"Valamit most el kell mondanom.
Félek, hogy nem lesz rá jobb alkalom.
Elmondanám, ha volnának szavak,
amik mindent jól elmondanak.
Elmondanám, hogy bár csak hallanád,
de elválaszt már minket egy fél világ.
Elmondanám, most végre megteszem
A szélbe súgom én.

Te vagy csendben a szó, Te vagy bennem a jó
Jöjj mindig várok Rád.
Te vagy égben a kék, olyan angyali szép
még mindig várok Rád.
Egy álomért egy élet az ár.
Te vagy csendben a szó, Te vagy bennem a jó
bár hallanád, úgy elmondanám.

Az igazság fájna, hazudj most nekem,
hazudd, hogy minden rendben s én elhiszem.
Hazudj a szürke égre színeket,
s hazudd, hogy nekünk még mindent lehet.
Hazudj álmot, hazudj holnapot,
most bármi fáj csak múló állapot.
Ha menned kell hazudd, hogy visszajössz.
S hiszek benned én.

Én nem adom fel, mert még nem tudom, amíg mit érzek el nem mondhatom,
mert egy új esélyt bárki érdemel, ami fontos az így nem múlhat el.
Vívom minden nap a harcomat, hogy láthassam végre újra az arcodat,
mert én rontottam el és ezt jól tudom, hát bármi lesz az ára én vállalom.

Úgy elmondanám..
Te vagy csendben a szó, Te vagy bennem a jó,
Te vagy égben a kék
ó bár csak hallanád, úgy elmondanám."

/Kasza Tibor-Elmondanám/

*~*~*~*~*

A fiú a szobájában egy könyvet lapozgatott. Majd becsukta, felállt és az ablakhoz sétált. Odakint a hó hullott. Egyre sűrűbben pont, mint azon az éjszakán. Sólyma szintén az ablakhoz repült, de odakint szinte már semmi nem látszott. Az elmúlt napok lassú némasággal teltek. Vajon mi lett a lánnyal, kire már annyiszor gondolt? Él, vagy talán, meghalt? Bármi is legyen a válasz, nem változtat semmin. Lea nem tér vissza, ezt már azóta tudta mióta elengedte. Apja, ezután napokig dühöngött.

Adam nem értette, miért kellett volna Alexandernek Leát itt tartania. És ő nem adott neki választ. Pedig faggatta, kérdezte, kérlelte, vagy éppen kiabált az sem segített. Nem tudta, mi az apja szándéka, de abban az utóbbi időben biztos volt, hogy Lea veszélyben van.

A könyvét végül az ágyra dobta és a kabátjáért sietett. Muszáj volt kimennie a friss levegőre. A lehelete párafelhőket hagyott maga után, de most nem tudott erre gondolni. Lábai a park és az erdő irányába vitték. Majd ott megállt. Az Őrző farkasok rávicsorogtak, a sólymok pedig támadóan kitárták a szárnyaikat. Vajon Leát mi vonzotta az erdőbe? És az Őrzők miért engedték be? Lehet, hogy tudta, hogy ez lesz? És mi tartja odabent?

Sóhajtott egyet és visszafordult. A Mercedes az utca szélén parkolt. Alexander kiszállt az autóból, majd dühösen nézett a fiára.

-Ugye nem mentél be az erdőbe?

-Tudod, hogy az Őrzők nem engednének be, meg azt is, hogy megtenném, ha tudnám.

-Tudom, de ne menj az erdőbe. Lea jól van. Van ott egy kémem és nem lesz semmi gond.

-De, miért nem tudod visszahozni? Vagy miért ne mehettem volna én is oda?

-Veszélyes ez az egész! És mindent megteszek, hogy kihozzam.

-Ebben nem kételkedem, de aggódom.

-Ne aggódj, kutya baja sem lesz.

