-Nem emlékszik mi történt tegnap?
Hogy mi történt...? Jackson a vőlegényem, hivatalosan is. Kicsit kibuktam és talán egy ici picit többet ittam a kelleténél... Aztán Vernon elráncigált a bárpulttól, adott egy pohár vizet, majd...majd...mi is volt azután??
-Ööö...nem... - rázom meg a fejem, de máris megbánom mert megszédülök, ezért visszadőlők fekvő helyzetbe.
-Nem baj...végülis nem fontos. - sóhajt egyet komornyíkom.
-De! Mostmár mond el! Elszóltad magad és kíváncsi lettem. Tudod, hogy úgyis kiszedem belőled! - erőszakosokodok.
-Tudom. A kisasszony mindig eléri amit akar. - mosolyog rám, de nem folytatja.
-Na? Mondjad! - unszolom, mikor már eleget vártam és a kíváncsiság szó szerint kifúrja az oldalam, érzem.
-Hah... - sóhajt még egyet. - Kicsit nyűgös volt mikor le kellett feküdnie és azt akarta, hogy itt aludjak. A karomnál fogva tartott it. - nevetett fel. Ez nem minden. Valamit nem mond el. De nem fogom tudni most kiszedni belőle erővel.
-Értem. - bólintok.
-Ezért most jön nekem valamivel. - megint kezdi...
-Hé! Az nem én voltam! A részeg énem teljesen más! - tiltakozok.
-Annyira nem különbözik Öntől. Csak gyerekesebb és szókimondóbb. - vonja meg a vállát. Aha! Szókimondó! Szóval valamit mondtam. Ahh meg fogok őrülni a kíváncsiságtól!!!
-Rendben. Ha hozol nekem a kedvenc műzlimből, veszek neked bármit amit szeretnél. - egyezek bele.
-Megegyeztünk. - nyújtja bal kisujját. Nálunk ez egy hagyomány. Ha ígéretet teszünk, azt az ellentétes kezünkkel pecsételjük le, ezzel jelképezve, hogy nem értünk egyet az elvekkel.
Készségesen elfogadom felém nyújtott ujját és összeakasztom az enyémmel. Kétszer megrázzuk aztán elindul felkutatni kedvenc műzlimet. Még jó, hogy nincs itthon, a bolt meg messze van, így lesz elég időm a tervem megvalósítására.
-Sietek. - köszön el Vernon.
-Nem kell. - nevetek fel.
-Azért én sietek. - mosolyog rám és becsukja maga mögött az ajtót.
Felkelek az ágyból és pizsamámat átveszem egy kényelmesebb melegítőnadrágra és egy nagy pulcsira (amit mondjuk Vernon-tól csórtam el). Megigazítom a hajam, hogy azért mégse álljon úgy mint egy boszorkányé és felteszek egy kis korrektort a szemem alá, mert akkora karikák vannak alatta mint egy szálloda...
Kisomfordálok a szobámból, nehogy észrevegyenek. Zokniban settenkedek végig a második emeleti folyosón, ahol szobám helye is van. A lépcsőfordulónál kilesek, de senkit nem látok, így gyorsan felsprintelek a második emeletre, ahol apám dolgozószobája és az én uticélom is található. Újból kitekintek a sarkon, viszont itt megpillantok egy takarítónőt, aki éppen a festményeket porolja le. Megvárom míg bemegy az egyik szobába, aztán elindulok. Gyorsan kell cselekednem, nem lenne jó, ha bárki meglátna.
Kiveszem a kulcsot a faliszőnyeg mögüli kis széfből, melynek csak én, Vernon, apám és az ő komornyikja tudja a kódját. Felix, apám konornyikja már 30 éve dolgozik itt, mint legfőbb bizalmasa és jobb keze is. Egy kedves, már a 60-as éveiben járó, fitt bácsi, aki régen sokat tanított a magántanárom mellett. Szerettem a vele töltött időket, de sajnos egyre kevesebb a szabadideje, csak ritkán tudunk beszélni, hiába lakik itt.
A kulcsot elfordítom a zárban és még épp időben csukom be magam mögött az ajtót. A takarítónő pont most jött ki elkezdeni a porszívózást.
