- Hogy működik ez? Kitalálsz valamit, és az valóra válik? - firtatta péntek este Iván, mikor egy otthoni vacsora után együtt „punnyadtak" a lakásán.

- Lényegében igen - bólintott Jutka. - Hasonlít a regényíráshoz. Tudsz adni egy tollat és egy darab papírt?

- Persze.

Judit maga elé húzta a lapot, és valamit írogatni kezdett rá. Iván fejjel lefelé nem tudta elolvasni, annyit látott csak, hogy Jutkának szép a kézírása. Inkább a lány kezében gyönyörködött közben. A tollat tartó vékony ujjaiban, a halvány gyöngyházfényű körömlakkal bevont, rövidre vágott körmeiben. Tetszett neki a látvány, sokkal inkább, mint a hosszú műkörmök, amit sok ismerős és ismeretlen nőn látott. Jutka természetesnek tűnt, mesterkéletlennek, nem volt rajta semmi „művi". Csak azok az idióta, feliratos pólói! Ma este megint egy olyat viselt, „Higgy a végzetben! Én vagyok az" felirattal. Mondjuk, lehet benne valami, futott át Iván agyán, ahogy kettejük kapcsolatára gondolt. Furcsa volt, mert ilyet még senkivel sem élt át korábban, de eszméletlenül jólesett.

- Tessék - nyújtotta át neki a lapot Jutka. - Lassan olvasd. És figyelj közben.

Iván szót fogadott, és mondatonként olvasni kezdte azt a néhány sort.

„A szobában lekapcsolódnak a fények, csak a kis olvasólámpa világít, közben kétujjnyira kinyílik az ablak" - olvasta, miközben kialudt a mennyezeti lámpa, és felkapcsolódott az asztali, az ablak pedig egy apró nyikorgással kinyílt.

„Iván pislog a megdöbbenéstől, és véletlenül feldönti az asztalon a poharat, de Jutkánál szerencsére van papírtörlő" - olvasta tovább.

Épp csak egy picit mozdult meg, ám a könyökével így is fellökte a gyümölcslével félig telt poharát. Döbbenten pislogott Jutkára, aki már egy köteg papírtörlőt hajtogatott össze, hogy felitassa vele az asztalról az italt.

„Iván kezd babonás lenni, pedig nem más ez, csupán valósággá vált fantázia" - olvasta az utolsó sort.

- Te ezt... hogyan...? - kérdezte Iván összezavarodva.

- Nem tudom - vont vállat Jutka. - Képzelőerő, talán. Először odaát vettem észre, hogy bele tudok nyúlni a dolgokba. Azt hittem, ez tök normális. Azután rájöttem, hogy a többieknek nem megy, csak nekem. Mi ketten éppen dühösek voltunk egymásra, és egyszer véletlenül eszembe jutott valami, ami aztán ideát valóra vált. Majd hirtelen itt találtam magam. Látni nem láttam a különbséget a két világ között, csak éreztem. Azok után döntöttem el, hogy beszélni fogok veled, és megpróbálok kibékülni.

- Miért? Miért akartál békülni?

- Mert nem vagyok az a gonosz, számító, bosszúálló ribanc, akinek Kingáék mondanak - felelte a lány. - Tényleg kedveltelek, tetszett az írói stílusod, a könnyed költőiséged, a mondanivalód. Komolyan gondoltam, amikor még a legelején azt mondtam neked, hogy akár barátok is lehetnénk. Nem akartam haragudni rád, és nem akartam, hogy azt csináld velem, amit elkezdtél. Van lelkem, ahogyan mindenki másnak is odaát.

- Akkor mások miért nem jöttek még át?

- Nem tudom. Magyarázatom nekem sincs rá. De senki sem vette még észre, hogy a miénk mellett létezik egy másik, párhuzamos világ. Nem tudom, hogy ez egyedi eset, vagy más regényekkel is megtörtént-e már valaha. Eszembe sem jutott, hogy többször is át fogok jönni, pláne nem rendszeresen, az meg különösen nem, hogy beleszeretek egy itteni srácba, ráadásul pont abba, aki megalkotott. Nekem is tök fura ez az egész.

