Egy telefonhívással kezdődött. A téli vizsgaidőszak vége felé.

- Szia, Iván. Ideát vagyok. Szükségem volna a segítségedre. Tudunk találkozni hat óra körül, a kedvenc kávézónkban?

- Persze, szívem. Minden rendben?

- Még nem tudom. Addig igyekszem kideríteni, amit lehet. Egyelőre csak egy pozitív terhességi teszt van a kezemben. Bocs, mennem kell. Akkor hatkor. Szia.

- Jutka, várj! Jutka!

Letette.

Iván ott maradt egyedül. Az első és második megdöbbenésével. Hát, mégis bekövetkezett. Pedig mindig vigyáztak. Igaz, nem létezik száz százalékos megbízhatóságú módszer. Kivéve az önmegtartóztatást, ám ezt az egyet biztosan nem próbálták ki.

Megesik az ilyen. Nem ők lesznek az elsők, akik ezen a módon válnak hirtelen szülőkké. Igaz, sohasem beszéltek eddig erről az eshetőségről. Nem tudja, mi erről Jutka véleménye. De mindketten felnőttek. Ő maholnap harminc éves lesz, a lány huszonnégy, és a nyáron lediplomázik. Ha nem tévesztette el nagyon a számolást, akkor még azután lesz kábé két hónapja a szülésig. Az utolsó egyetemi hónapjait ugyan nagy pocakkal kell töltenie. És végül a Brigiék által terjesztett pletyka mégis valóra válik.

Nem számít. Valahogy megoldják majd. Fel sem merült benne, hogy netán Jutka ne akarná megtartani a babát. Igaz, egyikük sem tervezte, hogy ilyen hamar szülőkké lesznek. De ha már így alakult, meg kell birkózniuk vele. Talán nem lehetetlen. Elvégre van egy lakásuk. Kicsi ugyan, de hárman azért elférnek benne. Van munkája, nem is keres rosszul. Persze össze kell húzniuk a nadrágszíjat, most, hogy már hármuknak kell megélniük belőle. Jutka egyelőre mégsem fog tudni elhelyezkedni.

Lesz egy csomó kiadásuk. Gyerekszoba ugyan nincs, de a kiságy elfér a szobában. Kell babakocsi, kisruhák, rengeteg pelenka, cumisüveg, pár játék, orvosi kiadások. Meg még egy csomó minden, amit most elképzelni sem tud. Minden fiatal szülő átmegy ezen. Jön a kevés alvás, és a sok aggodalom időszaka. És egy-két év múlva valaki apunak fogja szólítani. Ez azért valahol fantasztikus is.

Lesz egy kisfiuk vagy kislányuk, kevesebb, mint kilenc hónapon belül. Iván félt ettől, de izgatottá is vált. Elvégre hatalmas dolog ez az ember életében. Egészen jól fogadta, ahhoz képest, ahogy tudomást szerzett róla. Vajon Jutka is örül neki? Ő is fél? Bizonyára igen, hiszen egyiküknek sincs még tapasztalata. De egy párként megoldják. A hátralévő időben megkéri a kezét, és mindenképpen jó lenne megszervezni egy gyors esküvőt, hogy a kicsi hivatalosan is egy igazi családba érkezhessen.

Tulajdonképpen nem történt semmi baj. Hiszen eleve azt tervezték, hogy egyszer családot fognak majd alapítani, és közös gyerekeik lesznek. Legfeljebb korábban kerül rá sor. A szerelmükön ez semmit sem változtat. A baba csak még inkább kiteljesíti azt. Vele mindörökre egy család lesznek.

Az órájára pillantott. Már csak pár órát kell várnia, és hatkor végre magához ölelheti a párját, a születendő gyermeke anyját, a testében az éppen csak megfogant kisbabájukkal. Legalább a fogantatására vonatkozóan tett ígéretét maradéktalanul teljesíteni tudta. Iván összességében véve boldog volt. Félve, bízva, reménykedéssel telve boldog.

