Iván tősgyökeres pesti srácnak tartotta magát, ami igaz is volt, hiszen itt született, és sohasem élt máshol. Mára az élet úgy hozta, hogy egyedül maradt a fővárosban. A szülei egy nap gondoltak egy nagyot, és összepakoltak mindent. Ennek persze előtörténete volt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két fiatal. Nevezzük őket Károlynak és Klárának. Akik a véletlen, vagy a sors akarata folytán találkoztak. Győrben, a főiskolán. Innen a szokásos klisé érvényesült. Megismerkedtek, egymásba szerettek, összeköltöztek egy albérletbe, lediplomáztak, együtt maradtak, felköltöztek Budapestre, összeházasodtak, gyermekük született, felnevelték, szerették egymást. Idősebb korukra pedig gondoltak egy merészet (vagy csak megunták a főváros forgatagát), és visszaköltöztek Győrbe, egykori ifjúságuk és boldog emlékeik helyszínére. És éltek, mint Marci. Hevesen. A fiuk már felnőtt, nincs szüksége a napi istápolásra. Így legalább neki is van élettere, anélkül, hogy a szülei szomszédságában kellene élnie. Ha meg úgy akarják, az út alig több egy óránál.

Ez a megoldás mindenkinek megfelelt így. Ivánnak is, akit gyermekkora óta önállóságra neveltek. Azon meg még nagyon korai lett volna gondolkodni, hogyan legyen majd, amikor Ivánnak is gyermekei lesznek, és a fiataloknak szükségük lenne némi nagyszülői segítségre az unokák mellett. Ez még nem volt napirenden, nem is unszolták vele a fiukat. És nem is volt még olyan lány a láthatáron, akivel ennek a távoli lehetősége egyáltalán felmerülhetett volna.

Annát pedig nem is ismerték, mert ő valamiért a barátja szüleivel sem kívánt megismerkedni. Iván néha elgondolkodott, hogy valójában miről is szólt a kettejük kapcsolata. Kettesben eljártak ide-oda, hetente kétszer, felváltva ott aludtak egymásnál, és igen, jó volt az ágyban, de ennél mélyebb kötődés nem alakult ki közöttük. Akkoriban ez így pont megfelelőnek tűnt. Két fiatal, a karrierjében érvényesülni akaró ember számára. Csak később kezdte egyikük úgy érezni, hogy ennél már valamivel többet szeretne. Nem Anna volt az. És nem is lehetett kibékíteni az érdekellentéteket.

Anna egy napon összepakolt (vagyis fogta a fogkeféjét, meg a táskáját), és becsapta maga mögött az ajtót. Előtte még jól beolvasott a fiúnak, akit addig állítólag szeretett. Azután vissza sem nézett. Iván látta még néha a közösségi hálón, hogy egy-egy fotót posztol magáról és a barátairól. Anna közben megcsinálta a vágyott karriert, középvezető lett egy cégnél, és nem fért hozzá kétség, hogy nem itt lesz a végállomás.

Iván meg letett ezekről az álmairól. Igaz, ő sosem akart mindenáron igazgató lenni. Nem lehet mindenkiből vezető, valakinek a „kétkezi munkát" is el kell végeznie. És úgy volt vele, hogy inkább lesz jó munkatárs, mint rossz főnök. Mindezeknek köszönhetően egy szürke kis műszaki munkatárs volt egy nagyvállalatnál, és már egy bő éve szingli. Nem mondhatni, hogy ne hiányzott volna az életéből egy igazi kapcsolat. Ám erre egyelőre semmiféle esély nem mutatkozott.

De el lehetett így lenni. Mostanáig. Míg egy telefonhívást nem kapott a szüleitől, hogy: „Drága fiam, ekkor és ekkor tartjuk a negyvenedik házassági évfordulónkat, feltétlenül várunk, és hozd magaddal nyugodtan a barátnődet is!".

