Az ablakon besütött a nap, a sötétítőfüggönyök beszegett szélei között. Iván mocorogni kezdett. Lassan ébredezett. Álomvilág, ahol eddig járt, csak nehezen engedte el, marasztalta volna még. Ő is szívesen maradt volna. Ám az ébredés biokémiai folyamata már beindult, és az emberi természet hívó szava erősebbnek bizonyult az álmok ölelő karjainál. Pislogott, azután kidörzsölte szemeiből az álom maradékát. Olyan érzés volt, mint a másnaposság. Pedig egy kortyot sem ivott előző... Mikor is? Este vagy reggel?

Nem emlékezett rá, mikor szenderedett el. Halvány emlékfoszlányok. Jutka egy bögre teával kínálja, majd az ölében ül, hozzásimul, ott van, ahova tartozik. Megérinti az arcát. És csodák jönnek. Iván hirtelen nem is tudta, mi álom és mi valóság. Kábán körülpillantott, a gyerekeit kereste, a kis Georginát és Zalánt. Hol lehetnek? Talán az anyjukkal?

Percekbe telt, mire rájött, hogy nem is léteznek. Még. Szomorú volt. Annyira szerette őket, olyan csodálatosak voltak, kézzelfoghatók. Egy-egy rész belőle és Jutkából, mindennek az esszenciája. Ez az álom volt a legszebb mind közül. De csak álom. Bárcsak valóság lenne!

Muszáj volt feltápászkodnia. A kis tévéfotel kényelmes volt ugyan, de nem alvásra tervezték. Elnyomta a hátát és a derekát, és ezek most fájdalmasan emlékeztették rá, hogy már nem gyerek. Óvatosan megmozgatta a tagjait, hogy ne fájjanak annyira. Összehajtotta a plédet. Szerette a rendet (bár nem mindig sikerült megtartania), és Jutka is mindig rendet tart. Hol lehet?

Kibotorkált a fürdőszobába. Kicsiny helyiség. Egy apró sarokkád, egy vécé és egy kézmosó, meg a mosógép. Meglátta magát a tükörben. „Szarul nézek ki" - állapította meg. Pedig csak másnapos volt. Józanul. Megrészegítő álmok után.

Valami mintha nem stimmelt volna. Valami nem volt a helyén. Fogalma sem volt, hogy mi, és miért tört rá ez az érzés. Visszatámolygott a szobába, bekukkantott a kis konyhába. Hol van Jutka? Leszaladt volna valamiért, és nem akarta felébreszteni őt? Nem vallana rá, sosem hagyta, hogy a fotelben vagy a kanapén aludjon el. Mindig felkeltette, megágyazott gyorsan, hogy Iván kényelmesen hajthassa álomra a fejét. Mi történhetett vajon? Mikor is? Mennyi ideig aludhatott? Az időérzéke cserbenhagyta.

Hiába keresi, Jutka nincs otthon. De jó lenne, ha hazaérne már! Magához ölelné, a fülébe súgná, hogy szereti, bocsánatot kérne az elmúlt napok durcás hallgatásáért.

Megállt, megdermedt. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Az ágy bevetve. Nem látta sehol Jutka otthoni ruháit. A táskája és a laptopja sincs az asztalon. Visszalépett a fürdőszobába. A pipereholmik csinos kis kupaca eltűnt a tükör elől. A szíve őrülten kezdett verni. Feltépte a ruhásszekrény ajtaját. Jutka ruhái eltűntek. Mind egy szálig. Körbejárt a lakásban. Sehol semmi, egyetlen árva tárgy sincs, ami arra emlékeztetne, hogy él itt egy csodálatos, csupaszív, imádnivaló lány.

Ivánra rátört a fejfájás, az émelyítő rosszullét. Valami történt. Valami szörnyű, amit sohasem akart. Mit csináljon, hol keresse most? Hol lehet?

