Iván úgy ejtette el a kezét, mintha darázs csípte volna meg. Mint aki kísértetet lát, úgy bámult a lányra. Képtelen volt felfogni a felfoghatatlant. Ez hülyeség! Egy ordas nagy hazugság, egy átverés. Ha ő itt valóban Y, akkor már megint csak szórakozik vele, hogy hülyét csináljon belőle. Mi a fenét akar tőle? Nem volt még elég a kínzásból és megalázásból? Ráadásul ennél nagyobb marhaságot kitalálni sem lehet. Na, persze, majd elhiszi, hogy egy általa kitalált szereplő életre kel, és kiugrik egy weboldal lapjairól! Ebből elég volt!

- Ezt nem hallgatom tovább! - szűrte a fogai közt a szót, és sarkon fordult.

- Ha megmondom, hogyan találtad ki Yutta nevét, hiszel nekem? - kérdezte csendesen a lány.

Iván válaszra sem méltatta. Öles léptekkel nekiindult.

- Jutta Müller - hallotta a nevet a háta mögül, ami ismét megtorpanásra késztette.

Mi a franc...?

- Anyukád kedvenc műkorcsolyázója a német, olimpiai és világbajnok Katarina Witt volt - folytatta halkan a lány. - Az ő edzője pedig a legendás Jutta Müller. Az ő keresztneve ugrott be neked, amikor ötletet kerestél, és egy kicsit „angolszászosítottad".

Ez képtelenség! Erről soha nem beszélt senkinek.

- Ezt honnan a francból veszed? - trappolt vissza a lányhoz.

- Szinte mindent tudok rólad, ami ezzel a történettel kapcsolatos.

- Hogyan?

- Fogalmam sincs. De tudom. Be tudom bizonyítani. Ha meghallgatsz. Beszélni szeretnék veled.

- Mégis, mi a fenéről, a történtek után? Mit akarsz még tőlem? - fakadt ki dühösen Iván.

- Békét kötni veled - suttogta a lány. - Belefáradtam. Túl sok volt már az ellenségeskedésből. Ez nem én vagyok, nem tudok így élni. Szeretném, ha békére lelhetnénk mindketten, hogy ne veszítsünk el mindent, és önmagunkat. Kérlek szépen! Muszáj kibékülnünk, különben rámegy az életünk, és azt nem akarom. Annál mindketten jobbat érdemlünk. Kérlek, Iván, segíts!

***

Egy kávézóban ültek, egymással szemben, ahol most csak lézengtek a vendégek. Iván előtt jószerével érintetlenül állt az eszpresszó és a sütemény. Még mindig nem tért magához döbbenetéből, és úgy érezte, elég ostoba arcot vághat, miközben a jegeskávéját egy szívószállal kavargató lányt bámulta. A gondolatai zavartan száguldoztak. Képtelenség! Ez egy átverés, hogy újra jól megszívasson. Csak szórakozik veled. Fogalma sem volt, miért ment bele ebbe az egészbe. Biztos nem normális. Elment a maradék józan esze is. Még azt sem tudta, magában hogyan nevezze a lányt. Y-nak nem akarta hívni, az hülyén is hangzik, és nem is fűződnek hozzá kellemes emlékek. A Yutta név meg egyszerűen nem akart a nyelvére jönni, mert még most sem hitte el a hallottakat.

- Tudom, nekem is kínos a szitu - sóhajtotta a lány, és beletúrt a gesztenyebarna hajába, alaposan összekócolva azt, de láthatóan nem törődött vele. - Megértelek. Irgalmatlan baromságnak hangzik, egy rossz viccnek. Az benne a vicces, hogy egyáltalán nem az. De remélem, hogy be tudom bizonyítani neked. Kérdezhetsz bármit, Yuttáról vagy a történetről, olyat, amit csak te tudhatsz. Tégy próbára. Ha meg azon agyalsz, hogy miként szólíts meg, akkor javaslom a Juditot vagy a Jutkát. A Jucit, Jucust, meg a hasonlókat utálom.

