" Itt vagyok veled,

de nem tudtam közelebb kerülni hozzád.

Úgy teszek mintha most is itt lennék,

de valójában csak az árnyékom van itt.

Hallgatom a szavaid,

a szavakat amiknek próbálok hinni.

Olyan, mintha a távolból élnék,

mert elérhetetlen vagy.

Ezt akarom érezni,

komolyan gondolom,

kimondom.

Egyáltalán hallasz engem?

És annyira távol érzem magam,távol mindentől.

Azon tűnődöm mikor vesztem el...

Kitártam a karjaim a magasba, miért tűnök el?

Hogyan lehet a szerelmed ennyire közel,

ha én annyira távol vagyok?

Emlékszem, hogy fuldokoltam,

amikor rám találtál.

Kihúztál a mélyből.

Megígértem, hogy soha nem foglak elhagyni,

de most megint haldoklom.

Ez minden lélegzettel megöl.

Látva az életet amit éltem.

Csak te tudod ki vagyok.

Kinyújtom neked a kezem.

Ezt akarom érezni,

komolyan gondolom,

kimondom.

Egyáltalán hallasz engem?

És annyira távol érzem magam,távol mindentől.

Azon tűnődöm mikor vesztem el...

Kitártam a karjaim a magasba, miért tűnök el?

Hogyan lehet a szerelmed ennyire közel,

ha én annyira távol vagyok?

Nem akarom elvesztegetni az időt.

Élőhalottként élek...

Figyelsz rám? Add vissza!

Emlékszem mindenre, így szokott lenni.

Add vissza! Add vissza!

Hallom a hangodat, de belül elveszett vagyok.

Annyira távol érzem magam,távol mindentől.

Azon tűnődöm mikor vesztem el...

Kitártam a karjaim a magasba, miért tűnök el?

Hogyan lehet a szerelmed ennyire közel,

ha én annyira távol vagyok?

Annyira távol...

Annyira távol..."

/Red-So far away/

(Fordította: Eni Alex)

*~*~*~*~*

A nap már kezdett lebukni az égről mire visszaértünk. Sokkal lassabban haladtunk mint mikor elindultunk, mert nagyon kimerültek a lovak is meg mi is. Ahogy megérkeztünk a lovakat Winstonra bíztam. A táskámat átadtam Biancának, csak egy fiola antibiotikumot és egy injekciót vettem magamhoz. Adam és Niki segítettek Biancának, míg én és Edmond Jasonhöz siettünk.

-Hogy van? -kérdeztem fáradtan mielőtt beléptünk volna a szobába.

-Egyre rosszabbul. -felelte.

Igaza volt. A karján a seb sokkal csúnyább volt mint előtte. Nehezen, szaggatottan vette a levegőt. Gyorsan kinyitottam a fiolát. Beleszúrtam a tűt és kiszívtam a sárgás anyagot. Majd tétovázás nélkül a sérült vállába szúrtam. Nem mozdult bár az egész teste megfeszült. Talán a lélegzete is kihagyott egy pillanatra. Ekkor a szemem végigfutott az ágy mentén. Szíjak. Hát ezért nem mozdult.

-Féltünk, hogy kárt tesz magába. Sokat kiáltozott. Szerencsére a fertőzés nem terjedt nagyon gyorsan. De fájdalmai vannak. Reméljük, hogy a seb begyógyul. De sajnos még bármi megeshet.

-Jobban lesz. -mondtam, de a hangom megremegett. -Jobban kell lennie...

-Most menned kellene. Fáradt vagy, nehéz napod volt.

-Nem! Itt maradok vele. Kérlek. Ha bármi történik itt akarok lenni.

-Ám legyen. Azért megágyazok a másik szobában ok? Ha gondolod ott lepihenhetsz. Csak szólj.

Bólintottam. Majd Edmond elment. Halkan sóhajtottam. Minden csendes lett, de az ablakon még besütött a lenyugvó nap fénye. Majd mikor lement a nap, a sötétség ólomként nehezedett ránk. Néhány gyertyát gyújtottam. A halvány fény beterítette a szobát. Emlékszem, amikor utoljára én feküdtem itt ugyanígy. Jason akkor beszélt hozzám. Nem tudom mit mondott, de tisztán emlékszem a hangjára. És most, hogy én ülök itt, nem tudom mit mondhatnék. Vajon, hallana engem egyáltalán?

