- Neked is feltűnt már? - kérdezte hamiskás mosollyal Imola, miközben a Margitszigeten tologatták Lexit a babakocsiban.

- Micsoda? - pillantott rá Iván.

- Az, hogy egy ideje gyanúsan sok időt töltünk együtt kettesben. Illetve hármasban, Lexivel. Jutka nélkül.

- Nem lehet nem észrevenni! - jegyezte meg szarkasztikusan a fiú.

- Jutka mit szól hozzá?

- Dolgozik. Legalábbis úgy intézi.

- Milyen a helyzet otthon?

- Egy hangyafosnyival jobb. Bár így most nem igazán nevezném otthonnak. Talán rájött, hogy túltolta a dolgokat, és próbál egy picivel kedvesebb lenni. De szánalmasan messze van az igazi önmagától. Nagyon hiányzik.

- Akárcsak Laci - sóhajtotta Imola.

- Ne haragudj!

- Ugyan! Te nem tehetsz semmiről. Mi szúrtuk el. De ha már nekem nem jött össze, szeretném, ha legalább ti rendben lennétek Jutkával.

- És veled mi lesz?

- Semmi. Túlélem. Nyalogatom a sebeimet, de itt van nekem a lányom, és többé nem merülhetek el az önsajnálatban. Itt vagytok nekem ti is, és szeretnék segíteni rendbehozni az életeteket. Hálából is. Meg szeretlek benneteket.

Iván erre nem igazán tudott mit mondani. Ő is megszerette a maga módján Imolát, Lexit meg egyenesen imádta, már-már szinte apai kötődéssel. Nem egészen így képzelte régebben az életét.

- Jutottál valamire? - törte meg a csendet Imola.

- Érdemben nem. Nézegetem a „karrier-tanácsadói" oldalakat, próbáltam már suttyomban átírni az önéletrajzát, de nélküle nem megy, ő meg elhagyja magát, mint aki feladta. Elkeserítő.

- Noéminek valószínűleg igaza van. Valamilyen toxikus lelki sokkban lehet. Bár fel nem tudom fogni, hogy miért nem próbál küzdeni ellene. Ennél sokkal erősebbnek ismertem meg. Valahogyan ki kellene hoznunk belőle. Össze kellene fognunk, nekünk, hármunknak.

- Összeesküvés a háta mögött?

- Simán! Összehozhatnál ezzel a Noémivel.

- Macerás - ráncolta a homlokát Iván.

- Azt mondtad, Debrecenben élnek. Van telefonja, nem?

- Neten szoktunk beszélni. Bonyolult.

- Jó, nem kell elmondanod! - fújt egy nagyot Imola. - Akkor hozz össze minket a neten! Hátha együtt többre megyünk. Ő ismeri közülünk tán a legjobban, hátha van valami használható ötlete. Minél többet gondolkodom azon, amit neked mondott, annál inkább csak egy őrült gondolat ugrik be róla.

- Micsoda?

- Biztosan hallani akarod? - hunyorgott rá a lány.

- Igen.

- Oké, te tudod. Nos, nem kizárt, hogy Jutka mesterkedik valamiben. Abban, hogy összeboronáljon kettőnket. Illetve hármunkat - mozgatta meg egy kicsit jobbra-balra a babakocsit. - Kitelik tőle.

- Ez azért elég meredek állítás, nem gondolod?

- Ja. Ha másról lenne szó, Iván. De most a te kis barátnődről beszélünk, aki képes volt fenekestül felforgatni mindannyiunk életét.

- Mi oka volna rá?

- Depresszió? Csalódás, önbizalomhiány? Mazochizmus? Ne keress benne logikát, Iván. Már az is megfordult a fejemben, hogy egy kicsit játsszunk-e Jutka szabályai szerint, és próbáljuk-e meg kissé féltékennyé tenni őt.

- Hülye vagy?

- Nyugi, ne kapj be! - sóhajtotta a lány. - Úgysem működne. Bármit is gondoljon erről ő, vagy a szüleim, mi ketten egyszerűen nem passzolunk egymáshoz. Csodálatos barátok lehetünk, már-már szinte testvérek, és így nagyon is szeretlek, de nincs köztünk semmi kémia, ami egy kapcsolathoz kellene. Nem is értem, hogyhogy nem veszik észre. Persze, ha összejönnénk, valószínűleg együtt tudnánk élni, de beleszürkülnénk. Boldogtalanok lennénk mindketten. Ne vedd magadra, nem a te hibád. Az enyém se. Egyszerűen nem mi kellünk egymásnak. Neked Jutkára van szükséged, és valahogyan vissza kell szereznünk őt a számodra. Legyünk a három testőr! Mindenki egyért. Benne vagy?