***

Iván hat előtt pár perccel lépett be a kávézóba. Szerették ezt a helyet, ahol megismerkedtek, volt egy „törzsasztaluk" is, ahová rendszerint leültek, ha szabad volt. Jutkát kereste a tekintetével, és megnyugodva látta, hogy már a szokott asztaluknál ül. A lány nem vette észre őt. A tekintete elmerült valahol a levegőben. Komolynak tűnt, a bal kezével szórakozottan dobolt az asztalon, de talán észre sem vette. „Milyen szép vagy!" - gondolta Iván. Gyorsan megvette a kávéját, és az asztalukhoz sietett vele.

- Szia! - köszönt neki, és egy gyors puszit lehelt a szájára.

- Szia! - mosolygott rá Jutka, de a gondolatai szemlátomást máshol jártak.

- Jól vagy?

- Ja, persze. Minden rendben, csak elgondolkodtam egy kicsit.

Iván megfogta a kezét, és hallgatva ültek egymással szemben.

- Azt hiszem, egy picit bűntudatom van - mondta Jutka.

- Nincs rá okod. Mindig két emberen múlik a dolog. És minden megoldható, ha igazán akarjuk.

- Szeretném én is ezt hinni - sóhajtotta a lány. - Tudom, igazad van, csak váratlanul ért, és erre nem voltam felkészülve.

- Ne aggódj! Itt vagyok veled, és együtt megoldjuk.

- Jó. Bízom benned, és szükségem lesz hozzá rád. Olyan jó, hogy vagy nekem!

- Hogy érzed magad?

- Egy picit még „sokkosan", bár magam sem értem, hogy miért. Végül is ez mindennapos dolog. Nyilván benne van a pakliban, akármennyire is vigyáz az ember. Valahogyan majd minden rendeződik.

- Persze, hogy rendeződik. Minden jó lesz, majd meglátod. Mennyi idős lehet?

- Pár hetes, ha jól számolom. Az ember nem mindig gondol rá időben, sokszor a stresszel, a hajtással magyarázza, azután, mire észbe kap, csak úgy repülnek a hetek.

- De minden rendben van, ugye?

- Szerintem igen. Miért ne lenne? Biztosat nyilván majd az orvos fog tudni mondani. De nem látom okát, hogy mitől lenne bármi probléma. Ez nem betegség. Én inkább a továbbiaktól tartok. Nem tudom, hogyan lesz. Nem mindig könnyű feldolgozni, ha ilyen váratlanul jön. Sem a nőnek, sem a férfinek. Ez azért mindent megváltoztat.

- A változás jó is lehet.

- Igazad van - bólintott a lány, és kortyolt egyet a poharából. - Bocsánat, csak picit gondterhelt vagyok, folyamatosan pörög az agyam, mióta megtudtam.

- Ne izgulj, kincsem! Én mindig melletted leszek, és ketten megbirkózunk mindennel. Jó sora lesz a babánknak. Felneveljük, és azt hiszem, jó szülők leszünk. El lesz kényeztetve.

Jutka kerekre tágult szemekkel bámult rá. „Nehogy már ettől kapj sokkot!" - gondolta Iván.

- Jaj! - cincogta ijedten a lány, és a szája elé kapta a kezét. - Hogy én mekkora egy hülye vagyok! Bocsánat! Iván, rettenetesen sajnálom! Azt hittem, hogy mondtam. Nem én vagyok terhes. Hanem Imola.

- Micsoda?!

- Igen. Felhívott, amikor jöttem haza az egyetemről. Még jó, hogy vettük nekem ezt a kártyás mobilt. Odaát nem működik, és már egy csomószor próbálkozott. Teljesen kétségbe volt esve, alig értettem a szavait a sírásától. Felmentem hozzá, és egész délután nyugtatgattam. Nemrég jöttem el tőle. Talán sikerült egy kicsit megnyugtatnom. Megígértem neki, hogy segíteni fogunk, amiben csak tudunk, és számíthat ránk. Ugye nem tettem rosszul?

- Nem. De... Imola? Hogyan? Kitől?

- Lacitól. A hogyant a képzeletedre bízom.

Csendben üldögéltek. Iván még hozzá se nyúlt a kávéjához, ami lassan kihűlt az asztalon.

- Azt hitted, hogy én...? - tette a kezét a kezére Jutka.

