A tengerparton voltak. A homokra terített plédeken feküdtek, lágy hullámok nyaldosták a talpukat, felettük játékos szellő legyezgette a pálmafák leveleit. Mellettük egy kis kosárka állt, benne egzotikus gyümölcsökkel, és két pohár koktéllal. Jutka behunyt szemmel élvezte a napsugarak simogatását az arcán. Iván nem tudta róla levenni a szemét, olyan szép volt, ahogy ott feküdt mellette, fürdőruhában. Nagyot nyelt, mert a látvány az összes érzékét felkorbácsolta.

- Szeretkeztél már a tengerparton? - kérdezte lusta mosollyal az ajkán a lány.

- Még soha - felelte rekedten Iván. - És te?

- Ki sem mozdultam Magyarországról eddig - kuncogott Jutka. - De egyszer mindent el kell kezdeni. És mindennél jobban szeretném veled kipróbálni. Gyere, Iván! Csak a homokkal vigyázzunk...

***

Gyümölccsel etették egymást a kis karibi kunyhó teraszán. Nem tudtak most komolyak maradni, folyton elnevették magukat. Valami mindig olyan vicces volt, hogy nem bírták megállni nevetés nélkül. Később kézenfogva sétáltak a parton, a homok csiklandozta a talpukat. A végtelen tenger festői kékje tárult a tekintetük elé, ameddig csak a szem ellát. Egy kis lakatlan szigeten lehettek, vagy egy csendes üdülőparadicsomban. Iván nem firtatta, hogyan kerültek ide. Élvezték a páros magányt, hogy csak egymással foglalkozhattak, mintha rajtuk kívül nem is létezne senki és semmi a világon. A fákon színpompás madarak éneke kísérte a tenger halk morajlását. Olyan volt, akár a Paradicsomban.

Béke volt köztük és szerelem, semmi más.

***

A vacsorát egy elegáns óceánjáró fedélzetén fogyasztották el. Iván szmokingot viselt, Jutka pedig egy tengerkék kisestélyit. Megkóstolták a tenger gyümölcseit, a séf ajánlatát, egy finom desszertet, meg egy-két pohár gyöngyöző pezsgőt. Azután táncoltak. Iván magához ölelte Jutkát, és élvezte, ahogy a testük egymáshoz simul a zene ritmusára.

- Olyan rég táncoltunk már! - sóhajtotta.

- Most bepótoljuk - mosolygott rá a lány, és a terem fényei is táncot jártak a tekintetében. Úgy nézett Ivánra, hogy a fiú szíve majd kiugrott tőle a helyéről.

Korábban már eljátszották a maguk Titanic-jelenetét, és most úgy érezték magukat, mintha Kate és Leonardo lennének.

- Jól állna önnek egy gyémántos nyakék, hölgyem! - mondta elbűvölten Iván.

- Nem szeretem a fényűzést, uram - jött a mosolygós válasz. - Felmegyünk a fedélzetre, megnézni a csillagokat?

- Menjünk - bólintott a fiú, és kis idő múlva már áhítattal bámulták az éjszakai égbolt csillagképeit a fejük felett.

***

- Hol vagyunk? - kérdezte behunyt szemmel Iván.

- A szépség és a szerelem városában.

- Velence?

- Párizs - kuncogott Jutka. - A Trocadéro és az Eiffel torony. Mindig szerettem volna megnézni.

- Felmenjünk?

- Dehogy! Tudod, hogy tériszonyom van.

- Akkor mit szeretnél?

- Kószálni itt. Megnézni pár nevezetességet. Meginni együtt egy jó kávét egy barátságos kis helyen. Sétálni a folyóparton, megállni az egyik hídon.

- És utána?

- Megnézzük Velencét is?

- Éjszakai gondolázás?

- Az olyan elcsépelt! - grimaszolt Jutka. - Inkább nézzük meg a várost. De előtte még vár ránk a Louvre. Nyugi, nem akarok bemenni, csak kívülről szeretném látni.