- Legyen - bólintott rá kelletlenül Iván, és titkon valahol reménykedve is.

Hátha a két lánnyal együtt kitalálhatnak valamit, ami végre segít. Ha ugyan nem omlik össze tőle a Világegyetem, hogy most ő készül feszegetni azokat a láthatatlan határokat.

***

Az íróasztalnál üldögélt, a kopott forgószéken. Az egész egyesület, és jónéhány ember sorsa nyomta a vállát. Kata jól emlékezett a kezdetekre. Mikor szociális munkásként elege lett az állami ellátórendszerek taposómalmaiból, fásult közönyéből, bürokratikusságából. Az állandó megalkuvásból és a kényszerekből. Úgy érezte, valamit tennie kell. Néhány barátjával létrehoztak egy jótékonysági szervezetet, hogy segíthessenek, hogy közvetlenül oda juttassák el a segítséget, ahol az a legjobban kell. Ételt, ruhát, tanszereket, amire csak szükség van.

Így is sok kompromisszummal és szélmalomharccal járt. Meg nem értés és kicsinyes rosszindulat közepette. Mégis megérte. Konokul kitartott, és a kitartását siker koronázta. Egyre többen csatlakoztak, hozzá hasonló hétköznapi emberek. Vidéken is megvetették a lábukat. A lehető legközelebb a rászoruló emberekhez. Sok harccal és küszködéssel jár, de semmit sem bánt meg. A társai is ezt igazolták. Egyszerű emberek, férfiak és nők, családanyák és családapák, akik munka és a saját, napi gondjaik mellett önkénteskednek, hogy segítsenek másokon. Miattuk hitt abban, hogy az emberek alapvetően jók.

Az utóbbi időben kezdte azt érezni, hogy talán beérik a munkájuk gyümölcse. Úgy látszik, sikerült maguknak elismerést kivívniuk. Több új tagjuk is lett. És a települések vezetői is kezdték megérteni a törekvéseiket. Nem volt ez mindenhol így korábban, de mostanra tán sikerült bizonyítaniuk. Az utóbbi néhány hónap eseményei erre engedtek következtetni. Kata szívből örült ennek. A társszervezetekkel is javult az együttműködés, számos helyi civil szervezet, a polgárőrségek és az önkormányzatok is segítették a munkájukat. Valami beindult, és Kata remélte, hogy ez tartós lesz, nem csupán átmeneti fellángolás.

Nézte a számítógép képernyőjén a kimutatásokat, a rendezett táblázatokat, a biztatóan alakuló számokat. Mostanában egyre gyakrabban kapnak felajánlásokat. Pénzt is, meg mellette tartós élelmiszereket, használt ruhákat, játékokat. Sok nehezebb sorsú család életét könnyítik meg egy picikét ezzel. Mégis jók az emberek, képesek összefogni másokért. Magában hálát adott érte a Jóistennek. Ha így megy tovább, egyre több helyen lehetnek ott az országban, hogy segíthessenek, és mások is buzdítást nyerhetnek a példájukból. Mindig szükség van a segítő kezekre.

- Szia, Kata! - köszönt el tőle az egyik önkéntes segítő lány.

- Szia! - intett neki szórakozottan, belemerülve a kimutatásokba.

Csak azután jutott el a tudatáig, hogy ki volt az, mikor már a lány elment. Viszonylag új tag közöttük, néhány hónapja csatlakozhatott hozzájuk. Szerény és csendes, és szívesen segít. Talán nem a legügyesebb vagy legtalpraesettebb a csapatban, de szinte mindig lehet rá számítani, és kifejezetten precíz az adminisztrációban. Ezek a kimutatások is részben az ő keze munkáját dicsérik. Valamilyen Jutka. A vezetékneve nem jutott eszébe. Általában a keresztnevükön szólítják egymást, így ez nem akkora csoda tán. Mostanában úgyis egyre több új segítőjük akad.

Igen, már emlékezett. Ő az, akinek valami zűrje van az álláskereséssel, és akinek Hédi nemrég azt a takarítói mellékállást szerezte. Hiszen a tagjaik egymást is segítik, ha kell. Ki tudja, talán érdemes volna vele egyszer elbeszélgetnie. Lehet, hogy komolyan el kellene gondolkodnia a pályamódosításon. Tanulhatna munka mellett, átképezhetné magát szociális munkásnak, ha van hozzá elég kitartása és lelkesedése, és nem ijed meg a munkától, meg a nem túl acélos fizetéstől. Talán van benne fantázia, gondolta Kata. Az embernek nem mindig az lesz a hivatása, amire eredetileg készült. De hátha épp ebben az újban találja meg a számítását és a lelki békéjét.