Iván töprengve, és némiképp tanácstalanul nézte. Számtalanszor elképzelte már, hogy mit mondana Y-nak, ha találkoznának, hogyan kérné rajta számon, amiket tett. De nem erre számított. Bármennyire is haragudott rá és utálni akarta, a vele szemben ülő lányt nem tudta utálni. A fene se érti ezt!

- Kérlek szépen, mondj valamit! - unszolta a lány. - Mit tegyek, hogy meghallgass? Nem akarlak átverni, se bántani. Bocsánatot kérek a viselkedésemért. Eléggé belegázoltál a lelkembe, ami rosszul esett, és nagyon rosszul reagáltam rá, de ez nekem is fájt, ez egy érzékeny pont a számomra. Kérdezz bármit, hogy bebizonyíthassam, igazat mondok, és kibékülhessünk. Tényleg szégyellem magam, és szeretném megoldani ezt a helyzetet, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Iván - maga sem tudta, hogy miért - szót fogadott neki, és kérdezgetni kezdte a lányt. Csupa olyasmiről, amikre csak ő maga, a történet kitalálója és szerzője tudhatta a választ.

***

- Kész, passzolom - dőlt hátra a székén Iván. Már túl volt két jegeskávén és egy újabb sütin. - Te egy gondolatolvasó pszichopata lehetsz, vagy fogalmam sincs, hogy micsoda.

- Azt teljesen kizártnak tartod, hogy mégis az volnék, akinek mondom magam? - kérdezte Judit (jobb híján, akarata ellenére Iván elkezdte őt így hívni magában).

- Mit tudom én! - rántotta meg a vállát Iván. - Már azt sem tudom, hogy én magam fiú vagyok-e vagy lány.

- Azt segíthetek eldönteni - mosolyodott el a lány.

Ez volt a legidegesítőbb szokása. Amikor a félig leeresztett pillái mögül, egy féloldalas, nemtörődöm, már-már gúnyos mosolyt eresztett meg, azután felpattant a szemhéja, és azok a csokibarna szemek úgy vizslatták Iván arcát, mint két, mindenen átlátó lézernyaláb. Borzasztóan idegesítő volt, és nyugtalanító is. Meg valamiért ellenállhatatlan.

- Mindenre van válaszod - csóválta meg a fejét Iván, figyelmen kívül hagyva az iménti megjegyzést. - Fel nem foghatom, hogy hogyan. Azt mondd meg: ha valóban az lennél, akinek mondod magad, egy regény kitalált karaktere, akkor hogyan kerültél ide, hús-vér emberként?

- Beleírtam magam a valóság szövetébe - felelte vérlázító nyugalommal „Judit". Majd Iván értetlen arckifejezését látva folytatta. - Mint amikor te egy történetet írsz. Életet lehelsz a fantáziavilágodba és a karaktereidbe. Bizonyos értelemben életre kelted őket, legalábbis abban a képzelt világban. Valami ilyesmit csinálok én is. Csak mindkét világban képes vagyok rá.

- Ez lehetetlen!

- Akkor mivel magyarázol engem?

- Csalás?

- Kézenfekvő volna, ugye? Honnan tudok ennyi mindent a sztoridról és a szereplőidről? Kétlem, hogy ezeket bárkinek is elmesélted volna.

- Intuíció?

- Van benne valami - bólintott a lány. - De önmagában nem lenne elég hozzá.

- Ha én találtalak volna ki, akkor mid lennék neked? - fészkelődött Iván. - A teremtőd? Az Istened? A szülőd?

- Jaj, ne nevettess, kérlek! - nevetett fel prüszkölve a lány. - Mindenható azért nem vagy. És az apám se. Talán a te gondolataid keltettek életre, de sokkal több vagyok annál, mint a fantáziád szüleménye. Önálló akaratom és gondolataim vannak, képes vagyok olyasmit is cselekedni, amit te nem akarsz.

- Vettem észre!