- Minden valóra válik, amit leírsz?

- Nem, hiszen nem mindent azért írunk le. Amit valóra szeretnél váltani, azt komolyan akarni kell. De már nem kell leírnom hozzá. Csak azért írtam most le, hogy meg tudjam mutatni neked.

- El nem tudom képzelni, hogyan lehetséges ez - csóválta a fejét Iván.

- Ebben nem tudok segíteni, mert magam sem értem - mosolygott bocsánatkérőn Jutka. - Csak használni tudom ezt a képességet, megmagyarázni nem.

- És bármit valóra tudsz váltani, amit csak akarsz? - kíváncsiskodott tovább a fiú.

- Nem. Mert bármit nem szabad - felelte komoly arccal a lány. - Nagyon óvatosan kell ezzel a tudással bánni, mert könnyen bajt is lehet vele okozni. Nem csak jóra használható. Éppen ezért felelősséggel jár. Soha nem kívánok vele olyat, amivel másnak ártanék. De nagyon nehéz, mert néha a legártatlanabb dolgokból is probléma lehet hosszú távon, és nem sejthetjük előre a jövőt, nem mindig tudjuk felmérni a tetteink következményeit. Ezért csak olyasmit csinálok, amiről jó eséllyel úgy gondolom, hogy minimális a károkozás veszélye. Mint például Laci és Imola, vagy a szüleid évfordulója. Bár ez utóbbinál némileg elszámoltam magam.

- Mivel számoltad el magad?

- Veled, Iván. Nagyon megijedtem attól, ami akkor közöttünk történt, és történik most is. Nem tudom, hogy mi lesz ebből, mert jelenleg két világ határán egyensúlyozunk, és mindkettő szabályait megszegjük. Csak reménykedni merek, mert képtelen voltam és vagyok ellenállni neked. Nem is akarok, mert veled végre boldog vagyok.

Elhallgatott, és nézte, ahogy Iván nézi az ő arcát. Most biztosan arra gondol, hogy milyen nehéz lehet együtt élni egy ilyen képességgel, és milyen butaság igazából alig használni azt, mikor pedig annyi lehetőséget kínál.

- Azt hiszem, büszke vagyok rád - mondta végül Iván. - Nagyon kevesen lennének képesek kezelni ezt a helyzetet. Ennyire felelősségteljesen, mint te. Én sem tudom, hogy hová jutunk, de te vagy a legvalóságosabb kapcsolat az életemben. Veled érzem először kerek egésznek azt. Vigyél magaddal holnap, azután meglátjuk, hogyan boldogulok veled odaát. De ma este még boldoguljunk itt.

- Van valami konkrét terved is?

- Sajnos már késő van elmenni valahová szórakozni, ha holnap reggel időben akarunk indulni. Nézhetünk esetleg valami sorozatot, vagy társasozhatunk...

- Hm, esetleg valami más?

- Nem tudom, Jutka. Ezen kívül már csak csupa pajzán dolog jut az eszembe.

- Jellemző! - sóhajtotta a lány. - Na, nem baj. Azok a pajzán ötletek engem is érdekelnek. És ez is egyfajta társasjáték, ugye? Gyere, játsszunk együtt!

A fiú felé nyújtotta a karjait, és Ivánnak ezt nem kellett kétszer mondani. Megállt az idő körülöttük, és már csak a vágy számított, hogy Jutka teste végre az övéhez simulhasson, és ők boldogan egymásba feledkeztek.

