Beköszöntött a tavasz, virágba borítva a fákat és a parkokat. Rovarok zümmögtek az ágak közt, és a világ új életre ébredt. A múló márciussal Lexi lassan betöltötte a hat hónapos kort. Már próbált hason kúszni, és a kedvenc szórakozásává vált a lábujjait a szájába venni, meg lecibálni magáról a fél pár zoknit, míg az anyja épp a másik felét küzdötte fel rá. Ha pedig megmakacsolta magát, akkor a végtelenbe nyúltak az öltözködések. És hát van még egy kedves szokásuk a babáknak: mikor lecseréled a pisis pelust, és felküzdöd rá a tisztát, felöltözteted, majd elégedetten hátradőlnél, ám akkor látod, hogy elfelhősödik a kicsi homloka, és már tudod, hogy valami nagy dolgot alkot éppen, és kezdheted elölről az egészet. Szóval, az életben nem indulsz el sehova időben. Nyugodtan tervezz rá még minimum egy negyed órát.

Ivánnak is voltak már ezirányú keserű tapasztalatai. Átesett a tűzkeresztségen, és őt is pisilte már le pelenkázás közben a leendő keresztlánya. Azért már ő sem ügyetlenkedett annyit, mint eleinte, sőt, már majdnem sikerült elérnie a lányok szintjét. Lexi pedig aranyos volt, és olyan békésen pihent a karjaiban, mintha csak az édesapjáéban volna. Aki nem volt ott velük. Bár legalább azt az ígéretét beváltotta, hogy minden hónapban átutalt pénzt a lányának és a lánya anyukájának. De úgy tűnt, hazajönni egyelőre nem áll szándékában. A jelek szerint élte világát Angolhonban, távol a hétköznapi tennivalóktól és felelősségektől.

Bodnárék ellenben gyakori vendégekké váltak, és menthetetlenül imádták az unokájukat. Talán lassanként helyreállt köztük a béke Imolával, a múltat el- és lezárták, még ha meg nem is beszélték igazán, inkább csak amolyan csontvázként a szekrénybe zárták. Lexi kibékített mindenkit, annyira édes és gyönyörű baba volt. Igazi szerelemgyerek, ahogy mondani szokás.

Március végén megtartották a keresztelőt, amit a Bodnár szülők is szorgalmaztak. Iván büszkén vállalta a keresztapaságot. Lehet, hogy Bodnárék titkon valami ennél többet reméltek, de ennek nyilvánosan sosem adtak hangot, csak megkülönböztetett figyelemmel és szimpátiával bántak Ivánnal. Akinek jólesett mindez, de picit kényelmetlenül érezte magát miatta. A fülében csengtek még Imola korábbi szavai. De mi a fenét mondjon a nagyszülőknek, hogy ne legyen sértődés belőle?

Jutka hezitált a keresztanyasággal kapcsolatban. Az a baj, hogy korábban már megígérte, így most már nem visszakozhat. Nem is nagyon beszélt erről senkinek, és végül rábólintott. Lexi egészen jól viselte a keresztelési szertartást, bár az annyira nem nyerte el a tetszését, mikor a díszes ruhás bácsi valami nedvessel matatott a fején. De túlélte.

A keresztszülei pedig nagyon szerették, és továbbra is gyakran látogatták, játszottak vele, meg elvitték sétálni. Azokon a hétvégéken, mikor a nagypapiék is jöttek, általában csak a keresztapja volt ott, ha éppen nem mentette ki magát, hogy ne zavarja a szűk családi kört.

Jutka munkabeosztása változott a jótékonysági szervezetnél, egyre kevésbé ért rá hétvégenként, inkább hétköznap délutánonként és esténként volt szabad. Végre kapott valami mondvacsinált, de legalább teljes munkaidős állást ott. Tudták, hogy nagyon sokat segít, és bármikor lehet rá számítani, így próbálták egy picit viszonozni a maguk szerény eszközeivel az elkötelezettségét. Emellett az egyikük beajánlotta egy kétórás takarítói állásba is, ami szintén hozott némi kis pénzt a konyhára. Messze volt ez az egykori karrierálmoktól. Nem magával a munkával volt baj, hiszen azt becsülettel elvégezte. Sokkal inkább az álmokkal, melyek szép lassan összetörtek.

