Sötétség volt. Este. És hideg. Jutka céltalanul bolyongott a város kihalt utcáin. Fázott a nyár kellős közepén. Nem mintha az éjszaka hűvös lett volna. Most jött ki rajta a feszültség. Imola támadóját nem volt nehéz leszerelnie. Elviselni, amit tett, az már annál inkább. Megrettent önmagától. Nem azért, mintha valaha is megtette volna, amivel fenyegetőzött. Nem volt rá szükség. Bármilyen más eszközt is választhatott, korlátlanul. Ez a korlátlanság ijesztette meg. Nem akart ő élet és halál ura lenni. Rájött, hogy ezt mégis megtehetné. Nem akart ilyen hatalmat.

Nem akart volna semmi mást, pusztán emberként élni. Otthonra lelni. Egy nő lenni, aki szeret, akit viszontszeretnek, aki dolgozik, hasznos tagja a társadalomnak, gyereket nevel, gondoskodik a családjáról, akinek van egy normális állása, és egy hétköznapi élete. Nem kapta meg a sorstól. Csak az erőt, amivel mindezt megteremthetné magának. De az hamis lenne, mint az eddigi élete. Művi, amire nem szolgált rá. Persze létrehozhatná, és olyanná formálhatná, amilyenné csak akarja, ám az egy hazugság volna. Megértette, bizonyosságot nyert, hogy ő nem érdemelte ki ezt az életet.

Nem akart önjelölt kis isten sem lenni. Milyen jogon tenné? Mitől lenne ő erre alkalmas? Mit kezdene vele, hogyan használná az erejét, hogy akaratlanul se ártson vele senkinek? A jövőt, a beavatkozása következményeit sosem látta előre. És ha valamit helyrehozhatatlanul elront? Ugyan, mit ért ő bármihez is? Bölcsész, nem pedig bölcs.

Az Ivánnak mutatott álomképek őt magát is megrázták. Nem csupán a fiú akarta azt a jövőt. Jutka is. Bejárni a világot, családot alapítani vele, és a gyerekek! Ez volt minden vágya. Szíve szerint visszamenne, hogy visszacsináljon mindent. Annyira akarta azt az életet, hogy fizikai fájdalmat érzett miatta. Nem lehet.

Nem akart sírni. Mégis sírt. Az élet kegyetlen. Felvillantotta előtte a csábító álmot (ami valójában nem is létezhetne, ha ő az volna, aminek lennie kellene), elhúzta előtte a mézesmadzagot. És mindezt miért? Hogy jobban fájjon a tudat, hogy sohasem kaphatja meg?

Ült a padon, reszketett, és a karjaival próbálta védelmezőn átölelni önmagát. Nem segített semmi. Legyen már vége mindennek! Csak ne fájjon ennyire! Nem tudta, hogy Ivánék még napokig keresni fogják. Úgysem találhatják meg. Az utolsó erejével még megtette, amit meg kellett tennie. Y még egyszer, utoljára életre kelt a fejében, és beleírt az általa ismert valóságba. Kiírta magát a történetből.

***

Semmi sem volt a végtelen sötétségen kívül. Az éjsötét űrt tömör feketeség töltötte ki. Térben és időben végtelenül. Örök csend. Öröktől fogva és örökké. Az űr elnyelt mindent. Ami volt, ami lehetett volna, és ami nem is volt soha. Nem volt több fájdalom, sem öröm, sem kísértés, sem az elérhetetlen álmok kínja, amelyekért még most is olyan kétségbeesetten nyújtózkodott volna. Nem volt már más, csak a semmi békéje. Egy történet véget ért.

***

Halvány színek kavarogtak valahol. Először tompán, azután torzan, mint egy rosszul behangolt televízión. Értelmetlen, fel-felvillanó foszlányok. Talán ilyen lehetett az ősrobbanás is?

Fák. Ágak. Talán egy erdő? Fényszerű valami. Susogó hang. Megzörrenő avar. Távoli hangfoszlányok. Értelmetlenek. Érthetetlenek.

Valami kitakarja a kép nagyobbik részét. Valami idegen. Valami ismerős. Valami kerek, valami hosszúkás. Egy arc? Mi az, hogy arc? Mi az, hogy... bármi?

Hangok. Távoliak. Tompák. Mintha víz alól szólnának. Mi az a víz?

- Megvan? Megtaláltad?

- Igen, itt van.