Ez egy picit kiverte a biztosítékot Ivánnál. Nem az évforduló, hiszen örült a szülei boldogságának. Hanem az, hogy fel sem merül bennük, hogy nincs kit magával vinnie. És emiatt szégyellni kezdte magát, pedig talán nem volt oka rá. De hogyan magyarázod ezt meg két olyan embernek, akik már negyven éve egy párt alkotnak?

Mindezen események vezettek el oda, hogy végül a Writer's Heaven oldalán, Tooareg története mellett megjelent egy meglehetősen kétségbeesett hangú komment:

„Tudnál nekem segíteni? Kérlek!" - de maga a komment szerzője sem hitt benne, hogy ennek bármi értelme is lenne. Hiszen ilyesmi nincs a valóságban.

***

Iván a Győrbe tartó vonaton ült, feje felett, a csomagtartóban a hátizsákjával. Kibámult az ablakon. Illetve nem is. Azt a lányt nézte, aki mellette ült, és kibámult az ablakon.

- Figyelj, szemtengelyferdülést fogsz kapni a végén. Ne cseréljünk inkább helyet?

- Ja, bocs! Ne, nem kell.

- Aha, értem. Ezek szerint akkor nem a tájon legelteted a szemeidet, hanem rajtam? - incselkedett vele Judit, a szokásos féloldalas mosolyával.

- Bocs!

- Figyu, majd szólok, ha zavar. Különben is, most éppen a barátnőd szerepét játszom, így gyakorolnunk kell, hogy hihetők legyünk, mikor odaérünk.

- Figyelj, még meg sem köszöntem neked, hogy...

- Most teszed ötödször - mulatott rajta a lány. - De szükségtelen. Tudod, hogy bármit megteszek a barátaimért. Na, jó, bármit talán nem, de ez még simán belefér a komfortzónámba.

- Meddig terjed a te komfortzónád?

- Nem tudom, még sosem feszegettük a határait. Ne félj, szólni fogok.

Azzal Judit elfordult az ablaktól, és Ivánt kezdte bámulni.

- Mit csinálsz? - értetlenkedett Iván.

- Amit egy jó barátnőnek kell. Csodálattal nézek fel a pasimra. Valami ilyesmit írogatnak azokban a kevésbé sikerült, romantikus fanfictionökben. Á, most kezdhetem elölről, nem akarom elszúrni! Jó, megvan. Mondtam már neked, milyen helyes fiú vagy?

- Ne csináld, Jutka! Viselkedj normálisan, kérlek.

- Jó, rendben! - sóhajtott egy nagyot a lány, ám esze ágában sem volt abbahagyni.

A bámulást igen, de helyette előrenyúlt, és megfogta Iván kezét, összekulcsolva az ujjaikat.

- Bocsánat, de a művésznőnek fel kell készülnie a szerepre, hogy tökéletesen játszhassa el a tökéletlen barátnőt. Ne zökkents ki! Segíts inkább gyakorolni. Illetve én piszok jól tudok rögtönözni, ha a szüleid kérdeznének valamit. Csak arra vigyázz, hogy ne mondj nekem ellent véletlenül. Játssz az én kártyáimmal, és meglátod, minden rendben lesz. Különben is, író vagy, neked is élénk a fantáziád. Találj ki nyugodtan bármit, én tudlak követni. Csak ne akadj ki semmin, kérlek szépen, mert ha meredek kérdéseket kapok, hajlamos vagyok épületes hülyeségeket összehordani, és nagyon meggyőzően csinálom. Ha újraolvastad a tizenkettedik fejezetnek azt a részét, amit szintén átírtam hetekkel ezelőtt, akkor kaphattál belőle egy kis ízelítőt. Most képzelj el ezek után engem élőben! Á, annyira nem élénk senki fantáziája.

