Egy dolog az elhatározás és a szándék, és egy másik annak a megvalósítása. Főleg akkor, ha az Élet mindent megtesz azért, hogy elhitesse veled, rosszul döntöttél, és tálcán kínálja azt, amire a világon a legjobban vágysz. Judit most ezzel szembesült. És ettől teljesen kicsúszott a lába alól a talaj.

Nem volt a világnak terve az ő létezésével, kezdetben neki magának sem, csak sodródott, amerre Iván fantáziája vitte előre a történetet. Egészen az első olyan pontig, amivel nem értett egyet. És nem is volt hajlandó belenyugodni, hogy olyasmire kényszerítsék, amit ő nem akar. Ez hívta életre Yuttából Y-t, és később ez adott életet Juditnak is. Nem a dac szülte őt, hanem dacolással reagált arra, hogy Iván nem annak akarta megírni őt, akinek igazából tartja magát. Hiszen ez az ő élete, és nem hagyhatja, hogy kiforgassák, meghamisítsák! És Yutta fellázadt. Ki tudja, volt-e már ilyesmire példa az irodalom vagy az univerzum történetében?

A győri eseményekig nem igazán tudta, hogy mit kezdjen magával. Ebben a valóságban is csak sodródott az árral, úgy is, hogy közben voltaképpen ő irányított, a kétségei és az álmai közt őrlődve (azt sem tudta addig, hogy vannak álmai). De azon az első reggelen megijedt. Arra ébredt, hogy olyan helyzetben van, amiért mindenét odaadná (ha volna bármije is), és ez örömmel tölti el a szívét. Meg rettegéssel. Hová vezethet mindez? Mi történne, ha összekeveredne a két történet, a képzelet és a valóság világa? Nem történne semmi? Vagy összeomlana mindkettő? Nem kockáztathatja meg.

Pedig egy hajszál választotta el attól, hogy átadja magát az érzésnek, és sutba dobjon minden felelős gondolkodást. Az az ébredés, az maga volt a menny. Mintha végre otthonra talált volna. Iván ott feküdt mellette (igen, kétségtelenül elterpeszkedve), érezte a fiú testének melegét, a megnyugtató közelségét, a békét, amit ennek hatására érzett, és az izgalmat, ami akkor tört rá, mikor megérezte, hogy Ivánra is hatással van az ő közelsége. De még milyen hatással! És Judit azokban a pillanatokban határtalanul boldog volt. Itt volt minden, egy karnyújtásnyira tőle, amire csak vágyott. Mindaz, amiért egy picit irigykedett Noémire és Kristófra. Az élet. A szeretet. Az összetartozás. Amiről előző nap, Károlyt és Klárát figyelve már látta, hová vezethet.

Attól ijedt meg rettenetesen, mennyire kívánja ezt az életet. Odahaza esélye sincs rá. Nem azért, mintha Yutta nem lenne elég vonzó, ha akarná. Csak a tökéletes érdektelenség, amivel nap nap után szembesül, mintha el lenne átkozva. Át kellett ahhoz lépnie egy másik valóságba, hogy találjon egy olyan fiút, aki végre nőként néz rá? Pedig nem ezt akarta, egyikük sem, csak mindketten sodródnak az árral, mióta megismerték egymást. Mert a másikban megtalálták mindazt, amit addig hiába kerestek a saját világukban.

Mit tegyen? Az évfordulón, ott a kisvendéglőben teljesen a padlóra került. Ha egész életedben, mióta csak az eszedet tudod, kétségbeesetten áhítozol valami után, akkor ijesztő tud lenni, amikor egyszer csak testet ölt előtted. Mert sokkal több volt ez számára, mint pusztán egy kapcsolat lehetősége.

Majdnem elbőgte magát, de mosolygott, és vidáman csevegett mindenkivel. Ő is szívből gratulált Klárának és Károlynak, és komolyan is gondolta. Negyven év az komoly és csodálatos dolog. Jó volt látni, hogy létezik ilyen. Megmelengette a szívét. Azután jött Iván, és ez - az aznap reggel átéltekkel együtt - már sok volt a lánynak. Mert Iván úgy nézte őt, mint egy csodát, egy mesebeli hercegnőt. Igaz, sohasem látta még azelőtt igazán nőies ruhában. Pedig csak egy egyszerű, visszafogott darabot vett fel. Csak azért vette meg egyáltalán, hogy legyen valamije, ha valamiféle ünnepélyes alkalmon kellene részt vennie. De Ivánnak mégis leesett tőle az álla. És egész este szinte vibrált köztük a levegő, bárki láthatta.