- Igen.

- És? Mi lett volna, ha...?

- Már kezdtem beleélni magam - vont vállat a fiú. - Féltem persze. De akartam is. Egy ijesztően csodálatos álom volt.

- Megkönnyebbültél?

- Egy kicsit. És egy kicsit csalódott is vagyok. Van ennek értelme, Jutka?

- Van, szívem. Az, hogy nem véletlenül szeretlek. Fantasztikus pasi vagy. Sajnálom, hogy akaratlanul is azt a benyomást keltettem, mintha...

- Semmi baj - fogta meg a kezét Iván.

- Egyet megígérek neked - nézett a szemébe Jutka. - Nekünk is lesz kisbabánk. Nem most rögtön. Egy picit még várjunk vele. A nyáron befejezem a sulit. Utána szeretnék valami munkát találni, és dolgozni egy kicsit, hogy érezzem, hogy felnőttem. Azután megbeszéljük. Nem fogunk a végtelenségig várni, ha már szeretnéd. Csak még két-három évet kérek, maximum. Talán egy kicsivel kevesebbet, majd meglátjuk. Ha pedig összejön hamarabb, akkor hamarabb. Jó lesz így?

- Jó, kincsem.

- Addig meg, azt hiszem, gyakorolhatunk majd keresztszülőkként - mosolygott rá hálásan a lány.

***

- Mit csináljunk? - töprengett Iván.

- Beszélhetnél Lacival. Értem én, hogy betojt, de egy gyerek nem csak abból az öt percből áll. Fel is kell nevelni. Nem hagyhatja az egészet arra a szegény lányra.

- Beszélek vele. De kényszeríteni nem tudom.

- Azt nem is kell. Hátha megjön a jobbik esze. Vagy a lelkiismerete. Nekem mindegy, hogy melyik.

- És Imola?

- Minden nap beszélni fogok vele - mondta komoran Jutka. - Aggódom érte. Nem akarom, hogy valami butaságot csináljon. A nyakára fogok járni naponta.

- Hogyan fogsz így tanulni?

- Még nem tudom. Majd kevesebbet alszom. De ez most fontosabb. Tudtad, hogy nincs jóban a szüleivel? Azt hiszi, tőlük nem sok segítségre számíthat. Nem tudom, mennyire igaz ez, de most szüksége van ránk, a barátaira.

- Meddig tudunk mi segíteni neki?

- Ameddig kell. Akár még pelenkázni és fürdetni is feljárok hozzá. Nem viccből emlegettem a keresztszülőséget, feltéve, hogy ő is úgy akarja.

- Szerinted felkészült már egy gyerekre? - gondolkodott el Iván.

- Ezen már egy kicsit késő töprengenie. Szerintem nem, de itt az ideje felnőnie a feladathoz.

- Gondolod, hogy meg akarja tartani?

- Úgy vettem ki a szavaiból. Remélem. Figyelj oda rá a munkahelyeteken egy kicsit, kérlek.

- Úgy lesz - bólintott Iván. - Beszélek Lacival is.

***

Nem volt könnyű a helyzet. Imola tényleg nagyon kikészült, megviselték a történtek. A munkahelyükön is feltűnt, hogy valami nincs rendben vele, és az irodai rossz nyelvek mindenféléket pusmogni kezdtek róla. Iván igyekezett kedves lenni hozzá, amiért a lány nagyon hálásnak tűnt. Bátortalanul megkérdezte, hogy munka után Iván elmenne-e vele a parkba, egy picit beszélni. Ott meg csak a vállára omlott, és sírt megállíthatatlanul. Iván a legszívesebben jól felpofozta volna Lacit.

Minden furcsasága ellenére kedvelte azért Imolát. Főleg, mióta rendszeresen összejártak négyesben, Jutkának köszönhetően. Már megint Jutka, gondolta. Ha ő nincs, akkor minden más lenne. Unalmas, szürke, eseménytelen, kilátástalan. Mindent megváltoztatott, a puszta megjelenésével, a lényével. Jó, nélküle talán Imola mostani szorult helyzete sem lenne, akkor talán nem gabalyodnak egymásba Lacival. Bár nem lehet tudni. De most is ki az, aki elsőként segít? Ez a kis mellékszereplő lassan forgatókönyvíróvá, operatőrré és rendezővé lép elő.