„Nem vagyok én jó semmire!" - ezek a keserű gondolatok váltak Jutka állandó kísérőivé, és apránként megmérgezték az életét. Igyekezett nem mutatni, és nem elhagyni magát mások előtt, de önmagának be kellett vallania, hogy ő ezt már valahol feladta. Gyengének bizonyult az életre. Két szék között a padló mellé esett. Noéminek volt igaza. Illetve neki sem. Mert sem az új világ, sem a régi nem tartogat semmit a számára. Ennyi volt a legtöbb, amit ki tudott hozni belőle. Szánalmas kis élet. Mi a francnak kellett átjönnie? Ha marad nyugton a seggén, ármánykodó és közutálatnak örvendő mellékszereplőként, akkor most már lassan a végéhez közeledne a regény. Élete regénye. Azután véget érne minden szenvedés. Jobb lenne úgy, csendben eltűnni és elfelejtődni.

Ivánnal nagyjából kitalálták a történet végét. Ami happy endet hoz Noémi és Kristóf számára. Az epilógus pedig felvillantja, hogy milyen boldog élet is vár rájuk a jövőben. Ennél többet nem tudnak adni nekik. Meg annak a lehetőségét, hogy Iván később folytathassa a történetüket, ha akarja, és ha lesz hozzá ihlete. De már nélküle. Jutka abban már nem lesz ötletadó szerzőtárs. Ahogyan másban sem. Elrendezi, amit csak el kell rendezni, azután szögre akasztja az írói munkásságát örökre. Eddig sem származott sok jó belőle. Nem kell erőltetni azt, ami nem megy, amihez nincs tehetségünk.

Iván munkahelyén legalább rendben mennek a dolgok. A kezdeti bizonytalanság után a projekt is haladt tovább. Egyelőre Anna nélkül, de senki sem pótolhatatlan. Ő és Győző szépen gyógyulgattak, és a családjaikkal együtt hálát adtak az égnek, hogy ennyivel megúszták. Talán az életüket is átgondolták közben. Győző legalábbis eladta a meglehetősen kétes vállalkozását az egyik üzlettársának. Anna pedig türelmesebb lett. Nem váltak angyalokká, de nem is azoknak kell lennünk egy emberségesebb élethez.

A tavasz közben kibontotta minden szemet gyönyörködtető szépségét. Rég volt már ilyen varázslatos, régimódi kikelet ezen a tájon. Pedig ez ennek az évszaknak a leginkább szívet melengető bája. Mindenki örömét lelte benne, és napfény költözött az emberek szívébe.

Egyvalaki kivételével, akinek ez az új élet ígéretével kecsegtető tavasz toxikus sokkot hozott csak, amiben valójában nincs már semmi, de semmi öröm a világon.

***

- Történt valami? - kérdezte fáradt sóhajjal Jutka, miután Iván már egy ideje körülötte sündörgött, mint aki mondani szeretne valamit.

- Nem akartalak zavarni.

- Nem zavarsz. Minden rendben?

- Nem, Jutka. Nem tudom. Két dologról is beszélnünk kellene.

- Beszéljünk.

- Nem vagy túl lelkes.

- Csak nem vagyok jó passzban, Iván.

- Már egy hónapja?

- Van ilyen - vont vállat közönyösen a lány.

Ivánt szíven ütötte ez az érdektelenség. Hová lett az ő lelkes, csupaszív, szikrázóan szellemes Jutkája? Már egy ideje érezte, hogy valami nem stimmel, próbálta néha szóba hozni, de Jutka mindig elhárította valamivel. Átmeneti hangulatingadozás, majd jobb lesz. De nem lett jobb semmi. Jutka egyre szürkébbé és borongósabbá vált, Iván pedig egyre kétségbeesettebben nézte őt. Régen rengeteget beszélgettek, mostanában van, mikor egy fél nap is eltelik szótlanul. Jutka beletemetkezik egy könyvbe, vagy hoz magával haza valamilyen adminisztrációs munkát. Nem igazán érdekli semmi, már szinte nem is mosolyog. Örökké fáradt és lehangolt.