Újra elmerült a munkában, és félretolta az iménti gondolatait a megfelelő rekeszbe. Majd nemsokára visszatérnek rá. Ad még egy kis időt a lánynak, és ha a lelkesedése a nyár során, a strandszezonban is kitart, akkor érdemes lesz rá visszatérniük. Ezalatt kiderül, mennyire gondolja komolyan hosszú távon.

Kata nem tudta, hogy a gondolatait pár percig lefoglaló lány nincs is olyan messze tőle. Jutka az épület egy árnyékos szegletében álldogált. Nem volt már itt senki rajtuk kívül, csak a hámló vakolatú falak, és a kopott falfesték. Szórakozottan végighúzta a kezét a falon, és a nyomában az új színekbe öltözött, némi apró virágmintával. Bárcsak mindent ilyen egyszerű volna rendbehozni!

Tisztán látta maga előtt a másik nő gondolatait, mintha csak olvasna bennük. Egy nyitott könyv volt előtte, mint bárki, ha akarta. Kata jó ember. Elhivatott, lelkes, céltudatos, segítőkész. Nem a levegőbe beszél, ő tényleg segíteni szeretne mindenkin, akin csak tud. Több ilyen emberre lenne szüksége a világnak.

- Tudom, mi miatt aggódsz - súgta maga elé Jutka. - De felesleges. Meg fogjátok kapni azokat az állami és önkormányzati támogatásokat. El fogják ismerni a munkátokat, és többen is csatlakozni fognak hozzátok. Arra vigyázzatok csak, hogy jóra használjátok majd azt a pénzt, és senki se essen tőle kísértésbe. Legyetek jók, mint eddig. A jövő rajtatok áll. A többit búcsúzóul elintézem nektek.

Óvatosan kinyitotta az ajtót, hogy ne csapjon zajt, majd hazafelé indult. Haza? Van neki még olyanja? Vagy tett egy újabb lépést a megváltoztathatatlan végzete felé? Otthon (vagy a helyen, amit az otthonának nevez) is van még dolga. De nem ma este. Ahhoz túlságosan kimerült. Ma este megpróbál újra bocsánatot kérni Ivántól. Most nem bír ennél többet elviselni, egyszerűen szüksége van rá, hogy a fiú átölelje, hogy szeresse egy kicsit. Annyira hiányzik!

Érezte, hogy összekutyulódik benne minden, és talán ő is összekutyul mindent. Talán iszonyú nagy hülyeséget csinál. Talán abba kéne hagynia, és rábíznia magát a sorsára, mintsem magának megírnia azt. Jutka nem bírt most ezen gondolkodni. Egyetlen dologra vágyott csak, egyre jobban, kínzón és követelőn. A biztonságra. Amit egész eddigi életében egyedül Iván volt képes megadni neki.

***

Ébren feküdt, a sötétbe borult plafont bámulva. Iván karját simogatta, amely gyengéden, oltalmazón átölelte őt. Olyan érzés volt, mint régen, boldogabb időkben. Az este... fogalma sincs, mi és hogyan történt. Hazaért. Megette a vacsoráját, amit a fiú készített és a hűtőben hagyott neki. Lezuhanyozott. Felöltözött. Bement lefeküdni. Iván valamit dolgozott a laptopján. Megállt előtte, habozott, és remegett a szája, mikor megszólalt.

- Sajnálom... - nyögte ki nyomorultul.

Iván ránézett. Töprengve nézte egy ideig. Azután felállt, odalépett hozzá. Összeráncolta a homlokát, mint aki valamin gondolkodik. Belenézett a szemébe. Mondani akart valamit. Végül nem mondott semmit. Egy pillanatra megérintette a karját. Félig elfordult, mint aki menni akar. Azután váratlanul odahajolt hozzá, és megcsókolta. És onnantól nem volt megállás. Mint egy vulkánból a láva, úgy tört rájuk a hetek óta elfojtott szenvedély. Felperzselve mindent, és az éjszaka ezernyi színre robbant szét.

Jutka fáradt volt. Nem álmos, csak kimerült. Nem csoda a történtek után. Ott volt, ahová mindig is tartozni vágyott. Biztonságban. Legalábbis ma éjjel.

