"Mécses ég a sírkövén, és a mécslángnál egy kép.
Egy boldog gyermek arc a fénybe néz, s az éj fakó sötét.
Háztetők s a néma ég, komor felhőt űz a szél.
S egy réges-régi dalt sodor felém, s álmunk újra él.

Ha a hajnal száll fel az ég alján,
Túl az éj halvány szomorú arcán.
Újra látjuk majd, hogy az élet vár,
Bíznunk kell, egyszer a béke is eljön talán.

Szűk szobák kis ajtaján,
Ahol vendég rég nem járt.
Mint holtnak hitt barát, ki mégis él,
Remény jön el hozzánk.

Ha a hajnal száll fel az ég alján,
Túl az éj halvány szomorú arcán.
Újra látjuk majd, hogy az élet vár,
Bíznunk kell, egyszer a béke is eljön talán.

Most a félelem, s a gyűlölet kiált,
Minden bánatunkért újabb halált.
De minden más lesz, ha egy új nap virrad ránk.

Ha a hajnal száll fel az ég alján,
Túl az éj halvány szomorú arcán
Újra látjuk majd, hogy az élet vár,
Bíznunk kell, egyszer a béke is eljön talán."

/Crystal-Béke/

*~*~*~*~*

-Mondd kész vagy már? -türelmetlenkedtem Jason ajtaja előtt.

-De türelmetlen itt valaki. -kiáltott ki.

-Segítened kellene. -mondtam egy lap felett ülve és a tollamat rágcsálva. Elhatároztuk, hogy csinálunk egy kis meglepetést a barátainknak. Éppen ötleteltem, de nem jutott eszembe semmi.

-Arra nem gondoltál, hogy jobb lenne először megbeszélni apámmal a dolgot.

-A legjobb védekezés a támadás. Ha viszont nem tudod mivel tuti, hogy elveszted a csatát.

-Csakhogy most nem harcolunk.

-Ó dehogyisnem.

Ekkor kilépett a szoba ajtaján. Sötétkék póló volt rajta fekete nadrággal.

-Ahogy látom a sötétkék nem megy ki egyhamar a divatból. -cukkoltam.

-Azt hiszem meg kell találnom a gyenge pontodat, hogy megbüntethesselek az ilyen kis csipkelődésekért.

-Miből veszed, hogy van olyanom? Én maga vagyok a tökély.

-És nem kicsit hiú. -mondta majd átkarolta a nyakamat.

Kiöltöttem a nyelvem. Jason csak nevetett. Szinte soha nem láttam még ennyire vidámnak.

-Mi lenne, ha csak úgy elmennénk valahova?

-Nem gondolod, hogy ez kissé túl egyszerű?

-Nem az a lényeg, hogy új legyen, hanem az, hogy együtt legyünk nem?

-De... csak valami különlegesre gondoltam.

-Különleges lesz, bármi is legyen. Mondjuk mit szólnál egy kis piknikhez.

-Szuper! Csak keresnünk kell egy jó helyet.

-Majd együtt keresünk. Félek, apám nem nagyon fog örülni ennek.

-Majd megoldjuk.

-Minek nem fogok örülni?

-Apám! -kiáltott fel meglepetten Jason.

-Öhm... Csak szerveztünk egy kis meglepetést a barátainknak. -feleltem nyugodtan.

-Miféle meglepetést? -vonta fel az egyik szemöldökét Edmond.

-Egy kis kirándulást.

-Szó sem lehet róla. Most nem. -mondta Edmond.

-Apám, úgy gondolom, hogy ennyivel tartozunk a barátainknak. Sokat köszönhetünk mind Nikinek, mint Biancának és Adamnek is. -folytatta Jason.

-Nem fogunk megint kockáztatni. Neked sem kellene. -nézett rám most Edmond. Jason értette mire céloz. És én láttam, hogy ez most nagyon rosszul esett neki.

-Edmond.. -kezdtem volna vitatkozni, de Jason félbeszakított.

-Nem. Lea, igaza van.

-Jason én...

-Lea, nem. Kérlek.

Edmond Jason vállára tette a kezét.

-Sajnálom. Majd egyszer,... ha egy kicsit békésebb időszakunk lesz, majd elmehettek.

-Ki tudja mikor lesz itt béke. -mondtam majd kisiettem az ajtón.

-Lea! -kiáltott utánam Jason, de nem álltam meg.

A nap magasan ragyogott. Szikrázó napfényben fürdött az erdő. És minden más is. Elöttem felreppent egy pillangó. Mosolyogva gondoltam vissza az előző napra. Kinyújtottam a kezem. A pillangó körbe repkedte majd tovaszállt. Az a kis düh mely feldúlt egy perce, most már ugyanúgy tovaszállt, mint a pillangó. Lehet, hogy Edmondnak igaza van. Csakhogy szükségünk van rá. És nemcsak nekem. Tovább sétáltam. Majd meghallottam az ismerős hangokat. A gyakorlás hangjait. Adam. És Winston.

