"Benne akarom hagyni a lábnyomaimat az idő homokjában

Tudva, hogy volt valami...

valami, amit hátrahagytam.

Amikor itt hagyom ezt a világot

El fogom hagyni sajnálat nélkül.

Hagyok valamit, amire emlékezhetnek,

így nem fogják elfelejteni

Itt voltam

Éltem, Szerettem

Itt voltam

Megteszek, Megtettem mindent amit akartam...

és ez több volt mint amit gondoltam, hogy lehetséges.

Hagyok egy jelet magam után, így mindenki tudni fogja

Itt voltam

El akarom mondni, megéltem minden napomat,

amíg meg nem haltam.

És tudom, hogy jelentettem valamit, valakinek az életében.

A szívek melyeket megérintettem,

lesznek a bizonyítékai annak, hogy elmegyek,

hogy egy változást hoztam el,

melyet a világ látni fog.

Itt voltam

Éltem, Szerettem

Itt voltam

Megteszek, Megtettem mindent amit akartam...

és ez több volt mint amit gondoltam, hogy lehetséges.

Hagyok egy jelet magam után, így mindenki tudni fogja

Itt voltam

Éltem, Szerettem

Itt voltam

Megteszek, Megtettem mindent amit akartam...

és ez több volt mint amit gondoltam, hogy lehetséges.

Hagyok egy jelet magam után, így mindenki tudni fogja

Itt voltam

Csak azt akarom, hogy tudják,

Mindenemet odaadtam,

a legjobbat hoztam ki magamból

Boldoggá tettem valakit

Elhagyom a világot, mely egy kicsit jobb, csak mert

Itt voltam

Itt voltam

Éltem, Szerettem

Itt voltam

Megteszek, Megtettem mindent amit akartam...

és ez több volt mint amit gondoltam, hogy lehetséges.

Hagyok egy jelet magam után, így mindenki tudni fogja

Itt voltam

Megteszem

Itt voltam

Szerettem."

/Beyoncé-I was here/

(Saját fordítás)

*~*~*~*~*

Fel alá sétálgattam a folyosón. Sötét volt. Mindenütt. Az őrök két oldalamon voltak. Némelyek a láncaikat csörgették. Mások a fogukat csikorgatták. A zaj megőrjített. Egyre ingerültebben mászkáltam fel alá. Az őrök szorosabbra fogták a fegyvereiket. Andrew arca szintén feszült volt. Majd rám üvöltött, de a hangja nem ért el hozzám. Ekkor a falhoz vágott. És a földre rogytam. A fejem zúgott. Lánc csördült meg előttem. Az őrök meglepettségükben meg se mozdultak először. Jason ott volt előttem. Ő megragadta Andrewet majd ugyanúgy a falhoz vágta mint, ahogy az engem. Csakhogy Andrew kést rántott elő az övéből és Jason nyakának szegezte. Ekkor már az őrök is rajtuk voltak. Lassan felálltam. Mindenem remegett. És ugyancsak lassan visszacsúsztam a földre. Alexander végül leállította Andrewet akinek a vállából folyt a vér. Jason pedig már nem törődött velük. Csak felemelt a földről és én kapaszkodtam belé. Erősebben mint valaha. Jason láncai csörögtek és lassan a fejem is kitisztult.

-Lea, jól vagy?

Hangja gyengéd, és szomorú volt.

-Jól.

Az enyém pedig ennél az egy szónál is csak remegett.

-Indulás! -mondta ellentmondást nem tűrően Alexander. De legalább hagyta, hogy Jasonbe kapaszkodhassak. A katonák továbbra is mögöttünk haladtak. Nem értettem Alexander mit akarhat tőlünk. Majd a következő zárkának kinyitották az ajtaját.

-Egy pár napig itt maradtok, hogy még véletlenül se tudjatok megszökni. Ezentúl óvatosabb leszek. -mondta majd ezzel ránk csukták az ajtót és elhaladtak. Lépteik még sokáig visszhangoztak a fülemben. Jason ekkor felém fordult, arca tiszta kék-zöld volt. Megérintettem mire elhúzódott. Úgy éreztem mindenem fáj. Mindenem elgyengült. Hiába, a könnyek rengeteg erőt képesek kivenni az emberből. Egész éjjel zokogtam. Minden tagom fájt, de volt valami ami ennél is jobban. A lelkem. A szívem. Mindezek megtörtek és kezdtem magam is megtörté válni. Elkezdtem a fény helyett a sötétséget keresni. És ez egyre jobban megrémített. A csend kezdett fullasztóvá válni kettőnk között. Nekem pedig megint elfogyott az erőm és a könnyeim utat törtek. Jason erre magához húzott. Hátát a falhoz döntötte, fejem a mellkasára hajtottam. A hajamat simogatta. Majd megtörte a csendet.

-Csss. Kérlek ne sírj...- most már az ő hangja is remegett.

Erre megpróbáltam lenyelni a könnyeim majd újra meg újra próbáltak meg kitörni, hogy lassan fulladoztam tőlük. De elapadtak. Lassan nagyon lassan. Kis idő múlva lement a nap. Dermesztő hideg kúszott át a falakon egyenesen a cellánkba. Dideregve húzódtam még közelebb Jasonhöz és ő szorosabban ölelt át mint valaha. Ekkor újra megéreztem. Az erdő illatát. És mintha egy pillanatra felcsillant volna bennem a remény. A szabadság illata.

-Mi van a többiekkel?

-Hogy?

-A többiekkel. Mi van velük? Olyan régen nem láttam már őket. Gondolom te sem, de azért...

-Mikor utoljára láttam őket jól voltak. -Jason úgy beszélt mintha csak egy szép történetet mesélne. -Az erdőben minden ugyanolyan volt mikor eljöttem. A fákon a hó rétegekben állt. És hóvihar jött. Minden ugyanúgy történt ahogy akkor mikor odakerültél. Csakhogy te nem voltál ott. A város szélén álltam. Winston ekkor hozzám lépett. A vállamra tette a kezét. És azt mondta, hogy szükséged lesz rám. És hogy oka van mindannak ami történt és annak ami történni fog. Winston elmesélte valaha mi történt vele Markussal Edmonddal és még valakivel, akit azt mondta nem ismerhetek. De számodra fontos lehet.

-Ki volt az? -vágtam a szavába.

-Mivel feltetted ezt a kérdést nem mondhatom el.

-Azt mondtad fontos lehet számomra. És most tényleg fontos lehet.

-Nem tehetem. Mert magadnak kell rájönnöd ki volt az. Hogy ne változzon a jövő.

