1.Rész: A félelem szorításában

"Próbáltam veled együtt menni,

de az éjszaka egyre sötétebb lett.

Azt hittem, hogy mellettem vagy,

de utánad nyúltam, és elmentél.

Néha hallom, hogy hívsz

Valamilyen elveszett és távoli partról.

Hallom, hogy halkan sírsz,

Azért ami régebben volt.

Hol vagy most? Elvesztél?

Meg foglak még találni?

Egyedül vagy? Félsz?

Keresel engem?

Miért mentél el?

Nekem maradnom kellett.

Most mégis érted nyúlok.

Várni fogsz rám?

Várni fogsz rám?

Látni foglak majd megint?

Magaddal vitted azt,mikor elhagytál

Ezek a sebhelyek, már csak nyomok.

Most elveszetten és sérülten vándorol

ez a szív, amit rossz helyre raktam.

Hol vagy most? Elvesztél?

Meg foglak még találni?

Egyedül vagy? Félsz?

Keresel engem?

Miért mentél el?

Nekem maradnom kellett.

Most mégis érted nyúlok.

Várni fogsz rám?

Várni fogsz rám?

Látni foglak majd megint?"

/Red-Hymn for the missing/

(Fordította: Kriszking20)

*~*~*~*~*

Vannak dolgok az életben, melyekre számítunk és mégsem vagyunk felkészülve. Talán megtörténik, talán nem, de a lehetőség mindig ott van. Egy kissé nehezebb idők jöttek. A városkánk jelenleg nyugodt, békés helynek látszott, pedig most volt a legkevésbé az. A levegőben pedig terjengeni kezdett az ősz illata.

A házak között sétáltam és élveztem ezt a pár nyugodt pillanatot. A napok olyan gyorsasággal teltek, hogy az már szinte őrjítő volt. Mindenkinek meg volt a maga baja. És mindenki foglalkozott valamivel. Bianca és Adam egyre többet voltak együtt. És ez így volt rendjén. Nagyon örültem mindkettejük boldogságának. Én és Jason pedig, szinte még soha nem álltunk ennyire közel egymáshoz. A bizalmunk is egyre csak nőtt egymás iránt, és mindent megbeszéltünk. Nem voltak titkaim előtte és tudtam, hogy neki sincsenek. Amióta elmondta mi történt közötte és Andrew között sokkal nyíltabbá és vidámabbá vált.

Úgy tűnt mindenki elengedte a múltat és a jövőre koncentrált. És én attól féltem a legjobban, amit a jövő hoz számomra. Amióta Andrew megtámadott valami furcsa kellemetlen érzés ott motoszkált bennem. Próbáltam elhessegetni, de a gondolat újra, meg újra visszatért. Hirtelen Alexa hangját hallottam meg magam mögül.

-Na Jason légyszi, csak az én kedvemért!

-Nincs az az isten, hogy én ebbe belemenjek.

-Mi folyik itt? -kérdeztem.

-Jason nem akarja kipróbálni a lovaglást! -panaszkodott Alexa. -Pedig jó móka!

-Lehet, hogy nektek az, de nekem nem! És különben is dolgom van.

-Tényleg? Miféle dolgod? -kérdeztem nevetve.

-Hát... öhm...

-Csak nem félsz a lovaktól? -kérdezte Alexa.

-És ha igen? Akkor mi van? -kérdezett vissza bosszúsan Jason.

-Most komolyan? -kérdeztem, mire Jason elvörösödött. Én meg felnevettem és átöleltem. -És ha megtanítalak?

-Az előbb nem tagadtam le, hogy félek a lovaktól. Azt hiszed felülnék akár egyre is?

-Ugyan, a félelmeink arra vannak, hogy megtanuljuk legyőzni őket.

-Jól van. -adta be a derekát.

-Szuper! Menjünk! -örült meg Alexa.

A tisztásra mentünk, ahol Romulus és Night éppen a zsenge friss füvet legelésztek. Jöttünkre felemelték a fejüket majd Night odaügetett hozzám. Jason keze megfeszült. Én megszorítottam a kezét. Majd Night fele emeltem a sajátomat Jasonével együtt.

-Gondolj arra, hogy ha engem elveszítesz, lehet, hogy Nightra szükséged lesz. -suttogtam a fülébe.

Jason mély levegőt vett és lassan kifújta ahogy a keze Night nyakán nyugodott. Night kíváncsian figyelte. Firehunter szintén ezt tette csak Night felé. Dreamlight mellettem állt és rám nézett. Gyönyörű fehér szemeiben, most is saját érzéseimet láttam. Majd a figyelmem újra Jasonnek szenteltem.

-Látod? Nem is olyan nehéz.

-És gyönyörű nem? -kérdezte Alexa.

-Hát... végül is igen. -felelt Jason mire felhúztam az egyik szemöldököm.

-Végül is?

-Jól van, jó. Gyönyörű.

-Helyes. -folytattam. -Akkor lóra!