- Ne tökölj már annyit, Iván! Menjünk! Nem tudom, mennyire stabil az átjáró, meddig marad nyitva.

- Nyugalom, Kristóf! Ki fog tartani, amíg átérünk.

- Majd akkor nyugszom meg, ha kint leszünk innen, és összeszedtük a lányokat! Segítsek?

- Nem kell. Tudom hozni.

- Gyerünk már!

- Jövök. Fogom. Foglak. El se eresztelek többé.

***

Valami nem volt rendben. Semmi sem volt rendben. A sötétség nem volt teljesen sötét. A csend nem volt teljesen néma. Mi ez az egész?

Bántóan éles a fény. Pedig függönyön átszűrődő csak. Miért van függöny a nemlétben?

- Már ébredezik.

- Az a fontos, hogy mind épségben itt vagyunk.

- Bezárult már az átjáró?

- Igen. Nem sokkal azután, hogy átjöttünk.

- Ki fogjuk tudni nyitni majd újra?

- Mi nem, Noémi. Majd ő kinyitja.

- Nem azért kérdeztem. Egyelőre nem megyek sehova.

Az egész hangzavarnak nem volt semmi értelme. Azután a fény győzedelmeskedett, elűzve a sötétséget. Hunyorogva nézte a fölébe hajló arcokat.

- Többé ne csinálj ilyet, Yutta! A szívbajt hoztad ránk.

- Inkább mondd meg, hogy pocsék barátnő vagyok, aki nem figyel oda eléggé a legjobb barátnőjére. Követelj több figyelmet magadnak!

- Mi a fenét mondanék Lexinek, ha megkérdezné, hová lett a keresztanyja?

- Szerintem sok leszünk így neki egyszerre, srácok!

- Te meg túlfélted őt, Iván!

- Csodálkozol, Kristóf? Te mit tennél a helyemben?

Pislogott. Felismerte a fölé hajlókat. Valamin feküdt, ami puha volt és kényelmes.

- Hol... vagyok?

- Otthon! - vágta rá Iván. - Ahova tartozol. A szűk családoddal együtt.

***

- Ki mondja el neki? - kérdezte Imola.

- Te voltál Csipkerózsika értelmi szerzője!

- Igen, de Iván csinálta meg. És mind segítettünk benne.

- Attól még kezdheted te!

- Jó, hagyjátok abba!

Elcsendesedtek. Jutka még jobban belebújt a teste köré csavart takaróba. Már megitattak vele egy csésze erőlevest. Kicsit jobban érezte magát tőle.

- Össze tudom rakni magam is - fintorodott el. - Istent játszottatok. Vagy Grimm fivéreket. Vagy Frankensteint. Visszahoztatok a halálból.

- Nem haltál meg - ellenkezett Imola.

- Ez csak szemantikai kérdés - grimaszolt Jutka. - Ugyanazt csináltátok, amit én. Önkényesen hoztatok egy döntést, nem törődve a következményekkel.

- Érted tettük - jegyezte meg Noémi.

- Értékelem - bólintott Jutka. - De értelmetlen kockázatok árán. Bajba kerülhettetek volna a kontárkodással mindannyian. És most itt vagytok, ideát. Mi van, ha nem tudok többé átjárót nyitni, és soha nem mehettek haza? Ha itt ragadtok, egy idegen világban.

- Megtörténhet? - cincogta ijedten a szőkésbarna lány.

- Hát miről beszéltem neked annyiszor?! - forgatta a szemeit Jutka.

- De a képességed... működött, mikor a fiúk érted mentek!

- Ebben nem lehettetek biztosak. És mi a garancia rá, hogy ezek után is működni fog?

- Semmi. De meg kellett kockáztatnunk érted - Noémi most eltökélten nézett Jutka szemébe. - Te is gondolkodás nélkül megtetted volna bármelyikünkért! De azért... működik?

- Nem tudom. Még nem próbáltam - vont vállat Jutka. - De most is érzem mind a két világot. Bele tudok lapozni a jelen történéseibe, vagy a múltba, itt is és ott is. Bele tudok olvasni.

- Mint egy könyvbe?

- Jaj, Noémi! Egy rohadt nagy könyvben élünk mindannyian.

Noémi és Kristóf halkan felnevettek. Nem értették a célzást. Imola és Iván lopva, mindentudón összenéztek. Nem értették a valóságot.