Iván borzasztó furcsán érezte magát, ahogy ott ült a vonaton. Először el sem hitte, hogy Judit igent mondott a kétségbeesett segélykérésére. Egészen addig, amíg fel nem szálltak a vonatra. Attól a pillanattól fogva a lány átváltozott az álbarátnőjévé. Az alakítása pedig Oscart érdemelne, annyira hiteles, és szívből jövőnek tűnő. Szóval, ilyen lenne az igazi Yutta, a saját regényében? Ezt az arcát nem is ismerte, holott ő találta ki a karaktert.

- Még meg sem kérdeztem, hogyan hívjalak mások előtt, mit mondhatok rólad a szüleimnek?

- Amit csak akarsz, édes - affektálta a lány, aztán a végén elröhögte magát. – Na, jó, ez már túlzás. Visszaveszek magamból. Hogyan hívj? A Judit túl távolságtartó lenne, a Yutta pedig feszélyez téged, úgy láttam. Amúgy is összevissza hívsz engem, nem tudod eldönteni, mi lenne a jó. Egyezzünk ki a Jutkában, és hívhatsz így máskor is, bármikor. Én Ivánnak foglak hívni téged, ha nem haragszol érte, Iván, mert nem találok olyan becenevet, ami nem hangzana hülyén. És szép a neved, légy büszke rá. Mi is volt a másik kérdésed?

- Az, hogy mit mondhatok rólad.

- Tudom, csak teszteltem, hogy figyelsz-e - mosolygott rá Judit. - Mondjuk azt, hogy egy irodalmi esten találkoztunk, az hihető lesz. Összevitatkoztunk egy regényen. Azután, mivel nem tudtuk ott helyben befejezni egymás sértegetését, később egy kávézóban folytattuk. És mire észbe kaptunk, már itt tartottunk. Ez egy aranyos kis romantikus sztori, és a vérmérsékletünk miatt sem lóg ki a lóláb.

- Kezdődött már valaha így egy kapcsolatod?

- Nem. De bárkivel el tudom hitetni, hogy így jöttünk össze. Egyébként meg egyetemista vagyok, jövőre végzek a mesterképzésben. Ezt tudod, hiszen te alkottad a karakteremet. Szeretek olvasni, utálok bulizni, szeretem a komolyzenét és a Metallicát. Egy picit tudok főzni. A kedvenc kajám a mindenféle vegetáriánus saláta, de titokban a húsételeket imádom, tehát álszent is vagyok. Negyvenes cipőt hordok. A melltartóm méretét nem árulom el neked, azt biztosan nem kérdezik meg. Kollégiumban lakom, Noémi a szobatársam, és jó tanuló vagyok. És csodálatos kalandokat élünk át veled kettesben, igyekszünk a hétköznapokat is ünneppé tenni. Időnként veszekszünk, de vigyázunk arra, hogy ne legyünk bántók. Nem egy mintakapcsolat a miénk, de szeretjük és tiszteljük egymást, és boldogok vagyunk együtt. Kihagytam valami fontosat?

- Nem tudom - ingatta a fejét Iván. - Jó sok mindent felsoroltál itt. Csak győzzem megjegyezni! Talán csak... Mit is mondtál, mi a melltartód mérete?

- Sejtettem, hogy ez fog legjobban megragadni - vigyorgott Judit.

- Meséljek én is magamról, hátha rákérdeznek?

- Minden fontosat tudok rólad, drága Iván. De mesélj, mert szívesen hallgatlak. Bármit, amit el szeretnél mondani.

- Pszichiáter is vagy, Jutka?

- Nem. Csak egy fülig szerelmes barátnő. Viszont egy dolgon elgondolkodhatnál közben, hogy ne érjen váratlanul.

- Micsodán?

- Ha a barátnődként mutatsz be, nem biztos, hogy el tudjuk kerülni, hogy ennek megfelelően is viselkedjünk előttük.

- Most is fogom a kezed, nem?

- Igaz. És szerinted beérik ennyivel, hogy ne fogjanak gyanút?

- Mire gondolsz, Jutka? Meg is kell, hogy csókoljalak?