-Hé várj! Nem kéne előbb valami tanácsot adnod vagy valami?

-A gyakorlat teszi a mestert, nem?

-Gyerünk Jason, menni fog! -biztatta Alexa.

-Hajrá pajtás, azt hiszem én is egyet érthetek, hogy ezt kár lenne kihagynod! -jelent meg Adam és Bianca is mögöttünk.

-Ti mit kerestek itt?? -kérdezte meghökkenve Jason.

-Mit számít? Ülj már fel arra a lóra! -mondta tovább a magáét Adam.

Ekkor Jason fellendült a nyeregbe. Nevettem kissé az arckifejezése láttán, de aztán gyorsan abbahagytam.

-Jól van akkor mond neki mit tegyen és szorítsd meg az oldalát a lábaddal, de finoman.

Jason azt tette, amit mondtam, de ahogy Night elindult görcsösen húzta össze magát. Bianca és Adam kuncogni kezdett. Én ezt visszafojtottam. Majd Jason felé fordultam.

-Húzd ki magad! És bízz magadban! Illetve Nightban. -mondtam, és Jason azonnal úgy is tett. Amikor valamit elszúrt, Adam felnevetett Jason pedig már egyre dühösebb lett. -Adam, hidd el, előbb- utóbb jobb lovas lesz mint te.

-Ezt most megkaptad! -nevetett Bianca.

-Te mégis kinek az oldalán állsz?

-Romolus! Gyere ide! -kiáltottam Romolusnak, mikor Jasonnek egész jól ment.

-Most mit csinálsz? -kérdezte Jason.

-Elviszlek egy körre. Indulás! -szóltam Romolusnak, majd a két ló megindult egymás mellett.

Nem kellett túl sok idő és Jason kezdett feloldódni. És én ennek nagyon örültem. Amikor visszafelé tartottunk én lecsúsztam Romolus hátáról. Jason aggódva pillantott le rám.

-Valami baj van?

-Nem. Csak élvezem a pillanatot. -amíg lehet, tettem hozzá magamba.

-Én viszont már nem akarok leszállni innen.

-Na ugye?

-Igen. Jó, hogy megmutattad.

-És még nem is vágtáztál.

-Nana. Mindent a maga idejében. -mondta, mire felnevettem.

-Rendben van.

Amikor visszaértünk a többiek már vártak. És újból mindenki ment a maga dolgára. Edmond hívta Jasont, valamiről beszélni akart vele és én megint egyedül maradtam. Besétáltam az erdőbe. A fák között átszivárgott a napfény. Lassan itt volt az ősz. Mögöttem megreccsent egy ág és hirtelen fordultam meg. Dreamlight és Firehunter nézett rám kíváncsian a bokrok közül. Majd lassan megfordultak és eltűntek a szemem elől. A csend nyomasztóan nehezedni kezdett rám.

Ekkor egy madár csivitelését hallottam meg. Talán egy sólyom lehetett. Eleinte hirtelen indultam meg a hang irányába, aztán megtorpantam. Rossz előérzetem támadt. A sólyom pedig egyre hangosabban vijjogott. Az eszem azt mondta, ne menjek az erdőbe egyedül. Az ösztöneim viszont azt, hogy fussak és segítsek a bajba jutott állaton. És én az ösztöneimre hallgattam. A hang újra, meg újra egyre hangosabban, és hangosabban hallatszott. Amikor megpillantottam a sólymot még inkább hátrahőköltem. A sólyom egész tollazata vörös volt. A szeme pedig fekete akárcsak két sötét verem. Melyben én zuhantam. Karok ragadtak meg és szorították meg a csuklóm. Kiáltani akartam, de abban a pillanatban a számat egy kéz fogta be.

-Ne kiálts. Nem bántunk, egyenlőre. -suttogta a fülembe egy ismerős hang.

-Andrew! -sziszegtem és kitéptem magam a kezei közül. De nem voltam elég gyors. Előttem már ott állt Drakdemon. És Andrew elkapta olyan hirtelen a karom, hogy még kiáltani sem volt időm.

-Megvagy! És többé nem menekülsz!

-Ezt hogy érted? -kérdeztem lihegve.

-Majd megérted. Nem foglak elfogni, még nem.

-Akkor mit akarsz? -kérdeztem tőle mire, enyhített a szorításán.

-Alexander üzenetet küldött neked. -felelt mire elengedett és Skyflyer a vállamra szállt. A lábán kis aranygyűrű volt benne az üzenet. Kihúztam az üzenetet majd szembefordultam Andrewwel.

-Nos? Mit akarsz még?

-Biztos akarok lenni benne, hogy elolvasod. -vigyorgott rám.

Nem szóltam semmit csak kinyitottam az üzenetet.

Kedves Lea!

Mondhatni elég sok bosszúságot okoztál nekem az utóbbi időben. A városban forradalmak törtek ki.

Bizonyára megérted, hogy szükségem van valakire, aki az erdőből jött és aki le tudja higgasztani a népet.

