Karácsony közeledtével ki-ki a maga módján készült az ünnepekre. Iván túlórázott a projektben, bár azt ígérték nekik, hogy nyugalomra számíthatnak a szeretet ünnepe körül. Jutka is sokat volt távol. Bevállalt minden létező étel- és ajándékcsomag-osztást, meg az azt megelőző és követő adminisztrációs feladatot. Sok dolguk volt. Ebben az évben meglepően sok felajánlást és hozzájárulást kaptak, és úgy tűnt, hogy a hivatali illetékeseket is megérinthette a karácsony szelleme, mert szinte még sohasem ment ilyen zökkenőmentesen minden.

Csodálkozott is mindenki, hogy mi történhetett. Elcsitultak a szokásos pénzügyi és politikai viták, nem csupán a fővárosban, de az egész országban, sőt még Európában is. Mintha Jézus üzenete, bő kétezer év után, végre átment volna az embereknek. Most vidámabbak voltak a hétköznapok, színesebbek az utcák, és sokkal többen jótékonykodtak, vagy küldtek némi adományt, ki-ki lehetőségeihez mérten. Az emberek picivel jobban odafigyeltek egymásra, régóta viszálykodók békültek ki, és a városok karácsonyi vásári forgatagában jelentősen csökkent a zsebtolvajlások száma. Mintha pár napra, varázsütésre a szebbik és jobbik arcát mutatná a világ. Erről még a templomok szószékeiről is megemlékeztek az arra hivatottak, hálát adva a Mindenhatónak a kegyelméért és jóságáért, és további hasonló cselekedetekre és magatartásra buzdítva a hívőket.

De a jótékony változás a hitüket nem gyakorlókat, vagy az ateistákat sem kerülte el. Ezekben a napokban szinte megszűnt a családon belüli erőszak. Korábban nyegle fiatalok azonnal felpattantak, és átadták a helyüket a buszon, ha egy idős néni vagy bácsi, netán egy kismama szállt fel. Annyira bizarr volt az egész, hogy még az újságok is írtak róla, és az emberek büszkébben húzták ki magukat. Egyes vallási szekták tagjai, és az örökös összeesküvés-elmélet hívők pedig már újra a közelgő világvégéről beszéltek. De a miértekkel igazán senki sem foglalkozott, csak élvezték titokban, hogy pár napra kicsivel jobb hellyé válik talán a világ.

***

- Vegyetek még, ne kéressétek magatokat! - noszogatta őket a terített karácsonyi asztal fölött Iván édesanyja. - Fiam, alig ettél valamit!

- Három gombóc töltött káposzta nálad nem minősül valaminek, Anyu? - kérdezte a fia.

- Akkor legalább te szedjél még! - unszolta Klára Jutkát. - Tudom, hogy „vegetáriánus" vagy, ezért csináltam rántott húst is, szigorúan csak növényevő állatokból. Azt ennél inkább?

- Kipukkadok, Klára néni - simogatta meg a hasát a lány. - Ha így folytatom, olyan kövér leszek, hogy nem férek be a lakásba, és Iván lecserél két feleekkora lányra.

- Hány kiló is vagy? Ötven?

- Ötvenöt. Voltam. Ebéd előtt. Most szerintem már az asztal látványától is híztam vagy két kilót. És még kétféle süti is van. Azokat sem hagyhatom cserben.

- Majd lenyomtatjuk jóféle szilvapálinkával - kacsintott rá Károly.

- Bocsi, Károly bácsi, de nem bírom az alkoholt.

- Rosszul leszel tőle?

- Először igen. Utána meg kötekedni kezdek.

- Nem mondod?! Veszekedtél te már valakivel életedben?

- Ivánnal szoktunk néha.

- Maximum cívódásról van szó akkor is - szólt közbe a fiú.

- Azt sem szeretek.

- Pedig olyan jó utána a kibékülés - mormolta sejtelmesen Iván.

- Az anélkül is jó - lehelte a lány.