Éjszaka volt már, mire hazaértek, és újra ott állt a vendégszobában, az ágyuk előtt. Kimerülten és erőtlenül, és ahhoz is erőt kellett gyűjtenie, hogy elvánszorogjon zuhanyozni. Ez a nap felemésztette az energiáit. Pedig semmi olyat nem tett, amit máskor ne szokott volna. Csak akkor nem volt maga is érzelmileg ennyire érintett.

Köntösben, az összegubancolódott, vizes haját törölgetve baktatott vissza a szobába. Iván már ott volt, bizonyára a földszinti fürdőszobát használta. Szótlanul nézte őt. Valami égett a tekintetében. Egyetlen lépést tett előre. Megfogta a törölközőt tartó kezét, a baljával pedig végigsimogatta a haját, a nedves barna tincsek az ujjai köré fonódtak. Judit idegesen nyelt egyet. Kiszáradt a szája. A tekintetük elveszett a másikéban.

- Jutka... - suttogta Iván.

Azután megcsókolta őt, gyengéden, lágyan. Végtelenül. A lány reszketett a karjaiban. Minden gondolat elszállt a fejéből. Már semmi sem számított, csak itt lenni, átélni, érezni, eggyé válni.

Elvesztette az időérzékét is. Iván valamikor megsimogatta az arcát. Magához ölelte, megpuszilta a homlokát.

- Te magad vagy a csoda! - súgta Iván. - Szeretlek, Jutka! Ha te is akarod.

- Én... én...

- Hagyok neked időt. Nem sietünk sehova. Most majd' összeesel a fáradtságtól. Pihenned kell. Gyere aludni, kincsem.

- Nem vagyok versenyló - mormolta félig öntudatlanul a lány.

- Tudom, Drágaszág! - kapta ölbe Iván, közben egy szándékosan eltúlzott, nagy, cuppanós csókot nyomott a szájára. - Most pedig aludni fogsz, hogy reggel kipihent, jókedvű és gyönyörű legyél.

Juditot pár percen belül már el is nyomta az álom. Ott aludt el a fiú karjaiban, aki álomba ringatta őt. Tényleg hosszú lehetett neki ez a nap. Iván nézte az alvó lány arcát, és néha gyengéden megpuszilta. Ez így volt tökéletes. Azután lassan ő is álomba szenderült. Édes álmok voltak, mindkettejüknek.

***

- Aranyos emberek a szüleid - jegyezte meg Judit, miközben újból összefűzte az ujjaikat.

Ezzel játszott már vagy fél órája, de Ivánt ez valamiért a legkevésbé sem zavarta. A Pestre tartó vonaton ültek. Személyvonaton, hogy egy kicsivel hosszabb időt tölthessenek együtt. Nem akaródzott elválni egymástól. Ez Iván szüleinek is feltűnhetett, mert néha-néha, a hátuk mögött meg-megmosolyogták őket. Kedvükre való lehetett, amit láttak. Mint ahogy a fiataloknak is kedvükre való lehetett, amit csináltak.

Az előző éjszakát egyikük sem hozta szóba. Tulajdonképpen nem is történt semmi. Csak egy örökkévalóságig tartó csók volt, azután együtt aludtak. És csak aludtak. Mégis megváltozott valami. Gyökeresen. De olyan volt, akár a légzés: öntudatlan, természetes, magától értetődő, létszükséglet. Mintha egy réges-régen kettéválasztott, kerek egész újra egyesülő darabjai lennének.

- Mit mondott neked anyám búcsúzáskor? - kíváncsiskodott Iván.

- A lelkemre kötötte, hogy semmi szín alatt ne áruljam el neked - vont vállat Judit.

- És ha kicsókolnám belőled a választ?

- Támogatom az ötletet. De attól a rám bízott titkot még megőrzöm.

Iván megpróbálta. Ennél indokoltabb és kellemesebb kísérletet el sem tudott volna képzelni. Jutka lelkes résztvevő volt az akcióban. De a titkot azért megtartotta.

Nem mintha lett volna bármi titkolnivalója. Klára mindössze pár mondatot mondott neki: „Köszönöm, hogy ilyen jó vagy Ivánhoz. Tudod, ő egy érzékeny fiú, és a volt barátnője majdnem tönkretette őt. Melletted végre újra csillog a szeme. Kérlek, vigyázz rá!".