Körbenézek a szobában. Egy egész kicsi helység, egy nagy aztallal amin vagy 6 monitor foglal helyet. Mindegyiken 4 kis kép van. Odamegyek a középen lévőhöz és megpróbálom feloldani a felvételek megtekintéséhez szükséges zárat. Már a harmadik számkombinációt próbálom, ez az utolsó lehetőségem, aztán riaszt a csengő. Ide még nekem sem szabadna bejönnöm, de tudom, Vernon nem fogja eldalolni mi történt, így cselekednem kell.
-Ajj! Mi lehet a jelszó?! Gondolkozz Lucy, gondolkozz! - csapkodom a fejem és töröm azt az idióta buksim. Ránézek a bal legszélső monitorra és elkerekednek a szemeim. Végignézem az összes képet, de sehol nem találom apámat, aki az előbb még a dolgozószobájában volt. A kilincs hirtelen lenyomódik és nekem időm sincs elbújni.
-Lucy? - néz rám csodálkozóan, aztán rögtön el is múlik ez a kifejezése és helyét harag veszi át. - Mégis mit keresel itt?!
-É-én csak... - kezdenék bele a magyarázkodásba, de meg se próbál végighallgatni.
-Menj azonnal ki! Hányszor kell még elmondanom, hogy ide tilos bejönnöd?! - szúr le engem kiabálva.
-Sa-sajnálom...többet nem fordul elő. - suttogom félénken.
-Ezt mondtad múltkor is, meg az előtt is! Most, utoljára elengedlek, de ha ez még egyszer előfordul, súlyos következményeket fog maga után vonni! Megértetted?! - kérdi vészjósló hangon.
-Igen. - bólintok, aztán amilyen gyorsan csak tudok, kisprintelek a szobából. Huh, ez meleg volt...
-Már megint mit csínált, kisasszony? - hallok egy mély, vidám hangot.
-Felix! - kiálltok fel boldogan és odaszaladok az öreg komornyikhoz, hogy megöleljem.
-Na, ennyire örül nekem? - nevet fel és megsimogatja hátam.
-Rég beszétünk. - lépek hátrébb mosolyogva.
-Való igaz. Hogy érzi magát? Ott voltam az eljegyzési partin, láttam, kicsit szomorú volt.
-Túlteszem magam rajta! - vonom meg a vállam. - Úgyis meggyőzöm apámat, hogy ne kelljen hozzámennem Jackson-hoz. - vigyorgok még mindig. A mondatomra Felix arca egy pillanatra komor lesz, mintha tudna valamit, de aztán újból rám mosolyog.
-Egyébként kisasszony, láttam ám, mennyit ivott! - böki meg a vállam viccelődve.
-Jesszusom! Nagyon feltűnő volt?? És apám is észrevette? - nézek halálra rémült tekintettel. Ha a válaz erre igen, nekem végem van...
-Akik nem ismerik magát, úgy tűnhetett, mintha felettébb boldog lenne az eljegyzés miatt. És ne aggódjon, eltereltem az édesapja figyelmét, míg Vernon kivitte Önt a teremből. A vendégek csak annyit tudnak, hogy Ön rosszul érezte magát, ezért sajnos hamarabb el kellett jönnie a partiról. - feleli egyet kacsintva.
-Édes Istenem! Köszönöm! - fújtam ki eddig visszatartott levegőm megkönnyebbülve.
-Semmiség volt. Viszont kérem hívja fel a vőlegényét, nagyon aggódott. Ön után akart menni, de az édesapja nem engedte. Rendes fiú, megérdemli, hogy felhívja. - tanácsolja Felix.
-Igaza van. Jackson egy nagyon rendes ember. - adok neki igazat.
-Most megyek, mert hív a kötelesség. Vigyázzon magára kisasszony. - búcsúzik el a komornyik.
-Viszlát, Felix. - mondom szomorúan, majd visszabattyogok szobámba és bebújok a takaróm alá azt remélve, az majd megvéd minden gondomtól.
Már vagy fél órája búslakodok az ágyam mélyén, mikor végre megelégelem a semmittevést. Odanyúlok a telefonomért és az ágyam mellet heverő magassarkúmból előhalászom Jackson számát.
-Halo? - szól bele vőlegényem kissé álmos hangon.
-Nem szokás bemutatkozni, ha idegen szám hív? - nevetek fel.
-Lucy! Te vagy az? - ébred fel egyből, mikor meghallja hangom.
-Igen, én. - válaszolom mosolyogva.
-Hogy vagy? Tegnap hirtelen eltűntél, azt mondták rosszul lettél! - meséli hadarva.