*~*~*~*~*

A kandallóban ropogott a tűz. Jason először a lángokat figyelte, majd a tekintete a lányra siklott megint. Beszélni akart, de nem talált szavakat. Arcát a kezébe temette. Az előző éjjel kész kínkeserves szenvedés volt. Edmonddal végig vitatkozták az éjszakát. Az apja nagyon furcsán viselkedett. Winston nem szólt semmit. Niki pedig gyanakodva figyelte. És szörnyen érezte magát. A múlt most olyan szörnyű bűntudatot mért rá, amit nagyon nehezen viselt. Most bánt meg igazán mindent. Érzései felerősödtek, olyanok is, melyeket már régen nem érzett. Mikor felnézett meglátta, hogy sűrű izzadságcseppek gyöngyöznek Lea homlokán és, hogy hevesen szuszog. A vödör vízbe bemártotta a kendőt és a lány homlokára nyomta. A kötést is megnézte, melyet már újból átáztatott a vér.

Ekkor belépett Winston. Leült a legközelebb eső székre.

-Hogy van?

-Nem jól. Lázas. A kötés pedig átázott. Az egész az én hibám volt. Tudnom kellett volna.

-Ne okold magad.

-Megérdemlem.

-Ő sem ezt akarná. És ezzel beigazolódott, amit gondoltunk.

-Mi?

-Az, hogy ő lehet az, aki békét nyer világainknak.

-De hisz azok csak mesék.

-Nem, ezek legendák. Hiszen "Akkor jelenik meg mikor lehull az első hó...", "..békét keres mindenkivel..", "...nem tudja, nem ismeri önmagát..." ezek mind igazak rá. Az apád is ezért volt annyira dühös. Jason, ha tényleg ő az jó, ha ezt észbe tartod:

"Hinni, hinni mindig csak hinni,

Mert a remény sohasem fogy el,

s a szeretet mindig szárnyra kel."

-És ezt miért mondod most nekem?

-Mert szereted őt.

-Én? Én csak..

Winston mosolyogva felemelte a kezét.

-Ne mond, ha nem tudod biztosan. Ő szeret téged. Csak sosem mondta.

-Amit nem mondunk, az olyan mintha nem is lenne.

-Nem igaz. Az apád is szeret, bár tudom ezt egy ideje nem hallottad tőle. De így van. És most nem ez a kérdés. Te mit érzel?

-Nem tudom. Annyi minden kavarog bennem.

-"... a szeretet mindig szárnyra kel. Megyek, megkeresem Nikit, hogy ki tudja a kötést cserélni.

Ezzel Winston kilépett az ajtón. Jason pedig hallgatott a tanácsra. Kimondott mindent amit gondolt. El kellett mondania.

-Annyi mindent tettem ellened. Csodálnám, ha igaz lenne, hogy szeretsz. Te vagy az, aki mindent jónak látott. Még akkor is, amikor nem volt mit. Amikor először megláttalak, elakadt a lélegzetem, és ha rád néztem egy angyal tekintett vissza rám. Mégis, a makacsság és a féltékenység elvakított. Nem érdemeltem meg amit tettél és nem is vártam volna el. Olyan bolond voltam, mert azt hittem bántanál minket. Most már tudom, hogy nem tennéd. Nekem kellene itt feküdnöm, nem neked. Beleőrülnék a gondolatba, ha miattam bármi történne veled. Hisz most is annak a határán állok. Te vagy csendben a szó, te vagy bennem a jó... bárcsak hallanád.

Jason arcán ekkor gördült le az első könnycsepp. Mert az ember csak akkor veszi észre a jót, mikor elveszítheti azt. Ez örök törvény.

-Szeretlek... csak... nem tudtam róla, mostanáig. -tette hozzá még suttogva.

Ekkor Winston a vállára rakta a kezét és emiatt összerezzent. Észrevétlenül próbálta letörölni a könnyeit, de nem sikerült. Winston intett, hogy elmehet, ha akar. Jason még egyszer Leára nézett majd kiment a hűvös éjszakába. Pár perccel később Niki ment be a házikóba.

*~*~*~*~*

Az álmok újra és újra rám törtek. Nem láttam mást, csak felváltva sötétséget és a rémálmokat. A legtöbben valamilyen fegyver dördült és valaki a földre zuhant, de nem láttam ki csak a hangját hallottam a puffanásnak. Aztán lassan eltűntek az álmok. Valami kellemes futott át rajtam. Hangokat hallottam, de nem tudtam kinyitni a szemem. "Szeretlek..." mondta egy ismerős hang. Majd újból minden sötét lett. És csak álmodtam tovább. De most két farkasról, melyek szabadon futottak a réteken...