***

Párizs, Velence, Róma, Berlin, London, Prága, Tirol. Egymás után bejárták mindet. A nyárból a télbe, és vissza. Síeltek (pontosabban Iván síelt, Jutka bénázott, de élvezték minden egyes percét).

Megvacsoráztak, majd nyugovóra tértek egy kis krakkói szállodában.

- Ez a te műved, Jutka - dőlt hanyatt az ágyon Iván, és nem kérdésnek szánta a mondandóját. - Ezt mind te csinálod.

- Én és Y - bólintott a lány.

- Ez egy álom?

- Álomba szőtt valóság.

- Miért?

- Mert teljes szívemből szeretlek, Iván, és szeretném veled bejárni azokat a helyeket, amikről álmodoztam. Együtt átélni ezt a sok csodát.

- Miért így?

- Bocsánatkérés gyanánt - felelte lágy hangon Jutka. - És mert így gyorsabb. Másképp évekbe telne. De én most akarom veled megélni mindezt. Szeretni akarlak mindenhol a világon, és érezni azt, hogy te is szeretsz. Magamba zárni az érzést és téged.

- De ez nem a valóság.

- A valóságot az elméd teszi azzá. Az emlékek eredetét már nem lehet utólag megkülönböztetni. Ezt a sok helyet bejárni egy fél életbe telik, ha egyáltalán van rá pénzünk. De a képzeletünk szárnyán eljuthatunk oda, ahová csak akarunk.

- Ez attól még illúzió, Jutka.

- Igen. De a legvalósághűbb. Ott vagy, érzed, látod, megízleled, érzel engem is, ha hozzám érsz. Átéljük. Nem csupán megálmodjuk. Szimuláció? Igen. De ilyenre még nem képes az emberiség technológiája. Csak én. És te, együtt.

- Akárhogy is legyen, de piszkosul élvezem - mosolyodott el, és nyújtózkodott elégedett macska módjára Iván. - Mit csinálunk most?

- Most alszunk egyet. Reggel pedig vár rád egy új nap, és egy sor új kaland velem.

***

Ott folytatták, ahol abbahagyták. Most már játszottak is. Iván kitalált valamit egy-egy új helyszín kapcsán, Jutka pedig valóra váltotta azt. A Grand Canyon, a Rushmore-hegy, a Niagara, a gízai piramisok, a Nílus, az Uluru-szikla, a Taj Mahal. Olyan helyeken jártak, amelyek bebarangolásához talán egy élet is kevés. Y varázsereje elképesztően működött.

Iván talán bele sem gondolt teljesen abba, hogy mit is jelent mindez valójában, túl a hihetetlen közös kalandokon. Csodálatos élményeket éltek át együtt. Ám ez azt is előrevetítette, amit Iván ott és akkor talán fel sem fogott, hiába tudta, hogy mi is történik velük. Jutka ereje mára túlnőtt a regénye lapjain. De túl kellett nőnie a fantáziáén is, ha mindezeket az álmokat képes ilyen részletgazdagon valóra váltani, mintha valóban megtörténnének, nem csupán a képzeletükben. És ki tudja, talán túlnőtt már a való világon is.

Iván nem gondolt erre, csak élvezte az újra megtalált boldogságot.

***

- Gyere már, Zalán!

- Csak ezt még megépítem, Apa!

- El fogunk késni a nagyiéktól. Vagy téged nem érdekel, hogy járt-e már ott a Jézuska?

- Ha már járt, akkor nem szöknek el az ajándékok. Ha még nem, akkor adjunk neki időt.

- Lesz tojta is?

- Nem, Gina, ez most nem születésnap, hanem karácsony. De lesz egy csomó más süti.

- De én tojtát akajok! - toppantott akaratosan a kislány. - És babát, meg pónit is! Meg...

- Én meg legót! - csatlakozott hozzá Zalán is.

- Én meg egy kis csendet - nyögte Iván.