Válaszul Iván megcsókolta, és ebben az sem zavarta, hogy az asztal felett és a szülei szeme láttára teszi. Mondjuk, ez a szülőket sem zavarhatta különösebben, akik alig bírták elfojtani a mosolyukat, mert a gyerekek olyan édesek voltak. Kárpátiék kicsit úgy jártak, mint Bodnárék Ivánnal. Csak őket Jutka varázsolta el. Károly és Klára titokban azért imádkoztak, hogy ez a remélt leendő házasság összejöjjön a fiuknak.

Tudták, hogy Jutkának nincs szerencséje az álláskereséssel. De nagyjából ez volt az egyetlen negatívum, amit el lehetett mondani róla. Minden más tekintetben azt látták és úgy érezték, hogy Iván megfogta vele az Isten lábát. A világ szemében talán nem számítana előnyös partinak. Kárpátiék szemében azonban egyre inkább azzá vált. Mert a fiuk boldog volt vele.

És nem csupán a fellángolásról, vagy a szenvedélyről van szó, ami idővel ellobbanhat, mint a gyertyaláng. Jutka visszahozta Iván szemébe a csillogást, a gyermekkori énjét, aki tervezget, álmodik, és jót akar mindenkinek. Másfél-két évvel ezelőtt ez még nagyon másképpen volt. Akkor szívből aggódtak érte. Mostanra viszont visszakapták azt a fiukat, akit a legjobban szerettek a világon. És nem igazán volt kétséges a számukra, hogy ez minek köszönhető. Pontosabban kinek.

Szerettek volna segíteni a lányon. Csak nem tudtak. Ha ők is Győrben élnének, akkor talán. De nem kérhetik tőlük, hogy adjanak fel mindent, hagyják ott a pesti életüket, a barátaikat, Iván elfogadhatóan fizető munkáját. Így maradt a remény, hogy a fiatalok előbb-utóbb úrrá tudnak lenni a problémáikon. Károlynak voltak ugyan ismerősei Pesten, de ők mind műszaki vonalon mozogtak, Jutka pedig inkább humán beállítottságú. Bár a jelek szerint az irodai adminisztrációval is ügyesen elboldogul. Talán változtatnia kellene a karriertervein. Esetleg külföldön szerencsét próbálniuk (bár ezt a szülők annyira mégsem szerették volna, hiszen a gyerekek így is olyan távol vannak tőlük, és ők sem lesznek már fiatalabbak).

- Hogy megy a jótékonykodás? - kérdezte Károly.

- Jól. De nem mi jótékonykodunk, hanem az emberek és a vállalkozások. Mi csak szétosztjuk az adományokat a rászorulóknak - helyesbítette Jutka. - Igazából a cserébe kapott fizetség megfizethetetlen. Azoknak az embereknek az öröme, akiknek sikerül egy kis fényt vinni az életébe.

- Szívesen csinálod - állapította meg Klára, és ezt nem kérdésnek szánta.

- Igen. Végre valami értelmes és hasznos.

- És a barátaitok a kisbabával? Boldogulnak?

- Imola, úgy tűnik, kibékül a szüleivel. Lexi szépen fejlődik, és talán Laci is elkezdi egy kicsit csipkedni magát.

- Miért vesztek össze egyáltalán, ő és a szülei?

- Sejtelmem sincs - vont vállat Iván.

- Azért, mert Imola, egyszer az életben végre önálló akart lenni - mondta vele egyszerre Jutka.

- Elmondta neked?