-Jason... -suttogtam. -Nem tudom mit mondhatnék. De azt tudom, hogy minden rendben lesz. Mert nem tudom elfogadni, hogy másként legyen. Soha életemben nem féltem még így azelőtt. Nem volt miért. Talán otthon kellett volna maradnom. Csakhogy most már nem mehetek el. És tudom, hogy nem érdemes azon gondolkodni mi lett volna ha.. Ennek.. nem lett volna szabad megtörténnie. Én vagyok a hibás. De ne hagyj itt. Kérlek... Ne most.. Szükségem van rád. Mert,... Szeretlek....

Majd könnyeim közepette álomba zuhantam.

*~*~*~*~*

Jason látta magát kívülről. Látta magát milyen volt régen. Minden újra lepörgött a szeme előtt. Kiskorában az édesanyja fogta a kezét, ha megsérült. Betakarta, a beteg volt. Képek. Képek sorozata. Aztán, amikor Alexa megszületett. Újraélt minden boldogságot és minden szomorúságot. Majd mikor Leával találkozott. Mikor először meglátta és gyűlöletet szított iránta.

-Nem akarlak bántani! -kiáltotta, de nem tudott megállni. Azon az éjszakán amikor megfenyegette. Majd a kép továbbgördült. Akár egy filmen.

A következő amikor Drew megtámadta Leát. Kinyújtotta a kezét, hogy ellökje Leát és ne őt találja el a nyílvessző. De falakba ütközött. Majd ott ült Lea ágya felett és fohászkodott, hogy életben maradjon. És akkor mondta el először, hogy szereti. Majd kilépett a szobából. Majd ott állt a városban. Lea nevetett. Már az erőben vannak. Zűrzavar. Fegyverek. Eső. Könnyek. Az édesanyja halála. Semmi sem lesz ugyanúgy. De az élet megy tovább. Akkor is ment. Akkor hallotta először azokat a szavakat melyeket Lea mondott az esőben. Szeretlek. És rájött ő egyszer sem mondta igazán neki amit érzett, szemtől szembe. És nem is igazán mutatta ki.

Hirtelen minden sötétségbe borult. Jason már csak önmagát látta. Majd meghallotta Lea szavait.

-... Szükségem van rád. Mert,... Szeretlek....

-Lea! Hol vagy? -kiáltotta Jason. De már senki nem felelt. Körbeforgott, de nem látott mást csak sötétséget. De érezte. Érezte, hogy Lea mellette van. Érezte a szerelmét, mely erősebbnek tűnt mindennél. Majd Lea megjelent előtte. Látta az arcát melyet könnyek áztattak.

-A tiéd a döntés. De kérlek, maradj velem.. Ne menj el...

A döntés? Miféle döntés? -Jason kinyújtotta a kezét. Az kezdett elhalványulni. -Miért tűnök el? -tűnődött, de mire kimondta volna már tudta. Kezdte feladni. Haldoklott. -Ne! Az nem lehet!

-Lea! Segíts, nem akarom!

-A te döntésed... -mondta majd kezdett eltűnni.

-Nem. Nem adom meg magam. Még szükségük van rám. Nem hagylak el. -mondta. És ezzel minden sötétbe borult.

*~*~*~*~*

Farkasok. Sötét árnyak. És Jason. Ketten háttal állunk egymásnak. Körülöttünk farkasok. Álnok vadászok. Vicsorognak és vérre szomjaznak. Majd kígyók is megjelennek. Érzem ahogy a félelem és a düh furcsán keveredik bennem. Jason keze az enyémet szorítja. Majd megszorítom kissé erősebben. Meg kell mentenem. De csak egyikünk menekülhet. És tudtam kit fognak követni a farkasok. Hirtelen elengedem a kezét.

-Lea ne! -kiáltotta, de már késő volt.

A farkasok utánam eredtek és én futottam. Majd éreztem ahogy elkapják a karom. Maguk alá gyűrtek és leszorítottak. Az utolsó gondolatom Jason volt.

Kinyitottam a szemem. Karok zárultak körém. Szabadulni akartam mire Adam hangja ütötte meg a fülem.