Mondjuk úgy, alkut ajánlok neked. Visszajössz hozzám és a családodhoz, persze Adammel együtt.

És én békén hagyom falut. Tudom hogy az ott élők nagyon fontosak neked.

És ha nem akarod, hogy a te kis Jasonödnek baja essen akkor azt javaslom fogadd el az ajánlatom.

Három napot kapsz, hogy végiggondold, ha nem, akkor biztos lehetsz benne, hogy hamarosan találkozunk.

Addig is minden jót!

Üdv: Alexander

Az utolsó szót akárha csak vérrel írták volna. A szavak vízhangoztak a fülemben. A szememben pedig könnyek égtek. De nem sokáig. A dühöm hamarosan felül kerekedett. Összegyűrtem a papírt és Andrew felé hajítottam.

-Nem tudom mit terveztek. -mondtam. -De meg fogom akadályozni.

-És mi van, ha mégsem? Ha ez most be fog jönni? Hm? Akkor mi lesz?

-Akkor.. akkor.. -nem tudtam befejezni a mondatot.

-Hisz nézz csak körbe. Senki nincs itt és senki nem keres. Nem érdekes?

-Ez nem jelent semmit.

-És ha nem veled állnék szembe? Hanem Jasonnel? Egyszer ő is egyedül marad.

-Sosem vagyunk egyedül. -mondtam majd sarkon fordultam.

-Ó dehogynem Lea. Valaki mindig egyedül marad.

Egészen a házamig futottam ezután. Az ajtót magamra zártam és zokogva borultam a padlóra. Hittem is, meg nem is, amit Andrew mondott. És tudtam innentől Alexander vadászni fog ránk. A gondolat megrémített. Ha Jasont mégis elfogja... vagy bárki mást az az én hibám lesz. Ekkor valaki kopogott az ajtómon.

-Lea! Jól vagy?

Már csak ez hiányzott. Adam volt az.

-Öhm, igen minden rendben.

-Kérlek, beengednél?

-Most egyedül szeretnék lenni egy kicsit.

-Hívjam Jasont? -tette fel a kérdést mely inkább fenyegetésnek, mintsem kérdésnek hangzott.

-Ne! Ne kérlek. -mondtam és az ajtónak támaszkodtam.

-Akkor beengedsz?

Sóhajtottam és letöröltem a könnyeimet. Lassan kinyitottam az ajtót.

-Te jó ég, mi történt veled?

-Kérlek, felelj te nekem előbb valamire.

-Mondd...

-Szereted Biancát?

-Tudod, hogy sosem voltam olyan aki nem lenne mindig őszinte, szóval igen.

-És ha az elhagyásával megmenthetnéd. Megtennéd?

-Meg. De mi ez az egész?

-Az apád keres minket. Megfenyegetett. Ha nem megyünk vissza hozzá, megöli Jasont.

-Ugyan, ezek csak üres szavak. -mondta majd átölelt. Én kiugrottam az öleléséből.

-És mi van, ha nem? Most, hogy Andrew vele van megismeri az erdőt. Félek Adam, mit fogunk csinálni, ha mégis megtörténik. Ha a helyemben lennél mit tennél?

-Nem tudom, mit akar apám. De ha menned kell veled tartok.

-Nem. Én nem akarom és nem is várom el tőled.

-Biancát is ugyanúgy bánthatja. Ahogy a többieket is. Én is szeretem az itt élőket, akárcsak te magad. És Jasont is a barátomnak tekintem.

-Sajnálom, hogy belekevertelek.

-Nem te, az apám. Te nem tehetsz semmiről. De most nyugodj meg. És mondjuk el Jasonnek és Edmondnak.

-Nem lehet, ha megtudják azzal csak fokozzuk a bajt. Ha Alexander el is kapja valamelyikünket, a többiek biztos harcolnának, az pedig végzetes lenne.

-Igazad lehet. Akkor csak várni tudunk.

-Legyen. Köszönöm, hogy most is velem voltál. Most menj mert még Bianca hiányolni kezd.

-Biztos rendben leszel?

-Igen, köszönöm. Menj csak. -mosolyodtam el.

-Rendben. -mondta majd becsukta maga mögött az ajtót.

Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem. Furcsa volt ez, mert máskor Jason is mellettem volt. Valaki nyitva hagyta az ablakot melynek függönyét a szél csak úgy lengette. Hirtelen kiugrottam az ágyból, majd kirohantam a levegőre. Jason ott állt az ajtó előtt meglepett arccal.

-Hát te itt vagy?

-Igen. Fel akartalak ébreszteni.

-Tegnap mért nem kerestél?

-Adam azt mondta nem érzed jól magad. És jobb lenne, ha pihennél. Most jobban érzed magad?

-Igen köszönöm. -mosolyodtam el.

-Szóval, mit terveztél mára?

-Nem tudom, igazából nem nagyon terveztem semmit.

-Értem, mi lenne ha elmennénk egyet lovagolni?