Iván azt hitte, csak arról van szó, hogy a télen kimerültek a vitaminraktárai, mint mindenkié, és a tavasz majd új energiákkal tölti fel. De nem így történt. Mások előtt még őrizte a látszatot, életre hívta a korábbi énjét, ám Iván érezte a különbséget, otthon pedig Jutka visszasüllyedt az apátiájába. Talán beteg? Rákérdezett, de a lány tagadta. Inkább valamiféle lelki baja lehet, és Ivánnak eszébe ötlött, hogy esetleg egy pszichiáter segítségét kellene kérniük. Vagy egy párterapeutáét, ami azt illeti. Egyszer előhozakodott az ötletével, ám falakba ütközött. Jutka nem veszekedett miatta, csak tökéletesen érdektelen volt. Mint aki semmiben sem leli örömét már a világon. Lexivel még eljátszogatott, és olyankor nevetett is, de Iván nem hallotta őszintének a hangját. Vagy már ő is elkezdett képzelődni. A Paradicsom kezdett lassan darabjaira hullani körülöttük.

Iván nem értette az okát. Önmagában kereste a hibát, ám számtalanszor végiggondolva sem bukkant rá. Úgy gondolta, az ő viselkedése nem változott meg, ugyanúgy törődik a párjával, odafigyel rá, kedveskedik neki, kimutatja az iránta érzett szeretetét, és mindig meghallgatja. Illetve meghallgatná. Ha Jutka hajlandó volna mondani bármit is. De hallgat, és mindent harapófogóval kell kihúzni belőle. Mintha félig-meddig itt se lenne. Ez nagyon fájt Ivánnak.

Eddig ideális kapcsolatban éltek. Nem hibátlanban, nem tökéletesben, de boldogok voltak. Most árnyékok álltak közéjük, amikről még csak beszélni sem tudnak. Jutka elzárkózik, és bezárkózik a maga kis buborékába. Mi történhetett? Hogyan segíthetne rajta? Mindkettejükön. És mindemellett Jutka még így is gondoskodik róla, meleg vacsorával várja, kimossa és kivasalja a ruháit. Csak az a korábbi meghittség veszett oda, mintha eltávolodtak volna egymástól, mint két hajó az óceánon. Miért?

- Mit szerettél volna mondani? - rángatta vissza a valóságba a lány fakó hangja.

- Alkalmas most?

- Miért ne? - vont vállat.

- Munkahelyi természetű - sóhajtott Iván. - Kíváncsi vagyok a véleményedre. Lesz egy kisebb átalakítás. Létrehoznak egy műszaki dokumentációs csoportot. Állítólag több olyan munkánk is lesz, amihez így hatékonyabb. Felajánlották nekem a csoport vezetését. Nem nagy előrelépés, inkább csak jelképes dolog, és pénzben sem jelent olyan sokkal többet. Csak a felelősség nagyobb. Elvállaljam?

- El szeretnéd vállalni?

- Igen. De nem nélküled.

- Ne tőlem tedd függővé az álmaidat - nézett a szemébe Jutka. - Tökéletesen alkalmas vagy rá. Ettől még nem leszel karrierista, és nálad jobbat keresve sem találhatnának rá. Vállald el, ha te ezt akarod.

Iván hallotta a szavait. Amik mögött nem volt lelkesedés, csak logikus gondolkodás. Semmi érzelem, semmi öröm. Megkeseredett a szájában a lehetőség íze. Azt képzelte, együtt fognak majd örülni. Jó, Jutka sosem nyaggatta őt az előmenetelért, mint Anna. Mindig azt éreztette vele, hogy neki tökéletesen megfelelő az ő Ivánja. Mi a fene történt vele, mi történik velük?