- Hát, megtudtam, amit tudnom kell - hunyorgott a lány. - A lényeg, hogy a szülei jogászok, és őt is jogi pályára szánták. Mindent előre elterveztek. Ám az ő okos és engedelmes kislányuk másként gondolta. Őt a marketingkommunikáció érdekelte, meg az, hogy kicsit kiszabadulhasson a szülei fullasztó befolyása alól. Ezért titokban jelentkezett. És felvették, ösztöndíjat is kapott, mert tényleg okos. Mikor kiderült, óriási balhé lett belőle otthon. Végül odáig fajult a dolog, hogy fogta magát, összepakolt, és felköltözött Pestre, összebútorozott pár barátnőjével egy albérletben. A szülei meg közölték, hogy ha dacolni akar velük, akkor ők leveszik a kezüket róla. Ebben maradtak. Imola tanult, mellette diákmunkát vállalt, hogy fenn tudja tartani magát. Kitűnőre diplomázott. A szülei nem jöttek el a diplomaosztójára sem. Megszakadt köztük a kapcsolat. Szomorú, mert alapjában véve mindnyájan jó emberek. Most talán a kisunoka születése segít helyrehozni a dolgokat.

- Honnan a csodából tudsz te ennyit? - pislogott Iván.

- Ó, hát az emberek valóságos nyitott könyvek előttem - tárta szét a kezeit ártatlanul Jutka.

Kárpátiék csak együttérzőn hümmögtek a történet hallatán. Egyedül Iván sejthette, mire is célozhatott az imént a lány.

***

- Szóval, hogy is van ez? - kérdezte Iván este, miután már túl voltak a közös karácsonyozáson, az ajándékokon, a meghitt családi vidámságon, és immár mindenki nyugovóra tért.

Ismét az emeleti vendégszobában voltak, ahol a legelső közös győri éjszakájukat is töltötték. Akkor teljesen ártatlanul (jó, azért mégsem teljesen úgy) osztoztak a kétszemélyes kanapén. Mostanra már nyoma sincs az akkori ártatlanságnak. Valahol ez járt mindkettejük fejében. Volt ebben valami izgalmasan csodálatos.

Jutka az ágyon üldögélt, egy bolyhos köntösbe burkolózva, és a még nedves haját szárítgatta egy törölközővel. Iván nézte a műveletet. A lány haja botrányosan kócos volt, és Ivánnak borzasztóan nehezére esett bármire is koncentrálnia most, mialatt őt figyelte, a nedves hajtincseket, meg a közben a köntös alól elő-elővillanó csupasz bőrfelületeket. „A francba az egésszel!" - nyelt egy nagyot, és érezte, hogy most már nem fog tudni józanul gondolkodni, pedig csak két-három pohár bort ivott. Azt is tudta, hogy aligha a bor részegíti meg ennyire.

- Úgyis tudod már! - sóhajtotta a lány, és csak néha pislogott fel rá hajszárítgatás közben. - Ha akarod, karácsony után megbeszéljük, elmondom neked, és nyugodtan össze is szidhatsz érte. Én is elég hülyén érzem magam, tudva, hogy bután viselkedtem.

- Nem akarlak összeszidni.

- Pedig megérdemelném. Akkor mit szeretnél?

- Most éppen valami nagyon mást - felelte Iván.

Találkozott a tekintetük. Pontosan értették, amit kiolvastak a másik szeméből. Jutka egy picit elpirult, látva Iván egy pillanatra elkalandozó tekintetét. Felállt, és a fiúhoz libbent, átölelve őt. Összeért az orruk hegye.

- Ma van a szeretet ünnepe, és te vagy az én igazi karácsonyi ajándékom, Iván! - suttogta. - Kicsomagolhatlak?

- Bontsunk együtt ajándékot - javasolta rekedten Iván, mert ebben a pillanatban nem akart ő ennél jobban semmit a világon.

Karácsony volt. A szeretet ünnepe. És ők teljes szívükből szerették egymást, miközben a legszebb „ajándékuk" bontogatásába kezdtek, és a szőnyegre hulltak a „csomagolópapírok" darabkái.

***

Jutka sírni szeretett volna. Örömében. Mert annyira jó érzés volt, ahogy Iván átöleli őt, és ez az éjszaka is csodálatos volt. Teljes szívéből szerette a fiút. Olyan jó lenne minden este így aludni el, és reggelente így ébredni fel, egy életen át! Megrészegülni egymástól, és boldoggá tenni a másikat. Ez az élet igazi értelme. Minden más csak ábránd és illúzió.

