- Tudom, hülye kérdés, de hogy viseled?

- Tényleg hülye kérdés - felelte Imola Jutkának, miközben próbált leülni a kanapéra a nagy pocakjával. - Mintha éjjel-nappal egy görögdinnyét próbálnék egyensúlyozni. Szerencsére már csak néhány hetet kell kibírnom. Aztán minimum egy évig nem alszom, slampos leszek, mint egy túlexponált tehén, és agyoncsapom, aki csak ki meri ejteni előttem a szex szót.

- Kifessem a lábkörmeidet?

- Minek? Úgyse látom a hasamtól.

- A záróvonalat sem látják sokan, mégis fel van festve - bölcselkedett Jutka.

- Kifestheted, ha akarod - vont vállat engedékenyen Imola.

Amennyire csak tudott, kényelmesen elhelyezkedett, és nézte, ahogy Jutka munkához lát. Furcsa módon egyik korábbi barátnője sem jött el hozzá, hogy ezt az apró kis hülyeséget felajánlja. Nem mintha akkora dolog lenne, vagy bármi értelme volna, csak maga a gesztus, a törődés. Mégis, újra meg újra az lepi meg ilyenekkel, akit alig egy éve ismer, és nem is túl mély ismeretséggel. Ő figyel oda rá, ő van itt, amikor szüksége van valamire. Nélküle nem is tudja, mit csinált volna az elején. Fogalma sincs, hogy miért teszi. Nem rokonok, nem is olyan közeli barátnők. Egyszerűen csak jólesik. Nem akart Jutka terhére lenni, de ő csak annyit mondott erre, hogy eszébe se jusson ilyen hülyeségeken agyalni. Amióta Laci ideköltözött, a lány egy kicsit ritkábban járt át, de hetente kétszer így is jött, és legalább kétnaponta beszéltek telefonon.

- Hogy megy az álláskeresés? - törte meg a csendet Imola.

- Szarul - felelte Jutka, és csalódottság csengett a hangjában. - Válaszra sem méltatnak, be sem hívnak állásinterjúra. Azt hittem, könnyebb lesz.

- Sajnálom.

- Hát még én! Ha ez így megy tovább, jelentkezni fogok egy gyorsétterembe.

- A diplomáddal?

- Egyetem mellett is sokan dolgoznak ott, hogy kiegészítsék az ösztöndíjukat.

- De ez most más.

- Igen, főállás lenne. Nem akarok Iván nyakán élősködni - mondta Jutka szomorkásan. - Nem akarok eltartott lenni a kapcsolatunkban. Egyenrangú fél akarok lenni.

- Nem tudnál valamit csinálni mégis a jelentkezéseiddel?

- De, tudnék - nevetett fel örömtelenül a másik lány. - De azt nem akarom.

Nem mondta, hogy mit és miért nem akar, Imola meg nem akarta faggatni. Majd elmondja, ha akarja. A barátnője nem olyan kis lelkizős, mint ő. Jutka erős lány, aki elboldogul az életben. Néha irigyelte az erejéért.

- És te hogy bírod itthon? - terelte másra a szót Jutka.

- Unatkozom - felelte Imola engedelmesen. - A doki nem enged már dolgozni. Laci este jár haza. Egyedül vagyok. Teszek-veszek, de egyre nehezebb. Nem akarok hülye sorozatokat nézni.

- Akkor mit csinálsz?

- Ki fogsz nevetni.

- Miért nevetnélek ki?

- Olvasok.

- Miért lenne nevetséges az olvasás? - értetlenkedett a barátnője.

- A neten.

- Mi ezzel a probléma?

- Az, hogy nem egy ilyen „Hogyan szüljünk minizseni gyereket" oldalt. Hanem amolyan regényféleséget. Romantikusakat. Egy netes írói oldalon.

- Az amatőr irodalom is irodalom. Szórakoztat, elgondolkodtat, megnevettet, megríkat. Nincs semmi szégyellnivaló rajta a világon. És miket olvasol?

- Mindenféle romantikus cuccot - vonta meg a vállát Imola. - Összevissza. Bár egy-kettőre eléggé ráfüggtem. Azok nagyon tetszenek. Megmutassam, ha készen vagy?

- Készen vagyok.

- Milyen lett? Innen úgyse látom a pocakomtól. Biztos a te stílusod.

- Az én stílusom a natúr - állt fel és nyújtózkodott Jutka. - Neked szép színeset csináltam. Jól áll. Megmutatod akkor?