- Nem akarom erőltetni - felelte csendesen a lány. - Ha nem kerülünk olyan helyzetbe, akkor természetesen nem kell. Hiszen ez az egész csak színjáték, a szüleid kedvéért. Csak igyekszem felkészülni minden eshetőségre. Megkértél, hogy segítsek neked, és jól szeretném csinálni. Nem akarom elszúrni, ha már egyszer megbíztál bennem. Mindent megteszek a barátaimért. Tudom, hogy nem lehetnék soha igazából a barátnőd. De ha el kell játszanom érted, akkor a legjobbat adom, amire csak képes vagyok. Természetesen te döntesz. Ha úgy döntenél, akkor tudnod kell, hogy szoktam fogat mosni, és talán annyira gusztustalan és csúnya sem vagyok. Csak elcseszettül szerencsétlen. De félig te írtál ilyenre.

Iván nem szólt rá semmit, rá sem nézett. Csak a kezét szorította meg egy kicsit.

- Köszönök mindent, Jutka - bökte ki végül. - Te egyáltalán nem vagy elcseszett. Én voltam az, amíg meg nem ismertelek téged. És végképp nem vagy se gusztustalan, se csúnya. Hanem lenyűgöző és gyönyörű.

***

A Kárpáti szülők tüneményesek voltak, nagyon kedvesen fogadták a fiuk álbarátnőjét. Aki most kivételesen normálisan öltözött fel, otthon hagyva a kedvenc feliratos pólóit. Iván így is eléggé cikinek érezte a helyzetet, hogy erre a hazugságra kényszerült. Már maga a hazugság is kellemetlen volt. Arról nem is beszélve, hogy ha már egy álbarátnőt kellett kerítenie, akkor annyira szerencsétlen lúzer, hogy egy kitalált történet, egy online regény egyik mellékszereplőjét tudja csak megtalálni erre a célra. Ez a legmorbidabb fantasy sztori lenne a világon, ha bárki papírra vetné. Ezzel férfiként is végképp kudarcot vallott.

Egyetlen dolog nem engedte csupán, hogy elmerüljön az önsajnálatban. A „választottja". Ez a kitalált, az ő „beteg" fantáziájából (mint Zeusz fejéből) előugró és testet öltő lány alaposan kitett magáért. Az első kérésre igent mondott, és amióta csak felszálltak a vonatra, tartotta benne a lelket, igyekezett levenni a terhet a válláról. Most pedig a szüleit varázsolja el éppen. Ez volt az a pillanat, mikor Ivánt (a folyamatos mosolygás mellett) elöntötte a szégyen. Ezt a lányt akarta ő a regényében pellengérre állítani és lejáratni? Hol a fenében lenne most nélküle? Ki tenné meg mindezeket érte, a történtek után? És az mennyire megalázó, hogy egy kitalált történet fiktív szereplőjének kell testet öltenie ahhoz, hogy példát mutasson emberségből a hús-vér embereknek?

De nem ért rá tovább az önsajnálatban dagonyázni, mert egy aktuálisabb és komolyabb problémával szembesült. Hol fognak aludni az éjjel? A szülei hallani sem akartak róla, hogy a barátnőjével szállodába menjenek. Van elég hely náluk, azt mondták. Most pedig azzal kellett szembesülnie, hogy ez egy, azaz egy darab közös szobát jelent kettejüknek, egy kétszemélyes kanapéággyal. Lehet még ennél is megalázóbb a helyzet?

- Jó lesz így, ugye? - kérdezte kedves mosollyal Iván édesanyja. - Nem túl nagy az ágy, de nagyon kényelmes.

- Tökéletes lesz, Klára néni! - mosolygott vissza Judit. - Nagyon szépen köszönjük! Iván majd egy picit összehúzza magát, és nem csinál úgy, mintha az egész ágy az övé lenne, cserébe pedig én igyekszem nem horkolni.

- Miért, te horkolsz?

- Van egy pici orrsövényferdülésem. Jó lesz így nagyon.

