Imola kifújta az orrát. Nem volt túl jó állapotban. Bár annyira rosszban sem, mint ami várható volt. Vagy talán csak nem mutatta? Nem vallott volna rá, de változik az ember. Iván elvitte sétálni Lexit, hogy a lányok egy kicsit kettesben maradhassanak, hátha beszélnének most amolyan női dolgokról.

- Ne nézz így rám! - rázta hátra a csapzott haját Imola. - Tudom, hogy egy bányarém vagyok. Melyik pasi maradna meg így mellettem? Ne válaszolj! Tudom, hogy mit mondanál. Azt, hogy száz meg száz normális férfi van a világon. Az egyiket ráadásul mindketten ismerjük. Ettől még szarul érzem magam. De most már anyuka vagyok, itt van nekem Lexi, és miatta nem merülhetek el az önsajnálatban. Fel kell nevelnem. Megcsinálom. Egyedül is. Kinek kell ahhoz férfi manapság? Erős, független nő vagyok. Egyedül is boldogulok. Nincs szükségem hozzá egy szőrös hímneműre. Elleszek én a jó öreg rezgő pajtimmal.

- Oké. Elmondtál minden hülyeséget, ami a lelked nyomja? - nézett rá határozott komolysággal Jutka. - Beszélhetünk végre értelmesen is, vagy még ódákat akarsz zengeni előtte a vibráló személyiségű Móka Mikidről?

- Ne mondd, hogy te soha nem nyúltál hozzá, például az egyetem alatt!

- Pedig ki kell, hogy ábrándítsalak. Ahonnan én jöttem... Mindegy - zárta le a témát Jutka.

Nem úgy tűnt, mintha prűd lenne, és Imola sem olyannak ismerte meg az ismeretségük kezdete óta eltelt időben. Akkor bizonyára más oka van rá.

- Mondd, ne kímélj! - sóhajtotta.

- Az erős, önálló nő imázsával egyetértek - kezdte Jutka. - A magányra ítélt, és örök cölibátust fogadó hülye picsával már nem annyira.

- Te nem szoktál így beszélni!

- Alkalmazkodom a barátaimhoz - vont vállat Jutka. - Szar érzés, amit átélsz, nem vitatom. De értékes és vonzó nő vagy, ha levakarod magadról a popsikenőcsöt és az önbizalomhiányt. És nem leszel egyedül, nekem elhiheted.

- Miért, a jövőbe látsz talán?

- Nem. Csak mindenható vagyok. És Ivánnal mindenben segítünk, amiben akarod, meg ott vannak a szüleid is. Tudom, hogy nem egyszerűek, de egy kisunoka csodákra képes.

- Honnan tudod?

- Engem is a nagyszüleim neveltek fel, miután a szüleim lemondtak rólam - hazudta Jutka, és szúrt a szíve az újabb hazugságtól (azt mégse mondhatta, hogy neki soha nem volt senkije, nem kellett senkinek, vagy azt, hogy ő valójában nem is létezik). - Lexi levette őket a lábukról, és te is nagyon hiányoztál nekik. Tanultak a múlt hibáiból. Hagyd, hogy jóvátegyék. És legyél te is megértőbb velük, most már magad is szülő vagy.

Imola nem mondott semmit, de úgy tűnt, elgondolkodik rajta. Jutka tudta, hogy azt teszi.

- Laci mondott neked valamit?

- Ja, felhívott - rántotta meg a vállát Imola. - Romantikus szakítás, mi? Közölte, hogy nem bírja tovább. Nem az én hibám, szereti a lányunkat, és engem is, de nincs még felkészülve a gyereknevelésre és a családfenntartásra. Nem tud aludni, és egyszerűen sok neki ez a felelősség. Muszáj elmennie, kiszabadulnia, hogy levegőhöz jusson. Mondjuk, azt nem tudom, hogy mennyiben segít rajta a londoni levegő. Megígérte, hogy gondoskodik rólunk, és minden hónapban küld pénzt a fizetéséből. És azt is mondta, hogy nem kell várnom rá, ha találok valakit, akkor nyugodtan legyek boldog, mert ő csak jót kíván nekem. Egyébként bocsássak meg, ez nem ellenem szól, ő az, aki képtelen megállapodni. Azt nem értem azért, hogy miért nem beszéltünk ezekről egy-két hónappal ezelőtt, mert ez aligha egy hirtelen döntés volt a részéről. Ez van.

