-Ez hogy tetszik? - mutat egy újabb ruhát az eladónő fáradt mosollyal ajkain. Már vagy a tizediket mutatja, de mindegyik ugyanolyan; gyönyörű, mégis nyomasztó érzés, ha rájuk pillantok.
-Szép - sóhajtok egyet, miközben Vernon-ra vezetem tekintetem. Maga elé meredve ül és valamin nagyon gondolkozik. Jobbra apám foglal helyet, bíráló arccal méregeti az esküvői ruhákat, majd megrázza a fejét.
-Nem, túl csillogó - most legszívesebben lefejelném a próbafülke tükrét, de tűrtőztetem magam és nem teszem.
-És ez? - vesz elő egy krém színű, térdig érő ruhát a középkorú nő, ha jól emlékszem, Cora.
-Ilyenben az én lányom be nem teheti a lábát a templomba! - morogja összeszorított fogakkal apám, majd int egyet, hogy vigye is el az eladó.
-Apa! Az a fehér csipkés és az utána lévő tökéletes volt! - sóhajtok és tenyerembe temetem az arcom. Nem igaz, hogy két óra alatt nem lehet kiválasztani egy nyomorult ruhát!
-Nem volt jó! Neked a legszebb kell! Nem jelenhetsz meg ilyen semmitmondó, néhol primitív darabokban! Úgyhogy most megyünk is. A következő szalonban talán lesz valami használható - áll fel, majd szigorúan rám pillant, én pedig megadva magamat utána caplatok, Vernon-nal a nyomomban. - Köszönjük a segítségét - pillant még vissza az eladóra, aki nagyokat pislogva néz felénk. Én is biccentek, majd tovább hallgatom apám hegyi beszédét, ami olyan roppant érdekfeszítő, hogy a fejem már Vernon vállába verem.

-Jó-jó, megértettem - szólok gyorsan, mikor egy kis szünetet tar szónoklatában, már a limuzinban ülve. Én tisztes távolságra telepedtem le Vernon-tól, hiába akarok hozzábújni és dúdolni valamit, hogy ne halljam apám szavait. Muszáj sajnos ezt tennem, mert a paparazzi mindenhol ott van. Már az esküvői ruha szalonban is hallottam a fényképezőgépek kattogását.
-Ne vágj közbe! Még nem fejeztem be! - dörren rám apám szigorúan, mire véget ér a türelmem. Fejem nekidöntöm a kocsi sötétített ablakának és lehunyom szemeim. Innentől kezdve meg sem próbálok odafigyelni beszédére.
-Te mit gondolsz, Lucy? - kérdi tőlem szülőm, én meg felkapom a fejem nevem hallatán. Segélykérőn Vernon-ra pillantok, aki két szót suttog felém.
-Szerintem sem - rázom meg a fejem a lehető leghitelesebben, mintha tudnám mi a jó életről van szó. Szerintem bealudtam az előbb.
-Pontosan, ezt vártam tőled - bólintott elégedetten az anyósülésen ülő apám.
-Köszi - tátogom hangtalanul Vernon-nak, aki csak féloldalasan elmosolyodik.
Nos, az igazság az, hogy az én egyetlen szülőm tökéletes elnök. Komolyan, Amerika nem is kívánhatna jobbat; igazságos, meghallgatja az emberek véleményeit, hasznos dolgokra költi az állam pénzét és még sorolhatnám. Egyetlen hibája, hogy az apai feladatok teljesítése nagyon nem megy neki.
-Gyertek, megérkeztünk - száll ki az autóból az emlegetett, mire szó nélkül követjük. A sofőr meg sem kérdezi, tudja már, hogy addig kell itt várnia, míg vissza nem jövünk.

Egy újabb szalonba érkezünk, melynek kirakatában gyönyörű, fehér ruhák és fekete szmokingok virítanak. Kívülről is tiszta fehér és csipkés minták tarkítják a képet, de belülről még lélegzetelállítóbb.
Alig észrevehetően megszorítom Vernon kezét, majd el is engedem rögtön. Ámulatba ejt az az elegancia, amit a szalon sugároz magából. Régies, mégis modern eszközökkel van felszerelve. Rajtunk kívül még pár vásárló tartózkodik itt és válogat a fellógatott ruhák között, melyek közül saját maguk választhatnak.
-Üdvözlöm önöket - hajol meg egy öltönyös, rövid hajú, fiatal férfi előttünk. - Segíthetek valamiben?
-Igen, köszönöm. A lányomnak keresek esküvői ruhát a két hét múlva esedékes esküvőjére - mosolyog kedvesen apám, de nekem görcsben áll a gyomrom. Két hét. Nem fog sikerülni. Már, hogyan is sikerülne? Nem is tudom mit gondoltam, mikor kitaláltuk ezt az egészet...