- Csüccs! - intett maga mellé Imola, előkotorva a tabletjét, és megnyitotta az alkalmazást. - Van egy csomó kedvencem. Laci azt mondja, hogy nyálas lányregények, de nincs igaza. Te szoktál ilyet olvasni? Iván hogy áll hozzá?

- Ő nyitottabb - mosolyodott el Jutka. - Miket szeretsz?

- Például ezt - nyitott meg egyet Imola. - Egészen beszippantott, pedig tökre kortárs, és végzős egyetemistákról szól. De van benne valami. Összefonódások a címe. Rengeteg elgondolkodtató gondolat van benne, nem csak egy love story a tucatból. Egészen ügyes az írója. Vannak fent más történetei is, azok is egészen jók, bár nem mind ez a műfaj. Ír egyet közösen a barátnőjével is, azon behaltam. Pedig csak a mindennapjaikból szemezget, de annyi humorral, és olyan édesen húzzák egymást. Nagyon tehetséges a srác, és a csaj se semmi. Ők azok. Tooareg és Y. Iszonyú kíváncsi lennék rá, milyenek a való életben.

- A valóság néha csalódást okozhat - mondta halkan Jutka.

- Beleolvasol velem az Összefonódásokba? Vagy tudod mit? Felolvasok belőle neked egy részt. Régen úgyis egy csomó versmondó versenyt nyertem, és hiányzik az élmény. Mehet?

- Mehet - dőlt hátra a kanapén Jutka, és hallgatta behunyt szemmel, Imola lágy hangján a történetet. A saját történetét.

***

- Na, hogy tetszik? - firtatta a lelkes kismama.

- Jó. Nem túlírt egy kicsit?

- Dehogy! Éppen ez benne a jó, hogy megismerhetjük a szereplők belső vívódásait, a bizonytalanságaikat, a félelmeiket, a motivációikat. Így könnyebb megérteni őket, meg azt, hogy mit miért tesznek, vagy miért baltáznak el. Ne mondd, hogy neked egy csöppet sem tetszik, Jutka!

- Nem rossz. Csak fura így hallani.

- Akkor olvasd te is! Add ide a mobilod!

- Minek?

- Letöltöm neked az appot, és átküldöm a kedvenceim linkjeit - csapott le a telefonra Imola, majd lázasan nyomkodni kezdte. - Egy kicsit kiművelünk téged ebből a világból. Legalább lesz egy új közös témánk is. Gyerekkoromban imádtam olvasni, faltam a könyveket, irodalmi szakkörbe jártam. Olyan jó lenne valakivel újra ilyesmikről beszélgetni!

- Felőlem.

- Ne legyél már ilyen lelkes! - morgolódott Imola. - Nem hiszem el, hogy ne szeretnél olvasni. Ahhoz túl kifinomult vagy.

- Én?!

- Te bizony! Amikor nem figyelsz oda, akkor kilóg a szádból a könyvtár.

- Nem értem.

- Mit nem értesz, te, Jutkák gyöngye? Senki a világon nem használ ilyen szófordulatokat, mint te, ha nem olvasta előbb a fél magyar- és világirodalmat. Azon se lepődnék meg, ha titokban írogatnál valami verses lapba.

- Nem vagyok elég tehetséges.

- Ha ki sem próbálod, sohasem tudod meg. De nem szekállak vele. Olvasd el ezeket az írásokat! Jó, tudom, nem Shakespeare vagy Petőfi, de jók a maguk nemében, és szórakoztatóak. Kezdd Tooareggel! Az Urbánus álmok egy fantasy tőle, egy kis szerelmi szállal, de nagyon izgalmas, eszméletlenül jó a világépítése. Pedig ez nem az én műfajom, mégis bejön. De ha inkább a romantikus vonalon maradnál, akkor itt az Összefonódások. Van benne egy karakter, Yutta, aki egy kicsit emlékeztet rád. Ha meg könnyed kikapcsolódást szeretnél, akkor ott a Rém-életképek, szintén Tooaregtől, meg Y-tól. Olyan fura írói álnév ez. Milyen név kezdődik ipszilonnal? Talán Yvonne, vagy Yvette?

- Talán Youtube-függő? Ydegesítő tevehajcsár barátnő? Yómadár?

Prüszkölve felnevettek, és most igazán közel érezték magukat egymáshoz.