- Már bocsánatot kértem - húzta el a száját Judit. - És még fogok is, nyugi. Bár az is jólesne, ha te is megtennéd. Eddig végig rólad volt szó, hogy téged milyen sérelem ért, te mit álltál ki. És én? Nem ártottam neked, erre megtettél bűnbaknak. Arra ki jogosított fel? Ismersz egyáltalán engem? Azt fogod mondani, hogy igen, hiszen te találtál ki. De egészen biztos vagy benne? Mit tudsz valójában rólam?

- Mindent.

- Tényleg? Akkor mondd meg például, hogy van-e Yuttának, mondjuk, tetkója!

- Nincs.

- Nem nyert - mosolyodott el féloldalasan a lány. - És ezt te magad is tudhatnád, mert a negyedik fejezetben van egy jelenet, ahol Noémi és Yutta beszélgetnek, és Yutta elejt egy megjegyzést. Egy lányról mesél, aki a gyerekkori barátnője emlékére varratott magára egy tetoválást. Egy kis játékmackót, a kulcscsontjára.

Azzal kigombolta a farmeringje két felső gombját, és egy picit félrehúzva az anyagot, megmutatta a tetoválását. Egy játékmackót.

- Ez semmit sem bizonyít - ellenkezett Iván.

- Akkor játsszunk tovább kérdezz-feleleket? Úgysem fogsz hazugságon érni. Mert igazat mondok. Nem tudom, miként történt, ami történt. Ám itt vagyok. És ott is. Létezem, ráadásul át tudok járni a két világ között. Szerinted nekem könnyű ezt megemésztenem?

- Miért, nem az?

- Neked az lenne? - kérdezett vissza a lány. - Mikor azt sem tudod, ki vagy te, miért vagy, mihez kezdj a létezéseddel. Ha csak egy regényhős lennék, aki a képzeletedben él, akkor persze igen. De én élek. Viszont kinek igyekezzek megfelelni? Az „alkotómnak"? Az olvasóinak? Önmagamnak? Mi vagyok én? Mi lesz velem? Mi várhat rám? Nagyon megbántottál, amikor elkezdtél „kicsinálni" engem, pedig én sohasem bánnék úgy a barátaimmal, ahogyan te megírtad. Nagyon haragudtam rád. Elvetted tőlem az igazi énemet. Betelt a pohár, és elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Azután ez lett belőle. Szinte már háború. Nem ezt akartam. Már azon is gondolkodtam, hogy önkényesen kiírom magam a történetből.

- Miért nem tetted, ha képes vagy rá, és ennyire rosszul érezted magad?

- Mert féltem - mondta szégyenlősen Judit. - Ha megteszem, mi történik velem? Eltűnök? Meghalok? Hidd el, nem akarok meghalni. Mindenki ragaszkodik az életéhez. Ezt csak megérted! Azután véletlenül rájöttem, hogy képes vagyok hatni a valódi világra is. Pontosabban a te világodra, mert számomra mindkettő valódi. Beleírtam hát magam ebbe a világba.

- Azt akarod nekem bemesélni, hogy ami itt zajlik, azt te előre megírtad?!

- Dehogy! Csak az átjárót hoztam létre, majd átjöttem, hogy beszélhessek veled. Mert nem akarok tovább ellenségeskedni. Ha hiszed, ha nem, annak előtte kedveltelek. Tetszettek az ötleteid, a játékosságod, a stílusod, ahogyan írsz. A technikád ma is tetszik. Bárcsak... Mindegy. Békülni jöttem, mert nem az a begőzölt fúria vagyok, akivé miattad lettem. Béküljünk ki, Iván! Kérlek!

- És ha kibékülnénk, utána hogyan tovább?

- Nem veszem el a sztoridat, sosem tennék ilyet - nézett a szemébe a lány. - Az szemétség lenne. Nem akarok a társszerződ sem lenni, mert ez a te álomvilágod. Azt szeretném, ha felelősségteljesen bánnál vele, ha az igazat írnád meg. Az igazság is elmesélhető izgalmasan.

- Akkor mit akarsz? - tette fel a nagy kérdést Iván.

- Nem tudom - mondta bizonytalanul Judit. - Élni szeretnék. Megtalálni a helyem a két világ határán. Ha sikerülne megoldást találnom, szívesen kiírom magam a történetedből. Csak legyen valahol nekem is helyem, ha már valamiképpen a világra jöttem. Talán nem olyan nagy kérés.