Lassan résnyire nyitottam a szemem. Odakint valószínűleg már sütött a nap. Vagy talán mégse. A tűz pattogott, a kandallóban és narancssárgára festette a plafont. A lángok tánca volt az első amit megláttam. Na meg persze Dreamlightot. A tűz szinte vörösre festette a bundáját. Az oldalam mintha tűzzel égették volna. Az egész testem rázta a láz. Fáztam és melegem volt. Első gondolatom az volt, hogy biztos elfertőződött a seb és meghalok. De még nem akartam feladni.

-Jason... -nyögtem ki nagy nehezen.

-Csss. Ne aggódj, nemsoká visszajön. -felelt Winston.

-Nem.. veszélyben lehet...

-Most ne beszélj.

-Ide hívjam? -kérdezte egy másik hang mely biztosan Nikihez tartozott.

A választ már nem hallottam. A szemem előtt hirtelen foltok jelentek meg majd újra elsötétült minden. És a rémálmok most először nem tértek vissza. Amikor felébredtem először valami szokatlannak tűnt. A fájdalom enyhült, bár nem sokat. A szemem nem nyitottam ki újra, mert féltem ugyanúgy fog történni mint legutóbb. A kezem lassan megmozdítottam és elcsodálkoztam mintha valami lett volna benne. Megszorítottam s akkor jöttem rá mi az. Valakinek a keze volt. Felemeltem volna a fejem, de amint megpróbáltam az oldalamba hasított a fájdalom és visszazuhantam. Majd a fájdalomtól zihálni kezdtem.

-Semmi baj, nem lesz semmi gond. Csak ne hagyd el magad.

Ismerős hang. Csak nem? Jason? Újból meg akartam emelkedni, de most már kezek szegeztek az ágyamhoz. Mégis valami makacs erő szállt meg és menekülni akartam. Tovább mocorogtam, ellenkeztem.

-Lea! Lea! Hagyd abba! Kérlek! -kiáltott Jason. -Itt vagyok! Semmi baj. Itt vagyok.

Megfagyott bennem minden. A légzésem lelassult a szívverésemmel együtt. Lassan félni kezdtem, hogy meg is áll. Végleg. De nem ez történt.

-Fiam, lehet, hogy jobb lenne, ha most elmennél. -ez pedig Edmond volt. És kis idő múlva az ajtó becsapódott. Ne! Kiáltani akartam, de még megmozdulásra sem futotta. Miért nem térek magamhoz?

*~*~*~*~*

Jasont a lába egészen a tóig vitte. Firehunter megállt mellette, miközben hátát egy fának támasztotta. Arcát újra kezeibe temette. Gyűlöl engem. Gyűlöl engem. Gyűlöl, gyűlöl. Mind ez vizhangzott a fejében. Semmi sem lesz ugyanúgy. Mindennek vége. És talán így kellett lennie.

Felnézett a csillagokra melyek millió fénypontként tündököltek felette. Egy ilyen éjszakán ment tönkre minden. Amikor megtámadta Leát.

-Hogy lehettem ekkora bolond? Miért kell ennek így lennie? Mit tehetnék?

-Jason? Mit csinálsz itt? -kérdezte egy vékony hang a háta mögül.

-Alexa! Ezt én is kérdezhetném.

-Te is aggódsz érte, ugye?

-Igen, aggódom. Mert nem neki kellene abban az átkozott ágyban feküdnie. Hanem nekem.

-Nem te tehetsz róla.

-De igen észre kellett volna vennem. Tudnom kellett volna, hogy... hogy..

-Hogy mi? Jason, a bátyám vagy, néha még is azt érzem én vagyok az okosabb. Te is megtetted volna érte.

-Én..

-Tudom, hogy megtetted volna! És ha így lett volna, mit vártál volna el Lea mit tegyen?

-Nem tudom.

-De tudod. Csak nem értem, miért nem teszed.

-Meg kell találnom az árulót.

A kislány bólintott és sarkon fordult. Jason követte. Dühös volt arra, aki ezt okozta. Ha Leát elveszíti, arról nem tehet. De voltak hibái. És ezek továbbra se hagyták nyugodni. Csak annyit tehet, hogy megtalálja azt, aki ezt tette. Hogy bűnhődjön.