- Szóval - köszörülte meg a torkát Jutka. - Tartozom egy nagy bocsánatkéréssel nektek. Nem tudtam, hogyan mondjam el ezt az egészet, mert ez hihetetlen és lehetetlen is. Köszönöm, hogy megmentettetek. Teljesen kétségbe voltam esve, és elfelejtkeztem arról, hogy ti, akik a barátaim és a családom vagytok, talán megértenétek engem, és segítenétek. Előttetek nem kell szégyellnem, ha látjátok, mikor gyenge vagyok. Mint az óriáskeréken. Ehelyett hazudoztam nektek, és emiatt egyre rosszabbnak éreztem magam, aki sem titeket, sem ezt az életet nem érdemli meg. De ti hittetek bennem, helyettem is. Köszönöm!

- Ne butáskodj! - dörmögte Kristóf. - Te is megtetted volna értünk, mint ahogy meg is tetted már kicsiben számtalanszor. Egy család vagyunk, és szeretünk téged. Minden furcsaságoddal együtt. Mert így vagy a mi Yuttánk. Csak ne zárj ki többé minket! Hadd legyünk az életed része, ahogyan csak lehetünk!

- Kösz, srácok! - pityeredett el Jutka, és négyen is vigasztalták egyszerre.

- De azért a buli után haza tudsz vinni minket, ugye? - kérdezte reménykedő arccal a fekete hajú fiú.

- Igen - sóhajtotta Jutka.

- És találkozhatunk még? Van rá mód, hogy viszontláthassuk egymást?

- Majd igyekszem kitalálni valamit - hangzott az ígéret.

***

- Hogyan tovább? - kérdezte Iván, miután beesteledett, és kettesben maradtak odahaza.

Imola hazament Lexihez, Noémit és Kristófot pedig Jutka könnyedén hazajuttatta. Úgy tűnt, mintha semmit sem változott volna a képessége. Mintha nem most tért volna vissza a „halálból". Iván megborzongott, ha erre gondolt.

- Mit szeretnél, hogyan legyen? - kérdezte csendesen a lány.

- Szeretném azt az álmot veled. A családunkat, a gyerekeinket, a közös életünket, és együtt öregedni meg. Ha te is akarod.

- Én nem tudok tökéletes lenni, Iván - felelte komolyan Jutka. - Időről időre ki fogok borulni, ha valami személyes kudarc ér. Jó, nem ennyire. Nem vagyok varázsló, se Superman. Megtehetném, de nem akarom. Meg kell tanulnom együtt élni a képességemmel. Nem nézhetek tétlenül bármit, de nem is oldhatom meg felelőtlenül a világ összes problémáját. A jövőt ezek után sem látom. Nem gyámkodhatok mindenki felett, mert az meghaladja az erőmet, és nem akarok én lenni az emberiség veszte sem.

- Már hogy lehetnél az?!

- Nagyon egyszerűen - kezdte magyarázni Jutka. - Tegyük fel, hogy az erőmmel „megjavítom" az emberiséget. Eltűnnek az erőszakos génjeink. Nem lesz több vetélkedés, viszály, erőszak, háború. Egy tökéletesen békés és biztonságos világban élhetünk. Mi történne, ha ekkor következne be egy természeti katasztrófa, és mindent elölről kellene kezdenünk az alapoktól? Mennyi esélyünk lenne a túlélésre, a civilizációnk újjáépítésére? Vagy ha jönnének az „ufók", és harcolnunk kellene a fajunk fennmaradásáért?

- Ezek csak fikciók! A valóságban nem történhetnek meg.

- Biztos vagy benne, Iván? Az én történetem is csak egy fikciónak indult. És most itt vagyok.

- De ez nem ugyanaz, Jutka. A tiéd egyedi eset. A regények nem válnak valóra. Nem volt még rá példa soha a történelemben. Lásd be, hogy igazam van!

- Ne magadat győzd meg, hogy igazad van, hanem engem arról, hogy nem tévedsz! - vágta rá Jutka.

Elnevették magukat. Ez egészen olyan volt, mint régen, a legboldogabb napjaikon, a szokásos irodalmi vitáik hevében.

- Vissza a régi kerékvágásba? - mosolygott csillogó szemmel Iván.