-Nem értem már ezt az egészet... Egyszer régen Winston azt mondta kiválasztottak valamire. Azt hittem arra, hogy megvédjelek téged és mindenki mást, akit szeretek. Ehelyett mindenkit csak bajba sodortam. Annyira féltem, hogy ez lesz. Talán megéreztem.

-Emlékszem, hányszor kérdeztem, hogy félsz-e.

-Igazad volt. Csak a bajt hoztam rád. És a többiekre is. Jobban kellett volna félnem.

-Ez nem igaz. Te védtél meg Drewtől és Andrewtől is. Összekapartál a földről, amikor az anyám meghalt. És kihúztál a sötétségből mely addig körbevett.

-És most miattam vagy itt.

-Akkor ez azt jelenti, hogy itt kell lennem. Veled.

-Nem kellene...

Ekkor a zárban fordult egyet a kulcs.

-Egész megható volt ez a kis beszélgetés. -lépett be Andrew. Majd Alexander is.

Jason magához szorított, és feljebb emelkedett. Szeme ádázul villant Andrewre.

-Sajnálom, hogy meg kellett szakítanunk ezt a szép pillanatot, de úgy gondolom eljött az ideje, hogy segíts nekünk. -nézett rám Alexander.

-M.. mit akarsz tőlem? -kérdeztem remegve.

Alexander ekkor az öltönye zsebéből előhúzta az emlékek könyvét.

-Tudom, hogy te el tudod olvasni. És most találtam valakit, akit kényszeríteni is tudok arra, hogy elolvassa.

-Hogy érted ezt? Voltak mások is.. mások is rajtam kívül?! -tört fel belőlem valami bátor és egyben félelmetes érzés.

-Hah. Sejtettem, hogy megkérdezed. És már úgyis mindegy, hogy megtudod-e az igazat vagy sem. Szóval miért ne. Megtaláltad benne a hiányzó lapot?

-Igen. Mi volt azokon az oldalakon? -kérdeztem miközben felálltam. Mögöttem Jason is ezt tette,karja a derekamon nyugodott.

Ekkor Alexander a másik zsebébe nyúlt. És egy gyűrött képet vett elő. Melyen egy család volt. És én kislányként. Ekkor belém villant a felismerés. A bal és jobb oldalamon álló fiú kísértetiesen hasonlított rám. A képen a felnőttek pedig csakis a szüleim lehettek... Ami akkor azt jelenti...

-Markus és Amanda nem a szüleim! -kiáltottam fel. -De.. ennek semmi értelme... -Alexanderre néztem magyarázatért.

-Nem, nem azok.

-De akkor, hogy lehet, hogy ugyanaz a családnevük mint nekem? És mi lett az igazi szüleimmel!?

-Véletlen. És a szüleid meghaltak.

-Tessék!? -kérdeztem hátrahőkölve. -H.. hogy érted ezt?

-Úgy ahogy mondtam. Én öltem meg őket!

Az utolsó szavak lassan peregtek le előttem. A düh elöntötte a fejem. És a félelmet is felváltotta a szomorúság. Jason láncai megcsörrentek ahogy utánam kapott, mikor Alexandernek ugrottam. Csakhogy Jason nem volt elég gyors, Andrew viszont igen. Ostort húzott most elő melyet addig nem láttam a kezében. A vállamba hasító fájdalom nyílalt és nem bírtam talpon maradni.

-Te gyáva féreg! -kiáltott Jason, de nem tudott közelebb jutni se hozzám, se Andrewhez. A vállam még nem sérült meg vészesen, de piszkosul fájt. A harci kedvem pillanatokon belül elszállt és a helyébe visszatért a kétségbeesés, a fájdalom és gyűlölet is. Alexander leguggolt hozzám én pedig megdermedtem.

-Egyszer már megfenyegettelek, hogy ha nem engedelmeskedsz nekem azt nagyon megbánod. Ezt akarod?

-Nem.. -mondtam elhaló hangon.

-Akkor most szépen elolvasod, ami az utolsó lapokon szerepel. A kitépett oldaltól.

Lassan kinyitottam a könyvet és elkezdtem a kitépett oldaltól olvasni az eseményeket.

*~*~*~*~*

Adam az égő gyertya mellett ült egy asztalnál. Edmond a fejét az asztalra támasztotta. Winston, Alexa, Niki, és Bianca pedig körbeülték az asztalt.

-Valamit tennünk kell. Ez így nem mehet tovább. Apámnak meg kell fizetnie azért amit tett.

-Most, hogy Jason is elment mit akarsz tenni? -kérdezte Bianca.

-Egyenlőre nem tudom.

-Ki kell hoznunk őket onnan! -csattant fel Niki is.

-Ez igaz. De nem ronthatunk ajtóstul a házba. -felelt Winston is.

-Biztos hogy jól vagy? -emelte fel a fejét Edmond is.

-Igen. Miért kérdezed ezt? -felelt Winston.

-Csak mert nem úgy tűnik mintha aggódnál. -morgott tovább Edmond.

-Én még reménykedek. De abban igazuk van, hogy ki kell őket valahogy hoznunk.

-Én ismerem a legjobban az épületet. Szerintem be kellene öltöznünk katonának. Úgy ki tudnánk hozni őket. -válaszolt Adam.

-Igen és ha felismernek? -kérdezte Bianca.

-Ez igaz engem mindenki ismer.

Ekkor kinyílt az ajtó. Odakint villám cikázott át az égen. A férfi leverte a csizmáját még a bejárat előtt. Majd megszólalt.

-Meg kell mentenünk a lányomat. Bármit megteszek ezért.

*~*~*~*~*

Ahogy elérkeztem a kitépett lapokhoz nem tudtam tovább olvasni. A hangom megakadt. Nem voltam benne biztos, hogy Alexandernek tudnia kell a jövőről. Mert nem tudom, hogy hogyan fogja ez befolyásolni az egészet. Nem mondhattam meg neki az igazat. Így hát folytattam az olvasást. De nem egészen úgy ahogy az írva volt. Sok mindent kihagytam és elhallgattam. Vagy el se olvastam. Egyenlőre jelentéktelennek tűnő dolgokat. Egyszer csak Alexander csettintett egyet. Az ostor csattant, Jason pedig felmordult. Felkaptam a fejem és Andrew felé fordultam. Alexander viszont mielőtt bármit tehettem volna elkapott hátulról és a földre szorított.

-Kérlek! Könyörgöm! Ne tedd ezt!

-Akkor viselkedj! -mondta majd újra csettintett. Jason a földre esett. Hangosan, zihálva vette a levegőt. Arcán a verejték összekeveredett a kosszal. A hátán a ruha felszakadt. És hasonló sebek éktelenkedtek rajta, mint egykor Adamén. Csakhogy őt senki sem fogja akarni életben tartani, ha lebetegedik. Alexander elengedett és én odafutottam Jasonhöz. Fejét az ölembe vettem. Ő pedig rám nézett. Kezét felemelte és végigsimított az arcomon.