***

Iván furcsán érezte magát odaát. Mintha semmi sem történt volna. Az „átkelésnél" nem érzett semmit, szinte észre sem vette, és minden olyan volt körülötte, mintha otthon lenne. Jutka tenyere a tenyerében is ugyanolyan érzés volt, mint eddig bármikor. Ha nem tudná, fogalma sem lenne róla, hogy nem az igazi Budapesten sétálnak, hanem a képzeletében élőn. Minden olyan ismerős volt, talán még a szembejövő arcok is létezhetnének akár a való világban. Ismerte az utcákat, a tereket, az elhaladó villamosokat, a Dunát, a szelet, mindent. Minden pontosan ugyanolyan volt. Talán csak egy kicsivel tisztább és szebb.

- Csak egy egészen picit nyúltam bele - mondta mellette Jutka. - Egy kicsit idealizált képet festettél a városról, ami tetszett, és csupán egy hajszálnyival tettem még virágosabbá és mosolygósabbá. Tetszik ez a látvány.

A látvány Ivánnak is tetszett. A városé maga körül, és Jutkáé az oldalán. Kéz a kézben sétálgattak, mint másik száz pár körülöttük, és a kutya sem figyelt rájuk. Jó volt így együtt. A lány volt a biztos pont, a kapaszkodó és az iránytű.

Járták az ismerős-ismeretlen utcákat. Minden olyan volt, akár a valóságban. Csak az emlékeztette rá, hogy hol van valójában, hogy Jutka kis történeteket mesélt, amelyek itt vagy ott estek meg a regénye hőseivel. Érdekes kis kiegészítő információk voltak. És arra is rávilágítottak, hogy a lány majdnem többet tud a saját regényéről, mint ő maga, az író.

Sétáltak a Múzeum körúton, leballagtak a rakpartra, majd megálltak a hídon, és gyönyörködtek a szemük elé táruló látványban (meg egy kicsit csókolóztak is közben). Olyan volt, mint egy randevú Csodaországban.

- Olyan érzés, mintha bármelyik percben szembe jöhetne egy ismerős, vagy találkozhatnék saját magammal - jegyezte meg Iván.

- Ismerőssel akár találkozhatnál is, ha bele tudod képzelni ebbe a világba - válaszolta Jutka. - Önmagaddal nem. Egyszerre csak egy helyen lehetsz.

- Ha itt történne velem valami, akkor...

- Az veled történne, és kihatással lenne a valódi világra. Élhetünk itt vagy ott, de csak egy életünk van. Ezért nem szabad semmi meggondolatlanságot csinálni. Mert az veled történne, az egyetlen és igazi önmagaddal. Ami itt történik veled, az elkísér a valódi világodba, és fordítva is. Az átlépéssel te magad nem változol. Nem leszel más emberré, nem teszel szert új tulajdonságokra vagy képességekre. Nem válsz tőle jobbá, szebbé, okosabbá, menőbbé.

- És ha „beleírsz" valamit a történetbe?

- Az más. Az szándékos módosítás. Elvileg megteheted, de mindig számolnod kell a lehetséges következményekkel. Ez olyasmi, mintha volna időutazás. Ott sem játszhatnál csak úgy az idővel.

- És amikor te átírtad, amiket én írtam? Az nem volt beleavatkozás?

- De igen. Viszont én csak a valóságot írtam meg, azt, amit te önkényesen megváltoztattál. Meg kisebb „szépészeti" beavatkozásokat végeztem.

- És hol marad az írói szabadság? - vitatkozott vele Iván.

- Az vajon feljogosít arra, hogy azt tegyél a szereplőiddel, amit csak akarsz? - kérdezett vissza a lány. - Ha nem kel életre a regényed, akkor talán. Ám mi életre keltünk. Én öntudatra ébredtem. Megtehetnéd persze, hogy nem törődsz ezzel, és szándékosan szétrombolod ezt a világot. Élve az „írói szabadságoddal". A kis hőseid nem tudnának mit tenni ellene. Senki sem tudna benne meggátolni. Csak én.

- De ha valamit leírok, és ezáltal az valóra válik itt, akkor hogyan tudod megváltoztatni utólag?