-Rendben. Jó lesz egy kicsit kikapcsolódni. -legalábbis reméltem, hogy ettől megnyugszom.

-Oké. Találkozzunk tíz perc múlva a tisztáson.

-Jó. -mondtam, majd újra magamra zártam az ajtót.

Gyorsan átöltöztem és a tisztásra siettem. Jason már Romolus hátán ült. Adam épp előtte állt.

-Biztosan jó ötlet ez?

-Mióta aggódsz ennyit?

-Rossz előérzetem van és kész! Nem kellene elmennetek!

-Adam, nem lesz semmi baj. -mondtam.

-Remélem is. -morogta Adam. A szemeivel most ölni tudott volna.

-Ne aggódj! -mondtam és rámosolyogtam.

-Indulás! -adta ki Jason az utasítást.

Én még hallottam Adam szavait:

-Inkább neked kellene.

Az erdő most teljesen más volt. A fák még zöld koronájukban pompáztak és minden élettel telinek tűnt. A közelben két szarvas legelészett. Mikor átügettünk egy kisebb patakon egy rókát pillantottam meg, mely éppen egy nyulat kergetett. Dreamlight mellettem, Firehunter Jason mellett futott. A nap hihetetlen gyorsasággal telt és én megfeledkeztem mindarról, ami előző nap történt. Jasonnel beszélgettünk. És a gondjaim megint egy szempillantás alatt elszálltak. Csakhogy az erdő egy pillanat alatt elhallgatott. A madarak nem csicseregtek, és az állatok mind elbújtak. Dreamlight felmordult és én az égre néztem. Felettünk sólyom körözött. Egy pillanatra megállítottam Nightot, de ő idegesen mozgolódni kezdett alattam.

-Lea, mi a baj? -kérdezte hirtelen Jason. -Egészen elsápadtál.

-Nem! Vagyis... semmi. Csak kezdek megint rosszul lenni. Menjünk haza.

-Lehet, hogy beszélnünk kéne valamelyik orvossal.

-Nem, már el is múlt. Minden rendben, ne aggódj.

-Már hogyne aggódnék?

-Night, gyorsabban. -mondtam majd Night könnyű vágtába kezdett.

-Lea, várj! Lassíts! -kiáltott utánam.

Tudtam, hogy mit láttam, vörös sólyom volt. Hallottam Romulus patáinak dübörgését magam mögött. És nyugodt is voltam, amíg Jason fel nem kiáltott mögöttem. Majd puffanást hallottam és megállítottam Night-ot. Jason a földön feküdt én pedig leugrottam a lóról és egyenesen hozza futottam. Látva, hogy nem reagál megráztam a vállát.

-Jason kérlek, ébredj fel!

Jason mordult egyet majd a fejét fogva felkelt.

-Lea, mi ütött beléd?

-Megsérültél? -kérdeztem figyelmen kívül hagyva Jason kérdését.

-Nem, azt hiszem. Au! -kiáltott fel mégis mikor a fejéhez értem.

-Vissza kell ülnöd a lóra!

-Megőrültél?

-Így érünk vissza a leghamarabb és így nem fogsz újra félni a lovaglástól. Muszáj! -noszogattam tovább.

-Jól van. -mondta és miután segítettem neki felállni leporolta a ruháját.

-Gyerünk Night! -adtam ki a parancsot és nem sokkal később már a faluban voltunk.

-Jó ég, mi történt veletek? -kérdezte Adam.

-Én jól vagyok. -feleltem.

-Nem úgy nézel ki és Jason sem.

-Hej! Sziasztok! -köszönt boldogan Bianca, de azonnal elhallgatott, amikor meglátott minket. -Minden rendben?

Jason leugrott a lóról, de majdnem térdre esett. Adam időben elkapta.

-Vigyük orvoshoz! -mondta Bianca, majd eltűntek a szemem elől. Nagyot sóhajtottam.

-Te hogyhogy nem mész utánuk? -hallottam meg Niki hangját a hátam mögül.

-Oh.. hát.. van egy kis elintézni valóm.

-Mi lehet most fontosabb Jasonnél?

-Ő rendben lesz, nekem meg most szükségem van egy kis egyedül létre!

-Lea, várj, nem úgy értettem!

-Nem érdekes. Bocs most mennem kell...

-Lea! -kiáltott még utánam, de magamra zártam az ajtót.

Kicsit később Jason kopogott be. Ajtót nyitottam, de ő mereven állt az ajtóm előtt.

-Lea, nem szeretnél valamit nekem elmondani?

-Jason, én nagyon sajnálom, ami ma történt.

-De veled mi történt? Tegnap óta mintha kifordultál volna magadból.

-Semmi.

-Ne mond ezt. Tudom, hogy valami baj van. Ismerlek már.

-Néha vannak dolgok, amelyekről jobb, ha nem tud az ember.

-Azt hittem bízol bennem. Hogy mindent elmondunk egymásnak.

-Jason... kérlek értsd meg hogy...