- Jól vagy? - hallotta Iván hangját, aki oltalmazón átölelve tartotta őt.

- Nem. Nem vagyok jól - nyögte ki Jutka, akarata ellenére. - Rosszul vagyok, Iván, már jó ideje. Nem te tehetsz róla, mégis te is szenvedsz tőle miattam. Ezt sajnálom. Talán tényleg el kéne mennem a pszichiáterhez, akit javasoltál. Nem tudom, miben segíthetne, de így sem mehet tovább.

- Mi a baj?

- Minden összejött. Illetve semmi se jön össze. Haszontalannak érzem magam, egy élősködő parazitának. Egy vesztesnek. Aki alkalmatlan és méltatlan erre az életre. Megváltoztam. Elkeseredtem. Feladtam. Csalódtam önmagamban és a világban. Hazudozok mindenkinek. Azt hittem, olyan könnyű lesz itt egy új életet felépítenem. De nem az. Buta vagyok. Mindig a szívemre hallgatok az eszem helyett.

- Én itt vagyok neked, ha kell, és szeretlek - mondta Iván.

- Én is szeretlek téged - mormolta Jutka, és ez a vallomás felért egy vereséggel.

- Mi lenne, ha engednéd, hogy együtt oldjuk meg?

- Nem tudom. Nem szeretek gyengének látszani.

- Nem gyengeség, ha segítünk egymásnak. Fordított esetben te is ezt mondanád. Mindenki egyért, és egy mindenkiért.

Hallgattak. Hallgatták egymás szívverését, mint régen. Jutka keze automatikusan Iván mellkasára csúszott, hogy jobban érezze a szívdobogását. Ezúttal a fiú is viszonozta az érintését, összezavarva őt vele, és kiűzve a fejéből a gondolatokat.

- Akkor közelebb engedsz magadhoz? - kérdezte Iván.

- Hogyan tudnálak még ennél is közelebb engedni? - nyöszörgött Jutka, és érezte, hogy kezdi ismét elveszíteni a fejét.

- Nem csak így - húzódott hozzá a lehető legközelebb a fiú. - Hanem a lelkedben is. Kérlek!

- Gyere! - nyögte a lány, és hagyta, hogy Iván minden más gondolatot kiűzzön a fejéből.

***

Imola behúzta a szobaajtót, hogy ne zavarja az alvó Lexit. Bár a kislány egy kicsivel jobban aludt éjszakánként, mint korábban. Így neki is egy picit több ideje maradt a háztartásra, vagy néha önmagára. „Kezdek belejönni az anyaságba" - gondolta némi öniróniával. Végül is emiatt igazán nem lehet oka panaszra. Ami hiányzik, az nem ez. Az egy férfi, a gyermeke apja, akivel együtt kellene most lenniük, együtt örülni, akihez odabújhatna, ha egy kis törődésre vágyik. Nagyon hiányzott Laci.

Lassan kezdett beletörődni, hogy ebből már nem lesz semmi. Néha beszéltek egymással. Küldözgetett fotókat Lexiről. Laci mindig megköszönte, és látszott, hogy örül a lánya fejlődésének. De ez nem elég ahhoz, hogy hazatérjen. Jól érzi ott magát, a távolban, távol a mindennapi felelősségtől. Mindig tisztességesen küldi a pénzt, de ennél többet nem akar vállalni. Imola lassanként tudomásul vette. Beletörődött. Kényszeríteni nem tudja, és ha kényszerből tenné, az nem is volna az igazi.

Majd csak lesz valahogy, gondolta. Anyaként ő már nem hagyhatja el magát, nem választhatja a könnyebbik utat. Fáradt volt, de még nem álmos. Nem volt kedve a tévéhez. Elővette a tabletjét. Inkább olvas egy kicsit. Valami romantikusat, ha már átélni nincs módja. Megnyitotta a WH-t, majd az egyik kedvenc történetét, az Összefonódásokat. Elmerült Noémi és Kristóf hétköznapi kalandjaiban. Nem is tudta volna megmondani, miért ragadta magával ennyire ez a történet. Kikapcsolódást jelentett, és valami többet is. Visszarepítette őt egy gondtalanabb világba, a saját egyetemista éveibe. Amikor még minden egyszerűbb volt.

