Még az időjárás is annyira közhelyes, és unalmasan egyhangú volt aznap délután: verőfényes napsütés, a járdák és az aszfalt által visszavert hőség, mozdulatlan levegő. Az ember már a gondolatától is leizzadt, hogy el kell hagynia a légkondicionált irodaházat. Volt, aki pont emiatt igyekezett elodázni a hazaindulást, ami valahol már a vég kezdete. Mások bátrak és elszántak voltak, és nekiindultak a sivatagi túrának.

Iván a maradásra és kivárásra szavazók csoportját erősítette. Semmi kedve nem volt a szaharai hőségben, tikkadtan hazacaplatni a kis garzonlakásába. Úgysem várja otthon semmi. Inkább túlórázott még, átnézett néhány e-mailt, beleolvasott pár, már napok óta halogatott dokumentumba, gondosan igyekezve úgy tenni, mintha valamiféle hasznos termelőmunkát végezne.

Nem volt ezzel egyedül az irodaházban, az ötödik emeleti, egyterű irodában. Javában benne járva a nyárban (mivel a tavasz - érdeklődés hiányában - idén is elmaradt), és a szabadságolási szezonban, ebben nem volt semmi meglepő. Még az értekezletek is abban a szellemben zajlottak most, hogy a felmerülő feladatokat valakinek mielőbb továbbpasszolják, legyen csak másnál a „forró krumpli".

- Jössz? - állt meg köszönés nélkül Iván asztala mellett Laci, aki amolyan munkahelyi haver volt, de alapvetően barátnak tartotta magát.

Iván nem ingatta meg őt ebben a hitében. Végül is nevezhetjük így, mert gyakran ebédeltek és kávéztak együtt, vagy elmentek munka után egyet sörözni, együtt hülyézve a bosszantó kollégákat, a dühítő ügyfeleket, vagy az idióta főnököket. Laci szabadszájú srác volt, aki igazi Casanovának képzelte magát. Ugyan nem teljesen megalapozottan, de mindig akadt olyan „nőnemű hölgyemény" (Laci szavaival élve), akinek bejött a stílusával, és a teljes, kigyúrásmentes, száznyolcvanhét és fél centijével. Mindig időpocsékolásnak tartotta a konditermet, és azt mondta, hogy ő rekeszizomra gyúr, amihez a sörösrekeszek emelgetésén át vezet az út (nem mintha egyet is megemelt volna életében). Még egy dolgot volt talán érdemes tudni róla: Lacit igazából Sanyinak keresztelték, de soha senki sem hívta így. Akárcsak az apját, akit igazi Laci létére mindenki csak Sanyikámnak szólított.

- Mehetek - vonta meg a vállát Iván.

Semmivel sem rosszabb Lacival üldögélni a Duna parti kiülős teraszon, hideg kézműves sört szürcsölgetve, mint idebent aszalódni. Bő fél órával később, egy pohár hideg meggysörrel a kezében, már fel sem merült, hogy a légkondicionált irodában jobb lenne ennél.

- Jaj, de szeretem én a nyarat! - sóhajtott Laci. - Fickándoznak a halacskák, a nyári pikkelyükben. Ott is egy. Azt nézd, három óránál!

Iván követte a barátja tekintetét. Laci megrögzötten a nőket bámulta és osztályozta ilyenkor, ami egy idő után fárasztóvá vált. Ezúttal azonban igazat kellett adnia neki. Tőlük jobbra, két asztallal arrébb egy narancssárga ruhás lány üldögélt, és olvasott. Kifejezetten csinos volt, és nem ponyvaregényt, női magazint, vagy mobiltelefont tartott a kezében, hanem igazi, nyomtatott, keménykötéses szépirodalmat. Iván rajta felejtette a szemét pár percig. A lány megérezhette, hogy nézik. Felpillantott a könyvéből, és találkozott a tekintetük. Iván elmosolyodott, biccentett neki, félig a lány, félig a könyve felé, majd köszöntésre emelte a poharát. A lány megértette a célzást, visszamosolygott, ő is megemelte a poharát, azután visszatemetkezett a könyvébe.