Hosszú ideje nem beszéltem Adammel. És meglepve tapasztaltam, hogy néhány hét alatt mennyire megváltozott. Borostás volt arca megkeményedett. És ügyesen harcolt karddal. Legalábbis amennyit megfigyeltem. Mégis vétett. Winston ekkor megragadta az alkalmat és elgáncsolta. Adam hangos puffanással a földre zuhant.

-Bezzeg ha íj lett volna nálam! -mérgelődött.

-Felesleges.... -kezdte Winston.

-.... azzal törődni mi lett volna ha... Mert nem úgy volt. -fejeztem be helyette.

-Lea! Te mit keresel itt?

-Magam sem tudom.

-Ha már itt vagy akkor segíthetnél neki. -mondta Winston.

-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nem vagyok valami harcos típus én sem karddal.

-Ezért fogtok tökéletesen összepasszolni. És rád fér a gyakorlás. -vigyorgott.

-Hát jó. -mondtam és felemeltem egy kardot a földről.

Adam megvonta a vállát és ő is felemelte a sajátját. Egy pár pillanatig csak mérlegeltem, de Adam hamarabb lecsapott mintsem, hogy arra felkészültem volna. A kardok az utolsó pillanatban csattantak össze.

-Na, de Lea. Ne hagyd ennyire könnyen magad. -szólalt meg Winston.

-Csak kíváncsi voltam mire képes. De már tudom. -összeszorítottam a fogam és visszalöktem, majd villámgyorsan lecsaptam Adamre. Ő könnyen védekezett. Csak az irányítást nem tudta átvenni. A vége az lett, hogy megint a földre került. Lihegve álltam a karddal a kezembe.

-Ügyes. Szép volt. -mondtam.

-Megvertél. Nem jó ez még.

-Majd megtanulod.

Adam picit dühösnek tűnt, de nem szólt semmit. Én se csak tovább akartam sétálni.

-Nem hittem volna, hogy képes vagy erre. -szólalt meg Jason hangja. Majd kilépett a bokrok közül éppen előttem. Farkasaink mögötte lépkedtek.

-Nem volt egyszerű.

-Na, ne haragudj már.

-Nem kellene ilyen könnyen feladnod.

-Sajnálom, de néha neked is be kellene látnod, hogy másoknak is lehet igaza.

Megint megfordultam, hogy elmenjek, de Jason elkapott és magához szorított.

-Nem foglak elengedni. Most nem.

-Helyes. -mondtam és felé fordultam. -Ne engedj el.

*~*~*~*~*

-Nem lesz ez így jó. Nem tetszik. Nem akarom, hogy mindent ti intézzetek. -mondta Alexander a tűz mellett. -És különben is ennek semmi értelme.

-Dehogyis nincs. -válaszolt Andrew. -ha el tudjuk őket kapni vagy kihozni akkor mindegy nem? Nekem csak Jason kell.

-Igen, de ha megtámadjuk őket akkor lehet, hogy visszaverik a támadást. Hisz te magad mondtad, hogy sokan voltak.

-Csak, mert volt erősítés. Amit mondjuk nem tudnám megmondani honnan szereztek. De a kivárnánk míg egyedül lesznek...

-Jó ám legyen, de ha balul üt ki a terved akkor visszatérünk az enyémre.

-Rendben. -mosolygott Andrew.

-Viszont akkor azt teszitek pontosan amit én mondok.

-Rendben, de szeretnék kérni valamit cserébe.

Alexandernek kezdett idegeire menni a kis vörös mitugrász kölyök. De ugyanakkor volt benne valami. Valami kegyetlen, kiéhezett harag. Áradt belőle a gyűlölet, amikor csak az a Jason került szóba. És ez tetszett neki.

-Mit akarsz?

-Hogy maradhassunk a városba. Az erdőben nehéz megélni.

-Felőlem maradjatok. Akár munkát is adhatnék nektek.

-Miféle munkát?

-Ha Lea visszakerül hozzám, szükségem lesz valakire, aki szemmel tartja. És úgy tudom te jó vagy mások követésében. El kellene kísérned suliba meg vissza. Ilyenek.

-Hát nem is rossz. És mit kapnék cserébe?

-Kosztot szállást és mindent amire neked meg az embereidnek szükségük van.

-Akár kijárást az erdőbe is?

-Akár.

Andrew elégedetten dőlt hátra. Az elmúlt napokban olyan tűz izzott benne melyet saját maga egyre jobban izzított. Most végre Jason elveszthet mindent, ami fontos neki. Úgy, ahogy ő is elvesztette a mindenét. De most megfizet érte. Mindenért.

A tűz ellobbant, de a parázs még tovább izzott. A hajnal kezdett felkelni az ég alján. És a két csapat külön a maga útján indult tovább.

*~*~*~*~*

Jason nem engedett el. A hajnal lassabban jött el mint valaha. Már régóta fent voltunk mindketten. Csak egymást néztük. Ilyenkor mindig, minden olyan békésnek tűnt. Mintha a világon semmi rossz nem történhetne.