-Nem kellene ezt tenned... -suttogta.

Erre Andrew az arca felé csapott, csakhogy én ráborultam. Az ütés pedig nem ért el egyikünket sem. Ez csak fenyegetés volt. Alexander el kezdett lapozgatni a könyvben. Ajka mozgott, mintha számolna, majd egyszer csak megállt. Alexander a kezembe nyomta a könyvet.

-Innen folytasd és ne merj még egyszer átverni, mert úgyis rájövök és esküszöm nem állok jót magamért!

Nem tudhattam meddig ismeri Alexander a történteket. Tudtam, hogy elvisz valahova, csak azt nem, hogy hova és mi fog rám ott várni.

-Majd Jason és a többiek eljöttek értem... -megremegett újra a hangom. -...Ekkor már azt hittem... -gyorsan továbbfutottam a sorokon. A könyv kiesett a kezemből.

Alexander arcára gyilkos mosoly ült ki. Majd nevetni kezdett. Engem elhagyott az erőm. Most zokogás tört fel belőlem, de olyan erővel, hogy alig bírtam megállni.

-K.. kérlek... Ne tedd ezt... -néztem esdekelve Alexanderre.

-Jason. -nézett rá Alexander. -Ég veled! Mi pedig hamarosan találkozunk ugye Lea?

Erre Alexander ránk csapta az ajtót.

-Várj! Alexander! -kiáltottam. Majd minden sötétségbe borult. Karok ragadtak meg és magukhoz húztak. Jason.

-Minden rendben lesz. -mondta.

-Tévesz, semmi sem lesz rendben soha többé.

-Mégis mit láttál?

-Képtelen lennék elmondani. Nem is tehetem. Többé nem próbálom meg megváltoztatni a jövőt. Vége. Nincs tovább. Néha fel kell adni. És én is most feladom.

-Nem teheted ezt! Ők sem ezt akarnák! -mutatott a földön heverő papírra, melyet Alexander ott hagyott. A képet. Odamentem, felvettem és összegyűrve a sarokba hajítottam.

-Ők voltak a múltam. De mindez nincs többé. Nincs múltam és ők nem várnak el tőlem semmit!

-Lehet, hogy nincs, de most én vagyok a jövőd. És ha te nem is,majd én megváltoztatom. Nem tudom, mit olvastál. És tudom, hogy úgysem mondanád el. De kérlek még ne add fel.

Erre Jason énekelni kezdett. Hangja kissé rekedt volt, de szép:

A feladás peremén állsz,

Tudod, hogy én is így érzek.

Sose maradsz egyedül,

Mert én mindig veled leszek!

Hozz tüzet, hozz füstöt, hozz esőt!

Meghajlunk majd talán,

De sosem törünk el!

Ha elhisszük, hogy nem veszíthetünk,

Talán a hegyek is mozogni fognak!

Ez az én sorsom, az én életem,

Ez a mi harci kiáltásunk!

Nem tudnak legyőzni minket,

Ha álljuk a sarat!

Ha élünk, ha meghalunk,

Énekeljük a harci kiáltásunkat!

Hallod már? Érzed már?

Úgy tűnik senik sem tudja,

Hogy mit érzel.

Az összes reményedet elrejted,

És nem hiszel többé semmiben.

Pedig ennek nincs vége, lépjünk tovább,

És meghajlunk majd talán,

De sosem törünk el!

Ha elhisszük, hogy nem veszíthetünk,

Talán a hegyek is mozogni fognak!

Ez az én sorsom, az én életem,

Ez a mi harci kiáltásunk!

Nem tudnak legyőzni minket,

Ha álljuk a sarat!

Ha élünk, ha meghalunk,

Énekeljük a harci kiáltásunkat!

Hallod már? Érzed már?

Ragyogjon fel énekünk,

Mint egy ima az éjszakában!

Kiáltsunk a szerelemért!

Kiáltsunk a reményért!

Hadd halljanak meg minket!

Ha elhisszük, hogy nem veszíthetünk,

Talán a hegyek is mozogni fognak!

Ez az én sorsom, az én életem,

Ez a mi harci kiáltásunk!

Nem tudnak legyőzni minket,

Ha álljuk a sarat!

Ha élünk, ha meghalunk,

Énekeljük a harci kiáltásunkat!

Hallod már? Érzed már?

(Skillet-Battle Cry / MrKPM17 fordítása)

A lelkem lassan megnyugodott. Arcomat újra Jason pólójába fúrtam. Tévedtem mindenben. Meg fogom változtatni a jövőt. És már tudtam is, hogyan. Néhány óra alatt minden kivilágosodott. A semmibe bámultam és egy pillanatra sem tudtam lehunyni a szemem. Tudtam, hogy Jason ugyanígy van ezzel, pedig egy pillanatra sem néztem az arcára. Csak éreztem. Egyszer csak az ajtót kinyitották. Rengetegen jöttek be rajta. Jason velem együtt felállt, de továbbra is erősen szorított magához. És nem akart elengedni. A derekamra kulcsolta a kezét és a fülembe súgta:

-Ne menj! Ki tudja mit tesznek veled?

Ám ekkor Andrew is belépett. Kezében megcsillant a fény a bőr ostoron. Gyorsan kitörtem Jason szorításából, aki utánam ugrott, de más későn.

-Lea, ne!

Visszafordultam.

-Akármit is tesznek, én leszek a legboldogabb a világon. Mert ismerhettem valakit, akit szerettem. És nem is egyet.

Jason szemeiben saját korábbi félelmem tükrét láttam. Teste megfeszült. Majd lassan térdre zuhant. Visszaléptem hozzá. Kezemet arcára tettem és felemeltem a fejét.

-Két dolgot ne felejts el. Hinni, hinni, hinni... és a csillagokat keresd.

Andrew közelebb lépett és én felálltam. Arcomon legördült egy könnycsepp.

-Menjünk!

És elindultunk. Többet nem néztem vissza. Nem tudom Jason értette-e mindazt amit mondtam. De hittem. És felnéztem az égre. Odakint a csillagok ragyogtak. És a szívem elszorult, mikor arra gondoltam, hogy talán többé nem láthatom ezeket. A limuzin megállt előttem. Andrew szorosan összekötötte a kezeimet. Alexander a kocsiban várt. A gyűlöletem lángja ekkor újra fellobbant.

-Te tudtad mi van a könyvben! Honnan? És mit akarsz tenni velem?