- És te mit gondolsz erről?

- Dühös vagyok! - fakadt ki Imola. - Kurvára messze vagyok a megbocsátástól! Pedig nyilván az én hibám is. Senki sem mondta, hogy essek teherbe. Törődhettem volna többet Lacival, ápolgathattam volna a lelkét, levehettem volna némi terhet a válláról. Nevelgethettem volna még egy gyereket. Vajon bűn az, hogy egy óriáscsecsemő helyett egy felnőtt férfire vágytam? Nekem is új volt ez a szitu, én is féltem. Még ma is félek, de ez normális, nem? Lassan tanulunk bele az új szerepünkbe. Az bánt, hogy ő igazából meg sem próbálta úgy igazán. Nézd meg Ivánt! A szüleimnek ebben az egyben igazuk van: így kéne viselkednie egy igazi pasinak. Mondd, hogy neki is vannak hibái!

- Vannak - bólintott Jutka. - Több is. De együtt lehet velük élni. És ő tényleg ilyen. Ez nekem is kellemes meglepetés.

- Szerencsés vagy! - sóhajtott Imola.

- Igen - felelte a barátnője (de csak a párválasztásban, tette hozzá gondolatban). - Találjuk ki, hogyan tovább. Ivánnal tudjuk vállalni néha pluszban is Lexit, ha egy kicsit elmennél valahova. Fodrászhoz, kozmetikushoz, tornázni, vagy egy rapid randira, amikor ráuntál Móka Mikire. Anyukádék is szívesen besegítenek, szerintem gyakrabban fognak ezentúl Pestre járni. Nem vagy egyedül. Nem azt mondom, hogy most rögtön menekülj bele egy új kapcsolatba, de ne zárkózz be és el a világ elől. Élj, ha lehetőséged adatott rá. Ha Laci mégis észhez térne...

- Ebben reménykedem. De szerintem nem fog. Ilyen gyorsan biztos nem. A végtelenségig meg nem várhatok rá. Már ha valakinek is kell majd egy ilyen lestrapált tehén.

- Ahhoz képest, hogy okosabb és érettebb vagy nálam, iszonyú hülyeségeket beszélsz! Lekeverjek egy maflást, hogy észhez térj? - ripakodott rá Jutka. - Bodnár Imola nem egy vesztes! Ne vedd el a szerepemet. Nem hagyom, hogy a barátnőm elcsessze az életét! Azért is boldog nő leszel, ha bele is reped a téridő kontinuum! Megértetted?!

- Igen, főnökasszony - felelte picit ijedten a másik lány.

- Megjöttünk, lányok! - hallották az előszobából Iván hangját. - Lexi tök édes volt, és vagy öten gratuláltak út közben, hogy milyen szép gyerekem van. Picit kínos, bár Lexi tényleg szép. Itt minden rendben?

- Persze - állt fel, és sétált ki hozzájuk Jutka. - Gyere, te mintaapák gyöngye! Passzold le a picurt egy kicsit a keresztanyjának.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen jól áll Ivánnak a bébihordozó, hogy Lexi mennyire otthonosan bújik a keresztapjához, és hogy Imolával együtt ők hárman úgy néznek ki, akár egy kis család.

Talán a sors szeretné a figyelmét felhívni valamire? Jutka ezt nem tudta, csak fájt nagyon a látvány, és egyre jobban szúrt tőle a szíve. Imola nem is tudja, hogy csak a kezét kellene kinyújtania, és mindent megkaphatna, hogy boldog legyen. Iván sem tudja, hogy mennyire jól állna neki ez az egész, ha képes volna többnek tekinteni a lányt pusztán barátnál. És ha nem lenne útban Jutka.

***

A kórház sivár volt, nyomasztó, steril, és fertőtlenítőszer szagú. Amilyen egy kórház lenni szokott. Aminek a dolga az, hogy gyógyítson és életeket mentsen, nem pedig a szépség. Két család járkált idegesen, reménykedve és rettegve a kórházba. Anna és Győző családja. Nem találtak megnyugvást, amíg a gyerekek... Nem voltak szavaik a kimondhatatlanra és elképzelhetetlenre. Felfogni is alig bírták. Nem adott megnyugvást, hogy a gyerekeik vétlenek voltak, és be voltak kötve az autóban. Ez az életüket akkor megmentette, de ki tudja, mit hoz a holnap. Hiszen nincsenek túl jó állapotban. A családjaiknak csak a remény maradt, és az imádság, hogy a Mindenható segítsen, és megkönyörüljön rajtuk. Hiszen még annyira fiatalok, jószerével előttük az egész élet!