- Nem - ingatta a fejét Jutka. - Valami egészen újat szeretnék kezdeni veled. Meg akarok tanulni élni, normális emberré válni, igazi otthonra lelni ebben a világban. Megpróbáltam egyedül, önerőből, ám kudarcot vallottam. De a közös életünk, a jövőnk túl drága és becses számomra, hogy újra elszúrjam. Szeretlek téged, és veled akarom leélni az életemet, valóra váltani azokat a csodákat, amikről együtt álmodtunk. Te inspirálsz engem, és vissza is tudsz tartani a csüggedéstől. Meg tudsz menteni engem önmagamtól, hiszen értem jöttél a semmibe is, az életedet kockáztatva, hogy visszaadd az enyémet. Köszönöm, Iván!

- Te is megtetted volna értem.

- Igen.

- Meg tudsz nekem bocsátani, hogy nem mindig értettelek, és sokszor ostobán viselkedtem veled? - Iván arcán aggodalom ült, miközben feltette ezt a kérdést.

- És te nekem azért, hogy elhagytam magam, engedtem, hogy legyűrjön a csalódás, ahelyett, hogy őszintén megbeszéltem volna mindent veled, és a segítséged kértem volna?

- Ha te is meg tudsz...

- Örökké, Iván.

- Jó. Még egy dologban tévedtél.

- Miben?

- Azt hitted, hogy bármikor is Imolát választanám helyetted?

- Megfordult a fejemben - pirult el Jutka. - Amikor úgy éreztem, soha nem fogok tudni elég jó lenni melléd, akkor keresni kezdtem, ki vehetné át a helyem. Ti ketten nagyon jól kijöttök, Lexit is szereted, kézenfekvőnek tűnt a dolog. Ha mi sosem találkozunk, talán még működhetett is volna. A gondját tudnád viselni, ő pedig idővel képes lenne szívből szeretni téged. Remek lány, örülök, hogy megismertem.

- Mi lesz vele? - kérdezte Iván. - Laci visszatér hozzá valaha?

- Ez nem rajtam múlik - csóválta a fejét Jutka. - Laci megmondta neki, hogy nem akar visszajönni. Gondoskodni fog róluk, de többet nem bír felvállalni. Sajnálom, mert én bíztam bennük. De talán boldogabbak lesznek így. Imola sem marad olyan sokáig egyedül, azt hiszem. Andris a terápiás csoportomból nagyon legyeskedik körülötte, és Lexit is kedveli. Lehet, hogy nagyszerű nevelőapa lesz belőle.

- Benne van ebben a kezed, Jutka?

- Nincs. Ha hiszed, ha nem, nem írok szerelmet. Nagyon meggondolom, hogy mikor és mire használom a képességem, és a szívügyek nincsenek köztük. Ha nem élet-halál kérdése.

Iván elgondolkodva nézte a lányt. Egy kérdés még nyugtalanította.

- Tényleg meg akartál halni? - kérdezte halkan.

- Nem bírtam tovább így élni - sütötte le a szemeit szégyenkezve Jutka. - Nagy hibát követtem el.

- Szerintem magad sem gondoltad teljesen komolyan - töprengett a fiú.

- Miből gondolod?

- Csak egy apró megérzés. Amikor aznap elmentél, minden nyomodat, minden holmidat eltüntetted. De a lakáskulcsodat a táskádba tetted, mintha még haza akarnál jönni. Igaz, a táskádat Imoláék háza előtt felejtetted. Ám van valami, ami még így is mindvégig nálad volt. Attól eszedbe sem jutott megszabadulni, pedig az lett volna talán a legkézenfekvőbb. A jegygyűrűd végig az ujjadon volt.

- Bocsáss meg! - suttogta Jutka. - Nem akartam neked fájdalmat okozni.

- Nem haragszol, amiért akaratod ellenére is megmentettelek?

- Az életemmel tartozom neked, Iván! Talán a végső kétségbeesésem volt. Talán egy segélykiáltás. De te meghallottad, és utánam jöttél. Életet adtál nekem, másodjára is. Ez a legtöbb, amit ember csak adhat. Ezt a leckét soha nem felejtem el, bármit tartogasson is számomra az élet.

- Már csak egy kérdésem maradt - húzódott közelebb hozzá Iván. - Velem maradsz most már örökre? És megcsókolhatlak végre újra?

- Ez két kérdés - kuncogott Jutka, és egy régi, féloldalas, imádnivaló mosoly jelent meg az arcán. - És mindkettőre igen a válaszom.

***

Az elektronikus könyv virtuális lapjai becsukódtak. A férfi kíváncsian nézett a nőre.