Persze egy kapcsolat nem egy romantikus regény, nem csupán boldog, izgató és felhőtlen pillanatokból áll. Időnként gondok felhőzik, amit ketten kell megoldani (és lehet, hogy ezek egyedül nem is léteznének, mégis megéri). Vannak viták, tán veszekedések is. Ez az élet. Az a lényeg, hogy vágyjunk egymásra, és a szeretet szavát kövessük mindig. Az nem vezet tévútra soha.

- Elmondhatom? - kérdezte bátortalanul.

- Azt hiszem, tudom. Vagy sejtem - lehelte a fülébe Iván. - De mondd el, ha szeretnéd.

Jutka szembefordult vele, hogy lássa az arcát, és közelebb bújt hozzá, de csak annyira, ami még nem vonja el a figyelmüket a mondandójáról.

- Butaságot csináltam - kezdte. - Talán rosszat is. Én küldtem el a képeslapot, meg a fotókat Imola szüleinek. Tőlem tudják, hogy unokájuk született. Tudtam, hogy Imola szomorú miattuk a lelke mélyén. Szükségük van egymásra, és ez talán jó alkalom, hogy kibéküljenek végre. Nem számoltam viszont azzal, hogy Laci nem lesz szimpatikus a számukra. Abban bíztam, hogy megembereli magát. És elkövettem azt a hibát is, hogy ott voltunk náluk akkor, amikor Bodnárék beállítottak. Megmentettük ugyan a helyzetet, de megláttak téged, és szegény Lacinak attól kezdve esélye sem volt náluk. Ezt nagyon elbaltáztam.

- Befolyásoltál bárkit is?

- Közvetlenül nem. De közvetetten igen. Ha én nyugton maradok, akkor senki sem került volna kényszerhelyzetbe.

- Honnan tudod, hogy mi történt Imola és a szülei közt régen? Bele tudsz nézni a múltba?

- Igen - felelte szégyenlősen Jutka. - Gondolatban bele tudok lapozni, akár egy könyvbe. És a jelenbe is, bármibe, ami most történik. Csak a jövőt nem látom. Ezért veszélyes játék a képességem. Bármit is csinálok, nem tudom ellenőrizni, milyen hatással lesz a jövőre nézve. Ezért inkább nem is csinálok semmit, ha lehetséges. Nem akarom felborítani az egyensúlyt. Magam miatt biztosan nem.

- Ezért nem megy jobban az álláskeresés sem?

- Az a valóság. Annyit érek a valóságban. Bele tudnék írni ebbe a valóságba, kreálhatnék egy álomállást magamnak, de az mesterséges volna, hamis és manipulált. Igazi életre vágyom. Mint egy igazi ember.

- Az vagy - simogatta meg az arcát Iván.

- Dehogy vagyok az! Az csak lenni szeretnék. Mégis képtelen vagyok rá. Nagyon frusztráló ám ez a képesség. Egyáltalán nem olyan jó buli, mint mások gondolnák. Szerinted más mit tenne vele? Mire használná? Meg tudná állni, hogy használja?

- Aligha - tette a tarkója alá a másik karját Iván.

A mozdulattól egy kicsit lecsúszott róla a takaró, és Jutka ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse őt. Hezitált, azután mégis, puhán rátette a kezét a fiú mellkasára. Jó érzés volt mindkettejüknek. Iván most kivételesen nem viszonozta. Tudták, hogy ha megtenné, az azonnal véget vetne ennek a beszélgetésnek. Így sem biztos, hogy sokáig képes lesz megállni.

- Be kell vallanom még valamit - folytatta a lány.