- Nem könnyű az apukák dolga, igaz? - cukkolta a felesége. - Bekapcsolnád hátul a ruhámat, drágám? Nem érem el.

- Persze.

- Dönöjű vad, mami! - bámulta csillogó szemekkel Gina az édesanyját. - Igaz, Apu?

- Igaz, és a mami mindig szép.

- Ó, aljas hízelgők! - emelte égnek a tekintetét Jutka. - Tudjátok mit? Mindjárt visszaöltözöm mackónadrágba.

- De miért? - kérdezte megütközve Zalán.

- Mert nem akarok én lenni a bálkirálynő.

- Mi az a bájkijájnő? - kotyogott közbe a kislány.

- Aki a legszebb a bálon, mint például Belle a mesében.

- Jé! Mami tiszta Bejj! És apu akkoj a szöjny?

- Nem én mondtam! - tört ki a nevetés Jutkából, azzal megragadta Iván karját, az egyiket a derekára igazította, és keringőzni kezdtek a szobában. - Apátok az én délceg hercegem.

Tánc közben megcsókolta a férjét, aminek következtében elvétették a lépést, és inkább abbahagyták a táncot, hogy egyszerre csak egy dologra koncentráljanak.

- Jaj! - tapsikolt Gina.

- Fúj! - tette hozzá Zalán.

- Hallottam ám! Tíz év múlva megbeszéljük! - fenyegette meg az ujjával az anyja. - Most pedig kapjátok össze magatokat, és indulás!

- De Anyu! Én még...

- Mondtál valamit, kisfiam?

- Jövök - húzta el a száját megadóan a fiúcska.

***

- Ez a tied?

- Nem, Gina. Én fiú vagyok. Látod, hogy ezen rózsaszín masni van.

- Józsaszín? Akkoj az enyém!

- Zseni vagy - bökte oldalba a bátyja, de csak játékból, mert nagyon szerette a húgát.

- Bajbi! Bajbi! - visongatta a kislány, boldogan ölelve magához a babát.

- Ki gondolta volna? - jegyezte meg az anyja. - Tessék, ez a tiéd, Papa! Hacsak a Jézuska nem cserélte össze csomagoláskor, és nem babát rejtett ebbe is. De akkor legfeljebb jó lesz Franciskának.

- Biztos fog neki örülni - mosolygott Károly. - Ülj le egy kicsit, egész este talpon vagy!

- A Mama is.

- Jó, de anyósodnak ez a lételeme, ha vendégül láthat titeket.

- Gyere, Mama, ülj le egy kicsit te is! Nézzük meg az ajándékod.

- Jövök-jövök, csak ezt a sütit még ide teszem - tipegett be Klára is a szobába.

- Tojta! - lelkesült fel Gina egy szempillantás alatt (a tortát mindig észrevette egy mérföldes körzeten belül).

- Ehetsz is belőle, amint mindenki megkapta az ajándékát - szólt rá Iván.

- De én most akajok!

- Egy picit még várnod kell. Jó? - simogatta meg a buksiját Jutka.

- Jó, mami! - sóhajtotta megadóan a kislány, mint aki hatalmas áldozatot hoz éppen a családjáért.

Iván magában mosolygott. Gina akaratos volt, mióta csak megtanult járni és beszélni. Talán már előtte is. Lehetett rá hatni, mert alapvetően jó kislány volt, de ha igazán megmakacsolta magát, csak Jutka tudta arra hajlítani, amerre akarta. Zalán meg a korához képest éles eszű és kíváncsi. Hat éves, és jövő ősztől megy iskolába, de már most szépen olvas, tud számolni, és igazán kreatív a legóival. Talán a nagyapja műszaki génjeit örökölte. Meg az apja kíváncsiságát.