- Hol vagy, Jutka? Hova mehettél? Gyere haza, kérlek!

Csak a csend felelt.

***

- Nem mondott neked se semmit?!

- Nyugi, Iván! Halkabban, mert beszakad a dobhártyám! - Imola hangja tompán hallatszott a telefonból.

- De eltűnt! Érted? Mindene. A ruhái, a cuccai, a táskája...

- Az itt van nálam.

- Hogyhogy?

- Tegnap este... - sóhajtotta a lány. - Hazafelé mentem, és... megtámadtak. Az utcán. Jutka mentett meg. Nem tudom, hogy került oda, talán hozzám jött. De aztán elment, vissza se nézett. A táskáját elejtette.

- Megsérültetek?

- Csak a lelkem.

- És ő?

- Aligha - fakadt ki keserűen Imola. - Amíg élek nem felejtem el. Azt mondta, igazat mondtál nekem. Ő egy életre kelt regényhős. És mindenható. Kezdem elhinni. Azok után, amit láttam.

- Mi történt?

- Képtelen vagyok elmondani, Iván! A szüleimet sem akartam felizgatni, ezért egy kicsit füllentettem nekik. Nem tudom, mit gondoljak. Képtelenség az egész. De a saját szememmel láttam! Azóta ezen agyalok. Kezd összeállni valami agyrém. Ami lehetetlen. Mégis ez lehet az igazság. Úristen, mibe keveredtem?!

- Szerinted hova mehetett?

- Mit akarsz tőle, Iván?

- Visszakapni. Szeretem.

- Nem lesz könnyű - szakadt ki egy újabb sóhaj Imolából. - Azt mondta, hogy ő mindenható, itt és odaát is, mindkét világban. Bárkivel bármit megtehetne. Ezért megy el. Örökre.

- Azt nem hagyom! Nincs valami ötleted, hol lehet?

- Hívd fel a munkahelyét! Hátha beszélt valakivel, hátha szállást keresett. Közös ismerőseitek nem nagyon vannak itt. Hívd fel Noémit is! Hátha visszament. Azután egyeztessünk, mi hárman. Illetve négyen. Be kell vonnunk Kristófot is. Kelleni fog a segítsége.

- Mondd, hogy megtaláljuk! - Iván hangjából tökéletes kétségbeesés csendült ki.

- Bár azt mondhatnám! De szerinted mi mindenre lehet képes valaki, aki bármit megtehet? Láttam, hogy mit csinált! Félelmetes volt. Mi van, ha nem akarja, hogy...?

- Azt nem tudom elfogadni! Meg kell találnom őt!

- Jó, Iván. Próbáljuk meg megkeresni. Együtt. Én is szeretem őt, és talán az életemet köszönhetem neki.

***

- A te hibád! - vágta oda zokogva Noémi.

- Minden kapcsolatban vannak veszekedések - csitítgatta Kristóf. - Iván ugyanúgy hibás, mint Yutta, de ezt ketten hozták össze.

- Tudtam, hogy nem lenne szabad! Éreztem, mondtam is neki!

- És örültél, amikor láttad, hogy boldogok együtt.

- Bocsássatok meg! - hajtotta le a fejét szégyenkezve Iván.

- Oké, oké, oké! Hagyjuk későbbre egymás sértegetését és számonkérését! - szólt közbe Imola határozottan. - Összegezzük gyorsan, hogy a legfontosabbakkal mind képben legyünk. Jutka eltűnt. Magától ment el, és gőzünk sincs, hogy hova. Mi négyen két, párhuzamos világban élünk, bármily felfoghatatlan is. Amik között egyedül Jutka találta meg az átjárást, vagy ő maga teremtette. Elképzelhetetlen erővel bír. Mégsem használja, csak ha elkerülhetetlen. És önmagáért szinte soha. Komoly erkölcsi elvei vannak. Nem találta a helyét a régi életében, csalódott az újban, totálisan elkeseredett és lelkibeteg, de nem kér és nem fogad el segítséget, és tisztában van a saját képességével, ezért ment el, hogy ne ártson többé senkinek. Kihagytam valamit?