*~*~*~*~*

A fiú futva menekült az erdőből. A nyílvesszőket már elégette. A sötét erdő félelmetesebb volt mint valaha. Az Őrzők pedig utat engedtek. A város utcái baljóslatúan ki voltak világítva. A házak pedig ijesztő közelségükkel szinte megfojtották. Amikor a következő sarkon befordult, egy köpenyes alakot pillantott meg. Ekkor sarkon fordult és a másik irányba kezdett futni. De eszébe jutott, hogy az erdőbe nem mehet vissza. Ezért a legközelebbi sarkon újból befordult.

Mögötte és előtte is egy farkas árnyékú köpenyes férfi állt. Zsákutca futott át a gondolat a fiú agyán. Zihálása egyre zajosabb lett és megpróbálta kikerülni ellenfeleit. De minden próbálkozás hasztalannak bizonyult. A pánik már kezdett elhatalmasodni a fiún, majd kezek ragadták meg és valaki a falhoz vágta.

-Mond, miért menekülsz hm? Mit csináltál?

-Elszúrtam. A nyíl... a nyíl célt tévesztett.

-És?

-A lányt találta el. De nem halt meg. Csak megsérült.

-Tessék!? Hogy a francba tudtad így elszúrni!!??

-Saj.. nálom. -fulladozott a fiú.

Ekkor Alexander elengedte.

-Kapsz még egy esélyt. Fenyegesd meg a lányt. De ez az utolsó esélyed. És ha nem sikerül gyere vissza hozzám. Majd itt hasznodat veszem.

-Köszönöm. Hálásan köszönöm.

-Most pedig tűnj el!

A fiúnak nem kellett több visszafordult az erdő felé.

*~*~*~*~*

Az ébredés borzalmas volt és nem is hittem el, hogy ébren voltam. Amikor kinyitottam a szemem nem sötétült el minden, még csak nem is forgott a világ. Az oldalamat leszámítva, ami végig zsibbadt és fájt kutya bajom se volt.

-Jó reggelt! Üdv újra közöttünk! -köszöntött egy kedves női hang. Majd szép lassan nyögve felültem.

-Lizzie! Jó reggelt! Meddig voltam kiütve?

-Két-három napig. -felelt.

-Úristen! Ez komoly?

-Nem csoda a te esetedben. Nem vagy hozzászokva ilyenfajta sérülésekhez. Szerencsére Dreamlight igen.

-Hogy jön ide Dreamlight?

-Hát te nem is tudod? Az árnyékok és miközöttünk szoros kapcsolat van. Egyikünk erőssége az a másik erőssége is, míg a gyengeséggel is ugyanígy van. Érezheted amit ő érez, ha már elég erős a kötelék közöttetek. Persze vannak olyanok is akik el tudnak határolódni és ez nem baj. Vannak akik viszont olyan szinten nem képesek erre, hogy egyikük halála egyből a másikukét is okozza.

-Értem. Örülök, hogy nem így történt. -mondtam és megsimogattam Dreamlight fejét, aki azt a térdemre tette.

Ekkor nyílt az ajtó s belépett rajta Edmond Winstonnal az oldalán. Mikor megláttak félbehagyták elkezdett mondatokat és döbbenten néztek rám. Nem bírtam ki, hogy ne kuncogjam el magam, de mikor ezt tettem a fájdalomtól elállt még a lélegzetem is.

-Na mi van? Szellemet láttatok?

-Valami olyasmit. -felelt mosolyogva Edmond.

-Jason hol van? -kockáztattam meg a kérdést.

-Öhm... elküldtem. -felelt Edmond meglepve.

-Na de hova?

-Az áruló után.

-Vissza kell hívnod őt! Nem engem akartak megtámadni, hanem őt. Kérlek hívd vissza! Veszélyben lehet!

-Jó, jó nyugodj meg. Visszahívom.

Ezután Lizzie visszafektetett az ágyba és rám parancsolt, hogy aludjak. Később már ehettem is. És szükségem is volt a pihenésre és mindenben szót is fogadtam Lizzienek. Csak a szívem volt tele aggodalommal.