Iván sose felejtette el, hogy a fiuk egyszer véletlenül rájuk nyitott, amikor épp egy elég egyértelmű helyzetben voltak Jutkával. És meg is kérdezte, hogy mit csinálnak éppen. Eléggé ciki volt. De Jutka nem jött zavarba. Pár pillanat alatt meggyőzte a fiukat, hogy csak egy felnőtt játékot játszanak, és rávette, hogy menjen vissza a szobájába, és tíz percen belül a szülei is csatlakoznak majd hozzá. Így is lett. Jutka pedig szokás szerint költött egy mesét a gyereknek, a szokásos féligazságaiból, olyan magyarázatokat adva Zalánnak, melyek a fiú kíváncsi kérdéseit a korához mérten megválaszolták, mégsem volt bennük semmi olyan, ami ne lenne való egy ötéves gyereknek. De attól kezdve inkább kulcsra zárták a szobájuk ajtaját, a biztonság kedvéért.

A házasságuk volt a legtökéletesebb döntésük, gondolta Iván. Annyira passzoltak egymáshoz, amilyen csak a filmekben van. Jutka könnyűszerrel megoldott minden felmerülő problémát. Boldogan éltek, immár kétgyermekes szülőkként. Ivánnak megjelent az első két nyomtatott regénye, a saját - választott - művészneve alatt. Végre kézzelfogható formában is láthatta a művészetét! Győrben éltek, egy két és fél szobás lakásban, alig húszpercnyire a nagyszülőktől. Közel a negyvenhez ez egy tökéletes élet volt.

Iván nézte a családját a karácsonyfa körül. A szülei boldog nagyszülők, és szerencsére jó egészségnek örvendenek. Van két szép és csodálatos gyereke, akikre büszke apaként tekint. És ott van a felesége, aki mindezt lehetővé tette a számára. Az ő csodás Jutkája, aki okos, gyönyörű, izgalmas, örökmozgó, mindent megoldó teremtés. Aki otthont teremtett nekik. Akinek hálával tartozik. Aki úgy néz ki, akár egy mesebeli tündér, ahogyan ott sürög-forog a fenyő előtt, abban a gyönyörű kék ruhában, a kis kék fülbevalóval a fülében (amit tőle kapott a születésnapjára), és melegséggel tölti el a férje szívét, aki most csak nézi őt, és nála boldogabb férfi nincs is tán a világon.

***

Jutka óvatosan elvette a tenyerét Iván arcáról. A fiú békésen aludt tovább. Mosolygott álmában. Szép álmai voltak. Lassan kibontakozott a karjaiból, és felállt. Nézte az alvó Ivánt, aki gondtalannak és maradéktalanul boldognak tűnt ebben a pillanatban. Gyengéden betakargatta egy pléddel. Egyelőre még nem fog felébredni. Hadd álmodjon és álmodozzon még. Eltart egy darabig. Ráér utána szembesülni a valósággal. Hadd élvezze most a jegyesétől kapott ajándékot. Jutka búcsúajándékát.

Körbejárt a lakásban. Megérintett minden tárgyat, amihez valamilyen emlék fűzte. Sok-sok szép emléket őrzött a szívében. Végül csak megkapta az élettől, amire a legjobban vágyott. Nem mindent, és ez is keserédes öröm, de nem cserélné el semmiért a világon. Ebben a rövid időben élt igazán, életében először.

Ketten együtt otthonná tették a kis lakást. Vajon holnaptól üressé lesz? Meddig áll majd üresen? Mennyi idő kell, hogy egy sebzett szív begyógyuljon? Látta körben a saját kis személyes tárgyait. Össze kellene csomagolnia őket, de nincs ereje hozzá. Nem is szükséges.

Jutka intett a kezével, és közben összefacsarodott a szíve. A kis tárgyai sorra egymás után eltűntek. A polcokról, a szekrényből, a fürdőszobából, az ágyról. Nyomuk sem maradt. Nincs poggyásza. Csak az oldaltáskája maradt, benne a laptopjával. Igazából erre sincs szüksége, de nem akart még megválni tőle. Még odaátról hozta őket, a régi otthonából, a régi életéből. Ahhoz sem köti már semmi. Noémi és Kristóf sorsát segített elrendezni, most már Ivánon múlik, hogy jól írja-e meg a történet végét. Többet nem tehet értük. Már csak egyvalakivel szemben van tartozása. Azután... nem tudta, mi lesz.