- Tettem oda nektek tiszta törölközőt, és a folyosó végén van a tusoló. Tiétek az egész emelet, érezzétek otthon magatokat. Megyek is, hogy kényelembe tudjatok helyezkedni. Egy fél óra múlva ebédelnénk, ha jó úgy nektek.

- Tökéletes. Sietünk, Klára néni - ígérte a lány.

Azután kettesben maradtak, a közös szobában, a közös ágy előtt.

- Szerzek két plédet, és majd alszom a földön - motyogta Iván.

- Alszol ám a nagy nyavalyát a földön! - ripakodott rá Judit. - Reggel meg majd fájni fog a hátad. Szó nem lehet róla! Ott a helyed az ágy másik felén. Válassz magadnak oldalt, és ne nyavalyogj hülyeségeken!

- De Jutka...

- Mi van? Mit szemérmeskedsz ennyire? Ne mondd, hogy nem aludtál még egy lánnyal egy ágyban!

- Az más volt.

- Igen, tudom. Nem számít. Megoldjuk. Legyél már egy kicsit lazább!

- De mi igazából nem vagyunk...

- És? Szerinted nem tudom? Gondolod, hogy érdekel? Ha már játszunk, játsszunk tökéletesen, profi szélhámosok módjára. Tudod, hogy mi a vicces benne? Még csak játszanunk sem kell hozzá, elég, ha úgy tekintünk egymásra, mint az utóbbi pár hétben. Úgyhogy kapd össze magad, és legyél az én nagy és erős szerelmem, Rettegett Iván!

***

- Nagyon finom minden! - lelkendezett Judit. - Életemben nem ettem még ilyen pompás sültet. Esküszöm, elkérném a receptet is, ha nem volnék megrögzött vegetáriánus.

- Te vegetáriánus vagy? - nézett rá megrökönyödve Klára.

- Jaj, Anya, szerinted akkor felfalta volna az egész menüt? - forgatta a szemeit Iván. - Amilyen kicsi, annyira bosszantó, és olyan hülye viccei vannak!

- Nem is igaz! - öltött rá nyelvet a lány. - Nem vagyok kicsi. Azért, mert te egy fejjel magasabb vagy nálam...

- Hagyd már abba, Jutka! Nem vagyunk egyedül.

- Ja, tényleg. Bocsánat. Elnézést, csak túlpörögtem kicsit. Biztos a hosszú vonatút, meg az izgulás, hogy jó benyomást tegyek, a rettegés, hogy mi van, ha nem tetszem a párom szüleinek. Bocsánat, ilyenkor hajlamos vagyok összevissza beszélni és hadarni. Sok vagyok megint? Tessék nyugodtan rám szólni. Ha zavarban vagyok, akkor szünet nélkül beszélek, és nem lehet lelőni, szegény Iván sokat mesélhetne erről. Jaj, máris elhallgattam.

- Vicces vagy - mosolyodott el a bajsza alatt Károly. - Mindig ennyire pörögsz?

- Dehogy. Egyszerűen csak izgulok. Nem könnyű jó benyomást tenni. Félek egy kicsit. Szeretem Ivánt, de ha a szüleinek nem fogok tetszeni... Nem akarom, hogy feszültség legyen közte és önök között. Nem akarok közé és a szülei közé állni. Tudom, milyen fontos a család, a szülő-gyerek kapcsolat.

- A te szüleid mivel foglalkoznak?

- Nem tudom pontosan.

- Hogyhogy?

- Ez nem egy túl vidám történet - komolyodott el a lány. - A szüleim még kicsi koromban elváltak. Nem csoda, soha, semmiben nem tudtak egyetérteni. Egy dolgot kivéve: egyiküknek sem volt szüksége egy vézna, beteges kislányra. Régen asztmás voltam. Így soha többé nem hallottam róluk, és a nagyszüleim neveltek fel. Szerencsére okos voltam, és tanulhattam. Bejutottam az egyetemre is.