- Találgathatok? - kérdezte Iván. - A karácsony? Utaztam a városban, láttam az embereket, hallgattam a híreket. Túl tökéletes, túl szép, túl meseszerű minden. Mi nem ilyenek vagyunk valójában, nem tudunk, vagy nem akarunk ennyire jók lenni. Most mégis. És ez mindenkinek feltűnik, mert annyira szokatlan, és más, mint amilyenek igaziból vagyunk. Tudod, hogy mikor volt itt utoljára ilyen békés egyetértés és összetartás? Pontosan emlékszem a dátumra. Sohanapján kiskedden. Szóval, drága Jutkám, ugye jól gondolom, hogy belepiszkáltál ennek a világnak a karácsonyába?

- Csak egy picit.

- Egy picit. Aha. Akkor azért van ez az egész hajcihő most Záhonytól Hegyeshalomig és Komáromtól Békéscsabáig? De mondhatnám úgy is, hogy Stockholmtól Szicíliáig, és Lisszabontól Szófiáig. Te nem egy picit piszkáltál bele az életünkbe, Jutka. Átírtál szinte mindannyiunkat. Legalább az ünnepek idejére. Ez minimum irodalmi Nobel díjat érdemelne.

- Haragszol rám?

- Nem! Te vagy az első, akinek jó kétezer év után sikerül ez. Csak azt nem tudom, mi lesz az ünnepek után.

- Azt én sem - harapott az ajkába Jutka nyugtalanul. - Butaságot csináltam, még akkor is, ha jót akartam. Nem hiszem, hogy megváltoznának tőle hosszabb távon az emberek. Nem is biztos, hogy szabadna megváltozniuk, mert a következményei beláthatatlanok. A világ túl összetett és bonyolult összefüggésekből áll. Nincs, aki mindet átláthatná. Különösen nem én. Ha ezt megússzuk ép bőrrel, kétszer is meggondolom, hogy mit csinálok ezután.

- Vigyázz, az írás függőség, Jutka! Akár verset írsz, akár regényt, akár a valóságot. Nehéz lemondani róla, ha ihletet kapsz. Ráadásul ez a világ, amit te írnál nekünk, sokkal szebb az igazinál. Talán jobb is volna ebben élnünk? Mármint az emberiségnek. Talán tényleg jobban járnánk azzal, ha abban bíznánk, hogy a Múzsa homlokon csókol téged. Bárki legyen is az.

- Te vagy a múzsám, Iván.

- Ez hízelgő. De akkor be kell vallanom, a te múzsád nem csupán homlokon szeretne csókolni téged, Írónő.

- Az én múzsám bárhol megcsókolhat engem, Iván - sóhajtotta Jutka.

- Oké, szavadon foglak - felelte Iván, és közelebb hajolt hozzá, hogy átváltozzék az ihletet adó Múzsává.

***

Shadowgirl újabb szakaszt posztolt a „Semmisenem" verséhez a WH-n:

„Most az Élet egy új álommal csábít,

annak a szívével, ki igazán számít.

Mit tegyek? Hogy legyek? Szabad-e ezt nekem?

Vagy a képzeletem játszik megint velem?

Jobb lesz-e a világ, hogyha érte élek?

Vagy ez is csupán egy üres ígéret?

Talán mindenkire rontást és bajt hozok,

s végül mindenkinek fájdalmat okozok?

Jogom van-e hozzá, hogy megéljem álmom,

vagy egy jobb világért félre kéne állnom?"

A tartalomfrissítés ezúttal visszhangtalan maradt. Hasonlóképpen, mint írójának élete.

***

Kárpátiék karácsonya békés, boldog családi ünnepként telt. Mintaszerűen. És Jutka itt, közöttük biztos volt benne, hogy ezúttal ez nem az ő mesterkedésének köszönhető. Károly, Klára és Iván önerőből is jó emberek, és összetartó család. Őket nem kell jobbá tenni hozzá, hogy ilyenek legyenek, talán eleve hordozzák a jóságot a génjeikben. Olyanok, mint Noémi és Kristóf.

