-Oh...nembaj, megoldjuk! - mosolyogtam rá, így próbálva leplezni a döbbenetem.
-Megoldjuk? - nevet fel. - Aranyos, hogy ezt mondod, de ez nem olyan dolog, amit csak úgy meg lehetne oldani...
-Ne legyél pesszimista! - csapok egyet a vállára - Megoldjuk és mindketten boldogok leszünk a végén!
-Hah..rendben...úgy tűnik a mi kapcsolatunkban te leszel az optimista én meg az örök pesszimista. - vigyorodik el.
-Na igen, a miénk lesz ám a különleges kapcsolat!
-És csak hogy tisztázzuk! - komolyodik el hirtelen, mire én is elhallgatok. - Nem fogok megsértődni ha esetleg megcsalnál.
-Nyugi, én sem ha te. - nevetek fel megkönnyebbülten. Ez a fiú máris belopta magát a szívembe.
-Látom már megismertétek egymást. - a mély tónusú hangtól hirtelen összerezzenek. Mikor lassan megfordulok apámmal találom szemben magam és nem hiszek a szememnek. Mosolyog???!!! Életemben ha negyedszerre látom mosolyogni rám, akkor sokat mondok...
-Igen, Jackson egy nagyon...khm...érdekes fiú. - villantok egy vigyort felé.
-Úgy látom jól kijönnek egymással. - jelenik meg egyetlen szülőm mellette egy magas, tiszteletre méltó, idősebb férfi.
-Igen, apám. Lucy kisasszony igazán kedves és jószívű. - mondja Jackson. Hangjában mintha egy kis félelem csengene.
-Akkor hagyjuk is magukra őket, had ismerjék meg jobban egymást. - azzal a két férfi köszönés nélkül távozik. Amint hallótávolságon kívülre kerülnek, egyszerre fújjuk ki a levegőt, mintha most éltünk volna túl két oroszlánnal való találkozást. Egymásra nézünk és felnevetünk.
Azt hiszem még jól jártam, hogy Jackson lesz a férjem.
Az eljegyzési parti maradék idejében nem láttam Vernon-t, ami kissé elszomorított, de Jackson minden erejével próbált megnevettetni. Iszonyatosan jófej volt velem, pedig még csak aznap ismertük meg egymást.
-Lucy? Lucy?! Figyelsz?! - mozgatja a kezét a szemem előtt.
-Mi? Ja, igen. Persze. Bocs, csak egy kicsit elbambultam. - nézek rá elnézéstkérően.
-Semmi baj, csak kérlek szólj ha untatlak. - nevet fel.
-Nem! Egyáltalán nem untatsz! Én vagyok a hibás amiért máson jár az eszem. - sütöm le a tekintetem zavaromban. Eljárt a szám...
-Baj van? Szeretnél róla beszélni? - kérdi aggódóan mire én csak megrázom a fejem. - Hát jól van. De ha valakinek el szeretnéd mondani akkor hívj csak fel.
-Nincs is meg a telefonszámod. - kapom fel a fejem. Azért anélkül nehezem tudnám felhívni.
-Mostmár megvan. - nyújt át egy papírfecnit. - Bocs, jobbat nem találtam. - vonja meg a vállát.
-Kösz. - veszem el és jobb ötlet híján a cipőm oldalába teszem.
-Találékony. - mutat a magassarkúmra.
-Utálom a táskákat, mindig elhagyom őket. - hát igen, egy "ici-picit" feledékeny vagyok.
-Már 5 óra. - pillant le meglepetten karórájára.
-Tényleg? Gyorsan telik az idő. - ezek szerint már két órája ülünk a bárpultnál és beszélgetünk.
-Mindjárt jövök csak elmegyek a mosdóba. - szállok le a székről. Az irányt a WC-k felé veszem, amik a teremmel szemben vannak a folyosó másik oldalán.
-Kisasszony! Hogy érzi magát? - mögöttem komornyikom hangját vélem felfedezni.
-Nagyszerűen. - mondom gúnyosan és meg sem fordulok.
-Kisasszony mi a baj? - kérdezi aggódóan.
-Szerinted? - fordulok meg végre.
-Tudom, hogy az esküvője miatt is már szarul érzi magát de én nem erre gondoltam. Van valami más baja is. - néz a szemembe elszántan.
-Nincsen azon kívül semmi.
-Lucy kisasszony...már szinte babakorától ismerem. Tudom minden egyes mozdulatának a jelentését. - sóhajt egyet jelentőségteljesen és közelebb jön, hogy vállaimra tegye a kezét.
-Majd később elmondom... - lerázom karjait magamról, aztán bemegyek a női mosdóba, ide úgy sem követhet. Hiába tagadtam volna, én is ismerem Vernon-t és addig nem hagyott volna békén, míg el nem mondom mi nyomja a szívemet. Ezzel a kitérő válasszal legalább időt kaptam a gondolkodásra. Kézmosás után megnézem magam a tükörben, de szerencsére semmi változást nem látok meg. Illetve a loknik kezdenek kijönni a hajamból, bár ebbe nem fogok belehalni. Egy mosolyt varázsolok nyúzott arcomra, amitől még én is rosszul leszek. Ha nem lenne rajtam egy kis alapozó, úgy néznék ki mint aki egy hete nem aludt.