- Úgy, hogy amikor itt vagyok, folyamatában érzem, bármi is történik a világommal. Ha például odaát lennék veled, és akkor tennél valamit, azt nem tudom, hogy meg tudnám-e onnan változtatni. Talán igen. Viszont rám nem lenne közvetlen hatással. Ha mondjuk egy tollvonással megszüntetnéd a világom létezését, én nem szűnnék meg tőle létezni, legfeljebb ott ragadnék veled. Továbbra is léteznék, csak bele kellene írnom magam a te világodba, hogy legyen ott helyem.

- Ezek szerint te bármit beleírhatsz az én világomba?

- Csakúgy, mint te az enyémbe, Iván. Fizikailag semmi sem korlátoz bennünket benne. Ezért kell felelősséggel bánnunk a képességünkkel. Mert épp emiatt van egy erkölcsi kötelességünk: nem szabad ártanunk senkinek, ha lehet.

Iván elgondolkodva nézte a lányt maga mellett. Sosem gondolta volna azon a nyári délutánon, hogy egyszer ilyesmikről fog beszélgetni vele (vagy bárkivel, ami azt illeti). Azt sem, hogy a saját online regénye virtuális lapjain megelevenedő világban fognak sétálgatni, és ő szép csendben beleszeret egy általa kitalált figurába. Még mindig felfoghatatlan volt az egész, és mindaz, ami hetek óta vele történik. Fenekestül felfordult az élete. És azon kapta magát, hogy mindennél jobban vágyik erre az életre, meg arra, aki elhozta ezt a számára.

- Megmutathatom neked a kedvenc helyeimet, meg azt, hogy hogyan telnek a napjaim? - kérdezte Jutka.

- Persze, nézzük meg.

- És utána... eljönnél velem valahova? - vált bizonytalanná a lány hangja.

- Hová szeretnél elvinni?

- Bemutathatnálak téged a barátaimnak? Csak Noéminek és Kristófnak. Nagyon sokat jelentene nekem, de természetesen nem muszáj.

- Miért ne mutathatnál be nekik? Úgy tudom, együtt járunk. Miért ne akarnék találkozni a barátnőm legjobb barátaival?

***

A hely egy főleg egyetemisták által látogatott kis kávézó volt. Vagy palacsintázó, ha úgy tetszik. Csupán nézőpont kérdése. Az egyik négyes asztalnál ketten ültek: egy Ivánnál is magasabb, fekete hajú srác, és egy már-már babaarcú, szőkésbarna lány. Akik melegen üdvözölték Jutkát, azután Ivánt is.

- Végre megismerhetjük Yutta barátját! - lelkesedett a lány. - Rengeteget hallottam már rólad.

- Téma vagyok a női zuhanyzóban? - kérdezte egy pici mosollyal Iván.

- Ott nem igazán, de Yuttával szobatársak vagyunk, és újabban sokat beszél rólad.

- Muszáj kifecsegned az intim titkaimat, Noémi? - nézett rá szemrehányóan Jutka.

- Már az is baj, hogy örülök nektek?

- És miket mesél? - kíváncsiskodott Iván.

- Azt, hogy mennyire szuper vagy.

- Ja! Már kezdtünk kételkedni benne, hogy tényleg létezel - szólt közbe Kristóf is. - De örülök, hogy igen. Yutta egy csodás lány, ezért vigyázz rá nagyon!

- Vigyázni fogok.

Letelepedtek az asztalhoz a csészéikkel. Iván egy erős feketét vett, Jutka egy lattét. „Majd a palacsintát is meg kell kóstolnod" - mondta a lány. Iván beszélgetés közben figyelte őt és a barátait. Minden eddiginél furcsább érzés volt egy asztalnál ülnie két olyan emberrel, akik végső soron az ő elméjének szülöttei. Mellettük Jutka is más volt. Sokkal felszabadultabb, mint mikor például Laciékkal voltak. Itt teljesen elengedte magát, látszott, hogy a legjobb barátai körében van. Folyamatosan viccelődtek egymással, és arra is ügyeltek, nehogy véletlenül kizárják Ivánt a társalgásból.