- A nagyszüleid biztosan nagyon büszkék rád.

- Azok voltak.

- Voltak?

- Meghaltak, négy évvel ezelőtt.

- Sajnálom - mondta zavartan Károly.

- Köszönöm. De ilyen az élet. Élnünk kell tovább. Ők is ezt akarnák.

- Ivánnal hogyan találkoztatok? - próbálta másra terelni a szót Klára.

- Egy irodalmi esten, egy könyvbemutatón. Jól összevitatkoztunk egy regényen - mosolygott elmélázva a lány. - Ez van, ha két könyvmoly találkozik, és homlokegyenest eltérő a véleményük. Ráadásul nem is a fő történetszálon kaptunk össze, hanem az egyik mellékkarakter történetben betöltött szerepén. Annyira nem bírtunk közös nevezőre jutni, hogy inkább úgy döntöttünk, testközelből folytatjuk a vitát, mert így jobban és gátlástalanabbul szekálhatjuk egymást. Iván iszonyú makacs.

Az utolsó szavainál szinte önkéntelenül kinyúlt, és egy pillanatra megérintette a fiú asztalon nyugvó kezét. Pusztán egy futó érintés volt. De annyi minden elmondható egyetlen érintéssel. Károly és Klára tekintete összevillant, és ugyanaz járt mindkettejük fejében. Ez a lány tényleg szeretheti a fiukat, és a kis vibráló természetével nagyon is jó hatással van Ivánra.

Judit nem is sejtette tán, hogy jószerével már a belépőjével megnyerte az első „csatát".

***

Elrepült a délután és az este. Lefekvéshez készülődtek a vendégszobában. Illetve Iván annyira nem készülődött, és borzasztóan kellemetlenül érezte magát, amiért egy ágyban kell aludnia a lánnyal. Bár lenne más megoldás!

Nem azzal volt a baj, hogy Judit jelenléte vagy személye zavarta volna. Épp ellenkezőleg. Ez volt a baj. Az, hogy a lány ott volt mellette, érezte a jelenlétét, látta őt. Látta abban a vékony hálóingben, amiből ugyan nem látszott ki semmi, de nem tudott tőle másra gondolni, mint hogy... Inkább nem akart gondolni semmire. Mert ha gondolkodni kezd, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

- Gyere már lefeküdni! - szólt rá halkan a lány. - Nem ácsoroghatsz ott egész éjjel.

Szót fogadott hát, és igyekezett minél kisebb helyet elfoglalni. Fogalma sem volt, hogyan fog tudni így aludni.

- Ne csináld ezt, kérlek! - sóhajtotta Jutka. - Nyújtózz ki rendesen. Te nagyobb vagy nálam, több helyre van szükséged. Én elférek itt. Azt szeretném, hogy kipihend magad. Az sem zavar, ha álmodban átlógsz az én térfelemre. Neked meg nem kell félned tőlem. Nem változom éjszaka ogrévé.

- Sajnálom a szüleidet és a nagyszüleidet - mormolta néhány perc múlva Iván.

- Köszönöm. Hihető volt?

- Te ezt csak kitaláltad?!

- Mivel nem dolgoztad ki elég részletesen a karakterem háttértörténetét, így nem tudom, milyen családi körülményeket képzeltél nekem - felelte a lány nyugodtan. - Ezért kénytelen voltam kreálni magamnak valamit. Jó lett volna egy család, de sietnem kellett, és éppen nem volt energiám vesződni vele. Bizonyos tekintetben praktikusabb is így, kevesebb szálat kell elvarrni. Csak magányossá tesz. De ez egyedül az én bajom.

- Van valakid? - kérdezte lassan a fiú, de nem tudta, akarja-e hallani a választ.

- Igen - felelte Judit. - Van valakim. Épp vele beszélgetünk most itt.

- Úgy értem, igazából.

