"Látod, ahogy felragyognak a csillagok
S hívnak, de Te üzensz, még maradok.
Egy kisszoba, benne emlékeid -
Sok hosszú év, mely lassan eltelik.

Elfut az idő, elfogy az erő,
Lejárt már, rád számolt az élet.
Hát ne menekülj, nem vagy egyedül.
Elég, tedd félre a büszkeséged.

Elfut az idő, elfogy az erő,
Lejárt már, rád számolt az élet.
Hát ne menekülj,
Ennyi volt, vége!

Még egy utolsó perc, még egy utolsó pillanat,
Mit magadhoz ölelsz.
A többi örökre itt marad.
Még egy utolsó perc, és érzed:
Indulnod kell végleg, ennyi volt,
Ennyi volt!

Szép volt, de mégis elszaladt.
Már vártad, hát eljött egy perc alatt.
Rólad szólt, de tudtad, véget ér.
Ennyi volt, Téged sem kímél."

/Desperado-Még egy utolsó perc/

*~*~*~*~*

Egy csapat fegyveres közeledett az éjszakában. Lépteik a park felől hangzottak. Az utcákon egy lélek sem járt. És közeledett a hajnal. Az emberek szorosan egymáshoz közel haladtak lépésről lépésre. Mintha azt hitték volna, bármikor megtámadhatják őket.

Árnyékok suhantak az erdő felé. Farkasok, kígyók, sólymok, baglyok, macskák. Sokfajta árnyék. Szívükben pedig teljes sötétség volt és vérszomjas düh.

Az út már régóta elhagyatott és nyitott volt előttük. Mégis, mintha a falut sehogy sem sikerült volna legyőzniük. Most ezért tartottak újból az erdő felé. A támadást pedig Alexander vezette. Beszédük megtörte az erdő csöndjét. Na meg a lépteik zaja is.

-Mi lesz a feladatom? -kérdezte Drew.

-Öld meg Jasont. Enyém a lány. A többiek pedig mindent csak a terv szerint! -kiáltotta Alexander.

-Igen uram! -kiáltották a katonák csoportban.

-A lány a legfontosabb.

Egy csapat terepszínű ruhába öltözött embert futott át a patakon. Bakancsaik alatt csobbant a víz. Fegyvereik csörömpöltek s lépteikkel még szívük is egyszerre dobbant.

-Uram meddig megyünk el? -kérdezősködött tovább Drew.

-Ha kell még a faluig is.

-Azt gondolja a lány hallgatni fog magára?

-Ha nem fog elveszünk tőle mindent ami kedves neki. És ezt ő is tudja. Úgyhogy előreláthatólag feladja.

-Igaza lehet uram.

-Igazam van.

*~*~*~*~*

A sziklán álltam. Felerősödött a szél és meglengette körülöttem sötétbarna, hosszú hajamat. Olyan érzésem volt, hogy vége a világnak. Minden darabokra tört körülöttem. Eltelt egy hónap azóta amióta Jasonnel itt álltam. Akkor mondta először, hogy szeret. A tavasz pedig akkor kezdődött. Minden gyönyörű lett. De mégis, az én szívemben hamarabb beköszöntött az ősz mint kellett volna. Mert minden haldoklott. És a szép emlékeket elmosta az eső meg a könnyeink. Felettem az ég beborult és megint eleredt az eső. Féltem, már semmi sem lesz ugyanúgy.

Egy hónappal korábban...

-Lea, hadd szeresselek. Meg akarlak védeni.

-De mi van akkor ha így elveszítelek?

-Akiket szeretünk nem fogjuk elveszíteni soha.

-Honnan tudod? Miért vagy ebben annyira biztos? -hátat akartam fordítani neki. De annál jobban szorította a kezem.

-Én mindig veled leszek.

Eleredtek a könnyeim. Szörnyű érzés kerülgetett. Éreztem, hogy valami történni fog. És megőrjített a gondolat, hogy nem tudom mi.

-Minden rendben lesz. -mondta Jason és átölelt. Körülöttem pedig megszűnt a világ.

Ekkor a távolban eldördült egy fegyver. Felkaptuk a fejünket és a lábunk már vitt is a falu felé. Jason nem engedte el a kezem. És sokkal nyugodtabb voltam, mint bármikor ezelőtt. Pedig félnem kellett volna. Valami szörnyűség történt.

A városkában az emberek az utcán álltak és a hang irányába fordultak. Jason Edmondot kereste a tömegbe. Mindenki megbabonázva fordult a hang irányába. Edmond állt a város széléhez legközelebb. Jason megállt mögötte.