Noémi és Kristóf végtelenül szimpatikusnak tűntek. Nem véletlenül választotta hát őket a regénye főszereplőinek. Jó volt látni, hogy a „valóságban" is ilyenek, egy kedves és aranyos pár. Ivánnak az is feltűnt, hogy Jutka öntudatlanul is Noémi egyes gesztusait másolja, mintha - saját tapasztalatok híján - őt tekintené egyfajta párkapcsolati példaképének. Beszéd közben gyakran hozzáért Iván kezéhez, a karjához, néha belekarolt, vagy megsimogatta a tarkóját. Mint valami szerelmes kamaszlány. Nem birtokló mozdulatok voltak ezek, sokkal inkább az összetartozást kifejezők. Ami jólesett Ivánnak. Hosszú ideje nem volt már része ebben az érzésben. Anna annak idején kifejezetten kerülte az ilyen nyilvános érzelemnyilvánítást. Jutka viszont büszkén vállalta kettejüket, mint akinek ez a szerelem mindent jelent. Jó volt így.

Tulajdonképpen az egész délután tökéletes volt Iván számára. A kis társaság körülötte, a lány mellette. Csak azok a hülye, feliratos pólók már megint! „Ne félj, amíg engem látsz!" - hirdette a legújabb. Bár Jutka ezt talán biztatásnak szánhatta. A barátai nem akadtak ki rajta, tehát valószínűleg máskor is ezt csinálja. És Iván itt azt érezte, hogy végre olyan barátnője van, aki büszke rá, és pontosan olyannak szereti őt, amilyen. Minden erről tanúskodott, ahogyan beszélt róla, amiket mondott. Ugyanúgy, mint a győri évfordulón, csak talán még erősebben. Vajon ez tényleg igaz? De nem olyannak ismerte meg Jutkát, mint aki az érzések terén megjátszaná magát. Igaznak kell hát lennie.

- Mindig ilyen? - kérdezte Kristóftól, mikor a lányok pár percre kimentek a mosdóba.

- Yutta? Nem. Csak velünk - felelte a fekete hajú srác. - Meg azokkal, akiket kedvel. Vagyis lényegében szinte mindenkivel. Kivéve Brigiéket és a sleppjüket. Velük nem nagyon jönnek ki. Olyankor hajlamos átmenni gúnyosan fölényesbe. Nem igazán lehet őt lenyomni. Régebben Noémit is mindig megvédte. Most már, amióta vagyok, vele nem próbálkoznak. Yuttát kóstolgatják ugyan, de hát ismered. Ő az, aki megnyeri a szócsatákat, meg a szellemi párbajt, ha úgy tetszik. Nagyon okos és nagyon érzékeny. Ezért is mondtam, hogy vigyázz rá.

- Igyekszem - bólintott komolyan Iván.

- Jó. Szeresd őt, mert nagyon is megérdemli, és nagyon nagy szüksége van rá.

- Miért?

- Szerinted normális az, hogy egy csinos és okos, huszonhárom éves lány évek óta egyedül van? Mintha nőként tökéletesen láthatatlan lenne? Pedig egyáltalán nem az. Hiszen te is észrevetted.

- Azt hiszem, inkább ő vett észre engem.

- Nem baj. Melletted végre boldog, szinte ragyog. El ne cseszd, Iván!

- Igyekszem.

- Mit igyekszel? - kérdezte a háta mögött Jutka hangja, és egy kis kéz beletúrt a hajába.

- Nem elcseszni a kapcsolatunkat.

- Helyes! - mondta a lány, majd visszaült mellé, és azzal a lendülettel szájon csókolta.

- Hűha! - kuncogott mellettük Noémi. - Úgy látom, szobára kéne mennetek ma este!