- Tőlem mit vársz?

- Segítenél nekem? - vált kérlelővé Judit hangja. - Én is segítettem neked az olvasottságod növelésében. Tudom, hogy ez más. De egyedül nagyon nehéz lenne. Nem igazán tudom, hogy mit tegyek.

- Ahhoz előbb nem ártana jobban megismernünk egymást - sóhajtotta Iván, ami már majdnem felért egy beleegyezéssel.

***

Nem volt jó ötlet a részéről. Vagy talán nagyon is az volt. Maga sem tudta eldönteni. Mert a kötetlen beszélgetésüknek következményei lettek. Kiderült, hogy Yutta, vagyis Judit nagyon is kellemes beszélgetőtárs, és kifejezetten szórakoztató. „Ha igaz ez a sok őrültség, amit itt összehordott, akkor valóban önálló egyénisége van, mert ilyenre soha nem bírtam volna megírni őt" - gondolta Iván.

Kezdett hajlani rá, hogy elfogadja a lány hajmeresztő magyarázatát. Ha majd alszik rá egyet, holnap reggelre újból esztelen hülyeségnek fog tűnni az egész. De most, a kávézóban ülve, lassan hinni kezdett benne.

Majdnem zárásig maradtak. Odakint már besötétedett, és a közvilágítás fényei próbáltak megküzdeni az éjszakával.

- Lassan mennünk kellene - jegyezte meg Iván. - Holnap munka.

- Nekem meg az egyetem - bólintott Judit. - Kivéve, ha egyikünk ma éjjel ír egy ennél izgalmasabb fejezetet.

- Ma nem. Fáradt vagyok.

- Azt hiszem, én is.

- Kapcsolatba tudunk lépni valahogyan egymással? - kérdezte Iván.

- A WH-n, a kommentek útján - felelte a lány. - Sajnos nincs még másik privát elérhetőségem. Miért, találkozni akarsz még velem?

- Miért, te nem?

- Az az igazság, hogy nagyon is - villantotta fel a féloldalas mosolyát Judit. - Kellemes meglepetést okoztál. Mégis az első benyomás volt a helyes. Mit szólnál hozzá, ha jövő héten, ugyanott és ugyanakkor találkoznánk? A többit meg majd meglátjuk.

- Részemről rendben. Hazatalálsz?

- Persze. Csak egy pukkanás, és eltűnök innen. Jó, pukkanás nélkül. Nem kell hazakísérned.

- Nem terveztem - vágta rá Iván.

- Ó, milyen kár! - ironizált a lány. - Légy erős, én sem kísérlek el téged. Még várnod kell, hogy bemutassalak a motoros bandámnak. Na, jó éjszakát! Köszönöm a meghívást. Legközelebb én hívlak meg téged, ha rájövök, hogyan tudok pénzt áthozni ide. Akkor a jövő héten. Adieu, mon ami. Addig is légy jó. Vagy rossz. Vagy valamilyen.

Azzal köddé vált Iván csodálkozó szemei előtt. Pukkanás nélkül.

***

Másnap reggel Iván zúgó fejjel ébredt, mintha zülléssel töltötte volna a múlt éjszakát. Nem igazán akarta elhinni, hogy mindez megtörtént. Bár ilyesmit csak legvadabb álmaiban álmodhatott volna. Igen hagymázas álmok lennének. A fejében ott kergették egymást a hallani vélt mondatok. Talán csak képzelte őket. Pedig annyira valóságosnak tűnt minden pillanat.

A számítógépén ott pihent a következő fejezet, már majdnem készen. Előző este elfelejtette feltölteni. Most gondolkodóba esett. Talán mégsem kellene így. Átírhatná előbb. Megtehetné ezt az apró gesztust. Még akár egy valójában nem létező árnyéklány kedvéért is. Tanácstalan volt. Végül összekészülődött, és munkába indult. Nem töltött fel semmit.