-Apám mi történt?

-Valami baj. Senki nem tud semmit. Winston!

-Igen uram?

-Szedj össze annyi embert amennyit csak tudsz. És derítsd ki, kérlek mi történt.

-Rendben. Azonnal.

-Jól van! Mindenki szedje össze magát és menjen haza! Nem lesz semmi baj.

-Nem értem... Máskor is harcoltatok nem?

-De eddig sose jöttek át az Őrzőkön. Ez most közelebb volt mint valaha.

Aggódva pillantottunk mi is a hang irányába. Mégis Jason kezében nyugvó kezem kicsit megnyugtatott. Megszorította és én viszonoztam a szorítását. A tömeg lassan kezdett feloszlani.

-Jason! Mi történt? -szaladt felénk Alexa és nyomban bátyja karjaiba rohant.

-Semmi gond, itt vagyunk. -mondta kedvesen Jason.

-Hol voltatok? -kérdezte hirtelen Lizzie. -Már azt hittük veletek történt valami.

-Nem jól vagyunk. -feleltem most én.

-Jól van menjünk be a házba. -szólt Edmond és már terelt is befele minket.

-Nem kellene nekem is hazamennem?

-Nyugodtan jöhetsz velünk. -mondta Lizzie, akinek a tekintete a kezünkre siklott.

Gyorsan elengedtem Jason kezét és megindultam a ház felé. Körbeültük a benti asztalt. Nem sokkal később megjelent Winston és Niki is árnyékaikkal együtt.

-Összegyűjtöttem egy pár embert. Már elindultak a felfedező útra.

-Remek. Mit gondolsz hadüzenet?

-Ha igen jobb lenne minél inkább felkészülni.

-Lea, neked is be kellene fejeznem a kiképzésed.

-Nem. Szükségem lesz rád a szervezésben.

-Mégis minek a szervezésében apám?

-Nem is mondtátok el neki? -csúszott ki a számon a kérdés.

-Nem. Háborúra készülünk.

-Tessék? Elment az eszetek? Tudjátok, hogy Alexandernek hány embere van? Legalább annyi amennyien mi vagyunk.

-Igaza van, ez nem elég. -szólalt meg Winston. -ezért messzebb költözünk.

-És mi van, ha ezzel már elkéstünk? Erre nem gondoltatok? -kelt ki még jobban magából Jason.

-Jason ezzel nem segítesz.

-Ez akkor is felelőtlenség...

-Jason.. -szólaltam meg és ő nyomban elhallgatott. -Felesleges azon rágódni, hogy kellett volna. Ami volt, elmúlt. most minden azon múlik, hogy együtt tudunk-e működni.

-Igaza van. -állt mellém Niki azonnal.

Jason ezután felállt és kiment. Meglepett a reakciója és nem tudtam mi rosszat mondtam.

-Winston, Niki beszélhetnénk odabent? -intett Edmond a másik szobaajtó felé.

Ők bólintottak és ők is kimentek. Lizzie maradt csak velem és Alexa. De nem tudtam mit mondhatnék. Csak ültem a helyemen míg végül Lizie törte meg a csendet.

-Tudod, Jason nehezen fogadja el apja döntéseit. Igaz, Edmond követett el hibákat. Ezt ős is tudja, de Edmond megbánta. Mégsem volt Jason soha többé képes közelebb kerülni hozzá.

-De miért nem?

-Talán jobb ha ezt te kérdezed meg tőle.

-De miért én? Te nem is félsz, hogy fájdalmat okozhatok neki?

-A szerelem fájdalmas dolog. De ha elég erős el tud viselni, és le tud győzni mindent. De az biztos, hogy te vagy az egyetlen, aki segíteni tud neki. Rám már nem hallgat úgy mint régen. De úgy látom rád igen. Szereti az apját, de visszahúzódó és makacs. Sokszor azt hiszi nem számíthat másokra. Én pedig csak egyet akarok tudni. Számíthat rád, Lea?

-Nem ígérhetek olyat amit nem tudok megtartani.

-Akkor most számíthat rád? Szüksége van rád, akkor is, ha ezt nem mondja. És neked is szükséged van rá. Ne ellenkezz! -tette hozzá mielőtt ellenkezhettem volna.

