Jutka végül megcsinálta. Talán az egyetem végének, és az államvizsgának a fenyegető közeledte ösztönözte a kétségbeesett kutatásra. Akármi volt is az oka, sikerült rájönnie a megoldásra. Kitalálta, hogy a valódi világban kell létrehoznia a kapcsolatot, hiszen az a világ teremtette „odaátot", az keltette életre őket. Ha itt sikerül megalkotnia, az talán mindkét helyen működhet, ha szerencséje van. És szerencsére működött. Nem volt ez más, csak félmegoldás, de ezerszer több a semminél. Így legalább nem veszíti el Noémiéket. Mármint a kommunikáció ellehetetlenülése miatt nem. Arra a másik problémára, a sokkal nagyobbra most sem volt válasza, csak aggódó reménye.

Rájött, hogy az egyik netes fórum motorjával létre tud hozni egy olyan zárt csetszobát, amit csak ők négyen látnak. Ott tudnak egymással akár videocsetelni is (bár ez komoly előkészítést és szervezést igényel), feltölthetnek képeket, kisfilmeket, és ha éppen nincsenek számítógép közelében, a mobiljukra értesítést kapnak, hogy valami felkerült oda. Az egyik nap megkérte Noémit, hogy segítsen letesztelni. És sikerült. A kapcsolat létrejött két idegen világ között, itt a Földön. Vajon hányadik típusú találkozásnak számít ez?

Noémi akarva-akaratlanul a barátnője cinkosává vált. Kristófot egyelőre nem avatták be a részletekbe. Elég volt annyit tudnia, hogy Jutkáék azt fontolgatják, a diplomaosztó után talán szerencsét próbálnak valahol külföldön. Az igazság most a hihetetlen kategóriába tartozna. Hiszen azt sem tudták, hol van az igazság valójában, mert sem odaát, sem ideát nem volt. A nemrég megfogadott őszinteség máris áthatolhatatlan korlátokba ütközött. Ám Jutka ezúttal kegyes hazugságnak érezte a szavait (bár, mi tagadás, nagyon vékony a határvonal), ugyanakkor félt is a változástól. Az elmúlt éveket Noémi és Kristóf társaságában töltötte, akik szinte már a családjává váltak. Hiszen nem is volt más családja. A regény, ami életet adott neki, egyúttal magányra is ítélte. Az alkotójától csak a létét kapta meg, de nem kapott hozzá élettörténetet. Ez vajon a mellékszereplők sorsa? Nyilván nem zavarná ennyire, ha olyan lenne, mint egy rendes mellékszereplő, ha nem ébredt volna öntudatára. Jelenleg két kapaszkodója volt az élethez és a magány ellen: a barátság és a szerelem. És egyiket sem akarta elveszíteni.

Ez a netes fórum végre Ivánnal is lehetőséget biztosított a nap közbeni kommunikációra, amikor Jutka odaát volt, az egyetemen, és nem működött az itteni telefonja. A sikerélmény feldobta a lányt, szinte madarat lehetett fogatni vele. A lelkesedése és a jókedve Ivánra is átragadt. Most úgy éltek, akár egy tündérmesében.

Sokat töprengett, hogy Imolának megadja-e ezt a fórumos elérhetőséget, de végül nem tette. Úgy érezte, azt a lány nem tudná feldolgozni. Inkább abban maradtak, hogy egyetem után, késő délután vagy esténként hívhatja őt. Különben is, Imolának most végre ott volt Laci, és ettől a problémái jelentős része megoldódott. A két lány ettől függetlenül így is gyakran, legalább heti kétszer találkozott. Jutka nem engedte el újdonsült barátnője kezét. Ha majd a nyár végén végleg átköltözik ide, onnantól egyszerűbb lesz minden, akkor már nem kell „hazudoznia".

Ezek a hazugságok bántották Jutka lelkiismeretét. De megoldást nem tudott rájuk. Ha lenne egy varázspálcája... De hiszen van. Az írás. Csak éppen nem használhatja, mert azzal összezavarhatna mindent, és beláthatatlan következményekkel járhatna. Iszonyúan frusztráló érzés volt a tehetetlenség, miközben akár szinte mindenható is lehetnél a képességed révén. Vajon Isten is ilyen dilemmákkal küzd az általa teremtett világgal kapcsolatban? Neki is ennyire meg van kötve a keze? Vagy ez csak egy túlságosan aggodalmaskodó kislány gyávasága? Megtehetné, hogy bátrabban nyúl bele az eseményekbe? Hiszen eddig csak kisebb dolgokon változtatott. Bár mi van akkor, ha mégis Noéminek van igaza, és valójában ezek sem olyan kicsi változtatások?