-Nem! Elég volt. -mondta azzal hátat fordított és elment.

A könnyek végigfolytak az arcomon. Nem mondhattam meg neki, de meg kellett védenem. És eldöntöttem. Megvédem, bármi áron. A reggel pedig gyorsabban jött el mint gondoltam volna. Amikor kiléptem az ajtón reménykedtem, hogy meglátom Jasont valahol, de nem így történt. Helyette Edmond üld a házuk előtt a lépcsőn.

-Szia. Mi történt veletek tegnap? Jason, furcsán viselkedett...

-Összevesztünk. Most merre van? -kérdeztem.

-Vadászni ment. -felelt Edmond.

-Akkor megkeresem. El akarom rendezni vele a dolgokat. -hazudtam.

-Lea!

-Igen?

-Csak tudd, hogy sosem késő. Mindig minden helyrehozható.

Bólintottam, majd egy füttyszóval odahívtam magamhoz Night-ot felugrottam rá és elvágtattam. Amikor a tisztásra értem, melyen először találkoztam Andrewwel, csak nyomokat láttam. A szívem összeszorult. Jason, Niki és még négy vagy öt ember és árnyékaik nyomát. Követték őket. Megszorítottam Night oldalát és gyorsabban vágtattam vele mint eddig. Majd kiáltást hallottam. Jason volt. Amilyen gyorsan csak tudtam a hang irányába fordultam. És ott voltak. Andrew kardot szorított Jason nyakához. Nikit egy számomra ismeretlen személy fogott le. Az árnyékaik szintén csapdában voltak. Dreamlight morogni kezdett. Én pedig leugrottam a lóról.

-Alexander, engedd el őket!

-Oh nicsak-nicsak ki van itt. Kezdtük azt hinni, el se jössz.

-De itt vagyok. Engedd el őket.

-Andrew kötözd meg! -adta ki a parancsot Alexander majd Andrew mögém lépett és összeszorította a csuklómat.

-Lea, ne tedd ezt! -kiáltott Jason, de nem tudott mozdulni, mert már ő is meg volt kötve.

Felsziszentem ahogy a kötél megszorult a csuklómon, de mozdulatlanul tűrtem. Meg sem próbáltam ellenkezni. Dreamlight támadni akart, de meggátoltam ebben. Megértette miért teszem, bár cseppet sem tetszett neki.

-A farkassal mi legyen? -kérdezte Andrew Alexandert.

-Ha akar majd Lea után jön, ha nem úgy is jó. -felelt.

Ekkor az erdő felől mozgást észleltünk. A többiek érkeztek. Adam, Bianca, Edmond, Winston és még néhányan. Kezükben íjak és kardok voltak. Adam mikor meglátott minket teljesen elsápadt. Én pedig elfordítottam a tekintetem.

-No lám csak lám, itt vannak a többiek is. -mondta gúnyosan Alexander.

-Engedd el őket! -mondta Edmond dühösen.

-Rendben! -vigyorgott Alexander és bólintott Andrewnek. Andrew erre elvágta Niki és az én csuklómon levő köteleket. Alexanderre pillantottam, aki elengedte Jasont. Majd egyenesen a szemembe nézett. Fekete szemeiben gonosz fény csillogott. És megértettem, hogy én nem mehetek el. De Jason elém ugrott elkapta a kezemet és maga után húzott. Eltelt egy pár pillanat míg felfogtam mi történik. Minden túl könnyen ment. Alexander és Andrew biztosan nem lehetett egyedül. Kirántottam a csuklómat Jason szorításából.

-Lea! Mi van veled!?

-É.. én.. Kérlek bocsáss meg... -mondtam majd hátat fordítottam. Jason újra elkapta a karom. -Jason! Kérlek, engedj el! Hát nem érted?

-Lea. Kérlek, ne tedd ezt...

-Jason, vége van.

-Hogy érted ezt?

-Úgy ahogy mondtam! Közöttünk mindennek vége!

-Nem engedlek el! És nem hiszek neked!

Az övemben volt egy kés melyet gyorsan előrántottam. Nem gondolkodtam csak cselekedtem. Jason ekkor elengedett. Az arca meglepett volt.

-Azt mondtam, elég! -kiáltottam rá. A többiek döbbenten figyelték a jelenetet. Alexander felnevetett mögöttem.

-Andrew, szerintem kísérd el a lányt, még valaki megvágja magát. -mondta mire az erdőből rengeteg katona lépett elő. Andrew mögém lépett.

-Na mi van Jason? Hoppon maradtál? -vigyorgott gúnyosan Andrew.

-Te! -kiáltotta Jason és neki akart ugrani Andrewnek, de Edmond még időben megakadályozta.

Andrew megragadta a karom, de én kitéptem magam a kezeiből, és megfordultam. Rengeteg katona állt mögöttem és nyitott utat nekem. Alexander ekkor Adam felé fordult.

-Adam! Te meg mit ácsorogsz ott hm?