Ennyi volt mindössze. Ami ismét gondolkodóba ejtette a lányt. Ha így áll a helyzet, akkor hogyan szálljon ki belőle, anélkül, hogy fájdalmat okozna? Nem teheti tönkre Iván életét. A múlt éjszaka óta már abban sem volt biztos, hogy ő maga ki akarna, vagy ki tudna szállni ebből. Az a csók olyan gátakat szakított át benne, amelyeknek a létezéséről sem tudott. Ő sem élt eddig igazán. Most itt van a lehetőség. Ha nem omlik össze tőle a Világegyetem. Ám ha lehetséges volna, ha megtalálhatná a módját, hogy maradhasson, akkor az valami csodálatos lehetne. Iván megtestesít mindent, amit csak keres egy férfiben, Jutka pedig bizonyosan boldoggá tudná tenni őt. Adnia kellene nekik egy esélyt. Bárcsak sikerülne!

És Judit (pontosabban a benne élő Y) tervezgetni kezdett, miközben Iván ajkai az övéit kóstolgatták. Megpróbálja. Hátha mindnyájuk életét sínre tudja tenni úgy, hogy mégsem kell feláldoznia önmagát. Mert végre élni szeretne, és végre van is miért élnie. Talán egyesítenie kell önnön darabkáit. Hiszen Judit nem más, mint Yutta evilági kivetülése, Y pedig a mindkettejüket átható és összekötő fantázia.

Már csak ki kell találnia, hogyan egyesítheti a legjobb tulajdonságaikat, hogy megalkothassa belőlük Szabó Juditot, aki Kárpáti Iván méltó társává lehet. Mert hiszen mindhárom énjében van valami közös. Mindegyikük szereti Ivánt.

***

- Gondoltam valamit - kezdte egy pár nappal később Judit.

- Mit találtál ki? - kérdezte Iván, és közben megcsókolta az ölében ülő lány nyakát.

- Ha ezt csinálod, nem fogom tudni elmondani - nyöszörögte a lány (de meg sem próbálta leállítani).

- Nem is csinálok semmit - tiltakozott a fiú, minden egyes tettével meghazudtolva a saját szavait.

Az elmúlt egy hétben rég túl voltak már azon, hogy mit éreznek egymás iránt. Az volt csak a kérdés, hogy mikor lépnek tovább. Iván nem sürgette, tényleg megadta neki a gondolkodási időt, a döntési szabadságot. Arról igazán nem tehetett, hogy a csókjaitól, a puszta érintésétől Judit már majd' felrobbant.

- A francba, Iván! - tört ki Jutkából. - Kábé öt perc választ el attól, hogy megragadjalak, és én magam vonszoljalak be az ágyba! Segíts már egy kicsit!

- Miben kell így nekem segítenem, drága?

- Abban, hogy nekem te vagy az első.

- Hűha! - Iván végre megértette a problémát.

- Ja! - duzzogott Judit. - Ezt nem gondoltad végig, mikor megírtad a karakteremet. A történetedben Yutta már nem szűz. De ennek ellenére Judit még sosem volt férfivel. Jól összekutyultad az életemet.

- Bocsánat. De honnan tudhattam volna, hogy egy nap betoppansz?

- Ettől olyan bonyolult az egész. Elvettél tőlem valamit, ami csak egyszer van egy lány életében.

- Ne haragudj!

- Nem haragszom, csak akkor segíts, hogy ha majd megtörténik, csodálatos és felejthetetlen legyen.

- Megígérem. Lassítsunk akkor, ne siessünk el semmit.

- Jó, de azért ne menjünk vissza a startvonalra se - bújt hozzá Judit. - Nem akarok a végtelenségig várni. Azok után, ami történt velem.

- Miért, mi történt veled?

- Elvittél Győrbe, és megmutattad nekem, milyen lenne élni, úgy igazán. Megmutattad, hogy mit érzel irántam, és milyen lehetne együtt. És rájöttem, hogy szerelmes vagyok beléd, Iván. Csak ez történt.

- Hűha!

- Ez van. De ott tartottam, hogy gondoltam valamit.

- Mit, kicsim?

- Eljönnél velem valahová?

- Bárhová.

- Olyan messzire nem kell. Csak megpróbálnálak egy kicsit átvinni az én világomba. Illetve abba, amit te találtál ki, és én benne élek. Meg szeretném mutatni neked, hogy milyen odaát. Van néhány dolog, amit ha a saját szemeddel látnál, talán segítene megírnod a regényed második felében. Meg te magad is megtapasztalhatnád, hogy milyen ott. Furcsa lenne, mint nekem ideát, de talán érdekes is. És velem lennél, vigyáznék rád.