Imola kérdőn nézett körül, de senki nem szólalt meg.

- Oké, a hallgatást beleegyezésnek veszem - folytatta. - Ezzel a gondolatmenettel egy baj van. Jutka soha nem ártott senkinek. Laci és én nem miatta mentünk szét. A fickót, aki megtámadott, elengedte, miután ráijesztett. Mindnyájan sokat köszönhetünk neki. Csak nem tudjuk megtenni, mert nem találjuk. Keressük ideát. Ti segítetek keresni odaát. Össze kell dolgoznunk, mert sajnos nélküle nem tudunk átmenni egymáshoz. Erre egyedül ő képes. Te ismered a legrégebben, Noémi. Kárt tudna tenni magában?

- Nem tudom - szipogott a lány. - Yutta nem. De Jutkát már nem ismerem.

- Mit súg a szíved?

- Ha... ha tényleg ilyen erővel bír, képes lehet feláldozni önmagát, ha úgy érzi, hogy jobb a világnak nélküle.

- A szentségit! - motyogta Iván.

- Még nem tartunk ott, ne temessétek! - vágott közbe Imola. - Próbáljunk a nyomára bukkanni. Jutka nem hülye, csak végtelenül elkeseredett. De szeret minket, szereti Ivánt. Fizikailag szerintem nem ártana magának. Bár az ő képességeivel minden viszonylagos. Nézzünk szét, ki-ki a maga világában. Beszélek Andrissal, ő segít beszélnem Csabával, a pszichológusukkal. Nem mondok nekik semmi olyat. Ez a négyünk titka. Noémi és Kristóf, ti nézzetek körül odaát! Hátha hazament, egy ismerős helyre. Azt mondjátok, nincsenek élő rokonai. De talán vágyott a nagyszülei házára, ahol felnőtt. Lehet, hogy oda menekült. Tegyünk meg mindent, és tartsuk a kapcsolatot ezen a csatornán. Bárki megtud valamit, üzenjen. És ne adjátok fel! Ő is hitt bennünk, és segített nekünk mindig.

Imola bontotta a kapcsolatot. Utána komoran nézett Ivánra.

- Rendesen elcsesztük ezt mind! - jegyezte meg epésen. - Mikor akarod elmondani az igazat Noémiéknek?

- Muszáj? - feszengett Iván.

- Nem - vont vállat a lány. - Csak úgy volna tisztességesebb. Bár nem tudom, mit kezdenének vele. Én se értem, pedig nem is vagyok érintett közvetlenül. De szeretem a regényeket. Sosem hittem volna, hogy egyszer belekeveredem az egyikbe. Bízzunk a szerencsénkben, hogy úgy viselkedik, ahogyan mi, hétköznapi emberek tennénk.

- És ha mégsem?

Imola Iván megviselt, szenvedő arcába nézett. Egy pillanatra megsimogatta, mintha csak Lexivel tenné.

- Akkor marad a B-terv.

- Mi az?

- Még fogalmam sincs. De azt hiszem, akkor a kulcs már kizárólag a te kezedben lesz.

***

Egyelőre nem bukkantak nyomra. Egyik világban sem. Odaát Kristóf nem kérdezősködött. Csak megtett mindent, amit kellett. Közben tartotta a lelket Noémiben is.

Andris szó nélkül összehozta Imolát Csabával. Csaba is csak egy picit faggatózott, aztán felállított egy személyiségprofilt Jutkáról. Nem voltak boldogok tőle. Ez a lány már eddig is egy árnyék volt. Akit senki sem ismert igazán. Bármit is gondoltak idáig.