Jutka magában őrlődött. „Mennyivel könnyebb volna minden nélkülem!" - gondolta. Sokszor eszébe jutott az első győri elhatározása. Azóta megváltoztak a dolgok. Élni akar. Kétségbeesetten kapaszkodik a váratlanul kapott életébe, mert annyira jó élni! Vajon bűn ez? Egy embertől nyilván nem lenne az. De egy regénybeli mellékszereplőtől? Neki joga van-e ehhez az élethez, a kitalált figurából emberré váláshoz, ehhez a perverz evolúcióhoz? Nem tudta a választ, és nem is segíthetett benne neki senki. Egy dolgot tudott: az életösztöne pont olyan erősen működik, mint bármelyik emberé. Judit élni akar.

Nem teheti meg, hogy nem ad esélyt neki. Talán nem is érkezik üres kézzel ebbe a világba. Jóságot tud hozni, képes másokon segíteni, hasznos tagja lehet ennek az univerzumnak, anélkül is, hogy használná a képességét. Vagy jobban használná, mint eddig. Kivéve persze, ha téved, és a tettei, a megtett változtatásai már most felborították a világ egyensúlyát, csak képtelen észrevenni. Joga van-e így élni? Jutka lelkében csatára kelt egymással a lelkiismeret és az életösztön. És az élni akarás állt nyerésre. Ki hibáztathatná ezért?

***

- Hogy haladsz? - kérdezte Iván, és két bögre jó meleg teát tett le maguk elé a kis asztalra.

- Már kezdenek összefolyni a sorok - mosolygott rá fáradtan Jutka. - Köszi a teát.

- Nincs mit. Ne aludjunk inkább?

- Jó lenne, de ezt a részt még el kéne olvasnom.

- Nem holnap lesz a vizsgád.

- Az igaz. De egyre közelebb van, és még a szakdolgozatommal is van némi munkám. Tudod, hogy milyen hajtós ez az időszak.

- Tudom - bólintott a fiú.

- Te hogy haladsz?

- Nem túl jól - vont vállat Iván, és egy sóhajjal arrébb tette a laptopját. - Nem igazán megy most a „regényírás". Valahogy nincsen jó ötletem, csak kínlódom.

- Valami baj van? - kérdezte Jutka aggódva. - Igen, valami baj van. Ne haragudj, hogy nem vettem észre hamarabb! De mintha már két napja nem olyan lennél, mint szoktál. Akarsz róla beszélni?

- Felcsaptál pszichológusnak?

- Nem, csak barátnőnek. Tudok segíteni?

- Aligha. Nem akartalak vele terhelni.

- Nem terhelsz, a társad vagyok - fogta meg a kezét a lány.

Iván megszorította a kezét, lehuppant mellé, azután csak hallgatott, és a teáját kortyolgatta.

- Munkahelyi gond - mondta végül. - Elsejétől átszerveznek minket. Osztályok szűnnek meg, másokat összevonnak, vagy épp szétszednek. Tudod, hogy van ez. Egy külsős tanácsadó jó pénzért megmondja a tutit. Erre szokták azt mondani, ha rosszat akarnak neked, hogy „világítson át téged az X. Y. tanácsadó". Ha valami nem működik elég hatékonyan, akkor szervezd át, attól biztosan jobb lesz. De legalábbis két hónapig megoldja a problémáidat ez a látszatintézkedés. Csak éppen ezzel emberek kerülnek az utcára.

- Veszélyben az állásod?

- Nem tudom - vonta meg a vállát Iván. - Senki sem lehet biztos semmiben. Kivéve, aki levezényli az átalakítást (amíg nem végez vele). Igaz, alapvetően kedvelnek, és elégedettek a munkámmal, de sosem lehet nyugodt ilyenkor az ember. Nem gondolnám, hogy az utcára tesznek, de láttam már olyat is, amióta itt vagyok. És most már kettőnkre is gondolnom kell.

- Miattam ne aggódj - simogatta meg a haját Jutka. - Diploma után nekiállok munkát keresni. Nem kell eltartanod, én is ki akarom venni a részem a családi költségvetésből.

- Nem kell kapkodnod - mondta a fiú, és nagyon is észrevette, mi csúszott ki a lány száján.