- Bejössz neki - vonta le a következtetést Laci.

- Ja, csak mindjárt jön a barátja - vont vállat Iván. - Láttuk már itt egymást néhányszor. Látásból ismerem.

- Attól, hogy per pillanat még van barátja...

- Két méter magas a srác, baromi jóképű, és rohadtul gazdag. Ecseteljem tovább az esélyeket?

Nem volt rá szükség. Öt perc múltán a saját szemükkel is meggyőződhettek róla. Inkább folytatták az aktív semmittevést. Négy pohár sörrel és egy hamburgerrel később Iván elunta magát.

- Figyelj, haver, én most hazamegyek - hörpintette fel a maradék sörét Iván.

- Csak nem vár egy halacska az otthoni akváriumodban?

- Majd a hétvégén beugrom a kereskedésbe, beszerezni egy új aranyhalat. Elfáradtam, és holnap még menni kell melózni. Aludd ki magad te is.

- Én bírom ám a bulizást! - horkant fel Laci.

- Egyetemista korodban buliztál utoljára. Azóta csak züllünk. Elcsesszük az életünket.

- Jaj, nem akarom megint Kárpáti Iván spicces bölcselkedéseit hallgatni! Inkább tényleg menj haza. Viszlát holnap, a gályán!

- Ott fogok evezni melletted, Júda Ben-Hur.

***

Odahaza, a sötétítőfüggönyök ellenére fülledt meleg és állott levegő várta, mind a harmincöt négyzetméteren. De ez legalább az övé volt, az ő kis birtoka (bár fogalma sem lehetett egy birtok igazi jelentéséről, tősgyökeres pestszentrettenetesi srácként). Tágra nyitotta az ajtókat és ablakokat, de azokon is csak a meleg tódult be. Hiába, itt csak reggelente volt értékelhető légmozgás, egy kábé ötven centiméteres sávban.

Egy gyors zuhany után legalább az átmeneti felfrissülés illúzióját magáénak mondhatta. Leült az asztalához, bekapcsolta az otthoni laptopját. Akár játszhatna is valamelyik agyonjátszott programmal, de ahhoz most végképp nem volt kedve. Bejelentkezett inkább egy netes oldalra. Nem a legfelkapottabb social network oldalak egyikére, hanem egy másik közösségi felületre.

Ez volt Kárpáti Iván titkos életének fő színtere, ez volt az ő „sötét titka": a Writer's Heaven (vagy röviden a WH). Egy oldal amatőr írók és lelkes olvasóik számára. Egy a közel tucatnyi hasonló közül. Szívesen olvasgatta itt mások történeteit, kommenteket fűzve a neki tetszőkhöz, és ő maga is írogatott ide. Huszonnyolc éves korára ennyi maradt egy ígéretes ifjú írópalánta álmaiból. Ő már aligha fog bestsellert írni, nem belőle lesz az új Hemingway vagy Tolkien. A WH-n legalább az amatőr íróvá válás illúzióját átélhette. Négy befejezett original történettel, és két Harry Potter fanfictionnel a háta mögött, meg egy éppen futó, folytatásos originalt írogatva, már viszonylag gyakorlott szerzőnek számított.

Ez volt az az élete, amiről a barátai és a kollégái nem tudtak. Furcsa is lenne, ha egyszer kiderülne, hogy valamelyikük titokban olvassa őt. Nem is sejtve, hogy az unalmas irodista Kárpáti Iván rejtőzik a Tooareg művésznév mögött. Akinek közel ezer követője van, s a műveire sok-sok csillagozást, és lelkes kommenteket kap. Gyanította, hogy a többségük lány lehet, mivel főleg olyan sztorikat írt, amelyek nem nélkülözték a romantikus szálat sem. Nem csöpögős, rózsaszínű történeteket, hanem mindig igyekezett az írásaival valami többet is átadni. Komoly mondanivalót, emberi drámákat, sorsokat, lelki tusákat, tanulságot, üzeneteket az olvasónak, némi társadalomkritikát. És persze legyen azért jó a vége (bár ne túl tündérmesés), mert annyi rossz van a való világban, hogy legalább az álmoknak ebben a parányi szegletében, a fikciók világában adassék meg az öröm mindenkinek.