Adam mintha rémálomból ébredt volna. Biancára nézett, aki aggódva tekintett rá. Majd felénk jött, és a katonák neki is utat engedtek. Bianca rezzenéstelen arccal nézte. Tudta. Megértettem, hogy beszéltek erről. Adam elmondott neki mindent. A tekintetem Jasonre siklott. Vajon ő megértette volna? Az arcára néztem és tudtam a választ. Ő nem engedett volna el.

-Rendben akkor induljunk! -adta ki a parancsot Alexander.

-Ég veled Jason! -kiáltotta Andrew.

-Ezt még megkeserülöd!

Ekkor hátrapillantottam. Mindent magam mögött hagytam. A szívem elkezdett apró darabokra repedezni. Az úton, mindannyian szó nélkül mentünk. Leszámítva persze a katonákat, akik vidáman beszélgettek. Estére a kapuhoz értünk. Annyira furcsa volt, hogy az őrzők nem álltak ott. Dreamlight, pedig már nem volt mellettem. Egy ideig próbáltam hívni magamban, kerestem, figyeltem az erdőt, de sehol nem láttam. Lassan feladtam. A kapu előtt egy fekete limuzin várt. Kissé meglepődtem ezen, de különösebben nem érdekelt. Adam gyorsan beugrott, az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Andrew kezét nyújtotta felém, de én pillantásra sem voltam hajlandó méltatni. Én is gyorsan beültem Adam mellé, majd mielőtt még a többiek beültek volna és gyorsan odasúgtam neki.

-Ezt most miért csináltad?

-Mert szükséged van rám. -suttogta vissza, de ezután nem mondott semmit.

Alexander sok mindenről faggatni kezdte Adamet, de az én gondolataim jó messzire kalandoztak. És most mi lesz? Visszamegyek a szüleimhez. És aztán? Nem tudom. A kérdések körbe-körbe forogtak a fejemben. Kinéztem az ablakon. A kocsit egyszer csak hatalmas tömeg vette körül. Ahogy az emberek megláttak kiáltozni kezdek majdnem szétszedték a kocsit. Végig néztem a tömegen és egyszer csak megpillantottam egy idős nénit a tömeg közepén. Ismertem, csak azt nem tudtam hirtelen honnan. Szomorúan nézett vissza rám. Majd a sofőr dudálni kezdett és az asszony eltűnt. A házak sora sehogy sem akart véget érni. A város mintha nagyobbá vált volna, amióta itt voltam. Amióta, már nem ez az otthonom. Alexander egyszer csak felém fordult.

-Szóval, Lea hogy érzed magad?

-Ó nem is tudtam, hogy magát érdekli mások hogyléte. -feleltem gúnyosan mire Adam oldalba bökött, én pedig arrébb húzódtam.

-Annyira naiv vagy Lea. De voltak, akiknek hiányoztál. Például itt van Adam. És a szüleid.

Adamre néztem, aki egy pillanatra rám nézett, de a tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni. A többit pedig majd meglátjuk. Lassan a kocsi begördült az udvarunkra. Éjfél, Strong, apa és anya a bejáratnál álltak. Elsőként Adam szállt ki majd ő is udvariasan kinyújtotta a kezét felém. Alexander viszont egy pillanatra megszorította a karomat.

-Csak semmi őrültség, rendben? -sziszegte a fülembe. Én pedig bólintottam, de a kezemet Adamnek sem nyújtottam.

Büszkén felszegett fejjel szálltam ki a kocsiból. Anyám és apám is odarohant, hogy átöleljenek. Én feszülten tűrtem, de nem viszonoztam.

-Annyira hiányoztál. -mondta apa. -Lea, mi van veled, jól vagy? El kell mondanod, mi történt!

-Semmi, semmi sem történt. -sóhajtottam.

-Talán később lessz kedve mesélni. Addig is Andrew lesz a testőröd. Akárhová mész a házon kívül, neki tudnia kell róla. Biztonsági intézkedés.

Egy gyűlölködő pillantást vetettem Alexanderre és Adrewre is. Andrew vállat vont, Alexander mosolygott. Éjfél a lábamnak dörgölőzött. Strong rám se pillantott. Ahogy a kocsi kigördült a felhajtóról megfordultam és határozottan ajtót nyitottam. Magam mögött hagytam a csalódott Éjfélt és a szüleimet meg Andrewet és egyenesen a szobámba mentem. Nemsoká apám kopogtatott. A földön ültem éppen arcomat az ölembe hajtottam és továbbra sem feleltem. Apám benyitott.

-Kicsim, jól vagy?

-Kérlek, hagyj békén!

-Én csak segíteni akarok, na meg tudni mi a baj.

-Hogy mi a baj? Minden! Az, hogy itt vagyok, hogy elvesztettem mindazokat, akiket igazán szerettem, akikért éltem, és akik engem is igazán szerettek... -ekkor már nem bírtam tovább a könnyek végig folytak az arcomon.

-Na de kicsim...

-Ne szólíts így! Kértelek, hogy hagyj magamra, szóval menj el!