Tehát már családként gondol kettejükre? Huszonkilenc évesen talán kicsit ijesztő lehetne még ez a gondolat. Kivéve Jutkával, és ez megmelengette Iván szívét. Az a lány ül mellette, akivel nagyon is megvalósíthatónak érzi, és ő maga is akarja. Nem gondolta volna még ezt másfél-két évvel ezelőtt. Anna után. Vagy amikor belekezdett a legújabb netes regényébe. Meg sem fordult a fejében, hogy pont egy jelentéktelen kis mellékszereplő fogja őt ennyire boldoggá tenni belőle.

- Hozzám jönnél? - kérdezte, önmaga számára is váratlanul.

- Persze, hogy hozzád mennék - felelte a lány.

- Ne haragudj, hogy csak így, rendes lánykérés meg gyűrű nélkül...

- Jó ez így. Csak kérdezd meg egyszerűen, minden formaság nélkül, hogy rendesen igent mondhassak.

- Lennél a menyasszonyom, Jutka? És utána a feleségem?

- Igen, Iván. Leszek - válaszolta a lány.

Valami megváltozott. Talán az egész világ. Vagy csak a kapcsolatuk vált még szorosabbá. Iván nem tudta volna megmondani. De egy dologban biztos volt, miközben megcsókolta az újdonsült jegyesét. A szeme sarkából látta, ahogy Jutka kedvenc, „Ne add fel!" feliratú tanulós pólójának nyomtatott szövege megváltozik. „Szeretlek örökké!" - hirdette az új felirat.

***

Végül elmentek megvenni a gyűrűket is, hiába tiltakozott ellene Jutka. Hiába mondta Ivánnak, hogy ne verjék most költségekbe magukat, míg ki nem derül, mi lesz a munkahelyével, és neki sikerül-e munkát találnia. Hiába mondta, hogy ő gyűrű nélkül is elhiszi, hogy eljegyezték. Iván hajthatatlan volt, és a lány a végén beadta a derekát. Egy pár egyszerű karikagyűrűt választottak, egy picike mintával. Semmi különös vagy hivalkodó nem volt rajta. Ivánt mégis boldoggá tette. Jutka pedig büszkén viselte, és esze ágában sem volt levenni, mikor átment a másik világba, az egyetemre.

Ez az aprócska változás persze rögtön szemet szúrt odaát. Egy csomó ismerőse kezdte kérdezgetni az eljegyzésről, meg a vőlegényéről. Így hát beszélt nekik egy kicsit a srácról, aki pár évvel idősebb nála, és már mérnökként dolgozik. Noémi utólag azt mondta neki, hogy szinte ragyogott a szeme közben. Az örömét még Brigiék sem tudták elrontani.

- Ő a gyerek apja, ugye? - kérdezte tettetett érdeklődéssel Brigi, mikor odakeveredett melléjük, látszólag véletlenül.

- Ki más lenne? - mosolyodott el Jutka, és óvatosan, ösztönös kis mozdulattal megsimogatta a hasát.

- Fura, hogy még szinte semmi sem látszik rajtad - jegyezte meg egy másik végzős lány.

- Ilyen az alkatom. De várd ki a végét.

Noémi csak a fejét csóválta, ám nem szólt semmit. Hülyeségnek tartotta, hogy Yutta rájátszik erre az ostoba pletykára, de a barátnőjét nem lehetett róla lebeszélni. Egyszerűen élvezte az ilyen helyzeteket, amikor végül elegánsan kicseszhet Brigiékkel. Senki sem tudta már, mi volt az oka a kölcsönös ellenszenvüknek. Erre Noémi sem emlékezett.

Csak annyi maradt meg benne, hogy ő vidéki lányként felkerült a fővárosba, az olyannyira vágyott egyetemre, egy idegen és ismeretlen világba, vadidegenek közé. És már az első napon összekülönbözött valamin két leendő évfolyamtársával. Persze nyilván ő volt az ügyetlen vagy a buta. De így is rém kellemetlen volt. Elveszettnek és magányosnak érezte itt magát. És akkor jött egy lány a semmiből, aki valami elképesztő, nemtörődöm, kissé gúnyos eleganciával helyretett mindenkit körülötte. Noémi végtelenül hálás volt a segítségéért, bár nem nagyon tudott mit kezdeni a másik lány furcsa természetével.