Felálltam az asztaltól és kiléptem a levegőre. Az érzéseim akárcsak a szél úgy kavarogtak. Végigsétáltam pár utcát, de aztán Dreamlight vezetni kezdett. Egyenesen a tóhoz vitt. Firehunter és Jason egymás mellett ültek. Jason arcát az ölébe hajtotta és úgy ült a parton.

-Hé, jól vagy?

Erre felkapta a fejét.

-Te hogy kerülsz ide?

-Aggódtam érted. Öhm... Miért vagy ennyire szigorú az apáddal?

-Mert szinte sose törődött velem igazán. Amikor kicsi voltam megtanultam, hogy nem számíthatok rá. És senki másra sem.

-Biztos vagy ebben?

-Mindenki cserben hagyott akit eddig ismertem.

-Tényleg?

-Talán te nem, meg Alexa és Lizzie sem..

-Talán?

Leültem mellé. Majd átkaroltam a derekát.

-Remélem, soha többé nem kell innen elmennem. És elhagynom téged.

-Miért? Megtennéd?

-Ha ezzel megmenthetnélek akkor igen.

-Ha elhagynál, félek azzal ölnél meg. Még mindig átkozom magam, mert majdnem elvesztettelek. Mikor mindvégig tudtam, hogy szeretlek.

-Ne mond ezt.

-Mégis miért ne?

Elhúzódtam tőle. Az én életem nem volt olyan egyszerű mint amilyennek azt ő képzelte. De nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el neki ezt. Miután sokáig hallgattam, úgy gondolhatta jobb, ha tereli a témát.

-Tudod, mindig is szerettem volna elmenni egyszer a városba. Látni akarom újra milyen ott a világ.

-Nem hinném, hogy ez most jó ötlet.

-Ugyan, nem történne szerintem semmi nem ismernek minket.

-Téged lehet, hogy nem. Engem viszont igen. És könnyen rám találhatnak. Amúgy mit mondanál apádnak?

-Nem tudom. Talán igazad van.

Felálltam és leporoltam magam majd a kezem Jason felé nyújtottam, hogy felsegítsem. Ekkor meghallottuk, hogy valaki vagy valami felénk fut. Jason maga mögé húzott.

-Jason az apád hívat! Híreket hoztak! -ugrott ki a bokrok közül Niki.

-Megyünk azonnal!

Mire visszaértünk már besötétedett. A nap lassan lenyugodott.

-Mi történt? -kérdezte Jason kifulladva.

-Baj, nagyon nagy baj. Az egyik Őrző meghalt. -felelt Edmond.

-Tessék? -tettük fel a kérdést egyszerre.

-Meghalt. Egy Őrző meghalt. -ismételte meg Niki.

-Ez akkor mit jelent? -tettem fel a kérdést.

-Azt, hogy minél hamarabb el kell tűnnünk innen.

-Jason! -kiáltott Edmond.

-Igen?

-Azt a feladatot adom neked, hogy tanítsd meg Leát mindarra amit tudsz. Lizzi meg én pedig egy csapattal elmegyünk.

-Na de apám...

-Kérlek. Most szükség van ránk. Winston majd vigyáz a többiekre.

-Rendben.

-Hogy? -lepődött meg Edmond.

-Nem értek egyet, de ha te úgy akarod legyen úgy.

-Köszönöm fiam. -erre Jason arcán hatalmas mosoly terült szét. Gondolom már rég nem hallotta ezt az apjától. Erre oldalba böktem.

-Rendben fiatalok, akkor vágjunk bele.

Lassan teltek, múltak a napok. Jason sok mindenben segített olykor mégis szigorúbb volt a kelleténél. Tudtam, hogy nyomasztja valami. De nem kérdeztem mi bántja. Reméltem, elmondja majd magától. De nem mondta én pedig nem mertem megkérdezni. Három nappal a csapat elmenetele előtt beszélgettem Lizzievel. Ő azt tanácsolta teljesítsem Jason kérését a városról, de ha megteszem legyünk nagyon óvatosak. Én még akkor beszéltem erről Jasonnel és ő beleegyezett. De azóta sok idő eltelt és egyre jobban nőtt az aggodalom mindkettőnkben. Elérkezettnek láttam az időt, hogy elmenjünk végre.

-Jason, arra gondoltam, hogy itt lenne az ideje elmenni a városba.

-De hiszen apáék ott vannak attól egy köpésnyire. Nem hinném, hogy jó ötlet.

-Álruhában megyünk és kikerüljük a tábort, ha bármi baj van azt úgyis észrevesszük. És elrejthetünk fegyvereket arra felé végszükséglet esetére. Mit gondolsz?