-Lea! Mi a bajod, nem viselkedhetsz így!

-Nem érdekel! Tűnj el! Nem akarlak látni és anyát sem és senki mást!!

-Örülnöd kéne, hogy végre itthon lehetsz! -már apám is kiabált.

-Hát nem érted!? Ez nem az otthonom! És soha többé nem lesz az!

Apám döbbenten és kissé sértetten állt előttem. Majd lassan kattant a zár és tudtam, hogy kiment. Erre én az ágyamra borultam és zokogásom közepette magával ragadott a sötétség. Amikor felébredtem anyám sikolyára valamikor késő éjszaka lehetett. Morgás csapkodás hangja hallatszott fel. Ahogy kinyitottam az ajtót Strong háttal állt nekem. Vicsorogva állt egy másik farkas előtt. Dreamlight! A szüleim épp akkor futottak fel a lépcsőn apám egy puskát tartott a kezébe.

-Strong! Apa! Ne! Nézz már rá! Nézd meg a szemét. -kiáltottam apámnak, mire az lassan leengedte a fegyvert. Dreamlight felé fordult mintha csak igazolni akarná, amit mondtam, azután felém fordult.

-Gyere ide Dreamlight! -mondtam majd mikor letérdeltem, odajött és én magamhoz szorítottam majd a fülébe suttogtam. -Köszönöm. -erre ő mordult egyet, majd a szüleimre nézett.

-Neked van árnyékod? -csodálkozott el apám.

-Mint látod. Most pedig..

-Jajj annyira gyönyörű, de hogyan...? -kezdte anya, de közbeszóltam, nem volt kedvem litániákat hallgatni.

-Legyen elég annyi, hogy az erdőben találtam rá. Pontosabban ő talált rám. Most menjünk! -mondtam Dreamlightnak majd becsuktam magam mögött az ajtót.

A másnap reggel túl gyorsan jött el. Meglepődtem, mikor a saját szobámban ébredtem, és még jobban amikor észrevettem, hogy Dreamlight egész éjjel mellettem volt. Halkan kopogtattak az ajtómon.

-Ki az?

-Én.. -hallottam meg anyám tétovázó hangját.

-Mit.. szeretnél? -úgy döntöttem mindannyiunknak jobb, ha megválogatom a szavaim.

-Ma iskolába kell menned!

-Hogy mi!?

-Igen, Lea és jobb, ha igyekszel! -ez meg Adam hangja volt.

-Te meg mégis mit keresel itt?? -kérdeztem nem kis dühvel.

-Ma suliba kell mennünk, apám a kocsiban vár minket. Légy szíves igyekezz!

Két pillanatig megfordult a fejemben, hogy egyszerűen nem jövök ki az ajtón. De aztán, láttam magam előtt Alexnder arcát és felkeltem. A tükörbe néztem. És gyűlöltem azt az arcomat, ami visszanézett rám. A szemem nem ragyogott az arcom tiszta volt teljesen, miután megmostam. A bőröm világosabbnak tűnt, mint a erdőben. És ahogy néztem a tükörképemet, egy pillanatra mintha Jasont láttam volna magam mögött, de mikor megfordultam, rájöttem, hogy a képzeletem játszott velem. Beálltam a zuhany alá és bár a víz felfrissített, még ezt az érzést is gyűlöltem. Az erdőlakóknak ebben soha nem lehetett része. Mikor pedig kinyitottam a szekrényem legszívesebben törtem zúztam volna. Sora vége nem volt a smink cuccoknak és ruháknak. Biztosra vettem, hogy míg nem voltam, anyám elpakolta, esetleg kidobta a ruháimat és most olyanokat akar rám aggatni, amilyeneket ő is hord. A düh elöntött, de szó nélkül kikerestem egy fekete felsőt és nadrágot. Miután felöltöztem, a többi ruhámat elrejtettem a szekrény háta mögé, nehogy anyám véletlenül is megtalálja. Ekkor valaki dörömbölt az ajtón.

-Mit akarsz!?

-Lea, kérlek siess, apám már türelmetlen.

Feltéptem a ajtót. Adam meglepetten állt előttem. Fekete póló és farmer volt rajta. Majdnemhogy összeöltözött velem. Ő is végigmért engem, majd vállat vont. Egyáltalán nem mosolygott, hanem csak megfogta a kezem és magával rángatott az ajtóig. Odakint viszont csak Adam Cabriója állt.

-Azt mondtad, hogy...