Elmotyogott egy köszönömöt, azután elköszöntek egymástól, és mindenki ment a maga dolgára. Egy órával később derült ki, hogy nem akkor látták egymást utoljára, hanem egyenesen kollégiumi szobatársak lettek. A többi pedig azóta már történelem. Yutta jött, látott, és belopta magát Noémi szívébe. Többé már nem volt egyedül, és szinte varázsütésre barátnőkké váltak. És Noémi megismerte Yutta másik arcát is, a kedves, gondoskodó, törődő énjét, akihez foghatóval csak kevéssel találkozott addigi élete során. Igaz, magányosabbal sem. Mert a felszín alatt ez a lány még nála is magányosabb volt. Valahogy így lettek barátnőkké, akiket sok-sok kicsi és erős érzelmi szál kötött össze. Majd később belépett a képbe Kristóf, de ez a barátságukon semmit sem változtatott, és szinte elválaszthatatlanokká lettek ők hárman. Mígnem színre lépett egy negyedik. És ezzel minden megváltozik.

- Ezek szerint végleg eldöntötted, hogy hozzá költözöl? - karolt bele Yuttába Noémi, miközben hazafelé indultak a kollégiumba.

- Nem most döntöttem el - felelte a barátnője. - Szeretem őt. Nem tehetek mást.

- Tudom. Csak furcsa lesz nélküled.

- Nem a világ végére megyek.

- De! - vágta rá Noémi. - Pontosan oda mégy. Egy másik világba. Megáll az eszem, ha erre gondolok. Imádom a sci-fit, de ez egy kicsit sok nekem. Tudod, hogy mit fogsz ott csinálni?

- Dolgozom rajta - bólintott Yutta.

- Hogyan?

- Nem igazán tudom elmagyarázni. De rájöttem egy módszerre, ami segíthet felépítenem egy új identitást magamnak ott. Azért, hogy be tudjak illeszkedni, mintha oda születtem volna.

- Boldogulni fogsz?

- Azt hiszem. Szerencsére nem annyira más az a világ, mint a miénk. Hiszen láttad. Nem lehet olyan nehéz.

- Legfeljebb hazajössz, ha mégsem úgy alakulna - mondta vigasztalóan Noémi.

- Így van - mosolygott rá Yutta.

Már megint volt valami, amit nem mondhatott el a legjobb barátnőjének, amit titkolnia kellett. Ez az út ugyanis egy egyirányú utca. Miután útra kel, már nem fordulhat többé vissza. Átjöhet, meglátogathatja a barátait, amíg csak tud, de ő maga már nem élhet itt. Mert már az a másik világ az ő világa, az otthona. Vagy pedig egyik sem, ha kudarcot vall.

***

Iván túlórázott. Időnként rákényszerült a munka miatt, most pedig, az átszervezések közepén, különösen fontos volt, hogy odategye magát mindenki. Elvégre a megélhetésük múlhat rajta. Nem azért, mintha máskor nem dolgoznának tisztességgel (tisztelet a kivételnek). Ilyenkor azonban bizonyítaniuk kell az új vezetőknek, ha kell, ha nem.

Iván tehát a szokottnál később indult haza. Megcsörgette Jutkát, hogy ne izguljon, amiért késik, de a lány nem vette fel. Biztosan neki is dolga akadt még az egyetemen. Vagy csak bealudt tanulás közben - erre is volt már példa. Túlhajtja magát szegény. Szerencsére hamarosan vége.

Betért az egyik ismerős kisboltba. Vett pár apróságot, meg egy kis zacskónyi gyümölcsöt, ajándékba Jutkának. Ráfér a friss vitamin. A srác a kasszánál csak félig figyelt rá, fél füllel a rádiót hallgatta. A hírek vége ment éppen, a hírolvasó valamilyen balesetről beszélt. Valahol a körúton egy autó felsodródott a járdára, és elgázolt valakit. A sofőr ittas volt, a járókelőn pedig a mentők már nem tudtak segíteni.

- A sok szemétládának nem kéne jogosítványt adni! - morogta a boltos fiú. - Isznak, drogoznak, aztán a vétlen ember szívja meg miattuk!

- Sajnos - hagyta rá Iván. Fizetett, azután hazaindult.

Alapvetően egyetértett a sráccal. Felelősségteljesebb autósokra lenne szükség. Annyi baleset és tragédia elkerülhető volna így. Újra rácsörgött Jutkára, aki most sem vette fel. Ilyenkor azért általában már otthon szokott lenni. Talán közbejött valami. Hazaért, lepakolta a cuccokat, és körülnézett. Jutka és a holmijai nem voltak sehol. Ezek szerint még nem ért haza. Különös. Talán Imolánál van? Bár ez nem az a nap.