- Tudod, az Összefonódások sokat segített nekem - merengett el elkomolyodva Imola. - Akkoriban kezdtem bele, amikor Lacival éppen... Valahogy jó volt. Kikapcsolt, visszarepített az egyetemista éveimbe. Újraéltem azt az időt. Nagyon szerettem tanulni. Akkoriban még minden olyan egyszerűnek tűnt. Amikor olvastam, felidézte az emlékeimet. Kicsit azt képzeltem, én vagyok Noémi, és van egy ilyen Kristófom. Aztán menet közben megkedveltem Yuttát is. Pedig volt idő, amikor szinte minden kommentelő utálta. Volt némi csetepaté körülötte, Tooareg és az egyik olvasója össze is balhéztak rajta. Aztán megbeszélhették, mert a szerző átírta őt, és ez nagyot dobott a sztorin, pedig addig is jó volt.

- Te szeretted az egyetemet?

- Nagyon. Ott boldog voltam. Akkor még a szüleim...

Keserűen hallgatott el, Jutka pedig nem akarta faggatni. Ki tudná nyomozni, ahogyan Annáék viselt dolgait is, nem lenne lehetetlen kihívás. A rendelkezésére álló eszközök szinte végtelenek. De nem fogja megtenni, hacsak nem élet-halál kérdése. Majd Imola elmondja, ha szeretné.

- Főzünk együtt valamit? - kérdezte inkább.

- Iván nem vár haza?

- Mondtam neki, hogy csajos napot tartunk.

- Nagyon rendes pasid van! Bocs, vőlegényed.

- Szerencsés vagyok.

***

- Milyen volt? - pillantott fel a laptopból Iván. - Hogy van a közös barátnénk?

- Kitart - zuttyant le mellé Jutka. - De unatkozik odahaza. Hiányzik neki a munka, és Laci is későn jár haza. Egyedül érzi magát. Szeptember végére van kiírva, utána pedig végképp beszorul a lakásba a picivel, hónapokra. Tényleg szüksége lesz a segítségünkre.

- Jó. Persze.

- Kösz. Mi jón dolgozol?

- A történet új fejezetén. Közeledik a végjáték. Kezdek bajban lenni, hogy mi legyen tovább. Zárjam le? Hagyjak függővéget? Vagy írjak folytatást? Ők vajon mit akarnának?

- Megkérdezhetjük tőlük.

- Jó vicc!

- Tudtad, hogy Imola is lelkes olvasód?

- Tényleg?

- Ó, egész dicshimnuszt zengett Tooareg írásairól. Megérdemelten.

- Tudja, hogy én..., hogy mi...?

- Honnan tudná? Csak tetszik neki, és sokat jelent a számára az én álruhás Ivánom művészete.

- Na, gyere, mesélj csak erről egy kicsit!

- Mesélek, én elismerésre vágyó kis szerzőm, ha előbb te is mesélsz nekem valamiről.

- Miről meséljek, én bosszantó, bűvös barátnőm?

Iván teljesen felé fordult, és magához húzta, Jutka pedig belesimult az ölelésébe. Ez mindkettejük számára megnyugtató volt, az otthon érintése. Az igazi összefonódás, ahol test és lélek, szív és ész, álom és valóság vált eggyé, egy kerek egésszé.

- Bocs, de mese előtt még megcsókolhatlak? - súgta Iván. - Hiányoztál, és érezni akarlak.

- Ez kölcsönös - súgta vissza Jutka, a mondat végét már Iván szájába suttogva.

***

- Milyen mesét szeretnél hallani, Jutkám?

- Valamit nem értek. A fiúk nem azelőtt mondanak mesét a lánynak, mielőtt ágyba vinnék?

- Bolond!

- Jó, az vagyok. De te is, mert te sem bírsz megállni egy csóknál.

- Csodálkozol, mikor ilyen ösztönzőm van, mint te? Ám mesét kértél, és nem akarok csalódást okozni.

- Mióta együtt vagyunk, még nem okoztál csalódást - simogatta meg az arcát Jutka. - Tudtam, éreztem, hogy különleges vagy.

Hallgattak. Ivánnak jólesett a dicséret. Nem üres szavak voltak, tudta jól. Jutka a hétköznapi hősének tartja őt. Nem misztifikálja túl, nem egy idealizált képet próbál belelátni, hanem kihozza belőle a legjobbat. Jobb emberré lett a lány mellett, olyanná, akinek vannak életcéljai, és megértette a felelősség fogalmát. Mert felelősek vagyunk a mindennapi tetteinkért, a minket körülvevő emberekkel való kapcsolatunkért. Íróként talán a mondandónkért is.

Jutkával együtt olvastak erről egy netes történetet, melyben két szereplő pont erről vitatkozott, az írói felelősségről. Elgondolkodtató volt. Más szemszögből ugyan, de végeredményben hasonló konklúzióhoz jutottak el, mint amit Jutka szokott emlegetni a képessége kapcsán.