Nem maradhattak bent éjszakára a kórházban, így estétől reggelig aggódással és rettegéssel telt a napjuk. Mi lesz, ha...? Vagy mi lesz akkor, ha felgyógyulnak, de maradandó sérüléseik lesznek? Hogyan fognak tudni úgy élni? Mindketten egészséges és életerős fiatalemberek. Voltak idáig. Mit hoz a holnap?

A kórteremben éjszakai félhomály honolt. Anna az ágyon feküdt, műszerekre kötve, és csövek lógtak ki a testéből. Most fiatalabbnak látszott a koránál. Békésebbnek és összetörtebbnek is. Mesterséges altatásban tartották (akárcsak Győzőt). Túl voltak már egy műtéten, és várt is még rájuk újabb. Az éjszakás ápoló időnként bejött, és ellenőrizte a műszereket, meg az infúziót. Azután ment a dolgára. Egyedül volt ügyeletes az osztályon, és sok beteg várt még rá a reggeli váltásig.

Csend volt, csak a műszerek adtak ki némi hangot, ahogy mérték és monitorozták az életfunkciókat. Az éjszaka nyugodtan telt. Egy szürke ruhás alak jött be halk léptekkel. Megállt az ágy előtt. Megemelte a kórlapot, hogy a gyér fényben jobban lássa a ráírtakat. Némán tanulmányozta a bejegyzéseket, majd pillantása a monitorokra siklott, mintha ellenőrizné a számokat. Közelebb lépett az ágyhoz. Megfogta Anna csuklóját, ellenőrizte a pulzusát. Majd óvatosan kisimított egy hajtincset a lány arcából.

- Sajnálom - mondta halkan. - Az élet sajnos ilyen, néha ad, néha elvesz.

Anna aludt tovább. Békésebb látvány volt így, mint az irodában.

- Nem indult jól az ismeretségünk, és sohasem kedveltelek, Anna - folytatta a szürke ruhás. - Szép és okos nő vagy, de sajnos egy kicsit gonosz és rosszindulatú is. Pedig valamikor ígéretes voltál, választhattál volna jobb utat is. Akárcsak Győző. Nyilván nem a sors büntetése, ami veletek történt. De azért elgondolkodtató. Ha kapnátok az élettől egy második esélyt, vajon mihez kezdenétek vele? Ott folytatnátok, mintha mi sem történt volna, vagy változtatnátok? Sokan nem kapnak második esélyt. Ti vajon megérdemlitek?

Az elsuttogott szavak ott lógtak a levegőt betöltő csendben. Nem voltak rájuk válaszok.

- Mennem kell - folytatta a szürke ruhás. - Legyen hát. Megkapjátok tőlem a második esélyt, mindketten. Nem lesz azért annyira könnyű, mert az élet nem így működik. Ez nem egy tündérmese. Végig kell járnotok az utat, hogy tanuljatok belőle, még ha meg is könnyítem a számotokra. Remélem, hogy élni fogtok a lehetőséggel. Nem várom, hogy angyalok legyetek, csak váljatok normális emberekké. Ne legyen ez az egész hiábavaló. Mindennek ára van, és én most befektetek a jövőtökbe. Megszegem miattatok a szabályokat, és megfizetem az árát. Reménykedem, hogy nem követek el vele végzetes hibát, és a hátralevő életetek ellensúlyozza majd a bűneimet. A többi rajtatok múlik. Egy kicsit fájni fog, de hol maradna máskülönben a lecke, ami változtatásra késztet? Ne félj, Anna, meg fogtok gyógyulni. Becsüljétek meg ezt az ajándékot, és mindazokat az embereket is, akiknek a sorsa a ti kezetekben van. Legyen ez egy új élet kezdete. Kövessétek a helyes utat és a jó példát. Nektek nem kerül semmibe. Ég veled.

Még egyszer körülpillantott, majd a tekintete megállapodott Anna sápadt arcán. Egy pillanatra megérintette, megsimogatta.