-Nem, semmi bajom nincs. Csak kicsit többet ittam a kelleténél. - mondom elvörösödve. Még sosem voltam olyan részeg. Ami azt illeti, még sosem voltam egyáltalán részeg...
-Berúgtál? - kezd el röhögni és ezt nem bírja abbahagyni még pár percig. Már majdnem elmentem volna hozzájuk, hogy megnézzem nem fulladt e még meg, de végül túlélte és befejezte a nevetést.
-Ezen mi volt olyan vicces? - ráncolom a szemöldököm.
-Ja, semmi különös, csak éppen bekapcsoltam a TV-t és valami 2016 legjobb bukásait mutatták be és az a csávó valami hatalmasat esett! - újból elkezd nevetni, mire én rosszallóan horkantok egyet.
-Kösz, hogy figyelsz rám. - forgatom a szemeim.
-Micsoda? - kérdezi egy újabb röhögőgörcs között.
-Semmi... - sóhajtok. Látom ő is értelmesen tölti a szombat délelőttjét. - Amúgy hányas csatornán van ez a műsor? - terelem a szót.
-Ha jól látom a 8-as TV-n, de ne bízz a látásomban. - válaszolja. Szinte látom magam előtt ahogy kicsire összehúzott szemekkel és kócos hajjal próbálja kivenni melyik adót nézi is éppen az ágyából.
-Szemüveges vagy? - csodálkozok el. Ezt tegnap nem is mondta.
-Aha. De kontaklencsét hordok. A szemüvegektől sokkal kevésbé vagyok magabiztos. - mondatát megint röhögés követi. Én is bekapcsolom a TV-m és elhelyezkedek kényelmesen franciaágyamon.
Ezek után már csak egymás hangos nevetését lehet hallani. Tényleg nagyon nagy ez a műsor. Nekem az volt a kedvencem, mikor a csaj lezúgott a lépcsőről bukfencezve, annyira megijedt mikor a mögötte lévő megérintette.
Jackson-nal nem szakítottuk meg a vonalat. Szerintem mindketten örültünk, hogy nem vagyunk teljesen magányosak, hanem valahol a másik hallja a hangod. Számomra legalábbis megnyugtató volt csilingelő nevetését megismerni. Jó hallani, hogy ő nincs olyan szar hangulatban mint én.
-Jackson! - a telefon végéről egy mély férfi hangot hallok, valószínűleg Jackson apukájáét. Azonnal lenémítom a TV-t és hallgatom az apa-fia között lezajló beszélgetést. - Mi a fenét nézel?! Azonnal kapcsold ki ezt a borzadalmat!
-Igenis apám. - mondja vőlegényem félelemmel a hangjában.
-Mégis mire véljem ezt?
-E-ezt ho-honnan sze-szerezte? - Jackson hangja egész vékonyra vált és szinte érzem ahogy remeg a vonal másik oldalán. Azon viszont meglepődök, hogy nem tegezi apját. Én bármennyire sem vagyok jó kapcsolatban szülőmmel, soha nem magáztam.
-Azt neked nem kell tudnod! Tisztában vagy vele, hogy nekem mindenhova elér a kezem. Most pedig szépen dalold el ez ki a fene! - apja mennydörgő hangjától még én is megijedek, pedig több mint egy  kilóméterre lehetnek innen.
-Ő cs-csak egy barátom.
-Barát? És neked mióta vannak barátaid?! És miért ölelkezel egy barátoddal fiú létedre?!
-De... - próbál tiltakozni Jackson, de valamiért nem jön ki több szó a torkán, helyette egy fájdalmas nyögést hallok.
-Kérem ne! - könyörgő hangjától feleszmélek és lerakom a telefont.
Én most konkrétan kihallgattam egy bizalmas beszélgetést! Ráadásul nem akarok téves következtetést levonni, de mintha Jackson-t megverte volna a saját apja...
A nap további részében ezen gondolkozok. Vagy háromszor elindultam hozzájuk, de mindannyiszor visszafordultam és csak tehetetlenül rogytam le az ágyamra, ujjamat a hívás gomb felett tartva. Nem merem megnyomni. Lehet mérges lenne amiért kihallgattam...én meg nem akarom elveszíteni őt, mint barátot, ugyanis azokból nekem kevés adatott.
-Megjöttem! - nyit be az ajtón Vernon. - Kisasszony, mi a baj? - siet oda hozzám, mikor meglátja alakomat a félhomályban az ágy szélén gubbasztani.
-Hol voltál ilyen sokáig? - nézek rá aggódóan.