Jason szemeiben ragyogást láttam. Olyan ragyogást, melyről még soha nem álmodhattam. Ragyogóbbat mint, amit valaha kértem. Vajon hány csillagos éjszakán kértem? Mind ezek járnak a fejemben. Jasonnel minden olyan könnyű volt. Már egy ideje nem is álmodtam. Mintha mikor a közelemben van, semmi baj nem történhetne. Néha viszont féltem. Féltem, hogy egy napon mindez köddé válik.

-Min gondolkodsz?

-Semmin. -mondtam és magamhoz szorítottam a kezeit melyek a derekamra kulcsolódtak.

Feje most az én fejem fölé ért. Megfordultam és ő még jobban magához szorított. A faluban sokszor furcsán néztek ránk. Nem hitték el, hogy még nem történt köztünk semmi. Főleg az újak és az újoncok, akik Biancával jöttek. Pedig nem történt. Most folyamatosan azon törtem a fejem, hogyan tudnám Edmondot meggyőzni arról, hogyha elengedne a többiekkel nem történne semmi bajunk. Jason eleinte csak hallgatott mellettem, aztán elkezdett az egyik hajtincsemmel játszadozni. Általában utáltam, ha a hajammal babráltak, de ez most egyáltalán nem zavart.

-Lea? -szólított meg hirtelen Jason.

-Igen?

-El szerettem volna menni, már régebb óta, anyám sírjához. És szeretném, ha velem jönnél.

Szomorúan gondoltunk vissza arra a napra. Soha nem felejtem el az eső kopogását, a várost és az erdőt. És a hegyeket. Akkor jöttünk először ide fel. Kövekből sírt raktunk. És akkor kezdődött el minden. Attól kezdve nap, mint nap úgy éreztem, valami összeköt Jasonnel. Akkoriban ezt nem mondtam volna szerelemnek. De most úgy érzem rájöttem mi az, és nem olyan mint amilyennek az ember először gondolná. Viszont Lizziet nagyon szerettem és sokszor úgy éreztem ez is az én hibámból történt. De most már ez a múlté.

-Az apád belemenne?

-Hát... Ha kiharcoltam nála, hogy elmehessünk kirándulni, bár nem nagyon örült...

Ekkor megfordultam és mosolyogva megszorítottam.

-Köszönöm.

-Uh! Oké csak ne szoríts annyira.

-Milyen kis nyafka lett valaki.

-Vigyázz, mert még pórul jársz velem.

-Oh nagyon félek. És természetes, hogy veled megyek.

-Rendben. Most én köszönöm.

-Nincs mit.

-Pedig van nagyon is sokat.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy párna vágódott hozzánk és meglepve pislogtunk az ajtó irányába. Alexa az ajtóban állt és nevetett, meglepett képünk láttán. Majd odarohant hozzánk és közénk ugrott az ágyra.

-Na megállj! -kiáltottuk szinte egyszerre Jasonnel, majd nevetve birkózni kezdtünk. A vége persze az lett, hogy lefogtam Alexát, amíg Jason csikizte.

-Elég! Elég! Engedj el!

Elengedtem és nevetve mentünk reggelizni. A konyhában nemcsak Edmond várt ránk, hanem Niki, Winston, és a farkasaik is.

-Milyen jó kedve van valakiknek. -jegyezte meg Winston.

-Tudod milyen, ez a mai fiatalság. -folytatta Edmond.

-Ne tegyetek úgy mintha itt sem lennénk! -fordult feléjük Niki, és mindhárman kuncogni kezdtünk.

-Niki, nem láttad valamerre Biancát és Adamet? -kérdeztem.

-Nem. Miért?

-Beszélni szeretnénk velük, meg veled.

-Hű ez izgalmasan hangzik. Veletek megyek.

A városkánk eléggé kihaltnak tűnt. Mindenki el volt foglalva, a maga dolgaival. Farkasaink mancsa mögöttünk dobbant. A három farkas nyugodt volt. Ilyenkor elgondolkodtam, milyen furcsa is a mi világunk. Mi lenne, ha most sem lenne árnyékom. Furcsa megtapasztalni azt, ami nekünk sosem adatott meg. Mikor megkapjuk egy idő után másképp látjuk a dolgokat. Jasonre néztem, majd Dreamlightra és Firehunterre. Nem, már nem tudnék nélkülük élni. Ahogy Niki sem, Opal nélkül.

Adam volt, akit először megpillantottam. De nem sokkal később Biancát is. Valamiről beszélgettek és nevettek. Lupa a fűben szunyókált, de nem vett észre minket. Nightdreamer szintén nem. Gyorsan kézen fogtam Jasont és Nikit is, akik szinte tátott szájjal figyelték az eseményeket.

-Elég a bámészkodásból!

-Na de.. -szólalt meg Jason.

-Semmi de! Tűnjünk el innen.

-Jó oké. -mondta Niki és fel is szívódott. Az erdő felé vette az irányt.

Én tovább tereltem Jasont. Aztán megállt és szembe fordult velem.

-Ugye, jól vagy?

-Most miért kérdezed ezt? -értetlenkedtem. Majd szép lassan leesett. -Ugye nem gondoltad, hogy féltékeny vagyok?

-Én a helyedbe, lehet, hogy az lennék.