-Milyen kár, hogy nem olvastad végig.

-Felelj a kérdésemre!

-Ne aggódj nem soká ott leszünk.

Erre a kocsi be is fordult a laborhoz. Folyosók kusza összevisszaságán haladtunk keresztül. Majd beléptünk egy folyosóra melyet két oldalról börtönszerű szobák vettek körbe. Legutóbb nem jártam itt. Alexander az elsőhöz lépett. Ott egy tartály féleség volt.

-Meg fogok mutatni mindent ne aggódj és el is magyarázom, amit tudni akarsz. Ezek a cellák körülbelül olyan 40 évvel azelőtt készültek, hogy te a világra jöttél volna. Egykor fiatal és erős voltam. És volt két barátom. Az egyik Markus volt. A másik pedig Edmond. Winston pedig tanított minket. Csakhogy miután Winston megvakult lassan hasznavehetetlenné kezdett válni.

-Hogy érted ezt?

-Volt egy nagy szerelmem. A neve Clara volt. Akiből később Clara White lett. Nem én lettem volna a vezér. Csakhogy Edmonddal kötöttem egy egyezséget. Elraboltam Lizziet és cserét ajánlottam az uralkodásért cserébe. Ő már akkor fülig szerelmes volt Lizzie-be.

-Várj Edmond lett volna a vezér? És Clara White?

-Igen Edmond lett volna a vezér. Csakhogy megkapta Lizziet és száműztem őket az erdőbe. Clara-t pedig el akartam venni. De ő nemet mondott. Azt mondta nem engem szeret hanem valaki mást. És hogy az el fogja venni. Nem tudtam visszatartani és összetörte a szívemet. Amikor Edmond átadta a helyét még reménykedtem, hogy visszajön hozzám. Csakhogy ő nem jött vissza. Hozzáment Leon White-hoz. Az apádhoz. Ráadásul megtudtam, hogy Winston is segitett nekik. Ezért mindannyiukat elküldtem, kivéve az anyád és az apád. Ők az üldözésem elől menekültek az erdőbe. Hát az anyád itt van. Ő Clara. -mutatott a tartályban fekvő nőre.

Én a számra tapasztottam a kezem, nehogy felkiáltsak. A rosszullét kerülgetett. A lábam alól hirtelen kicsúszott a talaj és az őröknek kellett megtartaniuk.

-Ugyan már, Lea. Hiszen ez még csak a kezdet.

-Gyilkos! Gyűlöllek!

Az őrök visszarángattak a folyosóra majd elengedtek. A fejemben képek sorozata futott le. Emlékek, melyeket ezelőtt sosem láttam. A ragyogó ég felettem. Anyám és apám képe. Majd mindez szertefoszlott.

-Úgy hiszem mehetünk tovább. Vannak itt még foglyok.

A következő cellában egy fiú volt. Fiatalabb volt nálam. De amikor felénk nézett kihagyott egy dobbanást a szívem. Szemei olyan fehérek voltak mint a hó.

-Ő..ő?

-Igen, az öcséd.

Alexander közvetlenül mögöttem állt. Én pedig hirtelen fordultam meg. Meglepetésében, nem vette időben észre szándékomat és sikerült kibillentenem az egyensúlyából. A falnak vágódott, mire az örök lefogtak.

-Te kis... -káromkodott Alexander majd felkelt.

-Miért tetted ezt!? -kiáltottam rá.

Alexander olyan közel jött hozzám, hogy egy pillanatra megrémültem. De nem féltem tőle. Inkább meggyűlöltem. Kezem ökölbe szorult. Alexander kezet emelt rám és az ütés erősebb volt mint valaha. Mindenem remegni kezdett. A következő cellalakót Alexander nem mutatta meg. Viszont ekkor már újra magamhoz tértem. Küzdeni kezdtem az őrök ellen.

-Azt hiszem elfelejtetted, ki van a kezemben.

Hirtelen megálltam.

-Így mindjárt más.

-Sajnálom, Jason. Feladom.

-Helyes. Nagyon helyes. Végre.

Az őrök tovább taszigáltak egy másik terembe. Mely majdnem ugyanolyan volt mint a teszt terem. Egyetlen asztal és rengeteg ember.

-Ülj fel az asztalra! -mordult rám Alexander. Én pedig engedelmeskedtem. A kezemet és lábamat leszíjazták. Alexander pedig folytatta. -Szóval itt az ideje megtudnod, hogy miért is vagy itt pontosan. Emlékszel a színes fiolákra?

Bólintottam.

-Azok arra voltak jók, hogy a véredből megállapítsuk melyik árnyékokra lehetsz hatással.

-Miféle hatással?

-A véredből kivonunk egy anyagot, melynek köszönhetően az árnyékok engedelmeskednek nekünk. Ha ezt az anyagot megkapjuk bármit megtesznek nekem.

-Ezt honnan tudja? Maga megőrült.

-Nem őrültem meg! A többi is hatást mutatott, de nem volt az igazi. A testvéreid véréből. De sajnos mindannyiukat megviselte.

-Megviselte?

-Mindannyiuknak a szervezete traumaként fogta fel a vérveszteséget. Valamilyen oknál fogva. Rémálmokat láttak melyek kínozták őket. Bár ez lehet, hogy az altató hatása volt. Az öcséd például megvakult. Anyád pedig belehalt.

A kezem ökölbe szorult.

-Az egészben pedig a legszebb, hogy mindannyian meg akartak védeni. Főleg a bátyád.

-És az apám?

-Őt nem tartottam életben. Az anyád volt az első kísérlet. Viszont az apádtól szereztem meg az emlékek könyvét. És a bátyád úgy akart megmenteni, hogy elolvasta azt nekem. És az öcsédet is így akarta megmenteni. Van még kérdésed vagy ennyi elég volt?

A kérdés gúnyosan csengett a fejemben. De képtelen voltam megszólalni.

-Azt hiszem ennyi elég volt. -mondta, majd a tűt a karomba nyomta. Azután összefolyt előttem minden. Mintha egyszerre hűtötték és égették volna a bőrömet. Mindenem fájdalmas görcsbe rándult. Kiáltani akartam. Mégis egy hang se jött ki a torkomon.

*~*~*~*~*

Adam hangtalanul lopakodott a börtön bejárata felé. Mögötte még egy árnyék haladt. És egy farkas.

-Enyém a jobboldali tied a bal. -suttogta Markus.

-Rendben. -felelt Adam.

Leütötték az őröket majd hangtalanul mentek be a kapun. Markus zavart keltett az őrök között, míg Adam, Bianca, Niki, Winston és Edmond bejutottak a legjobban őrzött rabok cellájáig. Adam pontosan tudta hova kell mennie. És reménykedett benne, hogy még nem késett el. Szorosabbra fogta Bianca kezét és gyorsított a léptein. Ámde Andrew elállta az útjukat.