Tooareg jól írt, hiszen Iván gyerekkorában írónak készült, egyszer még helyezést is ért el egy pályázaton (nem első helyet, de ez is szép eredmény). Azután az élet máshogyan akarta. „Az írásból nem lehet megélni, tanulj valami tisztességes hivatást!" - mondták a szülei. Így lett mérnök, aztán így kötött ki egy nagyvállalat nagy irodaházában, egy egyterű irodában, hatvan másik alkalmazott mellett. Regények és versek helyett leveleket írt, emlékeztetőket, jelentéseket, műszaki specifikációkat, üzleti koncepciókat. A főnökei kedvelték, azt mondták, egyedi stílussal és választékosan fogalmaz ezekben a száraz dokumentumokban is. Persze, hogy úgy fogalmazott. Az ember nem bújhat ki a bőréből.

De az igazi énje itt élt, a WH oldalain. Egy álmodozó egy álomvilágban. Az vesse rá az első követ, akinek sohasem voltak álmai.

Megnézte a legfrissebb kommenteket, amiket kapott. A történet jól futott, tizennégy fejezet már feltöltve, és messze még a vége. Az olvasói még egy darabig élvezhetik Noémi és Kristóf, meg a barátaik és ellenlábasaik kalandjait. Találgathatják, hogy összejön-e végre az ideális páros, annyi megpróbáltatás, meg egy-két „jóakarójuk" folyamatos kavarása után.

„Annyira szuper ez a sztori! Olyan gyönyörűen írsz!" - írta valaki.

„Csodálatos a szerelmi szál, egyáltalán nem csöpögős, és van mondanivalód is" - szólt egy másik komment (ezt talán egy srác írhatta).

„Imádom!!! Kristóf annyira jó pasi! Meg tudnád adni a számát?" - hát, ennek a kommentnek az íróját nem is próbálta találgatni, kicsit túllelkesült az illető, ami előfordult néha.

„Ez így szar! Y." - ez volt a három negatív komment egyike, egyben a legtömörebb is.

Iván megvonta a vállát. Nem tetszhet mindenkinek, amit ír. Szerencsére azok vannak túlnyomó többségben, akiknek igen. Nekiállt megválaszolni az új kommenteket. Erre mindig nagyon figyelt, és szeretett kapcsolatot tartani az olvasóival. Visszalapozgatott a korábbi fejezetekhez, mert mindig érkeztek hozzájuk későbbi kritikák.

Ahogyan most is. Valahonnan a nyolcadik fejezettől jelentek meg egy bizonyos Y hozzászólásai, mind az utóbbi pár napból keltezve. Bárki is ez az új olvasó, nincs elragadtatva a történet alakulásától. Ez végül is nem meglepő, nem lehet mindenkinek egyforma az ízlése. És a negatív kritikákból is lehet tanulni, ha nem csak annyit írnak, hogy „ez így szar".

A jelek szerint Y sem csak ennyit tudott írni. Bár nem eresztette bő lére a mondanivalóját. „Ez így nem életszerű, Kristóf nem ennyire szent, és Noémi se viselkedne ilyen ostobán" - írta. Majd később: „Nem igaz, hogy nem veszik észre, hogy Brigi szórakozik velük és áskálódik ellenük! A kis kétszínű kígyó! Nem igaz, hogy te sem veszed észre, és már megint Yutta nyakába varrod az egészet!".