-Mit gondolsz? - kérdezem apámat unott hangon. Egy felül testhez álló és csipkés, alul pedig laza, selymes tapintású ruha van rajtam, melynek átlátszó fátyla, ami a szoknya részétől indul, a földet verdesi.
-Tökéletes - feleli boldogan mosolyogva, ami egész őszintének hat.
-Tessék? - döbbenek le teljesen. Azt mondta tökéletes?! Jól hallottam?! Végre hazamegyünk?!
-Azt mondtam, tökéletes. Megvesszük - bólint egyet, hogy még meggyőzőbb legyen.
-Rendben! Szerintem is gyönyörű! - egyezek bele azonnal. Nekem már teljesen mindegy miben megyek majd az oltár elé, csak had feküdjek le. Önfeledt vigyorral pillantok Vernon-ra, aki szintén boldogan mosolyog vissza rám, ám a szemében még valami van. Szerelem. Ez pedig még nagyobb örömmel tölt el.

Délután négykor esünk be végül borzasztó fáradtan a kastélyba. A menyasszonyi ruhát egy cseléd, Maya hozza be gondosan figyelve, hogy össze ne koszolódjon, még véletlenül sem.
-Ah, nagyon éhes vagyok - fogom meg a korgó hasamat. Végre elengedhetem magam, mert apám egyből elhúzta a csíkot valami 'fontos dolog' címszó alatt.
-Akkor kérjük meg Tobias-t, hogy csináljon valamit - biccent a konyha felé Vernon, mire kölyök kutya szemeket vetek rá. - Nem - vágja rá egyből.
-Kérlek - somfordálok közelebb hozzá.
-Hah...Lucy, tudod, hogy nem lehet kimenni nekünk, kettesben - mutat magára, majd rám szomorúan.
-Akkor csak hozz nekem! - vigyorodok el és érzem, nyert ügyem van.
-Rendben - sóhajt még egyet lemondóan, majd hangosan felnevet, mikor a nyakába ugrok és egy puszit nyomok arcára. Ehetek pizzát!!
-Akkor siess! - csapok egyet a hátára, mire rosszallóan néz rám, de arcán ott bújkál a játékosság.
-Hát erre kellek én csak neked? - kérdi drámai hangon. Elmosolyodok újból és kap egy újabb puszit, de már ajkaira. Mikor el akarnék húzódni, ő derekam köré fonja karjait és közelebb húz magához.

Fél óra múlva az ágyamban fetrengek, a tévé adókat kapcsolgatva, hátha találok legalább egy olyan műsort, aminek van is értelme. De mikor a hatodik valóságshowt kapcsolom át egy újabb brazil szappanoperára, kicsit elegem lesz az adókból.
Mérgesen kapcsolom ki a hatalmas kijelzőt és telefonom veszem kezembe. Valami béna játékon játszok vele jó pár percig, de az is unalmas lesz hamarosan. Igen rossz tulajdonságom, hogy másodpercek alatt lankad a figyelmem és kezdek el halálosan unatkozni.
Előveszem a legalsó fiókomból a fejhallgatóm és elkezdek zenét hallgatni. Közel maximumra tekerem fel a hangerőt. Legszívesebben hangosan hallgatnám, de akkor félő, apám kivágna a gyepre, azt meg nem szeretném.
A tükör előtt kezdek el táncolni, mint egy teljesen normális huszon éves lány és némán éneklek közben, teljesen beleélve magam.
Arra eszmélek fel, hogy valaki hátulról átölel és leveszi a fejemről a fejhallgatót. Nevetéséről egyből felismerem.
-Hé, ne röhögj ki - kuncogok én is.
-Nem kiröhöglek. Csak nagyon aranyos voltál - nevet fel újra, majd összeborzolja a hajam és leül az ágyamra, a pizzás doboz mellé.
-Pizza! - kiáltom és mellésprintelek. Belevetem magam a hatalmas francia ágyamba és már nyúlnék is érte, de Vernon elkapja a kezem.
-Varázsszó?
-Öhm...köszönöm? - vonom fel egyik szemöldököm.
-Nem talált - rázza meg a fejét és lebiggyeszti alsó ajkát.
-Akkor sonkás kuloricás?
-Nem - nevet fel találgatásomon.
-Nem tudom akkor - nyafogok és újra megpróbálom elérni az ételt, de Vernon megint nem hagyja - Ah, segíts!
-Ez egy igen egyszerű szó. Még nem mondtad ki, csak talán egyszer - próbál rávezetni, mire beugrik valami.
-Szeretlek! - kiáltom fel boldogan, majd elengedi a csuklóm és végre hozzáférek a pizzához.
-Én is - mondja, mikor már mindketten faljuk az első szeletünk, mire érzem, hogy pír borítja el az arcom.