Felhívta Imolát, de a lány aznap még nem hallott Jutkáról. Most már kezdett egy kicsit nyugtalankodni. Megnézte a hangpostáját, meg a fórumot, de nem volt új üzenete. Mi történhetett? Bekapcsolta a rádiót. Nem mintha érdekelte volna, csak a csend ellen. Valami retro zene ment, majd megint egy hírblokk következett. A végén ismét egy balesetről volt szó. Vagy talán ugyanarról? A körúton, az egyetem környékén.

Iván keze megállt a mosogató felett, a gyümölcsök a tálcába hullottak. Az nem lehet! Úristen! Jaj, ne! Az lehetetlen! Hiszen ő a másik világba jár. Ugyanoda, de mégis máshová. Mit keresett volna ott, pont akkor? De akkor hol lehet? Hiszen már rég itthon kellene lennie. Se telefon, se üzenet. Hová menjen, kihez menjen? Hol keresse most? Ha baja esett, akkor... El sem tudta képzelni, mihez kezdjen. Csak a rettegés maradt.

Zajt hallott a bejárat felől. Egy kulcs bizonytalan, kaparászó hangját. Majd az ajtó lassan kinyílt, és a lány ott állt, vállán a táskájával, épen és egészségesen.

- Jutka! - rohant oda hozzá Iván, és magához szorította, megkönnyebbülve és megfeledkezve mindenről.

Akkor vette csak észre, hogy a lány zokog.

***

Leültette a kanapéra, és csak ölelte, mintha el sem akarná engedni többé. Jutka megállíthatatlanul sírt, a könnyeivel eláztatva Iván ingét is.

- Mi történt? - kérdezte Iván, hiába próbálva megnyugtatni őt.

- Olyan szörnyű volt! Olyan hirtelen. A kocsi, a fiú...

- Láttad a balesetet? Hogy kerültél oda?

- Mindig ott jövök át haza. Most is. Csak be kellett kötnöm a cipőmet. Ha nem teszem, akkor korábban érek át, és talán engem talál el. Ott volt, az orrom előtt minden. Meg akartam próbálni átrántani az én világomba. De nem értem el. Nem értem el. Istenem, miért?

Iván magához ölelte, de ez most nem segített. Kimondhatatlan megkönnyebbülést érzett, de közben szégyellte is magát, a másik fiú miatt.

- Mindenki csak állt és bámult. Jöttek a mentők, próbálták... De már nem ment. Ha fél perccel hamarabb érek oda... Én megmenthettem volna.

- Nem vagy mindenható.

- De igen! Ha elérem, még most is élhetne.

- Utána mi történt?

- Jöttek a rendőrök - szipogta Jutka, és alig lehetett érteni a szavait, az egész arca csupa maszat volt a sírástól. - Nem bírtam volna beszélni velük. Inkább visszamentem, odaátra. Akkora volt a zűrzavar, nem fognak keresni. Nem bírtam maradni. Nem bírtam hazajönni. Miért voltam ott? Miért nem tudtam segíteni?

- Nem lehet mindenkit megmenteni. Néha a rossz dolgok csak úgy megtörténnek.

- De én megmenthettem volna!

- Nem, Jutka - mondta rá Iván. - Mindenkit nem tudunk. És ha nem jársz arra, vagy nem akkor? És ha te nem vagy? Akkor sem történik másként. Az élet sajnos ilyen. Nem tehetünk ellene, csak annyit, hogy vigyázunk magunkra, és vigyázunk egymásra, a legjobb tudásunk szerint. És bízunk a szerencsénkben, az őrangyalunkban, vagy a Jóistenben. Ennyit tesz embernek lenni, ez is a része. Ez itt a valóság világa, nem a képzeleté, ahol bármi valóra válhat, és minden átírható. Itt a végzet felett nincs hatalmunk.

Iván tudta, hogy igaza van. Majd Jutka is megérti és megtanulja egyszer. Hiszen ez az emberi élet. Ez az életünk. Mégis napokba telt, mire Jutka úgy-ahogy feldolgozta a történteket, és képes volt megbirkózni a megváltoztathatatlannal. Hiszen megrázó élmény, mikor az ember szembesül az emberi lét és az elmúlás valóságával.