- Jónak lenni jó, Anna. Ne felejtsd el, ne legyen hiábavaló! - suttogta, azután olyan észrevétlenül távozott, ahogyan jött.

***

Iván felriadt az éjszaka közepén. Valami rosszat álmodhatott, de képtelen volt most visszaidézni, hogy mit. Nem is igazán akarta. Üres tekintettel bámulta a sötétséget, azután úgy döntött, felkel és kimegy a konyhába inni valamit. Óvatosan bújt ki az ágyból, nehogy felébressze Jutkát. Pillantása a fekhely másik oldalára tévedt, de a lány nem volt ott mellette. Felvonta a szemöldökét. Hol lehet?

Kibotorkált a konyhába. Ott is félhomály volt. Kinyitotta a hűtőt, kivette a gyümölcslét, majd töltött magának egy pohárral. Megfordult, és meglátta az asztalnál ülő alak alig kivehető körvonalait.

- Szia. Te sem tudsz aludni? - kérdezte tőle.

- Szia. Csak megébredtem. Nem akartalak felébreszteni - suttogta válaszul Jutka.

- Valami baj van?

- Á, nem. Csak fáj a hasam - mondta a lány. - Talán meg fog jönni hamarosan. Az nem mindig könnyű.

- Tudok valamit segíteni? Melegítsek egy tömlőt vagy egy fedőt a hasadra? Hátha segít.

- Nem kell, köszi. Nem elviselhetetlen, csak kellemetlen érzés. Feküdj vissza és aludj nyugodtan. Nemsokára jövök én is. Megpróbálok előbb elmenni vécére, hátha attól jobb lesz.

- Biztos?

- Biztos, drágám. Tudod, ezek női dolgok. Csinálom már egy pár éve. Rendben leszek, max pár napig kicsit macerásabban. Ne aggódj. Aludj tovább nyugodtan. Szeretlek.

- Én is téged - puszilta meg a homlokát Iván. - Szólj, ha szükséged van bármire.

- Úgy lesz - ígérte Jutka.

Felállt és a mosdóba indult. Talán fázhat is, gondolta Iván, mert az ajtón egy pillanatra kiszűrődő fényben látta, hogy az ő szürke melegítőnadrágja, meg a hozzá való polárfelsője van rajta. Jutka néha szerette felvenni a ruháit, bár természetesen nagyok voltak rá. Azt mondta, érzi rajtuk az ő illatát, és ez jó érzés, amikor éppen egyedül van otthon. Nem nagyon van olyan férfi, akit ez zavarna. Iván is aranyosnak találta. Titokban ő is megszaglászta néha Jutka valamelyik ruháját, amikor a lány épp nem volt ott, bár ezt soha be nem vallotta volna. Amikor nagyon hiányzott neki. Ez valami fétis vagy perverzió?

„Nem"- gondolta Iván, miközben visszafeküdt és betakarózott. - „Csak szeretem őt érezni. Szerelmes ökör vagyok, de nem bánom."

Világ életében, minden barátnőjével szeretett összebújni, érezni egymás testének melegét, a közelség intimitását. Jutkával mindenkinél jobban. Ellenállhatatlanul vonzotta a lány. Aki ebben is tökéletes partner volt. Mindig igyekezett ilyen kis dolgokban is Iván kedvében járni. Például pizsamát is csak a „piros betűs napokon" hordott, máskor mindig hálóingben aludt, mert tudta, hogy az tetszik Ivánnak. Kétségtelenül izgató volt, és Iván imádta ezt is benne. Cserébe ő is igyekezett olyasmikkel kedveskedni neki, amikről tudta, hogy a lány szereti azokat.

- Nem alszol? - súgta Jutka, aki közben visszatipegett a szobába.

- Nem tudtam nélküled.

A lány kibújt a tréningruhából, és lefeküdt mellé.

- Fáj még a hasad?

- Egy kicsit, de most picivel jobb. Ez ilyen, nem tudok vele mit csinálni.

- Semmi baj.

- Átölelnél? - kérte a lány. - Csak óvatosan.

- Persze - fonta köré a karját vigyázva Iván.

Nem tudta, mikor aludtak el. Csak azt, hogy nincs ennél csodálatosabb érzés a világon. Együtt lenni.

***

- Milyen napod volt? - kérdezte egyik este Jutka.