- Mi van veled? - bukott ki belőle a kérdés.

- Semmi - jött rá a közönyös válasz.

- Azt látom! - csattant fel Iván. - Árnyéka vagy már csak önmagadnak! Mikor vallod be, hogy valami baj van, mikor engedsz végre közel magadhoz, hogy megpróbálhassak segíteni? Miért csinálod ezt?

- Nem csinálok semmit.

- Épp ez a baj! Elmerülsz a magad kis világában, és kizársz engem! Mi történik velünk, Jutka?

- Nem történik semmi.

- Azt látom. De a fenébe is, valaminek történnie kell már végre! Nem akarlak elveszíteni! Menjünk el egy orvoshoz!

- Nem vagyok beteg.

- Akkor mondd el, hogy mit csinálok rosszul, mit csináljak másképp! Vagy mondj már valamit, bármit!

- Nem tudok mit mondani.

- A fenébe is, Jutka! Számít még neked bármit is a kapcsolatunk? Mi ketten, a közös jövőnk? Akarod még egyáltalán?

- Nem tudom - nyögte ki a lány, és most először látszott érzelem az arcán, keserű könnyek a szemében.

Ivánban összetört valami. Valami elképzelhetetlenül fájt. Nem kapott levegőt az otthonában, ami hirtelen egy jeges csapdává változott.

- Muszáj elmennem egy kicsit - mondta, és választ sem várva az ajtó felé indult (nem úgy tűnt, mintha Jutka válaszolni akarna, vagy tartóztatná).

Mi romlott el ennyire? A lépcsőházban megtorpant, zúgó halántékára szorítva a kezét. Keserű epét érzett a torkában, ahogy minden kezd összedőlni körülötte, amiért érdemes volt élnie az utóbbi időben, mióta visszakapta egykori önmagát. Most az veszi el ismét tőle, akinek a megtalálását köszönheti. „Miért csinálod ezt, Jutka?" - kérdezte önmagától, de válaszokat nem kapott rá. Dühösen csörtetett ki a bejárati ajtón, és keserűen indult neki a nagyvilágnak, amerre a lábai vitték. Észre sem vette maga körül a tavaszt, ami neki a tél hidegét hozta el.

***

- Elmondod, mi bánt? Tudok segíteni? - kérdezte Imola.

- Semmi.

- Ez hülyeség, Iván! Elég régóta ismerjük egymást. Nem akarlak faggatni, csak érzem rajtad, hogy feszült vagy. Mintha menekülnél.

- Nem szeretnék beszélni róla. Ne haragudj.

- Oké. Csak tudd, hogy itt vagyok, ha szükséged lenne egy barátra.

Iván csak bólintott. Fogalma sem volt, miért jött ide végül. Talán nem akart céltalanul az utcákon kóborolni. Talán abban bízott, hogy a keresztlánya közelsége megnyugtatja. Talán tényleg szüksége lenne egy barátra. Ha már az nem áll szóba vele, akire a legnagyobb szüksége volna. Lexi szerencsére nem vette észre a benne dúló vihart. Imola annál inkább, de tapintatosan hallgatott.

- Kérsz egy kávét? Vagy ettél ma már egyáltalán? - kérdezte a lány.

- Nem vagyok most éhes, de kösz.

- Esetleg egy tea? Az engem mindig megnyugtat.

- Nem vagyok ideges!

- Jó, látom.

- Bocsánat! - nyögte ki végül Iván, és szégyellte magát.

- Nem történt semmi - felelte Imola. - Amikor nem ideges az ember, előfordul, hogy túlreagál dolgokat. Erről regényeket mesélhetnék, de ti is átéltétek velem, így pontosan tudjátok.

Iván arcán árnyék suhant át a többes szám hallatán. Van-e olyan még, hogy Mi? Kell, hogy legyen! Nem lehet így vége. Nem hagyja, hogy vége legyen!