-Figyelj, két nagyon nyomós okom van rá, sőt három is, hogy ne legyek az. -mosolyogtam Jasonre. De úgy láttam nem teljesen hitt nekem. Persze, mert magából indult ki, ő most is féltékeny volt, de aggódott is értem.

-Tényleg?

-Először is Bianca a barátom, sose lennék féltékeny rá. Másodszor Adam is a barátom. De ő is tudja, hogy nem úgy szeretem. Harmadszor, ha te itt vagy nekem, mi mást is kérhetnék? Nem kell nekem senki más a világon csak te. Ha te elhagynál... -ennél a szónál Jason az ajkamra tette a mutató ujját.

-Sosem hagynálak el.

-Biztos?

-Miért te igen?

-Ha ezzel megmenteném az életed akkor igen. Megtenném.

-Ha megtennéd, azzal ölnél meg.

-Akkor is veled lennék. Idebent. -mutattam a szívére.

-Igen. De az nem ugyanaz.

Átölelt. Majd átkarolta a derekamat és a ház felé indultunk. A nap elszaladt és lassan alkonyodni kezdett. Épp a cuccaim között pakolásztam, amikor Jason megjelent az ajtóban.

-Indulnunk kellene.

-Pont ilyenkor?

-Igen. Most.

-De, hát mindjárt lemegy a nap.

-Viszont telihold van, és most biztonságosabb.

-Apád tud erről?

-Ő javasolta.

-Akkor jó.

-Valami aggaszt?

-Nem. Nem csak, nem is tudom.

-Nekem elmondhatod. -mondta majd letérdelt mellém.

-Csak rossz előérzetem van.

-Nem lesz semmi baj.

-Tudom, csak a megérzéseim eddig soha nem csaltak. De szeretnék hinni neked.

-Nem értem, miért pont te?

-Én, mi?

-Miért pont te kaptál, ilyen képességet?

-Talán véletlen?

-Hadd idézzem Winstont. "Nincsenek véletlenek."

-Ahhoz, hogy megtudjam vissza kellene mennem a városba. De az most túl nagy kockázat lenne.

-És ha én mennék?

-Szó sem lehet róla. Verd ki a fejedből sürgősen.

A hold már kezdett feljönni az ég alján. Még viszonylag világos volt. A tűzláng már égett a táborban. Egyszer csak Adam árnyéka rajzolódott ki előttünk amint egy ház falának dőlt. Vidámabbnak látszott, mint eddig bármikor. Rámosolyogtam, és mentem volna tovább, de ő, mikor észrevett minket elindult felénk.

-Sziasztok? Hát ti? Hova, hova?

-Csak anyám sírjához megyünk. -felelt viszonylag higgadtan Jason.

-Ó, hallottam mi történt vele. Sajnálom. Azért legyetek óvatosak. -nézett most rám. Hosszú ideje először. És mindenképp másképp, mint eddig.

-Nem lesz semmi bajunk. Nem kell aggódnod.

-Nem aggódom.

-Lea, menjünk. -sürgetett meg Jason.

-Jó. -mondtam.

-Azért vigyázzatok magatokra! -kiáltott még utánunk Adam.

-Meglesz! -kiáltottam vissza.

A nyári friss levegő körbevett és megnyugtatott. Jason arcára néztem. Gondterheltnek és szomorúnak tűnt. De mintha egy kissé dühös is lett volna. Értettem miért. Alexander okozta Lizzie halálát. Tudtam, hogy ez jár a fejében.

-Hé, mi a baj? -kérdeztem.

-Semmi. Csak elgondolkodtam.

-Adamen? Vagy Alexanderen?

-Emlékszel amikor megütöttem?

-Hát, nem. Mivel nem voltam ott, de mondta, hogy kemény ütést kapott tőled.

-Azt nem csak azért kapta, mert nem maradt nyugton. Persze az egy jó ok volt rá. Sejtettem, hogy ki ő, hisz sokat hallottam már róla. És akkor okoltam őt is mindenért. De nem kellett sok idő, hogy rájöjjek nem okolhatom olyanért, amit nem követett el.

-Akkor nem értem. -szóltam közbe. -Most mi a baj?

-Az, hogy valahányszor ránézek az apját látom.

-Nevelőapját. -helyesbítettem.

-Mindegy. Alexander nevelte.

-Attól még nem hasonlít rá.

-Tudom, hogy nem kéne dühösnek lennem. De most...

-Most mi?

-Most túl sok minden történt egyszerre.

-Tudom, hogy a múlt mennyire tud fájni. Főleg, ha gyökerestől elszakítják tőlünk. Elszakítják, akiket szerettünk. Ez mindhármunkkal így volt.

-Sosem akartam gyengének mutatkozni előtted. Mégis mindig olyankor tör ez rám, amikor veled vagyok. -a hangja elcsuklott.

Elé álltam. Két kezemet az arca köré fontam.

-Ez nem gyengeség. Hogy kimutatod a érzéseid. Az lenne az, ha nem tennéd.

Jason egy pillanatig még megdermedve állt. Majd egy könnycsepp gördült le az arcán, és elmosolyodott.

-Igazad van. Sok mindent el kellene engednem a múltamból.