- Köszönöm! - hüppögte Imola. - Ne haragudj!

- Ugyan már! Barátok vagyunk.

- Azt hittem, megfulladok odabent. Azt hiszik, nem veszem észre, hogy miket mondanak a hátam mögött? Tudom, hogy kibeszélnek. Mindig is én voltam itt a furcsa lány.

- Hadd beszéljenek. Azt ki lehet bírni, ha tudod, hogy neked mi a fontos.

- Tudom. Illetve még nem, de Jutka is ezt mondta. Köszönd meg neki a nevemben. Nem tudom, mihez kezdenék nélküle.

- Okos és erős lány vagy. Menni fog.

- Egyiknek sem érzem most magam - nevetett keserűen a lány. - Mindig azt gondoltam, hogy harmincévesen tudom, mit csinálok. Hamarabb hittem volna el Jutkáról, hogy így jár, amilyen kis szeleburdi egyetemistának látszik. De kurvára félreismertem. Ő valóságos bölcs. Sokkal érettebb nálam, csak ritkán mutatja. Azt hiszem, mindhármunknál érettebb. Nem tudom, honnan áshattad elő.

- Megírtam magamnak egy regényben - mosolyodott el halványan Iván.

- Jó vicc. Tényleg köszönöm neki.

- Azt mondta, össze fogtok járni, hogy együtt megtanuljátok, hogyan kell csinálni.

- Jó szöveg! Szerintem ő pontosan tudja. Gyakorlata nincs benne neki sem, de nem is szarja össze magát a félelemtől, mint én. Lehet, hogy az életemet mentette meg.

- Ne mondd ezt!

- Pedig talán így van, Iván. Órákon át beszélt a fejemmel, meg hallgatta a hisztimet és a hülyeségeimet. Ki más tette volna meg ezt?

- A barátaid vagyunk. Számíthatsz ránk mindenben.

- Köszönöm. Azt hiszem, igénybe fogom venni. Ne haragudjatok!

- Erre valók a barátok, nem?

- Nem, Iván. Csak ti vagytok ilyen jók. Félek, hogy vissza fogok élni vele. De veletek talán túlélem.

- Túléled. És egy napon nagyon-nagyon boldog leszel.

- Bár úgy lenne!

***

Sokáig egy félhomályos csehóban ültek, de eljött a záróra. Kikényszerültek hát a sötétbe, a hideg utcára. Egy-egy üveg sörrel, és cigarettával a kezükben. Iván nem is emlékezett már, mikor gyújtott rá utoljára. Talán valamikor egyetemista korában. Akkor minden könnyebb volt (bár nehezebbnek tűnt), a káros szenvedélyekre rászokni is, főleg a vizsgaidőszakokban átélt stressz alatt. Mára a cigi és az energiaital elmúlt, a kávé maradt. Laci bánatosan lógatta mellette a fejét.

- Nem fogsz kikapni Jutkától, hogy ilyen későn és spiccesen mégy haza?

- Tudja, hogy hol vagyok.

- Igazi papucsférj leszel, azt tudod?

- Inkább mamusz - vont vállat Iván. - De vele nem bánom.

- Rendesen elkapta a töködet. Minden értelemben.

- Jó érzés, minden értelemben.

- Irigyellek, haver.

- Nem hinném, hogy volna miért. Előtted is ott a lehetőség.

- Egy lány, akit felcsináltam? - dünnyögte Laci.

- Egy lány, aki szeret téged, te hülye! És akit felcsináltál.

- Ne vess meg érte.

- Nem teszem.

- Kösz, haver.

- De azért bízom benne, hogy elgondolkodsz.

- Mást se csinálok azóta.

Laci nem volt a régi önmaga. A gondtalan, magát Casanovának képzelő, jófej srác. Most csak kornyadozott.