Az író egy kis világot teremt. Ezzel felelőssé válik a teremtményeiért és az olvasóiért is. Akár tud róla, akár nem. Mert ami számára munka vagy szórakozás, az másnak a remény vagy az élet. Ez is egyfajta összefonódás. Az már más kérdés, hogy meddig terjed a felelőssége. Hiszen nem mindenható, nem megváltó, és nem csodatevő. Isten vajon felelőssé tehető-e a teremtés miatt a teremtményei, és a teremtett világ további sorsáért? Vezetheti-e kézen fogva a Teremtő az embert, az író az olvasót, egész életében? Hol van akkor az egyén szabadsága és saját felelőssége? Talán az ember maga is felelős valamennyire azért, hogy mit kezd azzal, amit a teremtés, vagy egy könyv élménye adott neki. Van közös, és van személyes felelősségünk is az életben.

Iván nem bírta ennél jobban kibogozni a dolgokat. Végül egy régi mottó jutott eszébe: „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan". Amióta Jutkával együtt élnek, próbált a maga mikrokörnyezetében így tenni. Jó érzés volt. Igaz, nem ez ma a trendi a világban. De minél többen kezdenek el így gondolkodni, az annál nagyobb esély, hogy egyszer majd valami megváltozik.

- Miről meséljek?

- Tudsz valamit Imola szüleiről? Hogy miért romlott meg köztük a kapcsolat? - töprengett a lány. - Néha emlegeti, ma is kicsúszott a száján. Úgy érzem, fáj neki, és bizonyos értelemben egyedül van. Valami hiányzik az életéből, amit teljesen sem a baba, sem Laci, sem mi nem tudunk pótolni.

- Nem sokat tudok. Nem nagyon beszél a magánéletéről. Azt hiszem, vidéken laknak ők is. Valamin összeveszhettek, és ő elrohant Pestre. Zárkózott lány, fura stílusa van, de ha közelebb kerülsz hozzá, rájössz, hogy jólelkű és normális. A maga kicsit különc módján.

- Szerinted próbáljam meg finoman arra biztatni, hogy a baba megszületése után kerekedjenek fel Lacival, és próbáljanak meg a szüleivel kibékülni? Hátha az unoka meglágyítja a nagyszülők szívét.

- Nem biztos, hogy bele kellene avatkozni - vélte Iván. - Nem ismerjük az okokat. Ha többet tudnánk, akkor talán látszódna, hogy milyen mély a szakadék, és betemethető-e valaha. De a faggatózás nem mindig célravezető.

- Nem fogom faggatni. A barátnője vagyok, nem a gyóntatója. Ha elmondja, akkor szívesen meghallgatom. Csak rossz látni, hogy bántja valami, és tehetetlen vagyok.

- Megmentési kényszer, kicsim?

- Hiszen ismersz, Iván. Rólam mintázták Kotnyeles kisasszony szobrát.

- Vicces.

- Inkább szánalmas, hogy mindenbe beleütöm azt a pici orromat.

- Az nem baj. Csak ne akarj mindent te megoldani, mert az meghaladja az erőnket. Nem vagy mindenható.

„De, pontosan az a baj, hogy bizonyos értelemben az vagyok, tehetetlenségre kárhoztatva" - gondolta Jutka, de ezt már nem mondta ki hangosan.

Ivánnak igaza van. Emberként kell gondolkodnia, és úgy segíteni másokon, ahogyan egy ember segíteni képes. Ezt fogja tenni. Csak rossz érzés, hogy tudja, sokkal többet is tehetne. Igaz, a következményeit nem képes előre felmérni. Már megint az eredendő dilemma. És az alapvető igazság, hogy neki egy jó Jutkává kell válnia, nem pedig egy botcsinálta mindenhatóvá. Ez a felelőssége azok iránt, akikkel a sors szeszélye folytán az élete összefonódott.

***

- Na, elolvastad? - faggatta Jutkát indokolatlan izgatottsággal Imola, a mobil kameráján keresztül.

- El.

- Az Összefonódásokat? Hogy tetszik?

- Jó.

- Jaj, ne kelljen már harapófogóval kihúzni belőled minden szót! Nem igaz, hogy téged nem fogott meg! Hiszen olyan, akár az...

- Életünk - fejezte be helyette közömbösen Jutka.

„Már megint hazudozom. Hiszen ez valóban az életem" - gondolta magában. De ezt Imolának nem kell tudnia.

- Ugye, hogy igazam van? - lelkesedett a barátnője.

- Egy kicsit szórakoztató, egy kicsit romantikus, egy kicsit bölcselkedő.