Lassú léptekkel megyek vissza a parti helyszínére, Vernon már nincs a folyosón, gondolom visszament Mary-hez... Az ajtónál már meghallom a felcsendülő élőzene lágy ritmusát. Király, úgy tűnik táncolnom is kell, bár mit is vártam. És igen, általában lassú zene szokott lenni, mintha a reneszánszban járnánk, pedig könyörgöm! Ez a 21. század...!
-Lucy! Felkérhetlek egy táncra? - támad le egyből Jackson mikor belépek a terembe. Már szinte mindenki párba rendeződött és összeborulva táncol.
-Természetesen. - karjaimat nyaka köré fonom, ő pedig sajátjait a derekamra teszi. Sokszor gyakoroltam a táncot Vernon-al és apával. Azok talán az egyetlen szép emlékeim egyetlen szülőmről. Akkor sosem volt olyan rideg mint általában. Talán egyszer még mosolyogni is láttam mikor bénáztam és folyton elestem a saját lábamban vagy éppen táncpartneremében.
Lassan kezdünk el mozogni a számra, persze tisztes távolságot tartva azért egymástól. Végülis még csak ma ismerkedtünk meg.
-Emlékszel arra amit a találkozásunkkor mondtam? - néz a szemembe komolyan.
-Arra?
-Igen.
-Emlékszem, miért? - kérdezem érdeklődőn.
-Mert azt a titkomat egyedül csak te tudod. - suttogja, hogy még véletlenül se hallja meg senki.
-Hogy-hogy? - csodálkozok el. - Nincsenek barátaid? - Jackson igen karizmatikus ember, nehéz elhinnem, hogy nincsenek haverjai.
-Nincsenek...apám sejtheti, hogy nem a lányokhoz vonzódom, ezért nem is engedett barátkozni másokkal, csak az ő közeli ismerőseinek a lányaival. Azok meg egytől egyig beképzeltek és elkényeztetettek. Volt egy, kivel jóban voltam, de ő meg elköltözött valahova Dél-Amerikába még jó pár évvel ezelőtt. - szomorodik el táncpartnerem.
-És a komornyikod? - kérdezem. Vele még jóban lehetne.
-Nincsen. - rázza meg a fejét.
-Nincs? - lepődök meg. Elvileg minden magasabb rangú polgárnak van. Mármint csak szóban magasabb rangú, hiszen itt minden ember egyenjogú.
-Mondtam, apám sejti mi van velem, lány komornyikról meg nem nagyon hallottam még. - nevet fel keserűen.
-Akkor íme az első barátod! - mosolygok rá.
-Furcsa, hogy az emberek milyen helyzetekben találnak barátokra. - mondja már vidámabban, aztán továbbad egy másik embernek, ő maga pedig egy csinos lánnyal kezd el táncolni. Láthatóan a lánynak bejön, de fölösleges próbálkoznia.
-Vernon! - kiálltom fel meglepetten, mikor harmadik partnerem ő lesz.
-Már sokkal jobban megy a tánc a kisasszonynak, mint régen. - vigyorodik el.
-Naa! Azért akkor sem voltam egy reménytelen eset!
-Ááá, neem. - nyújtja el a szavakat.
-Ne feledd ki vagy! A komornyikom! - szidom le, de hangomban nyoma sincs haragnak. Sokszor szoktuk egymást így szivatni már régebben is, csak most Vernon elkomorul.
-Igen, tudom ki vagyok. - bólint egyet. Most meg mi baja lett?
-Ugye tudod, hogy nem gondoltam komolyan? - kérdezem ijedten. Nem akarom elveszíteni a legjobb barátom egy ilyen kis hülye félreértés miatt.
-Persze. - halvány mosoly jelenik meg az arcán de ez nem az igazi.
-Akkor neked is el kell mondanod mi nyomja kis szívecskédet, ha hallani szeretnéd az én nyomorom. - öltöm ki rá a nyelvem.
-Ahogy kívánja. - hajol meg egy kicsit, így nem látom arckifejezését. Csak remélni tudom, hogy mosolyt csaltam az arcára. Mikor felegyenesedik, továbbad egy következő embernek.
-Lányom. Igazán szép vagy ma. - dícsér meg újabb táncpartnerem, immáron apám. Ezt az egy mondatot olyan érzelemmentesen és pókerarccal mondja, hogy ezt komolyan tanítania kéne.
-Köszönöm.
-Remélem nem fogsz szégyent hozni rám. - nyelek egy hatalmasat és válaszképpen megrázom a fejem. Aztán egész végig csöndben maradunk, míg vissza nem kerülök Jackson-hoz.
-Ugye tudod, hogy most mi következik? - kérdi gondterhelten.
-Igen. - bólintok. Nagyon is jól tudom. Most fogja megkérni a kezem.