- Azon a bulin történhetett - merengett Laci. - Elvittem, mert jó volt vele lenni. Kicsit bolond, mint én, de aranyos. Táncoltunk, hülyéskedtünk. Jól éreztük magunkat. Kissé sokat ittunk. Éjfélkor smároltunk. Aztán a lakásomon kötöttünk ki, az ágyban. Hajnalig. Apám! Tudod, hogy milyen jó nő? Életemben nem volt még ilyen szuper senkivel. És utána sem akart lelépni, velem akart maradni. Kurva jó érzés volt. Mintha tényleg szeretne. Engem.

- Tényleg szeret.

- Tudom. Most már. És rendes volt, minden nap az irodában is. Egyszer-kétszer még összejöttünk. Jó volt. Nem tudtam, mit csináljak, mert kezdtem azt érezni, hogy vele akarok lenni. Minden nap. Mint te Jutkával. Aztán szólt, hogy beszélni szeretne velem. Valahogy furcsa volt. Felmentünk hozzá. Elmondta, mi történt. Sírt is. Nem tudtam, mit tegyek. Bepánikoltam. És eljöttem. Ott hagytam egyedül. Nem tudom, hogyan történhetett.

- Elképzelésed biztosan van.

- Hagyj már a hülyeségeddel, Iván! Most mit csináljak?

Iván nagyot szívott a cigarettájából. Szar volt. Inkább elnyomta a maradék csikket.

- Te mit tennél a helyemben? - kérdezte halkan Laci. - Ha Jutkával történne ez.

- Pár órán át azt hittem, hogy vele történt - morogta Iván. - Megijedtem. Féltem. Örültem. Büszke voltam. Egyszerre. Gőzöm sincs, hogyan boldogulnánk. Ő még tanul. Nincs vagyonunk, csak egy kis spórolt pénzem. Nincs kocsink. Csak egy szar kis garzonlakásunk, egy szoba, összkomfort. Sose csinálok nagy szakmai karriert, hetedik segédsenki leszek egész életemben. Ő meg bölcsész, azzal se robbant bankot. Szívni fogunk, hogy a gyereket öltöztetni tudjuk, meg taníttatni. Aligha fogunk tudni lakást és kocsit tenni a segge alá, meg kifizetni az álomesküvőjét. Örülhetünk, ha minden nyáron el tudjuk vinni nyaralni valahová. Küszködni fogunk, mint sokan mások. De rájöttem, hogy ha van valaki, akivel ezt végig akarom, végig tudom csinálni, hát Jutka az. És nem érdekel a többi, mert vele megéri.

Laci hümmögött magában. De nem szólt semmit, mintha gondolkodna. Vagy csak lelassult az elfogyasztott alkoholtól.

- Nem mondhatom meg neked, hogy mit csinálj - törte meg a csendet Iván. - Csak gondold végig. És légy tisztességes, akárhogy döntesz is.

- Megpróbálom - nyögte ki a barátja.

***

- Szerinted tényleg megpróbálja? - kérdezte Jutka.

Az ágyon üldögélt, a térdeit felhúzva a mellkasához, és átkarolva azokat. Bóbiskolt már, mire Iván hazaért.

- Nem tudom - felelte a fiú. - Talán. Remélem. Ennél többet nem nagyon tehetek.

- Tudom. Hát, meglátjuk. Mi azért segítünk Imolának, amiben csak tudunk. Jó volna, ha Laci is észhez térne. Majd az idő eldönti. Jössz feküdni?

- Jövök, csak fogat mosok, mert ezt a rohadt cigit utálom. Aludj nyugodtan, reggel fáradt leszel.

- Tudom. De nélküled nem alszom jól. Megvárlak.

- Mindketten fáradtak vagyunk. Én egy kicsit ittas is. Neked majd' leragad a szemed.

- Csak hozzád akarok bújni, és már alszom is, esküszöm! - ígérte a lány.

Így is tett. Ivánhoz bújt, mint egy kiscica, és már aludt is. Iván is hamar álomba merült. Jó volt így együtt. Mindenfélét összeálmodott, mindazzal, ami az elmúlt napokban történt. Egy álom emléke reggelre is megmaradt. Abban Jutka már a felesége volt, és két gyerkőc viháncolt körülöttük. Ez volt a legszebb álom.