Többet nem beszéltünk. A csillagos égbolt szikrákat szórva vett körül minket, majd lassan elsötétült. Dreamlight előre futott Firehunterrel. Az eső lassan szemerkélni kezdett. Arcomat az ég felé fordítottam. Megérkeztünk.

A kis tisztás még az esőben is ragyogott. A felhők még nem takarták el a holdat, az eső mégis szemerkélt felettünk. De ez nem olyan volt mint legutóbb. Ez frissítő nyári eső volt. És nem is tartott soká. Ahogy jött úgy ment. Az ég lassan újra kitisztult. Fogtam a hajam és kicsavartam. Kicsit eláztunk, de a meleg nyári éjszakában ez egyikünket sem zavart. Jason mécsest gyújtott, és a sírkőre tette. Majd egy képet húzott elő a zsebéből. Ő volt rajta még kisgyermekként. Nem rég elmesélte, hogy ezt a képet egyszer az apjával még a városban csináltatták. Élelemre volt szükségük, de maradt egy kis pénzük még. Edmond ekkor azt javasolta, hogy csináljanak valami ajándékot Lizzienek. Jason állt elő az ötlettel, hogy egy kép legyen az. És ez ugyanaz a kép volt. Jason nézte egy darabig majd lerakta a kőre ezt is.

-Ég veled, anyám.

Átkaroltam a vállát. A két farkas a sírkő egy- egy oldalánál álltak. És még sokáig ültünk ott és beszélgettünk. Majd a hajnali fény kezdett feltűnni az ég alján. Új nap virradt. Minden megújult. Az élet ment tovább.

*~*~*~*~*

Két alak sétált fel alá a táborban. Andrew egyik kezét az ara előtt tartva türelmetlenül járkált. Alexander ugyanezt tette zsebre vágott kézzel. Mindketten idegesek voltak. Mint két vadállat hergelték egymást. Andrew már elküldte az embereit, hogy keressék meg Leát, Jasont és Adamet. De a táborban nem látták őket csak Adamet. A nap egyre magasabbra kúszott és élénk narancssárga színekkel játszadozott az égen.

Egy farkas futott le a domboldalon. Homokszínű bundáján megcsillant a nap fénye.

-Na végre! -morogta Andrew. Farkasa nekiugrott Driftnek, Ned farkasának mely meghunyászkodott. Darkdemon Andrew kezébe adta a levelet.

-Mi áll benne? -kérdezte Alexander.

-Hah! Könnyebb lesz mint gondoltam. Elmennek egy kicsit kirándulni. Egészen sötétedésig egyedül lesznek.

-És most hol vannak?

-Lea és Jason a hegyekben. Az anyja sírjánál. De már nemsoká hazaérnek.

-Pedig az is egy jó alkalom lett volna.

-Csakhogy én azt akarom, hogy Jason szenvedjen.

Alexander felhagyott a győzködéssel. Szinte biztos volt a vereségben, de úgy gondolta most az emberek fontosabbak. Szüksége van a segítségükre a terv megvalósításához.

-Ő úgy is szenvedni fog, ha elveszíti a lányt.

-Én ennél többet akarok.

Alexander a hegek felé nézett Andrew követte a pillantását.

-Most mennem kell. -mondta Alexander.

-Rendben délután akkor úgyis találkozunk.

Alexander bólintott majd elment. Ahogy kiért az erdőből fekete limuzinja megállt előtte és ő beszállt. Sok ember vette körül az autót. Tüntetők, lázadók. És egyre többen.

-Hajtson gyorsabban!

-Na de uram, az embere... -kezdett szabadkozni a sofőr.

-Ne aggódjon. Arrébb mennek. -mondta Alexander teljes higgadtsággal.

A kocsi felgyorsult és a tömeg ezernyi madárként ugrott arrébb.

-Na ugye. Megmondtam.

Lassan begördültek a vállalat elé. Alexandert ott egy fekete farkas várta. És Markus.

-Alexander! Tudsz valamit a lányomról?

-Azt tudjuk, hogy valószínűleg az erdőben van.

-Valószínűleg?

-Még nem találtuk meg, de ott kell lennie.

Alexander nem szándékozott többet társalogni.

-Az embereim megtalálják. De most, ha megbocsátasz dolgom van.

-Persze. -mondta Markus.

*~*~*~*~*

A tisztást körbevették a fák. A napfény néhol átragyogott, de lényegében árnyékos volt. A nyári hőségben farkasaink lihegve hűtötték magukat. Jason takarót terített a földre és a sarkait egy- egy kővel biztosította. Én kissé eltűnődtem vajon a többieknek tetszeni fog-e ez az egész. A virágok szerteszét még mindig nyíltak. A tóparton a meleg nem fogott ki rajtuk. Az illatuk bódítólag hatott rám és egy pillanatra lehunytam a szemem.

-Jól vagy? -kérdezte Jason.

-Szinte, soha nem éreztem még magam ilyen jól. Amióta itt vagyok, minden megváltozott.

-És nem csak a te életedben. -folytatta majd megfogta a kezem, én pedig rámosolyogtam.