A fórumon ráírt a barátaira. Boldog karácsonyt kívánt nekik Passauból. Majd' elsüllyedt szégyenében. Ezen az ünnepen szinte mindenki a legjobb formáját hozza, kicsit talán az ő kontárkodása következtében is. Csak ő hazudozik már megint, mindenkinek. Egyre jobban undorodott önmagától. És nincs senki, akivel beszélhetne erről, aki okosabb nála, akitől tanácsot vagy segítséget kérhetne. Bárcsak lenne családja! Szülei, nagyszülei, egy idősebb testvére, akik a szívükön viselik a sorsát. Enélkül semmit sem tehet, hacsak nem akarja mások örömét tönkretenni. Azt azonban nem teheti meg, hiszen az önzés volna. Nem marad hát más, mint a néma, elkeseredett önsajnálat.

Pedig Győr ismét megmutatta neki a lehetőségeket. Azt, hogy van választása, és igenis, van egy család, aminek így is megbecsült részese lehetne. Amíg van türelmük elviselni a folyamatos kudarcait és szerencsétlenkedését. Holott nem kellene semmi mást tennie, mint egy picikét igazítani a valóság szövetén.

„Nem tehetem. Nem szabad! Magamért nem" - hajtogatta magában makacsul és elkeseredetten. Rettegve a lehetséges következményektől, és attól is, hogy nem ez lesz-e mégis élete legnagyobb ostobasága.

***

Elmúltak az ünnepek, beköszöntött az újesztendő. A világ folyása lassan visszatért a megszokott kerékvágásba. Hiszen minden csoda csak három napig (maximum egy-két hétig) tart. A „varázslatnak" is van lejárati ideje. Néha különösebb következmények nélkül múlik el.

Újév után visszatértek a dolgos hétköznapok. Iván tovább dolgozott a projektben, láthatatlan kis fogaskerékként. A vezetőség legalább állta a szavát, és az év végi túlórázások után szétosztottak némi projektjutalmat. Ami jól jött mindenkinek, főleg karácsonykor.

Az egyik délután Iván a szokásosnál korábban ért haza. Jutkát otthon találta. A lány aznapra végzett az önkénteskedéssel, és nem ez volt a Lexizős napja. Iván szórakozottan járkált a lakásban, mintha ott sem lenne, vagy gondolatban nagyon távol járna. Szinte észre sem véve a másikat.

- Mi a baj? - kérdezte végül Jutka, aggodalommal telve, mikor már nem bírta tovább ezt a némajátékot. - Történt valami? Vagy megbántottalak valamivel? Ha igen, hidd el, nagyon sajnálom...

Iván ránézett, mintha csak most venné észre, hogy ott van. Töltött magának egy pohár italt, pedig hétköznapokon csak nagyon ritkán ivott. Leült mellé, és felhajtotta a pohara tartalmát. Szórakozottan megdörzsölte az arcát.

- Nem, Jutka. Nem bántottál meg - mondta lassan, és a hangjában elfojtott feszültség bujkált. - De baj van. Nagyon nagy baj, és nem is tudom, mi lesz most.

Jutka hirtelen megszólalni sem mert. Megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajta. Valami közeledik, valami hideg és sötét, és ők nincsenek felkészülve rá. Iván nagyot sóhajtott, azután végre kibökte, ami a szívét nyomta:

- Laci lelépett. Fogta a cókmókját, és faképnél hagyta Imolát és Lexit. Készülhetett már rá, mert még az ünnepek előtt felmondott. Állítólag kapott egy jobb állásajánlatot. Angliában. Elment.

- Úristen! De hiszen Imola...

- A múlt héten még ő sem tudta.

- Mi lesz most velük?

- Nem tudom. De nem ez a legrosszabb.

- Mi lehet ennél is rosszabb?

- Ma délután kaptuk az irodában a hírt. Annát és a vőlegényét... autóbaleset érte. Súlyos baleset, és nincsenek jó állapotban. Nem tudjuk, hogy egyáltalán... megmaradnak-e.