- Te ott is te lennél? - kérdezte bizonytalanul Iván. - Egyáltalán lehetséges ez?

- Nem tudom, hogy lehetséges-e, de önmagammal már megtettem jópárszor, így működnie kellene. Nagyon óvatos leszek. De megértem, ha nem akarsz kockáztatni.

- Nem vagyok bolond - töprengett Iván. - De veled szeretném megpróbálni. Hátha nem lesz baj, ha neked is sikerült.

- Jó. Tőlem meg nem kell tartanod. Én odaát is én leszek, mindenütt ugyanaz vagyok.

- Hát, mi lehet a legrosszabb? - grimaszolt a fiú. - Legfeljebb nem tudok visszajönni, és ott ragadok veled. Azt nem tudom, hogy mit csinálnék, miből élnénk, de együtt lennénk.

- Azt hiszem, az ott ragadásra minimális az esély - rágcsálta a szája szélét Jutka. - Igaz, még sohasem vittem át innen oda semmit, de én már sokszor átjöttem. Nézd, nem muszáj, csak egy hülye ötlet volt. Nagyon vigyáznék rád, de megértem, ha tartasz tőle. Ez kicsit olyan lehet, mint az űrutazás.

- Jó, csináljuk! - szusszant egy nagyot Iván. - Mikor?

- Jövő szombaton?

- Oké.

Iván izgult. De a gondolat felcsigázta a kíváncsiságát. Hányszor adatik meg egy írónak, hogy a saját szemével lássa a maga által teremtett világot, hogy egy napot eltölthessen benne, magába szívja az illatát és a hangulatát? Ez egy fantasztikus lehetőség. Ráadásul Jutkával együtt fedezheti fel. Aki most valamin ügyködik, mert csókolgatni kezdte a nyakát, azt kockáztatva ezzel, hogy...

- Figyelj, ha ezt csinálod, akkor baj lesz - dörmögte Iván.

- Tudom - motyogta a lány elhomályosult tekintettel, mint aki transzban van. - De nem bírom tovább. Szeretlek, és nem akarok tovább várni. Vigyázz rám, kérlek!

- Vigyázok rád - suttogta Iván, és megcsókolta Jutkát, azután átadták magukat a szenvedélynek.

Életük legszebb élményeit élték át együtt. És Iván nagyon vigyázott rá, hogy Judit számára ez csodálatos és felejthetetlen legyen. Mindkettejüknek.

***

Csend volt, nyugalom és béke. Iván hallgatta Jutka szívdobogását, a játékmackós tetoválást simogatva a kulcscsontján. Félhomály volt, csak a kis asztali olvasólámpát hagyták felkapcsolva. Először meg is feledkeztek róla. Azután Iván nagylelkűen felajánlotta, hogy leoltja (bár nem szívesen tette volna meg), Judit azonban ragaszkodott hozzá, hogy égve maradjon. „Vizuális alkat vagyok, és szerintem te is" - mondta a lány. Ebben nem tévedett. Eleinte kicsit bátortalan volt, de nagyon gyorsan eljutott oda, hogy elengedje az aggodalmait. Iván őszinte örömére. Azután pedig... egyszerűen csodálatos volt.

- Köszönöm - súgta Jutka.

- Hé, ehhez ketten kellettünk - puszilta meg az orra hegyét Iván. - Mondd, mivel érdemeltelek ki téged?

- Megírtál magadnak - mosolygott rá az imádnivaló, féloldalas mosolyával a lány.

- Ennyire nem vagyok jó író.

- Ha már itt tartunk: milyen lenne az a lány, akit tudatosan írnál meg magadnak? A nőideálod.

- Nem hiszem, hogy lenne ideálom. Ezen így még sosem gondolkodtam. De ha belegondolok, és összeszedegetnék minden olyan tulajdonságot, amit fontosnak tartanék egy lányban, úgy érzem, a végén pontosan te jönnél ki belőle.

- Nem kell hízelegned, Iván.

- Eszemben sincs. Ezek a tények. Vagy a meztelen igazság, ha úgy tetszik.

- Nagyon vicces!

- És igaz! - mosolygott rá Iván, amitől Jutkát furcsa bizsergés járta át.