- Jó. És neked? Hogy van a hasad?

- Jobban. Jól sejtettem, megjött. Hamarosan túl leszek rajta. Mondtam Imolának, hogy most pár napig nem tudok a hasznára lenni, de te szívesen beugrasz, ha kell. Nem baj, ugye?

- Tudod, hogy szívesen csinálom. Lexi imádnivaló, és nagyon szeretem.

- Figyeld meg, egy nap majd elkezd beszélni, és téged fog apának szólítani, mint a kiskacsák - vigyorgott Jutka.

- Kétlem, hogy a kacsák beszélnének, de én is ettől tartok - ráncolta a homlokát Iván.

- Miért? Zavar, ha a kislányodnak nézik az utcán?

- Nem. Csak kényelmetlen érzés kicsit. Nagyon ragaszkodik hozzám, és én is hozzá. Szerinted ez normális?

- Az apai ösztönök?

- De nem én vagyok az apja! - csattant fel Iván. - Az a hólyag egy londoni pubban ül, míg én idehaza gondját viselem a lányának! Helyette.

- Ettől eltekintve Lexi és te...

- Igen, szeretem őt, kicsit mintha a sajátom lenne. Erre vagy kíváncsi?

- Pontosan, drágám.

- Miért? - tette fel a kérdést Iván. - Miért firtatod ezt már nem először? Azt hiszed, talán akarok valamit Imolától? Féltékeny vagy? Akkor miért bátorítasz, hogy menjek csak segíteni nekik, amikor csak akarok? Miért vagyunk ennyit velük? Mi a fenét akarsz valójában, Judit? Ez valami hülye teszt, hogy jó lennék-e a gyerekeid apjának? Átmentem a vizsgán?

- Nyugi, Iván. Én menstruálok, és te vagy ideges? Nem vizsgáztatlak, azért segítünk nekik, mert szeretjük őket, és ha valaha is lesznek gyerekeim, azok tőled lesznek. Én kezdtem Imolát istápolgatni. Csak tudni akarom, hogy nem jelent-e ez neked terhet, főleg úgy, hogy ennyi váratlan dolog szakadt a nyakadba miatta.

- Nem jelent terhet - távozott lassan a feszültség Iván hangjából. - Nem is könnyű, de nem tudnám csinálni, ha nem szívből tenném. Nem voltam erre felkészülve, most sem vagyok, de megteszem, amit tudok. Erről szól az élet. Igazat mondtam Bodnáréknak, ez jó gyakorlás arra, amikor majd nekünk lesznek gyerekeink. Ha még mindig velem akarod...

- Nekem nincs, és nem is kell senki más rajtad kívül - mondta Jutka.

- Jó. Nekem is te kellesz.

- De ha velem történne valami...

- Miért történne? Titkolsz előlem valamit, Jutka? Talán beteg vagy? Ugye nem?

- Nem, semmi bajom - rázta a fejét a lány. - Csak butaságokon jár néha az agyam. Olvastam egy könyvet, és egy kicsit elgondolkodtatott. Meg az is, amit mondtál, hogy Annáékkal történt.

- Jobban vannak.

- Tessék?

- Ma mondta bent nekünk a főnök. Az orvosok felébresztették őket az altatásból. Túl vannak a műtéteken, és nagyon szépen javul az állapotuk, mindkettejüké. Időbe fog telni persze, hogy teljesen felgyógyuljanak, de a hírek szerint nagyon biztató a helyzet. Mázlijuk van. Úgy tűnik, van egy őrangyaluk, aki vigyázott rájuk.

- Te hiszel az őrangyalokban, Iván?

- Miért, te nem?

- Nem tudom, annyi furcsaság van a világon - vont vállat a lány. - De örülök nekik. Nem kedvelem túlzottan Annát, de nem szeretném, hogy bajuk legyen. Remélem, hogy rendbejönnek, és új életet kezdenek.

- Bizonyára - vont vállat Iván. - Csinálok gyorsan rántottát. Kérsz te is?

- Igen, kérek. Köszönöm.

Iván gyorsan átöltözött, és a konyhába sietett. Jutka kibámult az ablakon, az utcalámpák fényén túl sötétlő égre.

- Ne felejts el jónak lenni, Anna! - suttogta maga elé, hogy a fiú ne hallhassa. - Ne legyen hiábavaló!