- Az a terv - nyögte válaszul Jutka.

- Jó. Akkor ma Kristófnál alszom, és tiétek a koleszos szoba. Ott aztán nyugodtan... izé...

- Mondd csak ki bátran - tért vissza Jutka cukkolós hangja, meg az a féloldalas mosoly az arcára. - Hogy nyugodtan elmélyülhessünk egymásban, illetve főleg Iván bennem.

Noémi elpirult, Jutka meg láthatóan élvezte a barátnője zavarát.

- Figyeljetek, köszönjük, meg minden, de aligha működne, nem tudom, hogyan juthatnék be a kollégiumba, hiszen már nem is vagyok egyetemista - szólt közbe Iván.

- Amiatt ne aggódj! - vont vállat Kristóf. - Nem látszol annyira öregnek, Yutta meg simán becsempész téged bárhová. És könyörgöm, váltsunk végre témát, mert ez kezd kínos lenni, és nem tettük ki a tizennyolcas karikát sem! Kóstoljuk meg inkább a ház specialitását, a híres mindenízű palacsintájukat.

***

Néhány palacsintával, egy hosszú és jó hangulatú beszélgetéssel, meg egy közös páros sétával később Noémi és Kristóf elköszöntek. Esteledett. Iván jól érezte magát. Talán még sosem nevetett ennyit, mint ma. Jutka barátai remek társaságnak bizonyultak. Pár évvel fiatalabbak ugyan nála, és még egyetemisták, de nagyon jó emberek. Akik fenntartások nélkül el- és befogadtak egy mérsékelten sikertelen, lassan huszonkilenc éves villamosmérnököt, aki összejött a közös barátnőjükkel.

Élőben mások voltak, mint a regénye oldalain. Közvetlenebbek, aranyosabbak, szerethetőbbek. Ilyesminek képzelte őket, csak sohasem dolgozta ki ennyire aprólékos részletességgel a karakterüket. Talán a történet továbbírja önmagát, miután életre kelt, új meg új színekkel és rétegekkel gazdagodva? Valami ilyesmit magyarázott Jutka is. Aki most nagyon csendesen lépked mellette.

- Minden rendben? - kérdezte aggódva Iván, a lány szótlansága miatt.

- Igen - mosolygott rá Jutka. - Örülök, hogy ilyen jól sikerült, és tetszettek neked. Te is tetszettél nekik. Noémi azt mondta nekem a mosdóban, hogy remek srác vagy, és mindenképpen tartsalak meg, ne csesszem el.

- Kristóf is pont ezt mondta - mosolyodott el Iván a véletlen egybeesésen.

- Nagyon egy rugóra jár az agyuk - ingatta a fejét a lány. - Majd meglátod, feltéve, hogy akarsz még találkozni velük.

- Szeretnék.

- Azzal nagyon boldoggá tennél. Kicsit olyanok nekem, mintha a családom lennének. Nélkülük elveszett volnék. Most pedig mondd meg, mit szeretnél.

- Mire gondolsz?

- Hazavigyelek, vagy itt töltesz velem még egy csodálatos napot?

- Semmi kedvem most hazamenni, szeretnék veled maradni - felelte Iván, megsimogatva a lány arcát. - De a kollégiumba...

- Oda simán bejuttatlak, nem a váci fegyház ez - legyintett Jutka. - Akkor velem töltesz egy éjszakát az én világomban?

- Nagyon szívesen. Legalább meglátom, milyen vagy valójában.

- Akkor csalódás fog érni, mert pontosan ugyanolyan vagyok, mint amilyennek már láttál, eddig bármikor.

- Nem baj, nekem tetszik, amit látok.

- Jó. Akkor ma éjszaka is elmerülhetsz velem a szerelem és a vágy tengerében.

- Muszáj ezt így kimondanod, Jutka?