Már megint libabőrös lett tetőtől talpig, ahogy magán érezte a fiú tekintetét, ami maga volt a simogatás. És Iván nem állt meg a képzeletbeli simogatásnál, a kalandozó, kíváncsi, felfedező ujjai nagyon is valóságossá tették azt. Jutka meg megint elfelejtett gondolkodni, csak tette, amit a szíve diktált, azzal a tudattal, hogy valami csodálatos történik, és ő ebben egyáltalán nem lesz passzív szereplő.

- Gyönyörű vagy! - súgta később a fülébe Iván.

- Csak te látsz annak - csókolta meg fáradtan Jutka. - Aludjunk egy kicsit, kérlek. Teljesen kikészítettél.

- Nem panaszkodtál közben.

- Most sem panaszkodom, mert nagyon is élveztem, szó szerint és átvitt értelemben is. De kivagyok, bocs.

Iván átölelte, és addig simogatta a hátát, amíg a lány álomba nem merült. Szerencséjére erre nem kellett sokat várnia, mert ő is belealudt a műveletbe. Az biztos, hogy nem csak ő „készítette ki" Jutkát, a lány is alaposan kitett magáért. És ez így volt tökéletes.

***

Jutka reggelit készített a csöppnyi konyhában, mindabból, amit a fiúnál talált. Meg is lepődött, hogy nem üres a hűtő. De Ivánnál volt otthon tojás, bacon, zöldségek, meg még egy csomó minden. Végre egy fiú, aki nem tök analfabéta mindehhez! Nagyon kellemes meglepetés volt. Elengedte hát a fantáziáját, és igyekezett kreatívan értelmezni a rántotta fogalmát, már ami az összetevők változatosságát illeti.

- Jó reggelt, kicsim - bukkant fel a készülő reggeli illatára Iván.

- Szia.

- Jól néz ki - kukkantott bele a serpenyőbe a fiú, majd végigfutott a pillantása a lányon. - És te is. Kimondottan jól.

- Ja - húzta el a száját Jutka. - Pedig ez a létező legnagyobb könyves klisé. Másnap reggel a lány, egy áthancúrozott éjszaka után, a fiú pólójában, elaludt hajjal, reggelit készít a konyhában. Borzalmasan közhelyes. Még úgy is, hogy esetemben a kényszer szülte, mert nem arra készültem, hogy itt alszom nálad. De minden egyes bűnös percét élveztem, és úgy láttam, hogy te is. Szóval, kiérdemeltük a reggelit. Hozz két tányért, légyszi.

Kényelmesen reggeliztek, nem volt miért sietniük.

- Tudod, hogy ez egész jó így? - jegyezte meg Iván. - Ha ciki, ha nem, amit mondok, de minden nap jó lenne erre ébredni.

- Arra, hogy készen vár a reggeli?

- Nem. Arra, hogy mellettem vagy. Hogy itt élsz velem.

- Nem is volna olyan könnyű megvalósítani. De tényleg jó érzés. Amíg csak rám nem unsz.

- Hogy mondhatsz ilyet?

- Miért, lehetetlennek tartod? Hiszen még alig ismersz. Oké, te írtál, de azután átmentem némi jellemfejlődésen, finoman szólva. Nem olyan könnyű velem lenni. Majd kérdezd meg Noémit vagy Kristófot, ha odaát leszünk. Sokat mesélhetnének.

- Tényleg megcsináljuk? - bizonytalanodott el Iván.

- Ha nem akarod, nem muszáj.

- De. Szeretném.

- Oké. Van még egy heted gondolkodni rajta.

- Mire készüljek?

- Hagyj fel minden reménnyel, és búcsúzz el mindenkitől, aki csak fontos itt neked! - búgta baljóslatúan Jutka, majd elnevette magát. - A világon semmit se fogsz érezni. Az a világ szinte semmiben sem különbözik az ittenitől. Hiszen a jelen Budapestjére helyezted a történeted. Olyan lesz, mintha kimennél sétálni az utcára. Legfeljebb lesz ott pár képzeletbeli ismerős, akár a Cartoon Networkön. Meg én. Olyan leszel, mint Alice Csodaországban.

- És mit mondunk a barátaidnak, ki vagyok én?

- A teremtőnk, vagy utazó egy másik dimenzióból - vont vállat a lány. - És a barátom. A fiúm, a szerelmem, a társam. Amelyik tetszik. A megfelelő kifejezés aláhúzandó. Ne parázz, Iván! Vigyázok rád. És hazahozlak épségben.