Nocsak, egy Yutta rajongó? Nem volt túl sok belőlük. A többség a két főhősért, Noémiért és Kristófért rajongott, meg a szexi Brigiért, vagy a macsó Kornélért. Yutta csak egy mellékszereplő volt, elvileg Noémi legjobb barátnője, aki a háttérben kavargatott azért észrevétlenül. Egy hétköznapi lány, aki se nem túl szép, se nem túl tehetséges. Egy kis Júdás karakter. Úgy tűnik, ez nagyon nem tetszett Y-nak.

„Hülyeség, amit írsz! Yutta sohasem viselkedne így a barátnője háta mögött. Nem csapná be azt, aki ilyen közel áll hozzá. És mi az a marhaság, hogy nem képes egyedül megírni azt az esszét, és pont Kornél segítségéért kuncsorog? Egy: Kornél úgysem segítene neki. Kettő: Yutta százszor okosabb annál a bájgúnárnál".

Iván csak a fejét csóválta. Ismét egy túl lelkes olvasó. Előfordult, hogy egyesek annyira „beleszerettek" az egyik karakterébe, hogy azt hitték, jobban ismerik őt nála, aki ezt az egészet kitalálta. Iván velük is igyekezett udvarias lenni, még ha eltérő volt is a véleményük, hiszen az irodalom az író és az olvasó együttműködéséből keletkezik.

Úgy tűnik, vitába kell szállnia Y-nal. Különösen a legutóbbi fejezethez fűzött kommentje után:

„Ezt egyszerűen nem hiszem el! Te direkt vagy ilyen gonosz? Noémi nem ezt érdemelte, és már megint úgy állítod be, mintha Yutta lenne a felelős érte, nem pedig Kinga és Brigi, akik valójában megpróbálnak éket verni Kristóf és Noémi közé. Nevetséges! Mit ártott neked ez a lány, hogy egy titokban áskálódó, alattomos dögnek állítod be? Semmit sem tudsz az élettörténetéről, a motivációiról! Könnyű őt odalökni a farkasoknak. Fizet neked valaki azért, hogy megutáltasd Yuttát mindenkivel? Ez aljas húzás volt tőled! Pedig eleinte szerettem a történetedet, mert gyönyörűen meséltél. De mindennek van határa! Szolgáltass végre igazságot Yuttának, aki nagyon nem ezt érdemli tőled! Y".

Iván ivott egy gyenge kávét, mielőtt válaszolt volna a kommentre. Sosem szabad első felindulásból írni. Az olvasó megteheti, hogy indulatosabban fogalmazzon (bár ennek is van határa, és nem szabadna sértőnek lennie). A szerző nem teheti meg. Neki udvariasnak kell maradnia, megadva a tiszteletet az olvasójának. Megropogtatta az ujjait, azután gépelni kezdte a válaszát Y-nak.

Igyekezett elmagyarázni benne a miérteket, anélkül, hogy spoilereket írna. Megmagyarázta, hogy ebben a sztoriban - tudatosan - senki sem teljesen fekete vagy fehér. Pont azt szeretné, hogy emberiek legyenek, a maguk gyarlóságaival együtt szerethetők. És a valóságban is vannak olyanok körülöttünk, akiket a barátainknak hiszünk, miközben ők nem egészen így éreznek irántunk. Yutta pont egy példa akar lenni erre. Brigi és Kinga valóban felszínesek és beképzeltek kissé, de nem áll érdekükben ártani Noéminek.

Elküldte a választ, azután átváltott a profiljára, hogy feltöltse az új fejezetet. Igyekezett hetente posztolni, bár nem mindig sikerült tartania ezt a feszített tempót. Nem is olyan könnyű munka vagy tanulás mellett írni. Vannak napok, amikor megcsúszol az irodában, határidős munkád van, esetleg csak fáradt vagy, vagy nem jön az ihlet. A WH-n ezt azért elnézik neked. Egészen más az, ha egy könyvkiadó liheg folyamatosan a nyakadba, és követeli tőled a leadási határidők betartását. Bár erről sajnos személyes tapasztalattal nem rendelkezett. Nem jutott el odáig.