- Muszáj, Iván - nézett a szemébe a lány. - Mert borzasztóan vágyom rád, és azt szeretném, ha te is pontosan így vágynál énrám. Ha alig bírnánk ki hazáig, és amint belépünk azon az ajtón, azonnal elveszítenénk a fejünket egymással. Legfeljebb egy gyors kézmosást engedélyezek előtte. Mi a véleményed?

- Azt hiszem, ezek egyikével sem lesz probléma - felelte rekedten Iván, és a szemeiben fellobbant az a tűz, amit Jutka már olyan jól ismert és szeretett.

***

Jutka reggel arra ébredt, hogy jól érzi magát a bőrében. Boldog volt. Itthon van, és nincs többé egyedül. Végre őt is szereti valaki! Már kezdte feladni a reményt, amikor egyszer csak jött Iván, és mindent megváltoztatott. És a fiú itt van vele most is, átöleli őt, hallja a békés szuszogását, ahogyan mellette alszik. Érezte, ahogy egy-két könnycsepp kicsordul a szeméből, de ezek az öröm könnyei voltak. Nagyon óvatosan - nehogy felébressze - közelebb bújt hozzá, egyszerűen érezni akarta őt.

Sokáig nem is tudta, mennyire magányos valójában. Nem igazán foglalkoztatta a dolog, amíg csak a legjobb barátnője életébe be nem lépett Kristóf. Amikor azután őket látta, akkor kezdett valamiért szúrni a szíve. Mert annyira boldognak látszottak. Ő mikor lesz ilyen boldog?

Nem értette, hogy neki miért nem megy, ő mit csinál rosszul. Pedig tudta magáról, hogy nem csúnya, az ismerősei többnyire kedvelték, szórakoztatónak és eszesnek tartották. Szívesen időztek a társaságában. Mégsem sikerült felkeltenie egyik fiú figyelmét sem nőként. Talán azért, mert nem akart egyéjszakás kalandokat? Nem tudta az okát. Csak fájt. Nem segített Brigi és Kinga állandó áskálódása sem, akik valamiért ki nem állhatták őt, pedig nem érezte úgy, mintha konkurenciát jelentene nekik. Talán az a baj, hogy megvédte magát (meg néha Noémit is)? Azt mégsem hagyhatta, hogy kiszekírozzák a világból.

Nem voltak válaszai, csak élt a világban, gyökerek nélkül. Ezt sem értette, de nem firtatta az okát. Amije nem volt, ahhoz segítségül hívta a képzeletét, és kitalálta magának. Egy picit kezdte komfortosabban érezni magát. De a szeretet és a szeretettség érzése egyre jobban hiányzott. Hiszen ő is ugyanolyan normális és egészséges fiatal, mint a többiek. Mi lehet a baj vele?

Egy napon pedig arra ébredt, hogy megértette a világ működését. Ezt sem tudta, hogy miként történt, de onnantól értett és átlátott mindent. Rájött, hogy az őt körülvevő világ csak a képzelet szüleménye. Ez furcsa volt, és kissé nevetséges, ugyanakkor izgalmas és érdekes is. Mint a Mátrix, amiről annyit beszéltek a baráti társaságában. Megnézte hát a filmet a laptopján. Látta a hasonlóságokat.

Igen, borzongató érzés, hogy az őket körülvevő világ csak egy látszat, egy álom, amit egy másik világban élők álmodnak. Talán az ő világuk is olyan? Talán a Yuttáékét megálmodók is egy olyan világban élnek, amit mások fantáziája kelt életre? És így tovább, mint sok-sok, egymásra épülő lego?

Nem merte elmondani a felfedezését senkinek, nehogy bolondnak nézzék. Még Noémiéknek sem. Így lettek előttük is kis titkai. Egy nap pedig felfedezett egy újabb őrületet. Megtalálta a helyet, ahol a világuk (és benne mindenki) megszületett, és formálódik folyamatosan. Megtalálta a saját teremtőjüket. Persze csak egy név volt, meg a keze nyoma, amit látott belőle. Az írásai. Szeretett olvasni, így elolvasta Tooareg írásait. Először a saját történetüket, azután a többit: novellákat, verseket, más regényeit. Tetszettek neki. Volt bennük valami izgalmas szépség és líra. Egy rokonlelket vélt felfedezni benne.