-Megállj! -kiáltott és fegyvert húzott elő.

Adam kiütötte a fegyvert a kezéből és a falhoz taszította.

-Niki! Figyelj rá kérlek! -kiáltott vissza Adam.

-Rendben! -válaszolt Niki és kardját Andrewre szegezte.

Jason a cellában már kezdte feladni a reményt. Őrjöngött, könyörgött, és hallgatott. De semmi sem segített. Majd fordult a kulcs a zárban. És már ugrani készült, csakhogy Adam lépett be rajta.

-Adam! -könnyebbült meg Jason.

-Még ne örülj. Hol van Lea?

-Alexander elvitte, de nem tudom hová.

Ekkor Winston megszólalt.

-Én tudom! Oda ahol az egész kezdődött. A kutató intézetbe, melyet apád vállalat címén rejtett álca mögé.

-Induljunk! Meg kell találnom Leát, mielőtt túl késő lesz! És meg fogom menteni!

Adam Jason vállára tette a kezét.

-Ne aggódj, megtaláljuk.

-Siessünk!

*~*~*~*~*

Mikor magamhoz tértem minden forgott velem. Végtelenül gyengének éreztem magam. Alexander a szobában állt. Az öltönyösök pedig körbevettek. Egyesek a szemembe villogtak apró lámpákkal mások egyéb reflexeimet tesztelték.

-Életjelek? -Rendben.

-Látás? -Rendben.

-Hallás? -Rendben.

-Egyéb? -Nem találtunk semmi rendellenességet a haja színén kívül.

-Az a többieknél is megváltozott. -hallottam továbbra is Alexander hangját.

-Mi történt? -tettem fel remegve a kérdést.

-Furcsamód jól vagy. -felelt Alexander. -De már nem számít. Megkaptam, amit akartam. Egyenlőre. De úgy tűnik még szükségem van rád. És most Jason miatt.

-Miről beszél?

-Ugyan Lea. Csak nem gondoltad, hogy ok nélkül hoztam ide?

-Nem értem. Mit akarsz tőle!?

-Azt hogy az enyém legyen. Akárcsak te.

-Én nem vagyok a tiéd!

-Dehogynem. Azt teszed, amit mondok.

-Nem hagyom, hogy őt is manipuláld!!

-És hogy akarod megakadályozni?

Elhallgattam. Fogalmam sem volt. És emellett ismertem Jasont. Ő is megtette volna ezt értem. Most is megtenné. Viszont nemsoká itt lesz. És Alexander is tudja ezt. Bárcsak figyelmesebben elolvastam volna azt az átkozott könyvet. Ekkor viszont dörömbölés zaja hallatszott odakintről. Az ajtót betörték. Adam, Jason, Bianca, Niki, Winston és Edmond. Majd Markus is belépett. Ezen meglepődtem. Gondolatban viszont Dreamlightért kiáltottam. Ide kellett hívnom.

-Már vártunk titeket. -szólalt meg Alexander.

-Azt mi is sejtettük. Ezért felkészültünk. -felelt Adam.

-Engedd el őt! -szólalt meg Jason, aki kissé meglepettnek tűnt. Talán a hajam. Valami történt vele, de én pont nem láttam.

-Sajna ezt nem tehetem.

Adam ekkor rám emelte a fegyvert. És ellőtte a szíjat. Gyorsan eloldoztam magam. Csakhogy mikor lábra akartam állni megszédültem és a lábam nem tartott meg.

-Lea! -kiáltottak fel kórusban a többiek.

Alexander átkarolt és pisztolyt tartott a torkomhoz. A szemem előtt újra meg újra lejátszódott a jelenet.

-Jason, most rajtad a választás. Vagy megmented Leát és azt teszed, amit mondok vagy ő meghal.

-Jason! Hallgass rám. Rengetegen fognak meghalni!

-Hallgass te átkozott!! -kiáltott rám Alexander, majd jobban megszorított.

-Gondolj Alexára! Gondolj a többiekre! Akik mögötted állnak! Nem teheted ezt velük! Akkor sem, ha rólam van szó.

-Azt mondtam hallgass! -kiáltott újra Alexander. Majd újból megütött és én a földre zuhantam.

Alexander a fegyvert most Jasonre szegezte.

-Szóval? Válaszolj!

Felnéztem Jasonre. Ő pedig engem nézett. Könnyek folytak az arcán. És az enyémen is.

-Tudod mennyire szeretlek. És tudom, hogy igazad van. Nem tehetem.

Elmosolyodtam és bólintottam. Majd ekkor már rohantam felé.

-Te.. -Alexander meghúzta a ravaszt.

-Nem! -kiáltottam. És lövés dördült.

Jason a karjaiban tartott. Alexander pedig elfutott.

-Lea! Lea!!

-Jól vagyok... -halkult el a hangom. A golyó mélyen az oldalamba fúródott. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. -Adam?

-Igen? Itt vagyok, ahogy a többiek is.

-Menj utána. Ne engedd elfutni. A fiolák az árnyékokat irányítják...

-Lea, ne beszélj! -szólt rám Jason.

-Úgy tűnik a mi sorsunk nem az volt, hogy együtt maradjunk. De csak neked köszönhettem, hogy boldog voltam valaha... Tudtam... hogy ma meg kell halnom.

-Hagyd abba kérlek!

-Szerettelek egész lelkemmel. Miattad boldog voltam... annyira boldogok lehettünk volna. Reméltem, hogy lesz jövőnk. Nagy házunk, gyermekeink. Talán jobb is hogy nem lett soha. Így könnyebb lesz elfelejtened.....

-Soha! Soha nem foglak elfelejteni! Nem fogsz meghalni...

-Kérlek ne sírj! Tudom, hogy nem fogok.

-Tessék?..

-Mert, akit szeretnek sosem halnak meg igazán. Temess el édesanyád tisztásán. És én mindig ott leszek veled a tisztáson. A fákban, a virágokban. S ha majd... majd a pillangók felszállnak tudd, hogy én jártam ott. Én libbentettem meg a szelet.... Megfogadtam, hogy nem fogom megkérdezni, mégis, soha ne felejts el jó?

Éreztem ahogy az egész testem megremeg és lassan az erőm elszáll.

-Lea! Ne! Ne csukd be a szemed! Kérlek! Maradj ébren! Hiszem, hogy életben maradsz! Ez nem történhet meg!

