? Csak nem hiányolsz? - nevet fel vőlegényem a vonal másik végén és nekem máris egy mosoly kúszik ajkaimra. Még van egy ember, aki mellettem áll.
-Szia. Csak gondoltam szólok, hogy átmegyek hozzád.
-Mármint ma, most?
-Hát, jó lenne.
-Bocs, de én ma nem vagyok otthon - feleli és nekem ott van a lelki szemeim előtt, ahogy beharapja alsó ajkát.
-Oh, semmi baj. Úgyis eltévedtem.
-Tényleg sajnálom. Holnap nem tudsz átjönni?
-Nem tudom, meglátom, de szerintem igen.
-Oké. De ha szeretnéd elmondhatod telefonon keresztül is.
-Inkább majd személyesen - legyintek, bár tudom, úgysem látja.
-Nekem mindegy.
-De mondcsak, te most hol vagy, ha nem otthon? - mosolyodok el sunyin.
-Jó is lenne, ha ott lennék, ahol te most gondolod - nevet fel.
-Miért, tudod mire gondoltam?
-Vagy arra, hogy randin vagyok, vagy arra, hogy üzleti útra mentem, ugye?
-Beletrafáltál. Na, eltaláltam? - kíváncsiskodok és remélem az előbbi eshetőség lett a jó, mert apjával tudom, hogy nem túl jó a kapcsolata.
-Sajnos, nem. Orvosnál vagyok.
-Orvosnál?! Történt valami? - kiáltok fel riadtan.
-Nem, ne aggódj, nem velem. Egyik barátom leesett a lépcsőről ma reggel és eltörte a lábát, úgyhogy bejöttem hozzá, most gipszelik.
-Barát? - vigyorgok bután.
-Te itt ne szövögess elméleteket! - nevet Jackson, mire én is kacagni kezdek.
-Oké-oké, bocsi. És akkor gondolom vele is maradsz.
-Eleve is ez lett volna a terv, hogy elmegyek vele meg még páran sörözni, csak az a nyomorék ugye lezúgott az albérlete lépcsőjén.
-Jó barát vagy - mosolyodok el és kisöpröm a szememből a tincseket, melyeket a szél fújt bele.
-Annyira nem.
-Hogy érted?
-Alig találkozom velük. Néha úgy érzem, számukra csak egy idegen vagyok.
-Ugyan, Jackson. Biztos nagyon jó barát vagy és nem a te hibád, hogy ritkán vagy velük.
-Tudom, de...
-Nincs de. Nekem te vagy mostmár az egyetlen barátom. Viszont mennem kell, mert itt vannak értem. Szia!
-Hé, várj! Hogy érted az, hogy egyetlen? Mi van Vernon-nal? - teszi fel a kérdéseket, de lerakom a telefont, majd lenémítom. Van most fontosabb dolga is Jackson-nak, mint az én bajaimat hallgatni.
-Köszönöm, hogy eljött értem - szállok be a fekete autó hátsó ülésére.
-Igazán nincs mit. Merre vigyem?
-Haza.
-Nem a vőlegényével akart találkozni?
-Nem, meggondoltam magam. És Jackson-nak más dolga akadt.
-Rendben.

Dél körül érünk haza és kezdek éhes lenni. Tobias készít nekem ebédet, majd miután elfogyasztom, jöhet az egész napos semmittevés. Előkeresem a régi Xbox-om és egy bő két óra alatt sikerül beüzemelnem. Ezzel játszok egy jó pár óráig.

Végül este tízkor bújok ágyba, mert már annyira unom magam, hogy inkább elmegyek aludni. Csak ez a nap se az enyém, így álom természetesen nem jön a szememre.
Nagyot sóhajtva kelek ki a kuckómból és kimegyek a szobámból, egyenesen a nappaliba, le a földszintre.
A házban már szinte mindenhol sötét van, csak egy szobában ég a villany, az enyémmel szemben lévőben.
Leérve úticélomhoz, lehuppanok rá és hátrahajtva a fejem, nézem az ablakon keresztül a holdat, fejjel lefelé. Nemsokára besüpped mellettem a puha bútor, mire visszaegyenesedek és oldalra pillantok.
-Nem tudsz aludni? - kérdezi Vernon. Ugyanúgy látom, mint pár nappal ezelőtt. A hold halovány sugarai megvilágítják arcát, barna szemei kíváncsian csillognak. Arcomra egy mosoly kúszik, amit Vernon viszonoz.
-Igen. Te?
-Én sem.
-Tudod, lehet neked nincsenek is titkaid előttem - fordítom el a tekintetem. - De nekem vannak.
-Az jó. Minden embernek vannak titkai.
-Én rossz vagyok titoktartásban, úgyhogy inkább most mondom el, mielőtt még valamikor máskor kotyognám ki, egy rosszabb pillanatban.
-Akkor mondd.
-Szeretlek.