-Kérlek, nem hagyhatjuk itt a többieket.

-Winston vigyáz mindenre.

-Félek, mi lesz, ha elkapnak.

-Nem fognak. Veled leszek. Örökre.

Megfogtam és megszorítottam a kezét. Majd, két nap után Winstont is meggyőztük, hogy el kell mennünk. Az út szabad volt. Jason folyton aggodalmaskodott. Én pedig csak egy napot kértem tőle. És azt a napot felejthetetlenné akartam tenni.

Reggel hajnalok hajnalán léptem ki a szabadba. Másképp nem értünk volna le a városba délig. Kb fél nap volt az odaút. Reggel először Nikivel futottam össze. Egyenesen felém tartott. Opal fényes bundája csak úgy ragyogott.

-Jó reggelt! -köszöntöttem.

-Neked is. Mond csak, neked teljesen elment az eszed?

-Ezt most miért kérdezed? -hökkentem meg.

-A városba mentek. Jasonnel. Ugye?

-Ki mondta neked?

-Mondjuk úgy, megérzés. Lea tudod jól, hogy én ismerlek a legjobban ebben az átkozott városban. Tudtam, hogy valami őrültségen töröd a fejed. És mikor Winston tegnap mondta, hogy elmentek összeállt a kép. Szóval?

-Csak örömet akarok szerezni Jasonnek. Miért olyan nagy baj ez?

-Abba bele se gondoltál, hogy előfordulhat, hogy csak játszik veled?

-Nem. Ő megváltozott. Félreismertem.

-Azt elhiszem, hogy változott. De..

-Különben is én akartam vele elmenni. Ne aggódj nem lesz semmi bajom.

-Biztos?

Átöleltem.

-Biztos.

-Jó reggelt! Na indulhatunk?- jelent meg Jason hirtelen.

-Persze. Menjünk.

Magamhoz vettem az íjamat, Jason pedig a kardját és elindultunk. Az erdő lassan körbeölelt minket. Pár óra múlva kiértünk az erdőből és egy fatuskóba rejtettük a fegyvereinket. A tábor a bozótoson túl volt. Az egyetlen dolog amivel nem számoltunk az az volt, hogy a tábor pontosan a kijáratra nézett. Jasonnel odalopóztunk a fák széléhez és mivel nem láttunk senkit, nekivágtunk. A város parkja mintha teljesen kihalt volna. Minden csöndes volt. Felgyorsítottuk a lépteinket és a kapucnit a fejünkbe húztuk. Lassan sarokról, sarokra haladtunk. Persze egyre több ember is jelent meg körülöttünk. Jasonre néztem, akinek arca és egész teste megfeszült. Persze megértettem, hisz nem volt még nagyon emberek között. Mármint ennyi ember között. Kezem az övére kulcsolódott.

Kb egy óra múlva kezdett feloldódni. Mintha a kíváncsiság vette volna át felette a hatalmat mindenről kérdezgetett. Néha alig kaptam levegőt két kérdés között.

-És te hol laksz? Vagyis... laktál.

-Két sarokkal lejjebb.

-Menjünk oda. -indult meg egyből.

-Várj! Nem mehetünk oda csak úgy. Bárki megláthat.

-És?

-És te magad intettél óvatosságra. Nem?

-Igazad van.

Lassan beesteledett. A nap hirtelen mintha leesett volna a égről. Legalábbis az én érzésem ez volt. Teljesen megfeledkeztünk az időről.

-Gyere mutatok valamit. -mondtam majd az egyik tömbház ajtaját berúgtam.

Felfutottunk a hátsó lépcsőn egyenesen a tetőre. Az ég alja gyönyörű vöröses színekben pompázott. Aztán lassan megjelentek az égen a csillagok.

-Woah! Ez... gyönyörű. Örökre itt tudnék maradni.

-Itt.. vagy az ilyen helyeken én is mindig így éreztem.

-Honnan tudtad, hogy ide fel lehet mászni?

-Minden háznak van ilyenje és már nem egyre másztam fel.

-Szóval a vállalatnak is van?

-Igen. De azt jól őrzik.

Pár percig még ott álltunk majd tovább sétáltunk az erdő felé. Küldtünk üzenetet Edmondnak, hogy este érkezünk persze ő azt nem tudta, hogy nem az erdő felől érkezünk. Mikor visszaértünk kikaptuk a fegyvereinket a fatuskóból ekkor sikoly hasította át a levegőt. Majd mintha a fold felfordult volna. Azonnal futásnak eredtünk. A táborban óriási volt a fejetlenség. Mindenfelé csak fekete ruhás alakok futottak fegyverekkel a kezükbe. Árnyékok csaptak össze. Dreamlight és Firehunter követték a példájukat.