Visszament a szobába. Iván fölé hajolt. Nézte a számára oly kedves arcot.

- Köszönök neked mindent, Iván! - súgta. - Köszönöm a szerelmedet, az életet, minden együtt töltött, csodálatos percet. Bocsáss meg, hogy nem tudtam felnőni hozzád. Bocsáss meg a szomorú percekért. Bárcsak jóvátehetném! Te vagy a napfény az életemben, maga a Nap.

Gyengéden megcsókolta a fiút. Óvatosan, hogy fel ne ébressze most, mikor a legszebb álmok tengerén hajózik. Legyen könnyű és biztonságos útja! Az álmai egy része valóra fog válni. Nem minden, és lesz, amiért meg kell dolgoznia majd, de az igazán fontosak megvalósulnak egy napon. Iván boldog lehet, ha lesz elég bátorsága hozzá. Megérdemli, hogy az legyen.

- Ég veled, Iván! - mondta búcsúzóul. - Higgy magadban, és élj! Írj! A szívedből. Az soha nem vihet tévútra.

A lakáskulcsát megszokásból felakasztotta a fogasra. Kinyitotta az ajtót. „Nem lesz ez így jó" - vonta össze a szemöldökét. Egy utolsó, hezitáló pillantás után bedobta a táskájába. Semmi nem marad hátra utána. Csak az emlékek. De azokat nincs szíve eltörölni. Az olyan lenne, mintha soha, egyáltalán nem is létezett volna. Nem akart teljesen nyomtalanul eltűnni.

Az ajtó lassan becsukódott mögötte. Lebaktatott a lépcsőkön. A lift két hete már megint nem működött. Mostanáig. A szerelők és a lakók csodálkozni fognak. Nem sietett az utcán sem. A város kitikkadt fái új erőre kaptak a léptei nyomán. Budapest zöldbe borult ezen a nyári kora estén.

***

Imola hazafelé tartott. Este volt már, és talán sietnie kellene, mégsem viszi rá teljesen a lélek. Egy picit gondolkodni akar, kiszellőztetni a fejét, vagy csak hagyni leülepedni a dolgokat. A szülei vigyáztak Lexire, amíg távol volt, és a kislány jó helyen van náluk. Imola pedig élt egy kicsit.

Volt emiatt némi lelkiismeret-furdalása, de az izgalom, az öröm, a remegő várakozás erősebbnek bizonyult. Pedig ez az egész még nem jelent semmit. Csak egy kis kikapcsolódást, kár is ennél többet belelátni. Nem is tudta, hogy egyáltalán miért ment bele. Hiszen anyuka, a gyermeke még csak szeptemberben lesz egy éves... Nem is illendő, amit csinál.

A vágy erősebb volt. Érezni azt, hogy él, hogy nem csupán anya, de nő is. Jutka mondatai kavarogtak a fejében. És Laci mondatai is, aki legutóbb egyértelművé tette, hogy nem fog hazajönni Magyarországra. Az életük része szeretne maradni valamilyen formában, gondoskodni róluk, de nem a mindennapi életük részeként. Elsőre összetört e szavaktól, pedig tudta már előre, számított rá, hogy így lesz. Azután elfogadta. Neheztelt miatta, de talán jobb ez egy működésképtelen és boldogtalan kényszerkapcsolatnál. Bánta, hogy végül így alakult, de Lexit egy pillanatig sem. Ő volt az élő bizonyítéka, hogy igazi volt.

Elfogadta hát Andris meghívását, és elment vele a kiállításra. A fiú Jutka csoporttársa volt a terápián, első kötetes költő, aki jól kijött Lexivel is, amikor először véletlenül összefutottak, és később is, amikor már korántsem véletlenül. Jó volt vele beszélgetni, együtt nevetni. Szó sem volt ennél többről, csak élvezték egymás társaságát.