- Figyelj - fordult Imolához. - Jutka neked mondott valamit? Arról, hogy mi baja van, mi bántja mostanában, miért van rossz kedve? Én csesztem el valamit? Vagy beteg lenne, és titkolja előttem? Már a legrosszabbakra gondolok, és kezdek meghülyülni.

- Nem - ingatta a fejét bocsánatkérőn Imola. - Nem mondott semmit. De tudod, hogy milyen. Nem szereti, ha gyengének látják.

- Nem vettél észre rajta valami furcsát?

- Úgy érted, hogy a szokásosnál furcsábbat? Nem. Nem hiszem.

- Akkor nincs ötletem - sóhajtotta csalódottan Iván. - A francba!

- Nyugodj meg, minden rendben lesz.

- Semmi sincs rendben! Épp most omlik össze az életünk, én tehetetlenül nézem, ő meg már nem szeret engem! Mi a fenét rontottam el?!

Imola habozott, azután mégis átölelte Ivánt. Megnyugtató volt az érintése, valahogy biztonságérzetet adott. Úgy álltak ott, mint két testvér.

- Ne beszélj butaságokat! - mondta halkan a lány. - Szeret téged. Nem létezik, hogy ne szeressen. Annyira rád van kattanva, mióta csak ismerem. Nem olyan jó színész, hogy ezt csak eljátszotta volna. Elég csak a szemébe nézni, és meglátsz benne tisztán mindent. Nagyon kifejező szemei vannak, és ott van bennük az igazság mindig. Csak a gesztusaival általában sikerül róluk elterelnie a figyelmet. Nézz a szemébe, Iván, és látni fogod az igazat!

- Nem tudom.

- Én igen - veregette meg a vállát Imola. - Sok időt töltöttünk együtt, és akaratlanul is észrevettem. Azon meg ne agyalj, hogy mit rontottál el! Szerintem semmit. Valami más baja lehet, de nem hiszem, hogy betegség lenne. Inkább valami lelki. Elég érzékeny, ha nem is mutatja.

- Kristóf is ezt mondta régebben.

- Az ki?

- Kristóf és Noémi a volt egyetemi barátai. Nagyon közel álltak egymáshoz.

- Noémiről már hallottam, egyszer megemlítette - bólogatott Imola. - Ők nem tudnának segíteni?

- Messze laknak. Debrecenben.

- Az nem a világ vége.

- Bonyolult. Mindegy, megpróbálok ráírni Noémire, hátha van ötlete.

- Jó. Én is gondolkodom.

- Kösz.

- Nincs mit. Erre valók a barátok.

- Hazamegyek, ha nem haragszol - felelte Iván. - Már órákkal ezelőtt eljöttem. Hátha aggódik. Bár nem tudom.

- Ne add fel, Iván! Fontos vagy te neki, ne hagyd, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről!

- Miért tenné?

- Mit tudom én! Bonyolult a női lélek - mondta rá Imola. - Na, húzzál innen haza, de gyorsan!

***

Jutka rosszkedvűen bámult maga elé, az elmaradhatatlan könyvvel az oldalán. Egy sort sem olvasott belőle. Minek? Ismerte a tartalmát. Egy újabb írás, ami megváltaná a világot, mintha az írója ismerné a válaszokat az élet nagy kérdéseire. Pedig csak vaktában tapogatózik, mint minden ember. Aki írásra adja a fejét, az semmivel sem bölcsebb másoknál, csak nagyobb a publicitása a téveszméinek. Ettől aligha lesz jobb kedve. Igaz, mástól se nagyon.

- Ez nem igaz! - húzta el csalódottan a száját, küzdve a feltörni készülő keserűséggel. - Mi a fene kell még nektek? Ennyire nem lehettek vakok! Most komolyan, írjam meg az egész rohadt világot, vagy képesek lesztek valamire magatoktól is?