Napközben nem hagyta nyugodni a dolog. Ezen pörgött az agya ebéd közben, meg a kávészünet alatt is. Laci mondandójára még fél füllel sem figyelt, csak bólogatott. Csoda, hogy a munkájára koncentrálni tudott. Nem mehet így tovább, mert előbb-utóbb hibát fog elkövetni. Le kell zárnia az ügyet, egyszer s mindenkorra.

Este fogta a már kész fejezetet, és átírta a kényes részeket, amolyan békeajánlatként. Azután feltöltötte. Majd várt. Bő fél órával később egy új komment jelent meg:

„Köszönöm! Y".

Iván nézte-nézte egy ideig. Valahogy jó érzés volt. Jót tenni is. Talán tényleg kibékülhetnek még. Az a furcsa, hogy akár tényleg barátok, vagy szerzőtársak is lehetnének Y-nal, ha ez sikerülne, ha feledésbe merülhetne a korábbi viszályuk, és ha a lány valóban létezne. Milyen kár, hogy csak a képzelete szüleménye! Mire észbe kapott volna, már gépelni is kezdett.

„Megbeszélés most pénteken, a szokott időben és helyen? Ha ráérsz és volna kedved..." - írta.

„Ott leszek" - jött szinte azonnal Y válasza.

Iván eltöprengett, hogy most tulajdonképpen mi a fenét is csinál. Ennek az egésznek nem volt így semmi értelme. De a kocka már el van vetve. És különben is, mi rossz történhetne?

Fogalma sem volt, hogy milyen lavinát indít el ezzel.

***

- Szia, Y!

- Szia, Tooareg!

- Elég ostobán hangzik, ha a művésznevünkön hívjuk egymást.

- Nekem semmi kifogásom az Iván ellen, ha te meg tudsz békélni a Judittal.

- Ám legyen!

Iván szemügyre vette a lányt, aki megint a fekete bőrnadrágját viselte, meg egy „I'm Zombie" feliratú fekete pólót.

- Mi van? - kérdezte Judit. - Alkalomhoz illően öltöztem. Mire számítottál, hogy majd cuki babarózsaszínben jövök? Ami meg a nadrágot illeti, a múltkor feltűnt, hogy megbámultad benne a hátsómat. És köztudottan egy manipulatív kis cafka vagyok, ahogy Kinga mondja rólam a tizenharmadik fejezetben.

- Bocs! Nem gondoltam komolyan.

- Nincs ezzel semmi baj. Van bennem egy kicsi abból is - mosolygott féloldalasan a lány. - Hová menjünk? Kávézni vagy a Margitszigetre?

- Halaszthatatlan andaloghatnékod támadt?

- Miért ne, ha jó a társaság, Iván? Ott is van kávé és fagylalt. Meg sok-sok zöld, és tágasabb tér a társalgásra. Legközelebb - ha lesz legközelebb - akár egy pokrócot is hozhatok, hogy kiülhessünk.

- Szerinted lesz legközelebb?

- Ha nincs ellenedre, vagy a barátnőd nem ellenzi.

- Éppen nincs barátnőm, aki ellenezhetné.

- Nem mondod! Nem tudják a kolléganőid, miről maradnak le.

- Miért, te talán tudod?

- Hát, én rendelkezem azzal a helyzeti előnnyel, hogy egy kicsit belelátok a fejedbe - mosolygott hamiskásan Judit. - Azt hiszem, elég jól ismerlek. Nem a mindennapi életedet, hanem a személyiségedet és a gondolkodásmódodat. Szóval, igen. Tudom.

- Inkább menjünk, mielőtt még bizarrabb vizekre evezünk - húzta el a száját Iván. - Legyen akkor a sziget.

Borzasztó morbidnak érezte a helyzetet, ahogy ott mászkál a szigeten, az emberek között, kettesben a netes regénye egyik kitalált mellékszereplőjével, és fagylaltot esznek. Ennél már csak az volt morbidabb, hogy mennyire jól érzi így magát. Valami nagy baj lehet a világgal, ha ez megtörténhet. És talán vele is valami baj van, hogy ezt ennyire élvezi.