- Nos? Mi a véleményed, Keeshma?

- Aranyos történet - csücsörített elgondolkodva a nő. - Sok tanulsággal és fájdalommal szolgáló, végül mégis boldog véget érő, kedves, romantikus mese.

- Nem túlírt egy kicsit?

- Néhol igen, Francis. De nem zavaró. Bájos inkább. És a regény a regényben nagyon jó ötlet. Noémiék világának sejtelme sincs róla, hogy az ő történetük Ivánékéban íródik. Mint ahogy Ivánék sem sejtik, hogy az ő regényüket pedig te írod. Ez adja a történet igazán pikáns ízét, az igazi csavart a végén.

- Szerinted tetszeni fog az olvasóknak?

- Biztos vagyok benne - bólintott Keeshma. - Az eddigi legárnyaltabb írásod, Francis. Telis-tele értelemmel és érzelemmel, a szerelem és a barátság fontosságának bemutatásával, egy sor filozófiai és irodalmi dilemmával. Elgondolkodtató annak számára, aki arra vágyik. Aki pedig egy szép szerelmi történetet keres, az is megtalálja benne a számítását. Ráadásul egy kedvelt és népszerű korszakban játszódik, a huszonegyedik században. Igazi kosztümös kaland. Izgalmas belegondolni, hogyan éltek akkoriban az elődeink. Modern világ volt, szédületes technológiai és tudományos fejlődéssel. Persze nem olyan, mint a miénk, de ha akkor éltünk volna, bizonyára kapkodtuk volna a fejünket.

- Szeretem azt a korszakot - merengett Francis. - Van benne valami régies báj. Még a változások előtti időkből. Ma már persze sokkal biztonságosabb és fejlettebb a világunk. De mindig elfog a nosztalgia, ha rá gondolok. Jaj, nagyon szeretném, hogy szeressék az emberek!

- Nyugalom, Francis! - simogatta meg a kezét gyengéden Keeshma. - Szeretni fogják. Felkészültél?

- Azt hiszem, igen.

- A kérdésekre is?

- Igen.

- Mi történt Noémiékkel? - tette fel a kérdést pergő nyelvvel Keeshma, mintha csak riporter volna.

- Iván és Jutka megírták a történetük végét. Természetesen happy end lett. És Jutka tett róla, hogy a négyük barátsága ne érjen véget a regénnyel. Elintézte, hogy Noémiék léte tényleg egy alternatív valósággá, egy párhuzamos világgá váljon. Ahol időnként találkozgathatnak egymással.

- Elmondta nekik valaha az igazat a létük mibenlétéről?

- Nem. De a változás után ennek már nem is volt jelentősége, hiszen a saját világuk is életre kelt.

- Imola ki mellett kötött ki végül? - jött Keeshma újabb pattogós kérdése.

- Andris lett a befutó - felelte Francis engedelmesen. - Pár év múlva összeházasodtak, és a srác szerető nevelőapjává vált Lexinek. Laci pedig távolról tartotta velük a kapcsolatot, és ha néha-néha hazajött, mindig meglátogatta a lányát.

- Sikerült Jutkának az álmai állásában elhelyezkednie?

- Nem. Új álmot álmodott magának. Letett arról, hogy a bölcsészként szerzett diplomájával helyezkedjen el. Kata, a jótékonysági egylet vezetője segítségével átképezte magát szociális munkássá, és ezt választotta új hivatásául.

- Oké - csücsörített Keeshma. - Utolsó kérdés. Mi lesz a vége Iván és Jutka szerelmének?

- Összeházasodnak, gyerekeik születnek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

- Azt hiszem, tényleg felkészültél. Akkor kezdődjék a show! - állt fel Keeshma, a férfit is magával húzva. - Szuper leszel a könyvbemutatón, a közönség imádni fog, és én nagyon büszke leszek rád.

- Kívánj szerencsét!

- Azt nem illik. Babonából - csóválta a fejét a nő. - Mást kapsz tőlem. Egy talizmánt.

Azzal felágaskodott, és megcsókolta Francist. A férfi magához ölelte őt.

- Köszönöm! - suttogta Francis. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled, Keeshma.

- Én mindig itt leszek veled - mosolygott rá a nő. - Menj, vár a színpad. Varázsold el őket. Utána itt várlak. Szeretlek.

- Én is szeretlek! - mondta a férfi, majd a lassan feltáruló ajtó felé indult.