-Próbáltam beszélni apámmal de meg sem hallgatott. - szinte könyörgően néz rám, remélve én mást tudok mondani. Pedig nem...
-Én meg sem próbáltam. Apám annyit mondott, "remélem nem hozol szégyent rám" - utánozom mély hangját, ami megnevetteti Jackson-t. Legalább ha csak egy pillanatra is, de sikerült elfeledtettnem vele a gondjait.
-Akkor? Készen állsz? - komolyodik el újból.
-Igen. - próbálok határozott lenni, de hangomból kihallatszik az a rengeteg félelem a jövővel kapcsolatban.
-Ne aggódj, te mondtad. Majd valahogy megoldjuk. - szorítja meg kezem, aztán letérdel elém. A szívverésem kétszeresére gyorsul fel, füleim zúgni kezdenek és szinte egész testemben remegek.
Amint meglátják a kialakult helyzetet a vendégek, mindenki egy csapásra elhallgat.
-Lucy Cloud... - kezd bele normál hangerővel. - ...hozzámjössz feleségül?
Egy hatalmasat nyelek, de a gombóc ottmarad a torkomban. Tudom, nem szabad gondolkoznom, hanem egyből rávágni az igent, ezért próbálok meglepett arcot vágni, hátha ezzel nyerhetek időt magamnak. A szám elé teszem a kezem és felpillantok. Szemben Vernon arcát látom meg, mellette pedig Mary-ét aki valamit suttog neki, de úgy tűnik komornyikomat ez a legkisebb mértékben sem érdekli. Veszek egy mély levegőt, aztán kimondom.
-Igen. - veszem el a számtól a kezem és egy olyan hamis vigyort öltök fel, hogy ha bárki elhiszi, nekem el kell mennem színésznek.
Kinyújtott kezemre ráhúzza az egyébként gyönyörű gyűrűt, én pedig az övét a bal gyűrűsujjára. Amint ez megtörténik a tömeg hatalmas tapsviharban tör ki és mindenki odajön hozzánk gratulálni. A mikorfonban egyszercsak apám hangját hallom meg.
-Az esküvő időpontját kitűztűk! Pontosan egy hónap múlva, október 8-án lesz, szombaton. - és újból mosolyog. Ezt komolyan meg kéne örökíteni.
A népség megint tapsol mint akit külön erre béreltek föl, és megpillantom a kamerákat is. Hát persze, az elnök lányának az eljegyzését le kell adni a TV-ben is...
Az este további részében elkezdődik az ünneplés és a bár is megnyílik, amit én ki is használok. A hangulatom olyan szinten szar, hogy ezen már csak az alkohol segíthet. Soha nem ittam még a boron kívül semmi töményet, ideje kipróbálni.
Már nem is számolom hányadik whisky-met iszom, egyedül arra figyelek fel, hogy egyre jobb a hangulatom és a legkisebb poénokon is nevetek.
-Lucy kisasszony! Ön mégis mit csínál?! - szemben velem Vernon tűnik fel.
-Sziaa. Ugye milyen jó a buli? - nevetek fel.
-Kisasszony, mégis mennyit ivott?! - kiabálja, pedig sosem szokott...
-Vernon...ne kiabálj! - gyűlnek könnyek a szememben.
-Azonnal jöjjön velem! - állít fel a bárszékről keményen és én hiába ellenkezek, fölösleges az ellenállás. - Siessen!
Megfogja a csuklómat és kiráncigál a lehető legfeltűnésmentesebben a teremből, ami elég nehéz a részeg énemmel, mert minimum hatszor elesek a saját lábamban, ha ő nem tart meg. Amint kiérünk felkap és a karjaiban visz tovább.
-Naa most miért kellett elvinned onnan? - nyafogok.
-Ilyen állapotban senki nem láthatja meg!
-De te látsz! - kötök belé hisztisen.
-Rajtam kívül! - arca haragot tükröz, ami elszomorít.
-Mérges vagy rám? - kérdezem halkan.
-Nem, nem Önre vagyok mérges. - rázza meg a fejét és arcvonásai ellágyulnak.
Amikor beérünk a szobámba, odadobja a pizsamámat, mondva öltözzek át, addig ő kimegy. Nagy nehezen leszenvedem magamról a ruhám és felveszem a pizsamám.
-Kész...vagyok! - kiálltom ki két csuklás között. Vernon egyből bejön, kibontja a hajam és lemossa a sminkem. Egyre jobban kezdek szédülni, de szerencsére hányingerem nincs. Mielőtt lefeküdnék aludni, komornyikom egy pohár vizet nyom a kezembe és a kezemnél fogva az ágyhoz húz.
Az azután történtekre nem emlékszem...
Reggel fejfájással ébredek és alig tudok kikelni az ágyból, annyira szédülök. Soha többé nem fogok inni... A franciaágyam másik végén Vernon fekszik.
-Felébredt? - ébredezik ő is.
-Te meg mégis mit keresel itt? - nézek rá nagy szemekkel. Vernon arca is meglepődést tükröz.
-Nem emlékszik mi történt tegnap?