- Miért, ez nem igazi? - tettetett ijedtséget a lány. - Nem, Iván. Nem olyan vagyok, amilyennek a regényed egynémely szereplője igyekszik beállítani. Nem kellek én igazán senkinek, sem ott, sem itt. Valaki elárulhatná, mit csinálok rosszul, vagy mi a baj velem. Mindegy. Aludjunk, mert reggel olyan leszek, mint a mosogatórongy.

Judit viszonylag gyorsan elaludt. Ivánnak nem jött álom a szemére. Megint kapott az élettől egy pofont. Sokszor kesereg, hogy milyen nehéz a sorsa, miközben a mellette fekvő lányé sokkal nehezebb. Mennyi idő kellett hozzá, hogy ezt észrevegye? Azt is, hogy mindezek ellenére mégis kedves és jó maradt. Kettejük közül úgy is ő a jobb ember, hogy valójában nem is az.

Mit hozhat így a holnap?

***

Iván a reggeli napfény lágy simogatására ébredt. Kialudta magát. Jó érzés volt. Kinyújtózott, kinyitotta a szemét, kicsit még egyensúlyozott álom és ébrenlét határán, majd szembesült a valósággal. Az éjszaka már megint úgy érezhette, mintha csak az övé volna az egész ágy, és rendesen elterpeszkedett (erre a rossz szokására Anna is panaszkodott régen). Most is elfoglalta a kanapé legalább kétharmadát. De nem ez volt a legnagyobb baj.

Juditnak nem sok helye maradt. A lány mégis nyugodtan aludt, az oldalára fordulva. Ő meg ott feküdt mellette, és összeért a lábuk. Ez még hagyján. De azzal, hogy az ágy nagyobbik részét kisajátította, gyakorlatilag ezt tette a lány privát szférájával is. Olyannyira, hogy szinte összebújva feküdtek, Jutka háttal neki, mint egy kis kifli. Ahogyan egymáshoz értek, érezte a nyugodt lélegzetvételét, a teste melegét a vékony hálóingen át. És Iván észrevette, hogy nemcsak a szeme és az agya fogja fel ezt lassanként, hanem a teste is, és reagál is rá ösztönösen.

Iszonyúan elszégyellte magát. Nem tudta, mit tegyen, vagy képes-e, akar-e egyáltalán tenni valamit. Mert rohadtul jó érzés volt. Mert azt érezte, hogy tartozik valakihez, úgy igazán. Még ha csak játék is az egész, de annyira valóságosnak tűnik. Judit megcsinálta a lehetetlent. Tökéletesen elhitette a szüleivel, és jóformán vele is, hogy ők ketten tényleg egy pár. Az benne a félelmetes, hogy mennyire természetes és magától értetődő érzés. Mintha ez volna a valóság. És Iván fejében most szólalt meg egy kis hang, ami egyre hangosabban azt sugdosta, hogy bárcsak ez lenne a valóság. Hogy ez a pillanat sohase múljon el, mert itt van az igazi otthon, emellett a barna hajú, bosszantó, idegesítő, imádnivaló lány mellett.

***

Maga az évforduló korántsem hozott akkora felhajtást, mint amire Judit számított. Nem olyan volt, mint a filmeken, nem gyűlt össze egy seregnyi ember, a család apraja-nagyja, közeli és távoli rokonok, szomszédok, barátok, ismerősök. Nem voltak tizenötnél többen, egy csendes kisvendéglőben. Másmilyennek képzelte őket. Nem ismert itt egy teremtett lelket sem, Ivánon és a szülein kívül, mégsem nézte ki őt senki a társaságból. Odahaza mindig akadt valaki, aki megtette ezt. Itt kedvesek voltak vele, beszélgethetett a vendégekkel. Persze otthon sem zavartatta magát, nem hagyta, hogy az ellenségeskedők győzzenek. Sosem hagyta magát. Még akkor sem, amikor az ellenlábasai - anélkül, hogy ezt valaha is észrevették volna - legyőzték őt. Ő volt a mindig nyerő Yutta, a láthatatlanul örökké vesztes.