Viszont ekkor már nem én parancsoltam. A fájdalom hirtelen eluralkodott rajtam majd megszűnt. Jason arca volt, amit utoljára láttam, de az utolsó gondolatom mégsem ő volt csak az, hogy boldoggá tettem valakit, azzal, hogy itt voltam....

*~*~*~*~*

-Lea! Leaa!!!!!

Éreztem, ahogy lassan a szívem megszakad. És mindent lassan elnyel a sötétség. Az egész világot. Mert a szemei lecsukódtak most már örökre. Arca sápadt volt. Keze élettelenül pihent a földön. A kezem melyet a sebére szorítottam csupa vér volt. Nem tudtam, hogyan tud ennyire fájni valami. Utána akartam menni. Vele halni. Csakhogy szavai folyamatosan visszhangoztak a fülemben. Majd hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon. Majd még egyét.

-Tűnjetek el!! Hagyjatok magamra!!

-Jason, nem lehet, nemsokára a katonák visszajönnek. És ha itt találnak..... -aggodalmaskodott Edmond.

-Hát csak jöjjenek!! Nem érdekel!!

-Jason figyelj rám! -szólal most meg Winston is.

-Nem! Menjetek már el!

-Tudom jól, hogy mit érzel. És most hallgass végig. Emlékszel a történeteimre? Például amit a vadászról meséltem?

-Igen, de ott a fiú meg is mentette a lányt.. És én is megígértem neki...

-Ő is tudta, hogy nem tehetsz róla de ez most fontos! Ezek nem mesék voltak. Mert az emlékek könyve ihlette őket.

-Hogy mi?

-Meg tudod menteni. És meg is fogod. Csak emlékezz! És most mindenki kifelé! Egyedül kell maradnia!

-Winston várj!

-Nem lehet. Magadnak kell rájönnöd. Másképp sosem kapod őt vissza. -felelt Winston, majd kilépett az ajtón és bezárta maga után.

A fejemben ekkor a gondolatok őrülten száguldozni kezdetek. Hogyan? Hogy menthetlek meg?

-Két dolgot ne felejts el. Hinni, hinni, hinni... és a csillagokat keresd.

Hallom őt, de hogyan? Egy emlék? Hát persze! A versek.

" Hinni, hinni mindig csak hinni,

Mert a remény sohasem fogy el,

s a szeretet mindig szárnyra kel."

"Szívünkben két törvény él,

Egyik az árnyék s egyik a fény,

E kettő között kell megtaláld utad,

Keress egy csillagot az majd utat mutat,

Hisz a legnagyobb sötétben is ragyoghat a fény,

Csak rajtad múlik, ezért sose félj!"

-Értem! Ha fény van ott árnyéknak is kell lennie. Nem te voltál a fény. Hanem én.

Kezeimet újra a sebre szorítom. A testemben mintha tűz gyulladna és a szobát fény veszi körül. Világos kék fény. Valahol farkas vonyít fel az erdőben. Ő pedig kinyitja a szemét.

*~*~*~*~*

-Jason! -tört fel belőlem a kiáltás mikor megláttam az arcát. A szeme vörösben izzott. És nem csak az övé. Firehunter is közelebb jött hozzám látszott rajta hogy örül nekem. Éreztem, hogy így van. Lassan eltűnt a vörös izzás és szemük színe visszaváltozott. Jason magához szorított úgy, hogy alig kaptam levegőt. Rázta a zokogás és én beletúrtam sűrű, fekete fürtjeibe.

-Semmi baj..-suttogtam a fülébe.

-Miért nem mondtad el, hogy ez lesz!?Hisz tudtad!

-Igen. Tudtam. De nem tehettem. Mert minden tett hatással van a jövőre. És ha elmondtam volna, lehet, hogy már te sem itt volnál.

Rám nézett és egy pillanatra rémületet láttam a szemében. Tudta, mire gondolok. jból magához szorított.

-Soha többé... nem hagyom, hogy bajod essen...

-Tudom. De most segítened kell.

-Hogy érted?

-Van itt valami, ami hozzám tartozik.

A folyosó most zajtalan volt. A csend mindkettőnket nyomasztott. Majd Jason megszólalt.

-Mit keresel?

-A kulcsokat. Ki kell nyitnunk a tömlöcöket. -ekkor meg is pillantottam, amit kerestem.

Az első, hozzám legközelebb levő ajtóhoz futottam. Odabent egy férfi ült. Háttal volt nekem és úgy tűmt észre sem vett. Haja néhol fehér néhol pedig barna volt. Akárcsak most az enyém. A fejemben egymást kergették a gondolatok. Majd egy emlékkép villant be:

"-És az apám?

-Őt nem tartottam életben. Az anyád volt az első kísérlet. Viszont az apádtól szereztem meg az emlékek könyvét. És a bátyád úgy akart megmenteni, hogy elolvasta azt nekem. És az öcsédet is így akarta megmenteni."

Jason is belépett az ajtón. Lassan kifújtam a levegőt. Rájöttem, hogy nem tudom még a nevét se.

-Öhm... testvérem. Lea vagyok.

De nem reagált ugyanúgy ült ott mint előtte. Valami nem volt rendben. Közelebb léptem és a vállára tettem a kezem. A fiú összerezzent majd olyat tett amire nem számítottam, egy hírelen mozdulattal nekiszegezett a falnak. A vállamat kapta el, mely meghúzódott majd őrjítően fájni kezdett. Összeszorítottam a fogam. Jason abban a pillanatban előhúzta a kardját.

-Jason várj! Ő a bátyám! -ekkor tekintetem visszaemeltem az előttem álló férfira, aki megrettenve nézett rám, majd lassan elengedett. De nem szólt egy szót sem. A szemem könnybe lábadt részben a fájdalomtól részben attól ahogy nézett rám.

Jason továbbra is mereven figyelt minket. Kezével a kardját markolta. A férfi közelebb lépett majd megállt előttem. Kezét a fájó karom felé nyújtotta, melyet képtelen voltam megemelni.

-Kérlek... -suttogtam, de ő meg sem hallotta. A karomat egy gyors mozdulattal megragadta és megrántotta. Felkiáltottam a fájdalomtól mely igazából csak egy pillanatig tartott. Jason ekkor már a szemben levő falhoz szegezte a bátyámat, aki felemet kézzel állt ott.

-Mondj egy jó okot, hogy ne öljelek meg. -sziszegte Jason. Ő kinyújtotta felém a kezét és rám mutatott.

Jason rám nézett, de nem engedte el a bátyámat. Én meglepve néztem végig a karomon. Újra tudtam mozgatni. Valószínűleg kiugrott a helyéről.