Reggel még hűvös volt, de mostanra a hőség szinte elviselhetetlenné vált, mindenki otthon ült vagy az árnyékba húzódott. Még korán volt, mikor végre össze tudtuk hívni a többieket és elmondtuk mit tervezünk délutánra. Mind örültek neki. Lassan nekik is meg kell érkezniük.

-Sziasztok, végre megjöttetek! -üdvözöltük a többieket.

-Helló! -mondta vidáman Bianca.-Meghoztuk a kosarakat!

Adam ekkor lerakott egy kosarat a takaró közepére.

-Pontosabban meghoztam. -mosolygott Biancára.

Jasonnel és Nikivel jelentőségteljes pillantást váltottunk. Majd nekifogtunk beszélgetni.

-Biztosak vagytok benne, hogy nem lesz semmi gond? -kérdezte Adam. Kissé idegesnek tűnt.

-Pesze, hogy nem. -mondtam. -Na meg, amúgy mire vagytok itt ti Jasonnel? Nem arra, hogy megvédjetek? -kérdeztem kissé piszkálódva, mire a lányok kuncogni kezdtek.

-Hé! Ez most sértés akart lenni? -ráncolta a homlokát Jason, persze a szemében vidáman csillogott a fény. -Ha csak erre kellünk már megyünk is, ugye Adam.

Adam erre nem felelt csak vigyorgott. Mindannyiunkból kitört a nevetés, majd mire nagy nehezen összeszedtük magunkat újabb kérdésekkel bombáztuk egymást.

-Apropó, Adam, hogy haladsz a kardforgatással? -kérdezte tőle Jason.

-Hát egész jól.

-Egész, jól? -kérdeztem. -Már lassan jobban megy neki, mint nekem.

-Ez nem igaz, hisz a múltkor is megvertél.

-Csak mázlim volt.

Adam beadta a derekát és vállat vont.

-És Niki te mióta is élsz itt? -kérdezte Bianca.

-Én itt születtem. -mondta, én pedig magamban mosolyogtam, mert tudtam büszke erre és nem is tudtam volna a városban elképzelni. -És te? Erről még nem is nagyon beszélgettünk.

-Én is az erdőben nőttem fel. Mindig is szerettem az erdőt és mindent, ami hozzá köthető.

Ekkor a farkasaink és Skyflyer hívták magukra a figyelmünket. Birkóztak, játszottak egymással. Majd egyszer csak Firehunter hangos csobbanással a vízben landolt.

-Ebben a nagy melegben nekem is jól esne egy kis fürdés. -mondtam.

-Ó, igen? -kérdezte Jason.

-Jason, meg ne próbáld... -kezdtem de már felkapott a helyemről. -Jason azonnal engedj el!

-Pedig csak az óhajod teljesítem. -vigyorgott gonoszul.

-Akkor az az óhajom, hogy tegyél le!

-Mindjárt teljesítem. -mondta. Lassan közeledtünk csak a víz fele. A többiek nevettek.

-Hé, nem segítenétek?

-Bocs, hadd gondolkozzunk.... nem. -és nevettek tovább, nekem pedig már nem maradt időm visszavágni, mert a hideg víz körbezárt.

Amint feljöttem és felálltam Jason már előttem állt. A víz térdig ért neki, de engem beljebb hajított. Hozzá léptem, ő pedig megpróbálta elkapni a karomat. Ehelyett végül az arcomat kapta el én meg igyekeztem úgy tenni, mint aki megsértődött. Amikor odahajolt, hogy megcsókoljon, elkaptam a karját és minden erőmmel a víz alá gyűrtem. Jason ezután kimenekült előlem a partra.

-Adam nem akarsz beszállni? Úgy látom a lányokra ráfér egy kis fürdés.

-Lányok futás! -kiáltottam. -Bár nem is érdemlik meg a segítségem.

Biancának és Nikinek nem kellett több futásnak eredtek, de nem voltak elég gyorsak. Adam ugyanúgy a karjaiban tartotta Biancát, aki mindent megtett, hogy elmeneküljön ez mégsem sikerült neki. Nikit pedig Jason vette a vállára.

-Jason, esküszöm ezért megöllek! -fenyegetőzött Niki.

-Jujj, de félek!

Ezzel a másik két lány is a vízben végezte. Majd Jason belökte Adamet is. Majd ő is beugrott mi meg fröcskölni kezdtük egymásra a vizet. A farkasok is lassan követtek minket. Majd kimentünk a partra megszáradni. A fűben feküdtünk el mind. Jason egy fának dőlt én pedig hozzábújtam.

-Istenem, de szép is így az élet! -sóhajtott Jason.

-Ezt mondod, majd azután is, hogy kinyírtalak? -csavarta ki Niki a hajából a vizet.

-Ugyan már, a nagy Niki Swordsmennek arany szíve van. Tudom én, csak titkolja.

Ekkor Niki keresett valamit, amit hozzávághat Jasonhöz, de csak egy takarót talált. Mind elnevettük magunkat Jason arcát látva, melyen tettetett sértődöttség ült. Majd Jason vállára raktam a fejem. Felettem a fa koronáján apró csillagokként sütött át a napfény. Valami nem stimmelt. Hirtelen annyira rossz érzésem támadt, hogy a szívverésem is kimaradt egy pillanatra.