Bár egy ideje picit kezdte más szemmel nézni a történetet. Amikor belekezdett, könnyű, cukormázas kikapcsolódást keresett. Azután beszélgetett róla néha Jutkával, és egyre többet, mélyebb mondanivalót fedezett fel benne, amikre a barátnője hívta fel a figyelmét. Noémi és Kristóf nem csodalények, nem hibátlanul tökéletesek. Csak igyekeznek jó emberek lenni, jól szeretni és támogatni egymást, történjék velük bármi. A közös barátjuk, Yutta is segíti őket ebben. Kicsit olyanok ők hárman, mint a három testőr. Mindig együtt, egymásért, akár az egész világgal szemben.

Yutta, Noémi, Kristóf. Mintha egy kis család lennének. Megállt a tekintete olvasás közben. Újraolvasta a mondatot, de a gondolatai elkalandoztak. Meredten bámulta a LED kijelző tompított fényét. Noémi. Kristóf. Nem így hívják Jutka egykori egyetemi barátait is? Akik Debrecenben élnek. Jutka egyszer-kétszer említette őket, és Iván is beszélt róluk, meg arról, hogy bonyolult a kapcsolatuk. Vajon miért? Jutka ezt sosem mondta, csak utalt rá, hogy nagyon fontosak a számára. Mint a regénybeli Yuttának a barátai.

Yutta. Aki igazából összetartja a társaságot a háttérből. Mint itt Jutka őt, Ivánt, Lexit és Lacit. Aki néha lehetetlennek tűnő dolgokat old meg. Yutta, a csendes kis szürke eminenciás. Jutka, a túlságosan koraérett barátnő. Yutta és Jutka. Annyira hasonlítanak egymásra. És csak most látja köztük a párhuzamot. Puszta véletlen volna, vagy megbolondult?

Imola visszapörgetett pár, korábban könyvjelzőzött kedvenc jelenetéhez. Elképesztően sok a hasonlóság. Eddig fel sem tűnt. Pedig Jutka azelőtt nem olvasta a történetet, amíg ő nem kezdte el szekálni vele. Hogyan lehet, hogy mégis ennyire hasonlít a valóság a képzelethez? Lehetséges volna, hogy ez a regény nem csupán puszta kitaláció? Lehet, hogy valós, élő személyek ihlették, hogy Kristóf és Noémi valóban léteznek, és az ő életük regényes története ez az írás? Lehet, hogy akkor Yutta sem fiktív karakter, hanem Jutka, egy regénybe írva? Ez annyi mindent megmagyarázna.

De ha igaz volna ez az agyrém, akkor ki a szerzője? Ki ismerheti mindhármukat annyira, hogy megírja a történetüket? Jutka? Elég okos és művelt hozzá. De Yutta karaktere nem mindig volt olyan, mint most. Volt idő, mikor sokan utálták, mert úgy tűnt, kavar a háttérben a barátai ellen. Az író elég komoly vitába keveredett miatta egy olvasójával, valóságos kis háborúba. Azután minden megváltozott, a történet új fordulatokat vett, még jobbá vált. És Yutta karaktere is átalakult. Kísértetiesen hasonlóvá lett Jutkához. Csak nem keveredne ilyen parázs vitába önmagával?!

De akkor ki ismerheti őket ilyen közelről? Imola csak egyetlen ilyen embert ismert. Ivánt. Iván lenne a szerző? A lánya keresztapja volna Tooareg? Ha ez igaz lenne, miért írta volna át hirtelen Yutta karakterét gyökeresen? Mert közben megismerkedett Jutkával? De hogyan kezdhetett volna egyáltalán róluk írni, ha csak akkor ismerte meg Jutkát? Nem lehet, hogy korábban már ismerniük kellett egymást valamilyen formában? Mondjuk a WH-ról, szerzőtársakként?

Ám Tooareg soha nem írt együtt senkivel. Egyetlen kivétellel. Aki nem más, mint a rejtélyes Y. Akivel előbb összevitatkoztak Yuttán, majd később közös novellaciklusba kezdtek, és akiről végül bevallotta, hogy a barátnője. Ha azonban Tooareg azonos lenne Ivánnal, akkor ebből az is következik, hogy a barátnője, vagyis Jutka az igazi Y? És ezzel a kör bezárul.

Imola letaglózva ült ott a felismeréstől. Ha mindez igaz, akkor ő a múltkor a saját élettörténetéből olvasott fel a barátnőjének? Hát ezért tud Jutka ennyi mindent a regényről? Akkor ez valójában nem is egy romantikus fikció, hanem egy real person történet. Aminek a lánya egyik keresztszülője a szerzője, a másik pedig a szereplője. Miféle meglepetés várhat még rá ezek után?