-Engedd el. -mondtam Jasonnek, aki bólintott és elengedte. A bátyám lecsúszott a fal mentén. Fejét lehajtotta. Arcát pedig kezeibe temette. Egész testében remegett. Mély levegőt vettem. Majd odasétáltam hozzá és magamhoz öleltem. Ő meglepődött, de nem mozdult. Majd felálltam.

-El kell mennünk az öcsénkért. -mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy érti-e. Ám ő bólintott. Szó nélkül elindult a következő ketrechez. fogtam én is a kulcsokat és gyorsan kinyitottam. Az ajtó hangosan nyikorgott. Az öcsém egyből felkapta a fejét.

-Ki van ott? -kérdezte.

-A nővéred, Lea, a bátyád, és a barátom, Jason.

-Lea? Tényleg te vagy az? De hogy lehet?

-Én vagyok. -mondtam és megint a sírás fojtogatott. Beléptem a cellába és magamhoz öleltem. Ő arcát a pólómba fúrta. Akkor a bátyám is odajött és átölelt minket.

-Jonathan. -suttogta az öcsém.

-Josh. -mondta a bátyám.

Ekkor kibontakoztam a szorításukból. Jonathanhoz fordultam.

-Te tudsz beszélni?

-Beszélni tud. -felelt az öcsém helyette. -Csak hallani nem hall.

-Így már értem. -fordultam a bátyám felé. Ő a vállamra tette a kezét. a szemeiben mintha büszkeség csillant volna. Majd Jasonre nézett. Rá pedig mintha kisebb aggodalommal tekintett volna de ez most nem volt fontos. Majd kilépve a folyosóra még egy ajtót pillantottam meg. Mögüle acsarkodó hangok hallatszottak. Jonathan egyetlen rúgással kinyitotta az ajtót majd két farkas bújt elő. Josh szürke farkasa ugyanúgy megvakult. Mégis mintha sokkalta jobban tájékozódott volna mint gazdája. Persze neki még a szaglása is segített. Jonathan farkasa szebb volt, mint a legtöbb farkas melyet eddig láttam. Bundája barna és szürkésfehér is volt egyben fehér szemei pedig csak úgy ragyogtak, s nekem hiányozni kezdett Dreamligt. Mégis valamiért úgy éreztem, ő kezd elszakadni tőlem. Azóta éreztem ezt mióta utoljára láttam. És tudtam nemsokára mind eltűnhetnek.

-Azt hiszem, indulnunk kell. Alexander már messze járhat. Ahogy a többiek is. -mondta Jason.

-Nem hinném. -mondta erre Josh. -A főtérre ment. Oda ahonnan a legtöbb árnyékot elérheti.

-És meg kell állítanunk. -feleltem.

*~*~*~*~*

Alexander a főtéren állt. Csatlósai fel alá járkáltak és fogták el a megrémült embereket. Csoportba gyűjtöttek az árnyékokat és az embereket. Ekkor érkezett meg Adam és a többiek.

-Engedd el őket Alexander!! -kiáltott.

-Hm, és mégis miért tenném?

-Mert többen vagyunk mint te.

-Hah! Tényleg? -kérdezte gúnyosan Alexander.

Ekkor megérkeztek az erdőből a többiek.

-Remek. Már vártunk titeket. Kapjátok el őket!

Fegyverek dördültek. Kardok hangosan csattantak össze. Kitört a káosz.

Körülöttem minden elmosódott, ahogy futottunk. A főtér hirtelen a pokollá változott. Miközben a emberek harcoltak Alexander katonái sorra fogták be az árnyékokat. És ami a leginkább megrémített, hogy valamit beadtak nekik. Jasonhöz fordultam.

-Meg kell akadályoznunk, hogy a szert továbbra is beadják nekik.

-Inkább erősítenünk kéne a többieket..

-Nem érted. Az a szer hatással van az árnyékokra. A véremből van. Emiatt az árnyékok engedelmeskedni fognak Alexandernek. Valamit tett velem, a véremmel, hogy az megváltoztassa az árnyékainkat. Ellenünk fognak fordulni.

-Mi a terved?

-Meg kell találnom Dreamlightot. Már egy ideje nem tudom hívni.

-Akárhol lehet.

-Az erdőbe van. Ezt még utoljára tisztán láttam. Mielőtt Alexander elkábított volna. Te tartsd fel őket. -erre Jonathanhoz fordultam és ő a tekintetemből és a számról leolvasta a teendőjét. Vigyáznia kellett Joshra. Ő bólintott majd az erdő felé vetettem magam.

Alexander tekintete rám siklott mielőtt az erdőhöz értem volna. Andrew szinte abban a pillanatban üldözőbe vett. Az erdő kihaltnak tűnt körülöttem. Csak a lábam dobbanását hallottam. Meg Andrewét a hátam mögül. Éreztem, ahogy az adrenalin nőtt bennem, ahogy üldözött. Egyre gyorsabban futottam, majd a pataknál megtorpantam. Hiba volt. Andrew nyila a mellettem levő fába fúródott.

-Nincs hova fuss!

Per pillanat igaza volt. Darkdemon nekem ugrott és ledöntött a lábamról. Pofája egyenesen az arcomban volt.

-Megőrültél!? Hívd vissza!

-Nem tehetem.

Ekkor vettem észre, hogy Darkdemon szeme feketévé vált. Már nem Andrew parancsolt neki.

-Ha nem teszel valamit Alexander téged is megöl!

-Mégis miért tenné? Én megtettem, amit kért.

-Ha nem is öl meg, de bele fog kényszeríteni, hogy azt tedd, amit ő akar akkor is, ha te nem akarod.

Darkdemon rám vicsorgott fogai a nyakamhoz közelítettek.

-Még ne öld meg! -adta ki a parancsot Andrew.

Csakhogy Darkdemon nem hallgatott rá. Megpróbáltam lelökni magamról az állatot, de az a földhöz szegezett. Ekkor egy nyíl fúródott Darkdemon oldalába. A farkas fölordított és megfordult. Bianca és Niki léptek ki a fák közül. Andrew dühében nekik rontott. Darkdemont sikerült lelöknöm magamról. Az állat nehezen lélegzett. De még élt. Niki harcba kezdett Andrewwel. Kard kardnak csattant majd Andrew a földön térdelt, Niki pedig a nyakához tartotta a kardját.

-Még van rá esélyed, hogy jól dönts. -mondta Andrewnek.

-Megöltétek a farkasomat! -dühöngött Andrew.

-Nem. -mondtam. -A farkasod még életben van. De ő már nem egészen a tiéd.

-Miről beszélsz?

-Alexander beadott neki valamit, ami miatt nem hallgatott rád. Igaz?

Andrew szemében megvillant a felismerés. Darkdemonhoz lépett.