Azon túlról harsány fény szűrődött be, és egy felerősített hang harsogta:

- És most fogadjuk szeretettel, és köszöntsük hatalmas tapssal a méltán híres regényírót, Francis Rydert!

***

A lányka izgatottan dőlt előre a székén a nézőtéren, és lelkesen tapsolt, miközben majd' kiesett a kis négyszemélyes páholyból.

- Óvatosan! - fogta meg a könyökét az anyja.

- Jaj, Anya! De hiszen ő Francis Ryder!

- Igen, tudom.

- Jaj, nagyon kíváncsi vagyok, milyen az új könyve!

- Hamarosan megtudjuk - kacsintott rá csibészesen az apja. - Ugye, fiam?

- Biztos - vont vállat a kisfiú. - Utána elmegyünk a vidámparkba?

- Persze, hiszen megígértük.

- Jó - temetkezett vissza a kis kézikonzoljába a fiú.

- Hogyan tudnak az írók ilyen csodálatos meséket kitalálni? - lelkendezett a lány.

- Francis Ryder nagyszerű ember - mondta az anyja. - Keeshmával, a feleségével egy sor fontos társadalmi és környezetvédelmi ügy szószólói. Francis az egyik legnépszerűbb kortárs szerző manapság. Tudtad, hogy amatőr íróként kezdte?

- Tényleg?! - csodálkozott a lányka.

- Bizony. Eredetileg Ráday Ferencnek hívták. Nagyon tehetséges volt, korán felfigyeltek rá. Ha te is olyan kitartó és ügyes leszel, mint ő, akkor akár neked is sikerülhet.

- Jaj, bárcsak úgy lenne!

- Semmi sem lehetetlen, Gina - szorította meg a kezét bátorítón az apja. - Van benned is művészi véna, nem is kevés. Volt kitől örökölnöd. Anyád és én hiszünk benned. Büszkék vagyunk a gyerekeinkre. Egy napon talán majd te is sikeres író leszel, Gina. Az öcséd, Zalán pedig híres építész.

- Vajon ők tudják? - gondolkodott el hirtelen Gina.

- Kik és mit, kicsim? - kérdezte szórakozottan az édesanyja.

- Hát Francis Ryderék! Azt, hogy hogyan működik a világ.

- Azt szerintem senki sem tudja.

- Még te sem, Anya?

- Én aztán a legkevésbé!

- Holnap meglátogatjuk a nagyiékat? Vagy elmegyünk Debrecenbe? Esetleg Alexandráékhoz Pestre?

- Persze. Ez a következő napok programja. De bárhová is megyünk, ne felejtsd a szabályt!

- Tudom! - sóhajtotta a lány. - Soha nem beszélünk arról, amit utazás közben láttunk.

- Hidd el, így a legjobb mindenkinek - paskolta meg a kezét az apja. - Senki sem értené meg, nem győznénk miatta magyarázkodni, vagy anyádnak kellene megint helyrehoznia mindent, és soron kívül beleírnia valamelyik világba. Tudod, hogy nem szívesen csinálja, ha nem muszáj.

- Valóban nem - húzta el a száját az asszony. - Utálok hazudni az embereknek, akárhol is vagyunk éppen.

- Még mindig nem szoktál hozzá, drága Jutkám?

- Szerinted meg lehet ezt szokni, Iván? Szerinted könnyű arra ébredni, hogy miután majdnem meghal... szóval, azután, képessé váltál beleírni és átjárót nyitni az összes létező és képzelt világba, a jelenben és a jövőben? Szerinted szegény Francis és Keeshma mit szólnának hozzá, ha megtudnák, hogy az ő csodálatos jövőbeli világuk nem más, mint amit a Francis legújabb regényében íródó regény egyik kitalált hősnője írt a számukra?

Ivánnak nem kellett válaszolnia. A színpadon megkezdődött a könyvbemutató show-műsor, és Francis igazán elemében volt. Keeshma a színfalak mögött nagyon büszke volt rá. A nézőtéren Gina csillogó szemmel bámulta az előadást.

Jutka egy darabig hallgatta, azután egy halvány, szeretetteljes, féloldalas mosollyal maga elé suttogta:

- Ügyes légy, Francis! Vigyázzatok jól erre a világra, ha már egyszer megírtam a jövőtöket, hogy valóra váltsátok azt, és megírhassátok a mi történetünket is!

Vége