Amíg egy napon meg nem történt az elképzelhetetlen. Tooareg megírta azt a fejezetet. Yutta megalázottnak, elárultnak és csalódottnak érezte magát. Miért? Mit vétett ő a fiú ellen (akkor már biztos volt benne, hogy fiú a szerző)? Miért csinálja ezt vele? Hiszen ő senkinek sem tudna ártani, nemhogy a barátnőjének! Két napig nem aludt emiatt, azután pénteken beájult az ágyába. Noémi a hétvégére hazautazott, így csak az övé volt az egész kollégiumi szoba. Egyedül maradt, a megalázottságával és a fájdalmával. Még sírt is miatta.

Majd jött a harag. Nem teheti ezt vele! Mégis megtette. Újra. Akkor írt először kommentet a WH-ra Tooaregnek. Azután jött a többi, és a dac. Nem fogja hagyni magát! Majd ő rendet csinál, és elmondja az igazat mindenkinek! Nincs elég baja, nem elég magányos így is, hogy szép lassan még mások is ellene forduljanak, egy rágalom miatt? Mi ez, ha nem netes zaklatás?

Ez volt az utolsó csepp a pohárban, és Yutta fellázadt. Megtette, amit meg kellett tennie. Majd jött a háború közte és Tooareg között. Ez is fájt, mert utált hadakozni, főleg azzal, akit korábban lelkileg annyira közel érzett magához. És akkor egyszer csak megnyílt egy átjáró, és Yutta ott találta magát abban a másik világban. Ugyanolyan volt, mint ez itt, árnyalatnyi különbségekkel. Átment, megnézte, és keserűen arra gondolt, hogy miért nem lehet egyszerűen béke. Miért kell mindent elrontani?

Akkor kezdett töprengeni, mert egyre pocsékabbul érezte magát. Végül döntött. Átmegy, megkeresi Tooareget, és megpróbál kibékülni vele. Mert ez már nem mehet így tovább. Nem is volt olyan nehéz az írói álnévhez valódi személyazonosságot kötni. Vett egy mély levegőt, átment, és megtette az első lépést.

Ekkor érte az újabb meglepetés. Mert Iván (most már tudta az igazi nevét), a kezdeti ellenségessége és bizalmatlansága ellenére, egészen kellemes srácnak bizonyult. Ott, a kávézóban megtört a jég közöttük, és Yutta újra azt a lelki közelséget érezte, és Iván sem volt már ellenséges vele. Valamiféle furcsa szimpátia alakult ki köztük. Talán tényleg rokonlelkek lennének?

Azután egyre többször találkoztak, és egyre közelebb kerültek egymáshoz. Most pedig ide jutottak. Iván mára talán szereti őt, Yutta/Jutka pedig bizonyosan szerelmes a fiúba. Életében először, és ez annyira csodálatos érzés! Végre eltűnt az űr a szívéből. Határtalanul boldog, és szeretné Ivánt is boldoggá tenni, hogy ez az álom soha ne érjen véget. Olyan csodálatos volna egy közös élet!

Arra eszmélt, hogy sír és mosolyog egyszerre, miközben a fiú már felébredt, és őt nézi, szeretetteljes pillantással. Most szavak nélkül is értették egymást. Iván megpuszilta a könnyes szemhéját, a nedves arcát, magához ölelte őt. Azután lassan és gyengéden egymásba feledkeztek újra, a reggeli nap halványan beszűrődő fényében, teljes szívükből szeretve egymást. Két különböző világ gyermekeiként találtak egymásra, és ez a két idegen világ egyesült most bennük, a szerelmük által. Ami a legnagyobb teremtő erő a világon.