-Két dolgot akartam megvédeni. Őt és az öcsémet. Úgy tűnik egyik sem fog sikerülni.

-Miről beszélsz? -kérdezte Bianka.

-Alexandernél van az öcsém. Te pedig el fogod küldeni az árnyékokat. Igaz? -nézett rám.

Sok minden világossá vált abban a pillanatban. Andrew nem akart engem megölni. De Alexander elvette az öccsét valószinűleg azután, hogy szövetkezett vele. Az emlékek könyve pedig azt írta, hogy nem voltak mindig árnyékok. "Árnyékok nem lesznek mindig és nem is voltak, ha nincs rájuk szükség eltűnnek mint a felhő melyet elfúj a szél." És erre még rátett a Jason elleni gyűlölete is. Ő is szeretetből cselekedett. Csak rosszul mutatta ki. És tudtam, hogy ez olyan dolog amit egyikünk sem fog soha megérteni.

-Ne aggódj visszaszerezzük az öcsédet. A többit pedig, majd meglátjuk. -mondtam ezzel otthagytam őket.

A bozótos sűrűn nőtt mióta utoljára jártam itt. A tisztástól nem messze kémény füst szállt fel. Tudtam, hogy nemsoká ide is elér az őrület. A tisztás közepére sétáltam, ahol Dreamlight állt. Már neki se én parancsoltam. Lelkünk ketté vált és ezt csak most éreztem igazán. Vagy talán a miénk sosem volt együtt. Ahogy a többieké sem.

-Szükségem van a segítségedre. Mindannyian veszélyben vagyunk.

Dreamlight erre futásnak eredt. Én hosszasan füttyentettem, mire nyerítés hangja volt a válasz.

Jason, Adam és a többiek keményen harcoltak, de lassan az árnyékok a társaik ellen fordultak és sarokba szorították őket. Ekkor érkeztem meg Dreamlighttal és Nighttal.

-Óh, már hiányoltunk titeket. -szólt hozzám Alexander.

-Örülök. -mondtam miközben leugrottam Nightról.

-És most mit akarsz tenni? -kérdezte Alexander.

-Engedd el a fogvatartott árnyakat.

-Ezer örömmel. -mondta majd kiengedte a farkasokat melyeket már megfertőzött. Azok vicsorogva közelítettek felénk. De nemcsak farkasok. Néhány pillanat múlva már a sólymok, baglyok, kígyók és macskák is követték őket.

-Kapd el őket! -adtam ki a parancsot Dreamlightnak majd egyenesen a többiek felé futottam. Csakhogy a madarak feltartottak. Karmaikkal a bőrömbe, hajamba és a ruhámba kapaszkodtak. Dreamlight egyre több és több állatot kapott el. Jason hozzám verekedte magát és átkarolt.

-Jason, a farkasok... ők a megoldás. Ahogy te képes vagy megmenteni engem..

-...úgy ők is képesek a többieket. Tudom. Winston elmondta nekem. De te honnan jöttél rá?

-Megérzés.

Jason egy idő után már egyre jobban szorított magához. Lassan a földre zuhantunk. Mindenünk tele volt karmolásokkal. Majd a madarak egyszer csak eltűntek. Mintha nem is lettek volna. Dreamlight és Firehunter hasonlóan néztek ki. A többiek még nem értették mi történt. Felkaptam egy íjat a földről felkészülve a támadásra és Alexandert kerestem, aki akkor adta ki a parancsot a még megmaradt katonáknak.

-Támadás! -kiáltott. Csakhogy senki nem mozdult. Még a katonái sem.

Lassan végignéztem az embereken. És az árnyakon. A katonák eldobták fegyvereiket az árnyékok meg talpra álltak. Dreamlight és Firehunter egyetlen harapásával képes volt azoknak visszaadni valódi énjét. Alexander ezt látva menekülni próbált. Csakhogy most én voltam a gyorsabb. Kifeszítettem íjamat és egyetlenegy lövéssel véget vettettem a rémálmoknak.

Néhány nappal később megint a főtéren álltam. A romokat a városban eltakarítottuk, a laborokat lakatra zártuk. A városlakók visszatértek otthonaikba. A világunk kissé szebbé vált. Az emberek segítettek egymáson. Befogadták, azokat akiknek nem volt otthonuk. Az erdőlakók is segítettek egészen mostanig. Andrew megtalálta az öccsét és megbékélt Jasonnel. Sok mindenre fény derült a múltamból hála Jonathannak és Joshnak. Megtudtam, hogy az a bizonyos JW a könyvben az Jonathan volt. Jonathan White. A városlakók megválasztották őt vezérüknek. Ami rendben is volt így, hiszen én már az erdőbe tartoztam. Jasonhöz. Most pedig eljött az ideje a búcsúzásnak. Mert az árnyékok tényleg elmentek. Azt, hogy végül mikor, miért, és hogyan jöttek el hozzánk, sosem tudtuk meg. Ahogy azt sem, hogy miért mennek el. De most ahogy Dreamlight eltűnik a szemem elől a többi árnyékkal valahogy a szomorúság mellett nyugodtság fog el. Ha valaha szükségünk lesz rájuk újra biztosan visszatérnek. És ez adott reményt mindannyiunknak. Reményt, hogy legyen okunk hinni egy szebb jövőben.

*~*~*~*~*

Kiléptem a tisztásra. Jason mellém lépett majd csókot nyomott a homlokomra. A túloldalom Adam és Bianka már javában integetett. Gyerekek játszadoztak körülöttünk és ezer meg ezer pillangó emelkedett a magasba. A tó vizére szikrákat szórt a napfény és nevetve táncba kezdtek. Niki egy fatörzsön ült és épp mesélt a körülötte ülő gyermekeknek. Mindannyian boldogok voltunk, s amikor az erdő felé pillantottunk egy sólyom ült az egyik ágon. És alatta négy farkas állt. És ők soha többé nem váltak el egymástól. Ahogyan mi sem.

Vége.

Köszönetnyilvánítás:

Igazából nem is tudom hol kezdjem. Először is talán az oldal fenntartóinak köszönném meg itt. Szóval köszönöm, hogy létrehoztátok ezt a weblapszerkesztő oldalt aminek köszönhetően sokan megismerhették a történetemet és új barátokra lelhettem.

Köszönetet mondanék azoknak a howrsés és facebookos barátaimnak, akik rengeteg türelemmel és biztatással voltak felém.

Külön köszönetet mondok Seah Wolfnak (Niki) és *Jégvarázs*nak (Bianca), akik nélkül biztosan nem lenne értelme a weboldalamnak és a történeteimnek sem.

Köszönöm nektek!

Lea White