-Igen. Tudom, nem az én kocsimban ül, de figyeltet minket. -felelt Adam. -Csak kérlek, ne csinálj bajt magadnak. Se nekem.. -ezzel egy pillantást vetett rám én meg gyorsan beugrottam a kocsiba. Nem tudom Adam csak blöfföl-e vagy hogy kinek hazudik, de azt láttam rajta, hogy tegnap óta, mintha éveket öregedett volna. Arca gondterhelt volt mikor beült mellém. Nightdreamer és Dreamlight hátul kaptak helyet. Volt amikor az árnyékokat nem vittük be a suliba, csodálkoztam, hogy most mindketten itt lehetnek mellettem. Bizonyára valami változhatott hiszen a sulihoz kanyarodva nyüzsögtek mindenhol az árnyékok és a diákok. A parkolóban levő legtöbb diák összebújva sugdolózni kezdett mikor, megláttak minket. Adam egyik nagydarab barátja felénk futott. Nem emlékeztem a nevére és arra sem, hogy bármikor bemutatkozott volna.

-Wow Adam! Hát veled meg mi történt he? Jó újra látni! És ki ez a csinibaba itt melletted? -emelte rám a szemeit.

A vér a fejembe szállt és olyan gyorsan cselekedtem, hogy magam is meglepődtem. Egyetlen gyors rúgással a földre terítettem a srácot, melynek sólyma erre megtámadta Dreamlightot, aki viszont csak rámordult, de ezzel el is hallgattatta a madarat.

-Khm, Adam? Azt hiszem jobb ha elmegyünk. -mondtam még egy pillantást vetve a fiúra. Az nyögve nézett a szemembe.

-Lea?

-Igen, neked csak Lea és a többieknek is, ha nem akarnak ugyanígy járni! -néztem a többi diákra, akik tisztes távolságból figyelték a jelenetet.

-Lea! Menjünk! -szólt Adam határozottan. Majd elindult a bejárat felé, én pedig követtem.

Mindenki furcsán tekintett rám. A diákok összesúgtak a hátam mögött, hallottam, hogy Dreamlightról, meg rólam és Adamről cseverésznek. Az arcok nem nagyon változtak. Felismertem néhányat Adam régi barátai közül, de Adam messzire kerülte őket. Mindenhova követtem, mert elveszettebbnek éreztem magam nélküle mint valaha. Igaza volt. Szükségem van valakire. Ahogy beléptünk az osztályterembe a diákok elhallgattak. A tanárunk, Mr. Almer ránk nézett világos kék szemeivel és enyhe bólintással jelezte, hogy a helyünkre fáradhatunk. Én meg értetlenül álltam az ajtóban. Hiszen nem egy osztályba kellett volna járnunk.

-Mr. Blood határozott így.

Az első pár óra borzalmasan telt. A tanárom egyfolytában figyelte, hogy figyelek-e és csalódottan vette észre a lázadásomat a tantárgya iránt. Nem érdekelt a tantárgy és különben se tudtam volna figyelni. Egyre csak az órát figyeltem, a körmömet rágtam, vagy csak merengtem ki az ablakon a hegyek felé. Adam néha rám nézett, de nem szólt semmit. Az ebédszünetben, ahogy beléptünk az ebédlőbe először mindenki elhallgatott. Rachel egyenesen felénk indult, majd megállt előttem.

-Na mi van árnyéktalan? Visszatértél?

-Neked meg nem múlt el az a szokásod, hogy ok nélkül belekötsz mindenkibe?

-Ó tényleg? Miért? Mit teszel ellenem, ha igen?

-Lea, beszélhetnénk? -kérdezte hirtelen Adam.

-Hallottam, hogy az erdőben voltatok. Mégis mit kerestetek ott?

-Ahhoz neked semmi közöd!

-Ó az erdőlakó lány mérges. -vigyorgott rám gonoszul Rachel. Elindultam felé ezzel együtt Dreamlight is. Rachel meglepetten hőkölt hátra.

-Lea, most azonnal gyere velem! -szólt Adam dühösen, majd megragadta a karomat.

-Mi van? -kérdeztem és kirántottam a kezem a szorításából. Az udvar kellős közepén álltunk.

-Reggel megkértelek valamire nem emlékszel!?

-Igen. De...

-Most azt akarod mondani, hogy... hogy én... -beletúrt szőke hajába. -Nézd, nem érdekel mit gondolsz rólam vagy az apámról...

-Ő nem az apád! És te nem vagy olyan mint ő!

-Nem vagyok. De te félsz, hogy hazudok.

-Nem. Vagyis nem tudom.

-És most te hazudsz nekem. De nem úgy van ahogy gondolod. A saját érdekedben legyél óvatos, mert apám nem készül jó dolgokra.

A délután innen már hamar eljött. Rachel nem kötött még egyszer belém a nap folyamán, de a szemeivel ölni tudott volna. Minden annyira zavaros volt. Vajon mit tervez Alexander? És Adam? Amikor elaludtam újra álmodni kezdtem. A farkasokról melyek körülzártak engem és Jasont. A futást, hogy menekülni próbálunk. De az árnyak elkapnak. És isten tudja mit tesznek velünk. De minden homályos volt. Sűrű fehér köd telepedett az eseményekre. És a végén nem emlékeztem másra csak egy sikolyra az éjszaka közepén.

Valahol az erdő mélyén egy fiú kiáltása rázta meg az erdőt. És két lélek elveszni látszott a félelem szorításában.