Vernon egész délután a szobámban marad és szórakozunk, vagy csak élvezzük csendben egymás társaságát. Végül már csak arra eszmélünk fel, hogy tíz óra is elmúlt.
-Menj tusolni itt, utánad majd megyek én is - mondom neki, mire persze egyből tiltakozni kezd.
-Nekem ott van a cseléd részleg fürdője, az jó lesz.
-Ugyanmár. Ez sokkal nagyobb és senki nem fog megzavarni. Na, menj - intek neki, de még mindig ódzkodik, úgyhogy felállok és szó szerint betolom a fürdőszobába.
Itt is vannak ruhái, így azokat is bedobálom neki, majd mint aki jól végezte dolgát, ledőlök az ágyamra. Mobilom kezembe véve keresem ki Jackson számát.
-Ki az? Vagyis ne, tudom ki vagy. Szia Lucy - szól bele Jackson szokásos stílusában a kagylóba.
-Neked is szia. Talán megzavartalak valamiben? - kérdezem sejtelmesen kissé zaklatott hangjára utalva.
-Igen, képzeld - vágja rá morcosan, mire felkacagok.
-Csak nem...?
-Be se fejezd! Nem, szimplán az alvásomban zavartál meg! Pedig olyan jót álmodtam!
-Oh, bocsánat, hogy ilyen fontos dologban zavartalak meg - tettetek mű felháborodást - És megtudhatom mit álmodtál?
-Igen - feleli, majd hosszú hallgatás.
-Jackson? Visszaaludtál?
-Nem.
-Akkor? Nem válaszoltál a kérdésemre. Mit álmodtál?
-Válaszoltam. De nem kérted, hogy mondjam is el.
-Akkor mondd el, ha van kedved - unszolom a szemeimet megforgatva.
-Ja, oké. Igazából azt álmodtam, hogy egy nagyon kényelmes ágyban alszom.
-Ennyi?
-Igen, miért, mit kellett volna álmodnom? - csodálkozik őszinte értetlenséggel.
-Azt hittem valami érdekesebbet álmodtál...
-Hát, az én életem rohadt unalmas, ne várj többet az álmaimtól se.
-Rendben - nevetek fel beszólásán.
-Csak ezért ébresztettél fel?
-Ja, nem-nem. Igazából csak sok sikert akartam kívánni a holnapi naphoz.
-Oh, hát, kösz. Neked is sok szerencsét.
-Köszi - mosolyodok el halványan, majd újra csend lesz a vonalban - Jackson? - kérdezem, de nem hallok semmi választ sem. Megcsóválom a fejem és kinyomom a hívást. Úgy tűnik most tényleg elaludt.
-Kivel beszéltél? - jön ki a fürdőből Vernon szürke melegítőnadrágjában és fekete pólójában.
-Jackson-nal. De bealudt.
-Jellemző - nevet fel halkan a fiú, majd ő is levágja magát az ágyamra. - Amúgy mehetsz tusolni.
Gyorsan végzek mindennel, hamar vissza szeretnék menni Vernon-hoz.
Mikor kinyitom az ajtót, a szobámban már csend és sötétség honol. A fürdő lámpája világítja meg halvány csíkban a teret, így még pont kiveszem a takaró alatt fekvő Vernon-t.
Halkan becsukom az ajtót és óvatosan odasomfordálok szerelmem mellé. Szerencsére semmiben nem esek el, így csendben sikerül befeküdnöm mellé.
-Jó éjszakát - suttogom, de feleslegesen, hiszen már valószínűleg úgyis alszik.
-Jóéjt - feleli rekedtes hangon, majd közelebb húzódik hozzám és szorosan átölel. Mellkasára hajtom a fejem és hallgatom egyenletlen szívdobogását.
-Miért izgulsz? - kérdezem tőle, felpillantva rá. Szemem már hozzászokott a sötétséghez, így körülbelül ki tudom venni alakját.
-Mindig így dobog a szívem, ha a közelemben vagy - erre a romantikus válaszra nem számítottam, ezért csak csendben, teljesen vörös arccal hallgatok. Még szerencse, hogy nem látja azt a szép, élénk színt.
-Szerinted sikerülni fog? - szólalok meg, miután már egy ideje a holnapi terven agyalok, amit még a Jackson-nál tett múltkori látogatásunkkor találtunk ki.
-Bízzunk benne - feleli halkan Vernon, majd mintha ez egy végszó lenne, eluralkodik rajtam a fáradtság.

..........

Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott hozni, de eléggé el voltam havazva :(
tudom, hogy nem történt semmi különösebben nagy dolog, de csak ennyi jutott most eszembe ><