Iván makacsul azt hajtogatta, hogy minden rendbe jön. Napok óta alig evett, nem borotválkozott, a munkahelyén beteget jelentett. Már semmi nem számított. Semmi más.

Bejártak minden ismert helyet. Beszélt Jutka főnökével a jótékonysági szervezetnél. A nő őszintén sajnálta a történteket. Ott is szerették a lányt, a csendes munkájáért, az emberségéért. Tapasztalt-e valami furcsát? Nem, nem igazán. Mostanában sikeresebben és simábban mentek a dolgok, több támogatójuk és önkéntesük lett, de Jutka semmi különöset nem csinált, úgy viselkedett, mint máskor.

„Naná!" - gondolta keserűen Iván. Csak éppen átírta a valóságot. Ebben most már egészen biztos volt. Annyi furcsa dolog történt mostanában. A karácsonyi események. Annáék csodálatos gyógyulása. Imola megmenekülése. És ki tudja, mi minden még. Látszólag összefüggéstelen események. Egyetlen közös pontjuk lehet talán: egy lány, akinek a képzelőereje és a tehetsége határtalan. Aki tényleg mindenhatóvá vált, vagy átkozottul közel állhat hozzá. Mennyi esélyük lehet vele szemben, ha ő másképpen akarja?

Iván kétségbeesetten küzdött az elkeseredéssel. „Megérdemeljük-e őt egyáltalán?" - tette fel a kínzó kérdést. Nem voltak válaszok. Csaba azt mondta Imolának, hogy Jutka csoportjában a többiek nagyon szépen fejlődésnek indultak. Mindenki leküzdötte valamelyest a fóbiáit. Persze, hiszen kaptak hozzá segítséget! Nem is akárkitől!

Ivánban fogyott a remény. Nem találták sehol Jutkát. Nyoma sincs. Illetve csak a nyomok maradtak, amiket maga után hagyott. Meg egy üres ágy, egy üres asztal, egy üres lakás, és egy kiüresedett élet. Vajon megtelik-e újra élettel? Vajon életben van még?

***

- Nincsenek jó híreim - jelentette Kristóf. - Elmentem a szülővárosába, megkerestem a nagyszülei házát. Semmi. Kamu az egész. Nem is hallott ott senki Szabóékról, vagy egy nagyszülők által felnevelt kislányról. Minden, amit a múltjáról mesélt, amit az egyetemi jelentkezésekor megadott, mind hazugság volt. Olyan, mintha...

- Nem lenne múltja - fejezte be a mondatot Iván. - Nincs is. Csak kitalálta az egészet.

- De miért?

- Azért, mert... mert...

- Azért, mert beleragadt két valóság közös metszetébe - szólt közbe Imola, sokatmondó pillantást vetve Ivánra. - Nem tudom, hogyan lehetséges ez. Ő maga sem tudja szerintem, hogy mi történt vele. Az elejtett mondatain gondolkodom napok óta. Valami olyasmit sikerült összeraknom, hogy nem igazán tudja, ki ő, és ami hiányzott az életéből, azt a képzelőerejével pótolta ki. Hazudott, ha úgy tetszik, de inkább azt mondanám, hogy kreált magának egy életmesét.

- Miért nem mondta el soha? - kérdezte Kristóf.

- Mert szégyelli - suttogta Noémi. - A mi tökéletes kis világunkban ő kirekesztettnek érzi magát. Rajtunk kívül senkivel sem sikerült igazán szoros kapcsolatot kialakítania. Soha senki nem akart járni vele. Nevettek a viccein, és arra jó volt, hogy segítsen tanulni mindenkinek, de csak kihasználták. És ő tudta ezt, és mégis hagyta.

Megült közöttük a csend. Kifogyóban voltak az ötletekből.

- Átnéztem a profilját, amit Csaba csinált róla - köszörülte meg a torkát Imola.

- És? Van valami használható? - kapta fel a fejét Iván.