Mindegy. Egyelőre jól érzi itt magát, imád írni, és nap nap után igazi sikerélménye lehet. Ezek a dolgok teszik széppé az életet.

***

Másnap reggel azzal a biztos tudattal ébredt, hogy péntek van, és még egy munkanap vár rá a héten. Csodás. Újabb nap a Paradicsomban. Készülődés közben, csak megszokásból ránézett a WH-ra. Hiába, valahol minden amatőr író lájkvadásszá válik egy kicsit, hajtja az elismerés iránti vágy. A tegnap este feltöltött fejezet már szép számú megtekintéssel rendelkezett. Úgy látszik, nem mindenki tölti alvással az éjszakát. Néhány komment is felkerült már alá. Köztük egy rövid bejegyzés Y-tól:

„Te most direkt szívatsz engem?! Esélyt sem adsz, és már eldöntötted, hogy kicsinálsz egy szereplőt, aki nem ezt érdemelné? Hogy lehetsz ennyire gonosz? Én eddig becsültelek. De te sem vagy különb! És ne gyere nekem az írói szabadsággal, az nem jogosít fel mindenre! Hát legyen! Bebizonyítom, hogy tévedsz és hibáztál, és megmutatom neked a valóságot!".

***

Nap közben Iván el is feledkezett az egészről. Máskor is akadt már dolga sértett olvasóval, akinek nem tetszett a futó történet egy-egy fordulata. Ez az olvasó szíve joga. Az pedig az íróé, hogy arra terelgesse a történet fonalát, amerre jónak látja.

Álmos pénteki nap volt. A munka sem ment úgy igazán, senkinek se tán. Nem segített Laci szarkazmusa, sem pedig a marketinges Imola fárasztó faviccei. Ezek ketten egyszer még össze fognak jönni. Akkor lesz vége a világnak.

- Ma, ugyanott? - kérdezte az ebéd utáni kávé közben Laci.

- Ugyanazt? Ma nem. Bocs, haver. Dolgom van.

- Csinos? Szőke, barna?

- Kicsit mindkettő - mosolyodott el Iván halványan. Végső soron Noémi, akinek a történetét folytatni készül szőkésbarna. De erről a barátjának igazán nem kell tudnia.

- Na, végre! - csapott a vállára Laci elégedetten. - Ezt szajkózom neked már mióta.

A munkanap ólomszárnyakon szárnyaló agyaggalambként röppent tova. Eljött a délután, és vele az áldott szabadság. Iván gyorsan bevásárolt a hétvégére, azután hazasietett, hogy nyugodtan dolgozhasson az írásán.

De mielőtt nekilátott volna az új fejezetnek, még ránézett gyorsan az előzőre. Szépen megszaporodtak alatta a hozzászólások. Ezt mindig örömmel látta. Találomra beleolvasott egyikbe-másikba. Nem egészen értette, amit olvas. Mi van? Miről beszélnek ezek? Mindenki megbolondult? Mit csinált Brigi és Kinga? Miért nevezik álnok kígyóknak őket? Mi ez az egész?

Beleolvasott a fejezetbe, a saját írásába, majd némán felüvöltött. Nem ismert rá a szövegre. Valaki feltörhette a profilját, és alaposan átírogatta az utolsó fejezetet. Az a sok őrült pedig nem győz gratulálni neki, és azt mondani, hogy jobb lett így, és eszükbe nem jutott volna ez a fordulat! Hogy valójában Brigiék a titkos áskálódók, és nem Yutta, akiről idáig mindenki azt gondolta. Mindenki megbolondult?

Iván két dologban volt teljesen biztos. Az egyik, hogy Y ezúttal túl messzire ment. Mit képzel magáról? A másik pedig, hogy tennie kell valamit ellene.