Imola izgult, mikor a találkozóra készült. A galériába illene azért egy kicsit kiöltöznie. De a régi ruhái még nem jöttek rá. Még nem nyerte vissza a szülés előtti alakját, talán soha nem is fogja teljesen, de ez nem érdekelte. Ő anya, és büszke erre. De valamit azért fel kellene vennie. Jutka ment el vele az üzletbe, ő segített kiválasztani az alkalomhoz illő ruhát.

Nem is tudta, hogy ilyen jó ízlése van. A ruha szép volt, de nem túlhangsúlyozottan elegáns, picit izgalmas szabású, de nem túl merész. Eltakart egy kicsit itt-ott, és mutatott ezt-azt, de nagyon is a jó ízlés határain belül. És így is visszatükrözött valamit Imola régi személyiségéből.

Andris meg tüneményes volt. Megdicsérte benne Imolát, de nem kezdte látványosan bámulni, hanem teljesen normálisan viselkedett, egy-egy elismerő pillantásával jutalmazva a lányt. Nem titkolva, hogy tetszik neki a látvány, de nem is tulajdonítva annak a szükségesnél nagyobb jelentőséget. Nőnek tekintette, igazi nőnek, aki csinos, de emellett intellektuális társ is. Lacival ez az élmény valahogy kimaradt. Andris ösztönösen hozta ezt magával.

Imola nem gondolkodott még esetleges kapcsolaton. Csak jól érezte magát a férfi társaságában. A szülei némiképp csalódottak voltak, amiért nem Ivánhoz próbál közelebb kerülni inkább, de végül beletörődtek. Tudták, hogy a lányuknak nyitnia kell, emberek közé mennie, és nem volna jó, ha örökre egyedül maradna. Muszáj ismerkednie, ha már Ivántól láthatóan nem akar semmit. Bodnárékat egészen megengedővé és elfogadóvá tették az elmúlt hónapok. Meg talán az unokájuk.

Andrissal jól érezték magukat együtt a kiállításon, igazi műértő és műérző látogatókként. Utána megvacsoráztak. Beszélgettek. Két művészlélek. Andris szerette volna hazakísérni, de Imola még korainak érezte ezt. Így csak a buszmegállóig kísérte el, ahol búcsút vettek egymástól. Azzal az ígérettel, hogy ezt az estét mihamarabb megismétlik. Imola jókedvűen indult haza. Andris végtelenül lovagias volt vele. Nem olyan férfinek látszott, mint aki mielőbb ágyba akarná őt cipelni. De közömbös sem volt, egyértelműen nagyon is érdekelte a lány. Csak tökéletes úriemberként viselkedett.

A buszút egy kínszenvedés lett Imola számára. Egy részegnek tűnő alak kötekedett az első ajtónál. Imola igyekezett láthatatlanná válni, és csak reménykedett, hogy nem válik maga is célponttá. Idegesen számlálta a megállókat. Szerencséje volt. Épségben leszállt. Mindjárt hazaér végre!

- Hová sietsz úgy, szépségem? - hallotta a reszelős hangot a háta mögül.

Nem mert hátranézni. Megszorította a táskája pántját, és gyors léptekkel nekiindult. Hány lépés még hazáig? És miért nem jár ilyenkor senki az utcán?

- Ne szaladj úgy! Beszélgessünk!

Na, persze, az kéne még csak!

- Azt hiszed, elfuthatsz a bácsi elől? Úgyis utolérlek, őzike!

Imola már-már szaladt. Nem akart futni, ha nem muszáj. Ugyan lapos talpú cipőt viselt, de tartott tőle, hogy a férfi utolérné. Csak érjen már haza! Csak jönne már valaki! Apu, gyere értem, kérlek!

- Fogócskázunk? - hallotta sokkal közelebbről a hangot.