-Nem volt a legközelebbi boltban a kedvencéből, ezért elmentem a távolabbiba és akkor már beugrottam Mary-hez átbeszélni a dolgokat. - ül le mellém és a kezembe nyom egy műzliszeletet. Mary neve hallattán elfog az undor. Nem tudom miért, de nagyon nem bírom azt a nőt.
-Átbeszélni a dolgokat? - kérdezem miközben beleharapok a mangós-csokis-karamellás szeletbe. Isteni!!!
-Igen... - szomorodik el.
-Mi történt? - nyelem le a falatot és felé fordulok. Az őszi este felhomályában csak félig tudom kivenni arcát, de még így is látom az arcán legördülő, csillógó könnycseppet.
-Csak nem...? - nyílnak tágra a szemeim. Összeszorul a szívem, mikor meglátom fájdalmas tekintetét.
-De. Szakított velem. - bólint egyet alig láthatóan.
-Sajnálom... - hajtom le a fejem. Ez igazából nem teljesen igaz, mert sokkal inkább vagyok boldog valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, de mindegy. - Kérsz belőle? - nyújtom elé a félig megevett műzlimet, mire elneveti magát.
-Elég nyomorultan nézhetek ki, ha még ebből is adna nekem, de legyen. Ezt kérem cserébe a tegnapiért. - harapna bele, de én elrántom.
-Igazad van. Ez az enyém. - eszem meg a maradékot is, bár az utolsó falat lenyelése nem megy zökkenőmentesen, mert Vernon először kiskutya szemeket mereszt rám, majd galád módon megpróbálja elvenni a legjobb részét az egész műzlinek.
-Héj! - tolom arrébb nevetve. Egy perc birkózás után végül sikeresen megkaparintom az adagom, amit ő csalódott tekintettel konstatál.
-Majd legközelebb. Talán. - rágom meg a falatot.
Este még beszélgettem Vernon-nal, de le kellett mennem vacsorázni apámhoz, mert már így is mérges volt amiért nem reggeliztem és ebédeltem vele. Nem szóltunk egymáshoz, amit egyátalán nem bántam.
Nyugodt félálmomat egy hatalmas dörgés zavarja meg, amibe még a ház is beleremeg. Reszketve húzom a fejemre a takarót és kuporodok össze alatta. Mikor pár percen belül egy újabb ilyen mennydörgés hallatszódik, az eső is megered, mintha egy vízesés lenne a kastély mellett. Felállok és takaróstul bekuckózom magam a szoba legeldugottabb sarkába. Régen mindig a kádban aludtam ha vihar volt, de az most vizes, mivel nemrég fürödtem meg.
A viharoktól való félelmem már amióta az eszemet tudom, meg van. Mikor még kicsi voltam, senki sem nyugtatott meg ha kint tombolt az időjárás. Egyedül Vernon és Felix jött be párszor hozzám és mellettem maradt míg el nem csendesedett a zápor.
Szemeimet összeszorítva várom egy újabb villám után a gyomor-rázó dörgést, mikor valaki bejön halkan a szobámba.
-Lucy kisasszony? - ebben a pillanatban megrázkódik az egész lényem a robajtól ami közvetlenül a ház felettről jött. Felugrok és szorosan Vernon-hoz bújok reszketve.
-Semmi baj. Itt vagyok. - simogatja a hátam és az ágyhoz vezetve lefektet. Egyből magzatpózba húzom magam össze és így is maradok, míg konornyikom rám nem teríti a vastag takaróm és meg nem érzem meleg testét, ahogy hátulról hozzámbújva átölel. Meglepődök a furcsa helyzettől, de aztán sokkal nyugodtabban tudok koncentrálni az alvásra, most, hogy már itt van velem egyetlen barátom.
-Mit mondtam neked tegnap mikor részeg voltam? - kérdezem halkan, bár fölöslegesen, hiszen alig van rá esély, hogy elmondja.
Aztán pár perc csönd után, anelybe csak a kopogó eső és a mennydörgések rondítottak bele, végre megszólal Vernon egy sóhajt hallatva.
-Azt, hogy szükséged van rám. - forró lehelete csiklandozza nyakamat, amibe beleborzongok.
-Ezt eddig is tudtad. Te vagy a komornyikom. A jobb kezem. - értetlenkedek. Ez nem olyan dolog amit ne tudna bárki!
-Azt mondtad szeretsz engem. Hogy szerelmes vagy belém.