Nem tudta megfejteni, hogy Iván tudatosan írta-e meg ilyenre a karakterét, vagy önerőből lett ekkora lúzer. Talán valahol a kettő között lehet az igazság. Iván, mint jó író, egy példabeszédet akart. Megmutatni valamit az embereknek, szembesíteni őket a mindennapi árulással és kétszínűséggel. Ideális karakternek gondolta ehhez Yuttát, aki első látásra kedves és segítőkész, igazi jóbarát, és csak fokozatosan mutatkozik meg a valóságos, sötét oldala. Írói szempontból jó ötlet volt.

Ki gondolta volna, hogy a karakter önálló életre kel, és fellázad a neki rendeltetett sors ellen? Lehetséges-e, hogy egy fiktív szereplő úgy döntsön, ő nem azonos azzal, aminek az alkotója szánta? Lehet-e önálló személyisége és akarata? Van-e joga másnak lenni, mint aminek az írója megalkotta? Jogában áll-e változtatni az események folyásán egyik vagy másik, vagy akár mindkét valóságban?

Juditot nem hagyták nyugodni eme kérdések. Különösen most nem, amikor jó emberek közé keveredett. Nézte őket, és látta, hogy őszinte érzések fűzik össze e kis társaság tagjait. Nem alakoskodik egyikük sem. Egyetlen kivétellel, aki ő maga. Aki becsap és megtéveszt itt mindenkit. A jó ügy érdekében teszi, de ez attól még hazugság. Itt mindenkinek van célja, múltja, jövője, egyénisége. De kicsoda ő? Judit, Yutta, Jutka, vagy valaki egészen más? Vagy talán senki? Miért van a világon, amikor igazából egyik világban sincs otthon, egyikbe se tartozik?

Egyre rosszabbul érezte magát, de játszott tovább. Hiszen megígérte Ivánnak. És a fiú megérdemli, hogy boldog legyen. Jó ember. Az első benyomás volt a helyes. Nehéz lesz neki, amikor majd Yutta elmegy. Mert mennie kell, Judit ezt már pontosan tudta. Iván kezdi elveszíteni a realitásérzékét. Kezd belehabarodni egy képzelt álomképbe, aminek nem lehet jó vége. Ennek véget kell vetni, vissza kell állnia a világ rendjének.

Ott és akkor, Károly és Klára házassági évfordulójának estéjén Judit döntött. Megteszi, amit meg kell tennie. Nem egyetlen lépéssel, ahogyan régebben, első elkeseredésében tervezte. Hanem fokozatosan, mindent alaposan megtervezve és előkészítve, mindent rendbe hozva. Amíg még teheti, megteszi, amire Y képes. Bele fog írni a valóság szövetébe. Elrendezi azoknak az életét, akiket megismert, megszeretett, akik befogadták ebben a világban. Közülük is legfőképpen Ivánét. Búcsúzóul még megmutatja neki, hogy abban az általa kitalált másik világban milyen további lehetőségek, milyen tanulságok rejlenek, hogy azután Iván megírhassa azt. Okulásul és okításul mindenkinek, aki csak elolvassa.

Azután örökre kiírja Yuttát a történetből. És kiírja Juditot is ebből a valóságból. Egyiküknek sincs ott vagy itt helye. Ez lesz a legnehezebb, mert Iván... Mert ő valami olyasmit adhatna, ami csodálatos lehet, amire egyre jobban vágyik. Valami gyönyörű. Bárcsak... De ez nem az ő élete. Nem veheti el azt, ami nem őt illeti. Nem is teszi meg. Bárcsak erősebb lenne! Bár olyan életet élhetne, mint mások.

De nem lehet. Bármi várjon is rá azután. Végül pedig Y megteszi azt, amivel tartozik mindkét világnak. A legjobb tudása szerint elrendez mindent, segíteni fog a barátainak. És az út végén kiírja önmagát is mindkét világ történelméből.