-Maradj mögöttem! -kiáltott hátra Jason.

-Vigyázz! -előhúztam egy nyílvesszőt és szíven találtam az első embert amely Jasonre támadott. Ő elismerően nézett rám. Én pedig fel sem fogva mit csálok csak nyúltam az íjak után.

Amilyen gyorsan jött a támadás olyan gyorsan vissza is szorítottuk. És amikor már azt hittük, hogy nyerünk...

-Edmond azt hiszed ilyen könnyen feladjuk? -kiáltott Alexander. -Nekem csak a lány kell. És elmegyünk.

-Ezt még te magad sem hiszed. -felelt Edmond.

-Lea nem megy sehova! -kiáltott Jason. Én mögötte álltam.

-Pedig jobb lenne, ha most adnátok át. Bár nem is muszáj átadni. Nekem úgy is jó, ha meghal. -ezzel felém és Jason felé emelte a fegyvert. Majd elsült.

Ekkor mintha minden felgyorsult volna. Lizzie félrelökött minket az útból és a golyó őt találta el.

-Támadás! -adta ki Edmond a parancsot. És újból összecsaptak, de valamelyik félnek meg kellett hátrálnia és ez most Alexanderére esett.

Végig Lizzie mellett maradtam. Nehezen lélegzett. És egyre lassabban.

-Nem! Anya! -futott oda Jason. -Én... én... Nem.. Ez nem történet meg.. Nem veled.. -karjaiba vette édesanyját.

Az ég elsötétült és eleredt az eső.

-Jason... Ne félj. Csak... vigyázz Leára és Alexára. És légy bátor, soha ne félj.

-Én nem tudnám.

-Tedd félre a büszkeségedet, és légy önmagad... Ég veled.

-Nem anya! Anya!!! Nem...

Könnyek csorogtak végig az arcán ahogyan az én szemeimet is könnyek égették. Majd lassan végigfolytak az arcunkon. És eggyé váltak az esővel. Azon a napon minden megváltozott. Jason és Edmond együtt zokogtak. Nekem sem akartak apadni a könnyeim. És a világra sötét szomorúság borult. Tettem egy lépést előre. Átkaroltam Jason vállát. Ő megremegett. Lassan felállt és felém fordult. Amit a szemébe láttam megrémített. Gyilkos düh és harag keveredett a fájdalommal. Szó nélkül fogta meg a nyilamat és futni kezdett az emberek után melyek már eltűntek a szemünk elől.

-Lea, ne hagyd egyedül. Őrültségre készül. -suttogta Edmond, aki még mindig Lizziet tartotta karjaiban. Én is felálltam és magamhoz vettem az egyik tegezt a nyílvesszőkkel és az íjat. És a lábam úgy vitt mintha nem is érte volna a földet. A szívem egyre jobban összeszorult. Letöröltem a könnyeim és futottam tovább. Az égen villám cikázott át megvilágítva a tömbök közötti utcákat. Majd lefékeztem az egyik utcasarkon. Azt hittem a szívem kiugrik a helyéről. Jason térdelt az egyik falnak dőlve és remegett. Megijedtem, hogy valami nagyobb baja esett és odarohantam hozzá.

-Jason. Jason, istenem!

-Lea fel kell állnom tovább kell mennem...

-Nem! Most nem engedhetlek el.

-Értsd meg..

Felemeltem a fejét. Kék szemei most nem ragyogtak. Most égtek mint a jéghideg tűz. Gyűlölet égett benne.

-Ha bosszút állsz azzal jobb lesz?

Elrántotta a fejét.

-Nem érdekel..

-Pedig jó lenne. Én is szerettem őt... Te is tudod. És ő sem ezt akarta volna. Hidd el Alexander megfizet mindenért. De ez nem a megfelelő alkalom. Jason kérlek nézz rám!

Felemelte a fejét újból és a szemembe nézett. Ekkor már tudtam, hogy elvesztem. Én is ő is. Fel kellet valahogy ébresztenem. Nem gondolkodtam. Csak azt tettem amit a szívem mondott abban a pillanatban. És szájon csókoltam. Először igazán. Valami átjárt minket ekkor. Valami melegség valami tűz. És ez segített újra talpra állnunk.