Futni kezdett. Csattogott a lába a járdán. Azután egy rántást érzett a könyökén. Ösztönösen kiperdült a fogásból, de megtántorodott. A férfi utánakapott, de elvétette. Ám gyorsan korrigált.

- Hagyjon békén! - nagyon szerette volna, ha magabiztosabban cseng a hangja.

- Különben? Ne kéresd magad, cunci!

- Menj a pokolba! - előrerúgott, a férfi legsebezhetőbb pontját célozva, de az számított rá, így elvétette.

- Szeretem a harcias cicákat!

Imola sikítani akart.

- Segít...

Egy durva tenyér betapasztotta a száját. Vége van. Lexi!

- Játsszunk egy kicsit! - röhögte a borízű hang, melynek gazdája sokkal erősebb volt nála.

- Engedd el!

Egy új hang hasított a sötétbe. Egy nőé. „Menekülj! Hívj rendőrt!" - akarta kiáltani Imola.

- Tűnj el! - morogta a férfi. - Vagy jobb ötlet: utána te jössz!

- Elengeded! Most! - vicsorogta a nő hangja.

- Különben? Halálra ijesztesz?

- Megmutatom.

Imola reszketett. Nem látta a másik nőt, aki a segítségére próbált sietni. Nagyon bátor lehet. Csak a férfi nagy tenyerét látta. Ami lassan kezdett áttetszővé, majd átlátszóvá válni.

- Ááá! Mi ez? Mi van velem? A kezem! - a borízű hang kétségbeesésbe csapott át. - Hol a kezem? Mi ez?

- Kiírlak a történetből - hallotta Imola azt a vérfagyasztóan érzéketlen hangot. Csak most ismerte fel.

A férfi elengedte őt. Imola arrébb tántorgott. A pasas egész teste áttetsző volt már. Levegőért kapkodott. Egyre halványodott, arcára kiült a halálos rémület. Jutka közönyösen nézte, pislogás nélkül.

- Már nem tűnsz olyan nagylegénynek - jegyezte meg mintegy mellékesen a lány. - Olyannal kezdj, aki a te súlycsoportod. Ja, nem magamra gondoltam. Nem lennénk egy súlycsoportban, Palika. Én itt mindenható vagyok.

A férfi sírni kezdett. Némán mozgatta a száját, de nem jött ki hang a torkán.

- Tegyük fel, hogy a csúnya, rossz néni elengedne - folytatta Jutka. - Mit csinálnál? Hazamennél, megjavulnál? Megérdemelsz még egy esélyt? Vagy eltöröljelek örökre? Nekem nem nagy ügy. Neked annál inkább. Mit szeretnél, kisfiam?

A férfi arca elkékült. Elkezdett eltűnni a teste. Először a lábfeje, azután a vádlija. Imola rettegve bámulta.

- Nem érsz annyit! - morogta Jutka. - Tűnj el!

A férfi kiszabadult. Visszakapta a testét. Kábán megtapogatta magát, azután tántorogva elfutott az ellenkező irányba. Mintha a pokol összes démona üldözné.

- Jutka! Mi-mi ez? - nyöszörögte Imola.

- Iván igazat mondott neked - mondta komoran a barátnője. - Én tényleg egy kitalált figura vagyok az ő online regényéből. Az Összefonódásokból. Valójában az ő fejében születtem meg, majd életre keltem. És uralni tudom mindkét világot. Bármit megtehetek. Bárhol. Bárkivel. Ezért kell eltűnnöm. Örökre. Élj boldogul! Vigyázz Lexire, szeresd a szüleidet, törődj magaddal. Andris jó srác. Iván is az. Válassz jól. És kérlek, vigyázz Ivánra! Ég veled!

Sarkon fordult és elsietett.

- Jutka! Gyere vissza! - kiabálta kétségbeesetten Imola.

Hiába. Jutkának már csak a hűlt helye volt az utcán. Meg az oldaltáskája. Elejthette, mikor közbelépett, hogy megmentse őt.