Jason az utolsó pillanatban húzódott el a fatörzstől. Mikor felkeltem, egy nyílvessző állt ki a fából. Meg se tudtam mozdulni. Minden egy pillanatra megfagyott bennem.

-Adam, kelljetek fel! -kiáltotta Jason és ettől én is magamhoz tértem.

Felugrottam, és az íjam felé kezdtem futni. Csakhogy az íjam előtt már állt valaki és messzire hajította azt pont mielőtt odaértem volna. Megtorpantam. Szemtől szembe álltam Andrewwel. Gonosz vigyor ült az arcán.

-Na, hiányoztam?

De mielőtt válaszolhattam volna, Jason már kettőnk között termett. Kardját kinyújtotta. Andrew vigyora szélesebbé vált.

-Na végre, akire vártam.

-Takarodj innét! -sziszegte Jason.

-Nélküle? Nem. -mutatott kardjával felém. -Kapjátok el!

Abban a pillanatban futásnak eredtem. Egy pillanatra még megláttam Nikit. Majd Biancát, akit Ned elkapott. Kardját a torkához szorította. Az egyik karomat nekem is elkapta egy srác, de ekkor Adam tűnt fel. Egy íjat hajított felém, amivel sikeresen gyomorszájon vágtam a srácot mire az összeesett. Ezután mellém lépett és a kezembe nyomta a nyílvesszőket. Majd én visszaadtam neki. Ő erre értetlenül nézett rám.

-Neki is vannak fegyverei, te segíts Biancának. -és elvettem a fiú íját, akinek szerencsémre nehezére esett összeszedni magát.

-Merre van? -kérdezte Adam majd Ned felé mutattam.

Rengetegen voltak és mindenki, akit ismertem hirtelen eltűnt a szemem elől.

-Add fel Jason, vagy a lány meghal. -hallottam meg Andrew hangját.

-Srácok állj! -kiáltott fel Jason. Ekkor tűnt fel, hogy Adamet nem látom sehol. -Engedd el őt Ned!

Andrew és Ned egy nagy fa alatt álltak.

-Elengedjük ne aggódj. Csak add át Leát és a szőkét. -felelt Andrew. - Vájunk csak de hol van...?

Ekkor Adam a fáról a nyakába ugrott Nednek, aki felkiáltott és elejtette a kardját és ezzel együtt Biancát is elengedte. Adam végül íját egyenesen rászegezte.

-Vége van Andrew.

-Ó, tényleg? Íjászok!

Ahány íjász volt mind Jasonre és Adamre szegezte az íját. Ekkor előhúztam egy gyufát a zsebemből és amilyen gyorsan tudtam meggyújtottam. Majd a nyílvessző vége is szépen lángra kapott. Az íjat fellőttem amilyen magasra csak tudtam és reménykedtem, hogy a faluban észreveszik, de nem volt rá szükség. Nightdreamer elkapta a nyílvesszőt és egyenesen a falu felé szállt vele. Valahogy időt kellett nyernem. Elkiáltottam magam.

-Jason küzdj! -Jason egy pillanatra rám nézett. Akkor egy másik fiú elkapta a karom. Kitéptem magam a szorításából és Andrewre céloztam. Ő csak nevetett. És ahogy kilőttem a nyílvesszőt oldalra ugrott. A nyílvessző a fába fúródott. Mindenki újra harcolni kezdett. És akkor megérkeztek a többiek is.

Jason Andrewwel harcolt tovább. Bianca íjat ragadott. Adam Neddel párbajozott, Niki pedig egy másik lánnyal harcolt. És ott volt mindenki más is. Edmond, Winston és a falubeliek, az árnyékokkal. A magkönnyebbülés és az öröm hullámokban öntött el.

-Vissza! Vissza! -üvöltötte Andrew. -De Jason. Még találkozunk. Ne feledd el.

-Andrew, miért nem tudod elengedni a múltat? -ez a kérdés megütötte a fülemet.

-Mert az egész nem történt volna meg, ha te nem volnál. -szavaiból csak úgy sütött a gyűlölet.

-Nem az én hibám volt. Te is tudod.

-De igen, mert te meg tudtad volna akadályozni, hogy ez megtörténjen. -mondta, majd hátat fordított és elment. Én pedig már Jason mögött álltam.

-Miről beszélt? -kérdeztem óvatosan.

-Kérlek, erről nem akarok most beszélni. -mondta Jason továbbra is arra nézve amerre Andrew eltűnt.

-Jason jól vagy? -kérdezték a többiek is. Jason ekkor hátat fordított és elfutott. Be az erdőbe a városkánk irányába.

-Jason várj! -kiáltottam utána, de ő már eltűnt.

-Most meg mi a baja? -kérdezte Adam.

-Fogalmam sincs. -válaszoltam.

Amikor leszállt az est a városban sétálgattam fel s alá. Jason a szobájában volt, de nem akart beengedni. Én pedig most jobbnak láttam nem erőltetni. Viszont hangokat hallottam és azt gondoltam járok egyet. De ahogy kiértem a sarokra Biancát és Adamet vettem észre.