- Hát, te egy romantikagyilkos vagy! - puffogott Imola.

- Bocs, hogy nem alélok el a külsőségektől - vont vállat Jutka. - Viszont a sorok között olvasva van mondanivalója.

- Mint például?

- Barátság, hűség, emberi kapcsolatok, árulás, problémamegoldás, felelősség, gondoskodás, odafigyelés, együttérzés, szolidaritás...

- Állj, állj! Ugyanazt a regényt olvassuk?

- Gondolom.

- Honnan veszed ezt a sok hülyeséget?

- Oda van írva.

- Te ezt olvastad ki belőle? - méltatlankodott Imola.

- Sok más mellett - sóhajtotta Jutka. - Nézd, megértelek. Tényleg jó és tényleg szeretnivaló történet. De sokkal több van benne, mint ami elsőre látszik. Hasznos kis tanulságok az élethez.

- Tisztára úgy beszélsz, mint Yutta!

- Ezt most dicséretnek vegyem?

- Nem biztos, hogy annak szántam.

- Sejtettem. Bocs, hogy én nem tudok úgy lelkesedni. Örülök, hogy neked tetszik és segít. Köszönöm, hogy megmutattad.

- És Tooareg többi írása hogy tetszik?

- Tetszenek. Költőiek, elgondolkodtatók.

- Nocsak, nocsak! Mégis csak tetszik? - vigyorodott el a képernyőn Imola.

- Nem mondtam, hogy ne tetszene.

- Milyen lehet a srác a való életben? - ábrándozott a lány.

- Érzékeny, kedves, gondoskodó...

- Mintha valaki nagyon is beleélte volna magát! - Imola vigyora már-már ördögi volt. - Azt hiszem, jobban bejön neked ez a szerző, mint ahogy bevallanád.

- Nem vagyok érzéketlen - pirult el Jutka.

- Oké, akkor hagyok neki egy kommentet a nevünkben. Kedves Tooareg, Jutka barátnőm teljesen belezúgott az írói tehetségedbe. Randiznál vele? Puszi. Imola és Jutka.

- Ne!

- Már késő! Elküldtem. Ne duzzogj! Képzeld el, hogy elolvassa, kíváncsi lesz, elhív randira...

- Mond neked valamit az a név, hogy Iván?!

- Ez csak egy játék, Jutka. Vajon a szüleid melyiknek örülnének jobban: egy sikeres írónak, vagy egy irodakukacnak? Bocs, tudod, hogy kedvelem Ivánt, de ez az igazság.

- Nem, Imola - rázta meg a fejét szomorúan Jutka. - Az igazság az, hogy te sem tartod túl sokra Ivánt. Mint a legtöbben. Mint az exe, Anna. Pedig sokkal több van benne, mint ami elsőre látható. Engem se tartanak túl sokra. Te is azt hiszed, hogy vonzóbb lenne a számomra egy „álompasi", mint akit a valóság nekem adott. Tévedtek. Ami meg a szüleimet illeti, ők kicsi koromban elváltak, elhagytak, és lepasszoltak a nagyszüleimnek, hogy neveljenek fel. Ők meg meghaltak öt éve. Tudod, nekem tényleg nincs senkim a világon, Ivánon kívül.

- Jaj! Ne haragudj! - kapta a szája elé a kezét Imola. - Nem akartam.

- Nem számít. Nem haragszom. A te szüleid biztosan kedvelik Lacit.

- Nekem... nekem sincsenek szüleim - bökte ki Imola.

- Nincsenek?

- De, persze, vannak. Csak... nem vagyunk jóban már évek óta. Összevesztünk, és nem állunk szóba egymással. Szomorú történet.

- Elmeséled? - kérdezte bátortalanul Jutka. - Ne haragudj, nem akarok tapintatlan lenni, csak nekem sohase voltak, és mindent megadnék érte, ha lennének, és nagyon rossz érzés, ha...

- Hé, vegyél levegőt! - szólt rá Imola. - Erről nem szívesen beszélek, mert nekem is fáj. De a barátnőm vagy, és tudom, hogy te nem mondanád el senkinek. Hátha egy picit én is megkönnyebbülök tőle. Rám férne. Senkinek sem beszéltem róla, még Laci sem tudja.

Elhallgatott. Azután egy nagy sóhajjal mesélni kezdett. Jutka együttérzőn hallgatta. Közben arra gondolt, hogy a barátnője élete sem játék és mese, de talán ezzel a „vallomással" megteszi az első lépést a gyógyulás felé. Miközben Jutka életében a hazugságok hálója egyre csak nő és nő.