Tudta, hogy ostobaság, amin mérgelődik. De bosszantotta, hogy az emberek milyen fafejűek. Mintha a saját sorsuk ellenségei volnának. Túlbonyolítanak mindent, a legkézenfekvőbb dolgokra sem jönnek rá, inkább tétlenül nézik, hogy szétrohad körülöttük a világ. Hát, ő pedig ezt nem fogja hagyni! Most már mindegy. Ebben a kis időben, ami még hátra van, meg fogja szegni az összes szabályát, ha az kell! Már nem érdekelte. Legalább hagy maga után valamit, és talán jobb lesz egy kicsit a világ. Ha meg emiatt semmisül meg, legalább szép elmúlása lesz. Már nem foglalkozott a régi aggályaival. Belefáradt.

Azért nem volt teljesen őszinte. Végzett néhány óvatos kísérletet. Úgy tűnt, nem okoztak negatív hatást. Óvatosan fog eljárni, bármit is mondat vele a dac és a keserűség. Nem teszi kockára mások életét, legalábbis amennyire képes felmérni a következményeket. De tétlen sem maradhat, és neki a birtokában van az ehhez szükséges eszköz. Búcsúzóul használni fogja hát.

Habár azért arról sem volt szó, hogy mindenhez az ő segítsége kell. Ne már! Nem lehet ilyen tutyimutyi az emberiség ebben a világban! Nem igaz, hogy maguktól képtelenek helyesen cselekedni. Vagy egyáltalán cselekedni. A békés karácsony, Imola és a szülei, Anna és a vőlegénye, Noémi és Kristóf jövője, Iván munkahelyi előléptetése. Miért kell mindig mindenhez Jutka közbeavatkozása?

Csalódottan nézte a jelent. Imola és Iván átölelik egymást. Mintha édestestvérek lennének. Testvérek. A francba! Nem igaz, hogy ilyen nehéz velük. Pedig még a keresztneveik is alliterálnak. Annyira jól megértik egymást, és olyan összeszokottan gondoskodnak Lexiről. Mi kell még, hogy észrevegyék, mennyire jól működnének együtt? Egy családként. Mire várnak? Hátha Laci majd hazajön? Arra kevés az esély, ő örül, hogy kiszabadult a felelősség súlya alól. Kár, hogy így alakult, sokkal többet várt tőle. Azt hitte, Iván jó példakép lesz a számára. Tévedett. Most megpróbálja helyrehozni.

Csak nem könnyű széllel szemben. Imola nem csinál semmit, pedig kedveli Ivánt, mert ott van Jutka. Iván sem tesz semmit, pedig kedveli Imolát, de ő Jutkát akarja. Minek? Mit adhat ő a fiúnak most már? Semmi értelme. Rendezzük ezt le, mielőtt kifutunk az időből! De csak óvatosan. Nem mehet fejjel a falnak. Igazi érzéseknek kell lenniük. Azokat nem lehet megírni. Minden mást igen. Kell néhány apróbb lökés nekik.

És az Ivánnal való kapcsolatát sem zárhatja le haraggal. Hiszen szereti a fiút. Csak nem lehet az övé. Jutka hiúságának mégis fontos volt, hogy Iván utólag azért majd jó szívvel emlékezzen rá. Fontos, hogy az egyetlen, meghatározó párkapcsolatába beletegye a teljes szívét. Hogy szép emlékei legyenek róla. Még akkor is, ha ott, ahova ő megy, már nem lesz sok szerepe az emlékeinek. Mindegy. Ez a szerelem megérdemli, hogy gyönyörű emlékké nemesüljön.

„Nem lesz könnyű dolgom" - sóhajtott fel Jutka, miközben meghallotta a nyíló bejárati ajtó hangját. Iván hazatért hozzá. Valahogyan ki kell engesztelnie egy kicsit a viselkedése miatt, hiszen ez a fiú nem ezt érdemli. Ő egy fantasztikus srác. Csodálatos férfi, remek férj és apa lesz egyszer.

„Szeretlek, Iván!" - gondolta Jutka kétségbeesetten. Azután elhessegette a gondolatokat, hogy képes legyen megtenni, amit kell, és nehogy a szíve tönkretegyen mindent, amit az esze elhatározott.