-Szia Adam! -hallottam meg Bianca hangját.

-Szia! Valami baj van?

-Nem. Nem. Csak... meg akartam köszönni, hogy megmentettél.

-Ugyan, igazán semmiség.

-Én nem úgy gondolom. Szóval köszönöm. -mondta majd egy puszit nyomott az arcára.

Én a ház sarkától meg sem mertem mozdulni. Mégis kilestem a sarokról, remélve, hogy elmentek, de Adam még egy pár pillanatig megdöbbenve állt ott. Bianca valószínűleg elsietett. Engem elkapott a nevethetnék és nehezen bírtam megállni, hogy hangosan fel ne nevessek, arca láttán. Szerencsémre viszont nemsoká hátat fordított és eltűnt a sötétben.

Ezután én is tovább mentem. A nyári éjszaka kellemesen hűvös volt, de a gondolataimat nem tudtam elterelni arról, ami Andrew és Jason között történt. A lábam így vagy úgy a házuk elé vitt. Edmond a lépcsőkön ült.

-Lea! Mit csinálsz idekint? Azt hittem, bent vagy Jasonnel.

-Nem. Azt hiszem, vagy megbántottam vagy valami olyat kérdeztem, ami nagyon letörte.

-Tényleg? Mi lenne az?

-Andrew és közötte történnt valami, valami amiről Jason sosem mesélt. Valami, amit nem tudtam hová tenni, valami, ami...

-...ami nagyon fájt neki. Tudom. De ez már nagyon régen volt.

-Nem számít, hogy mikor volt, ha helyre lehet hozni.

-Ez nem olyan dolog, amit helyre lehet hozni.

-De mi történt?

-Jobb, ha ő mondja el neked.

-Lehet. -mondtam, befejezve a beszélgetést, majd felkeltem a lépcsőről és meg sem álltam Jason szobájáig. Bekopogtam és megpróbáltam benyitni, de az ajtó zárva volt.

-Apám, megmondtam már, hogy...

-Nem Edmond vagyok. -mondta.

-Lea? Mit csinálsz te itt?

-Beengedsz?

Csönd. Nem felelt.

-Jason, kérlek... Segíteni szeretnék.

-Most nem tudsz.

-Egyszer ugyanígy álltunk itt te, meg én. Csak az ajtó másik oldalán. Most ugyanazt kérem, amit te akkor. Kérlek nyisd ki...

Egy pár pillanatig még csend volt, majd Jason ajtót nyitott.

-Miért akarod tudni, mi történt?

-Csak aggódom érted, de nem kényszerítelek, hogy elmond, ha nem akarod. -mondtam és átöleltem.

Lassan ő is körém fonta a karjait. Állát a fejemre hajtotta és nagyot sóhajtott. Majd kézen fogtam, és az ágyra ültem. Ő a fejét az ölembe hajtotta és mesélni kezdett.

-Valamikor régen én, és Andrew barátok voltunk. Viszont apáink nem, vagyis nem igazán. Ennek ellenére sokáig békében éltünk. Andrew sokszor eljött hozzám. Viszont volt még egy barátunk... egy lány..., akit Lucynak hívtak. Kedves lány volt. Haja vörös volt, szeme pedig nagyon hasonlított a haja színéhez. Nagyon vakmerő volt és rengeteget voltunk együtt. Egyik éjjel Andrew elmondta nekem, hogy szerelmes belé. Én pedig bátorítottam, hogy mondja meg neki. Csakhogy Lucy megelőzte. Másnap eljött hozzám, hogy elmondja szeret. Andrew hallott mindent. És azt is hallotta, amikor elutasítottam. Később Andrew elmondta Lucy-nak is, hogy mit érez, de Lucy őt utasította el. Másnap... Lucy otthonához mentem, de odabent... odabent... -éreztem, hogy könnyek folynak a ruhámra.

-Csss. Semmi baj. -mondtam majd simogatni kezdtem a haját.

-Lucy meghalt. Miattam halt meg... Mert nem viszonoztam az érzéseit... Andrew ezután engem okolt, és tudom, hogy igaza van.

-Nem, Jason. Nincs igaza. Lucy döntött így. Erről te nem tehetsz.

-Egy ideig, megpróbáltam ezt az emléket bezárni magamba és mélyre temetni. De aztán jöttél te. Addig erős tudtam lenni. Megtanultam nem érezni. De amikor te megjelentél...

-... akkor ezért is gyűlölni kezdtél. Mert visszahoztam az érzéseidet és az emlékeket.

-Igen.

-De most itt vagyok neked. Ne gondolj többé erre. Hisz most új barátaid vannak és én is itt vagyok.

-Csakhogy most félek mi lesz, ha Andrew elszakít téged tőlem.

-Jason én sosem hagylak el. Mindig veled leszek. Mert én már idebent vagyok. -mondtam és a szívére tettem a kezem. -És te is itt vagy az enyémben. Örökre, akárhol legyek is. Ha elszakítanak tőled akkor is.

Jason most nem ellenkezett.