- Kevéske. A srác jó pszichológus. Egészen jól kiismerte őt ilyen rövid idő alatt. Főleg azt, amit Jutka mutatni akart magából. Meg amit a csoporttársaiért csinált. A háttérből, ahogyan értünk is. Szerinte nem akar a terhére lenni senkinek, és lélekben feladta.

- Akkor hogyan tovább? - tette fel a kérdést Kristóf.

- Eszembe jutott valami - biccentett Imola. - De még végig kell gondolnom. És tisztáznom kell hozzá egy-két apró részletet. Kérek egy kis időt tőletek. Holnapig. Oké?

***

- Köszönöm, hogy kisegítettél - dörmögte Iván, miután bontották a netkapcsolatot.

- Nem hiszem, hogy most még ezt is meg tudnák emészteni - rántotta meg a vállát Imola.

- Mit kell még tisztáznod holnapig?

- Nem mit, hanem kivel.

- Kivel?

- Veled, Iván.

- Ezt nem értem.

- Valljuk be, befürödtünk - nézett a szemébe eltökélten Imola. - A hagyományos módszerekkel nem megyünk semmire. Vele szemben nem. Jöhet a B-terv. És ehhez te kellesz. Ha hajlandó vagy megtenni, amit kell.

- Mit kellene tennem?

- A legostobább, legvalószerűtlenebb dolgot. Írni.

- Mit? - Iván úgy nézte a lányt, mint aki megbolondult.

- Gondolkodtam. Ez az egész egy regény következménye. Te pedig író vagy. Ki más hozhatná rendbe, mint egy író?

- Én nem tudom átírni a valóságot!

- Nem is azt kell. Jutka már biztosan nincs itt.

- De Kristófék szerint haza se ment.

- Én is így gondolom - töprengett Imola. - Attól félek, hogy azt csinálta, amivel a támadómat fenyegette meg. Kiírta magát a történetből.

- Az nem lehet!

- Ez az egyetlen logikus magyarázat. És csak te tudod visszahozni.

- Hogyan?

- A regényeknek is vannak törvényszerűségei. Jutka karakterét te találtad ki, az Összefonódásokban. Ez valamelyest a regényhez köti őt. Talán túllépett a regényhős mivoltán. Talán tényleg majdnem mindenható. De ezt a kötést nem vágta el. Ebbe kellene kapaszkodnunk.

- Mit csináljak? - kapaszkodott a reménybe Iván.

- Ha a valóságba nem tudod, írd bele őt újra a regényedbe - mondta tőle szokatlan határozottsággal Imola. - Az ellen semmit sem tehet, ha kiírta is magát, de nem vágta el a köteléket, és nem számolt le végleg Yuttával. Ezt pedig nem tette meg. Talán figyelmetlen volt. Talán ez az egész egy segélykiáltás a részéről. Írd bele újra a regénybe!

- De hogyan tudom hazahozni, ha sikerülne is beleírnom? Nélküle nem tudok átmenni érte. Nem tudunk átjárót nyitni.

- Intézd úgy, hogy ő nyissa ki.

- Hogyan?

- Nem te vagy az író?! - méltatlankodott Imola. - Írd meg úgy, hogy alszik, mint Csipkerózsika! És álmában eszébe jut, milyen boldog is volt itt egykor. Érezzen ellenállhatatlan vágyat, hogy legalább álmában még egyszer átélhesse ezt. S miközben álmodik, akaratlanul is nyissa meg az átjárót. Használd az ő vágyát és képességét! Te pedig átmégy, mint az ő daliás hercege, és megmented. Kristóf segít neked odaát. Hazahozod. Minden jó, ha jó a vége.

- Szerinted sikerülhet?

- Az Összefonódások egy romantikus tündérmese, Iván. A te tündérmeséd, melynek írójaként a regény világán belül „mindenható" vagy. Ez a nagy lehetőségünk! És a tündérmeséknek boldog befejezés dukál.