-Lea! Lea! Nyugalom! Én vagyok. Elaludtál.

-Mit csinálsz te itt?

-Először is kialudtam magam és volt egy olyan érzésem, hogy itt talállak. De amikor beléptem nem azt találtam amire számítottam.

-Na jó értem. Tegyél le! -mondtam, mert még mindig az ölében tartott.

-Rendben. De csak akkor ha kipihened magad rendesen.

-Jó, de...

-Semmi de.

-Igenis apu. -mondtam gúnyosan mikor elengedett. -De mi lesz Jasonnel?

-Ki fogja bírni egy kicsit nélküled is. Majd vigyázok nehogy elszaladjon.

-Ez nem vicces.

-Bocs. -a szemében aggodalom csillogott.

-Jól vagyok. Nyugi.

-Nem úgy nézel ki.

-Pedig így van.

-Hazudós.

Sóhajtottam. Nem akartam elmenni. De tudtam, hogy Adam nem fog elengedni. Most nem. Az egyik kezemmel az ajtófélfának támaszkodtam, de amikor halottam Adamet megfordulni eszembe jutott valami.

-Adam várj!

-Igen?

-Köszönöm. Mindent köszönök..

-Nincs mit. -mondta majd megfordult és eltűnt a másik szobában.

Ahogy párnára hajtottam a fejem elaludtam. És a rémálmok visszatértek. Az árnyak körénk gyűltek. Amikor legközelebb felébredtem a nap fénye beragyogta a szobát. És a rémálmaim messze menekültek. Ahogy felkeltem és kinéztem az ablakon a szikrázó napot láttam csak. Remény. Minden rendben lesz. Elindultam a másik szoba felé.

*~*~*~*~*

Lea hamar elaludt az éjszaka. Ezért Adamnek nem kellett utána néznie sokszor. Amikor visszament Jasonhöz a gyertyák között úgy nézett ki mint, aki már rég halott lenne. Pedig nem volt az. A szobát most erősebb világosság lengte be mint előtte. Adam mérhetetlenül irigynek érezte magát. Irigyelte a szeretetet melyet Jason és Lea éreztek egymás iránt. Most mégsem tudott ellenségeként tekinteni az előtte fekvő fiúra. Mert bár Leának azt mondta, dühében, most nem gondolta úgy. Sokáig megpróbált kezdeni magával. Olvasott vagy csak föl- s alá mászkált. Majd leült és beszélni kezdett.

-Jason, nem tudom, hogy hallasz-e engem, de ha igen, akkor most jól figyelj rám. Fel kell ébredned. Mindenki aggódik érted. Főként Lea. És Alexa. Na meg Edmond. Amikor megláttalak titeket ott a tábor közepén, nagyon dühös lettem. Nem akartam veled elengedni Leát. Mert még mindig szeretem. Vicces, hogy vannak dolgok amiket csak akkor mondunk ki magunkból mikor nem biztos, hogy a másik hallja. Nem félünk a másik válaszától. Ilyenkor nincs válasz. Akiket itt megismertem mind jó emberek. Megértem miért akart Lea is itt maradni. Itt megtalálta azt, amit a városban nem talált. Családot és barátokat. Nem tudom miért olyan fontos ő az apámnak. Azt sem tudom, hogy miért látja a jövőt. De azt igen, hogy nem fogom elárulni, és arra kérlek, ha hallasz te se tedd ezt. Ne áruld el és ne hagyd el. Mindent megtett azért, hogy életben maradj. Még soha nem láttam így harcolni semmiért. És senkiért. Azt kívánom bárcsak én lehetnék itt helyetted. -sóhajtott.- Akkor legalább ő is boldog lenne. Mert, ha veled van ragyog az arca. Szemei szikraként csillognak. És ha érted küzd senki sem tudja legyőzni. -itt megállt majd folytatta.

-Talán te még nem tudod kit választ. De én tudom. Tudtam amikor először megláttalak titeket. Minden megváltozott akkor. Én nem tartozom ide. Soha nem is tartoztam. És talán nem is fogok. De ti ennek ellenére befogadtatok. És ha minden igaz te a barátodnak tekintettél. Nekem soha nem voltak barátaim. Olyanok, akiket nem a pénzem vagy a hírnevem érdekelt. És hidd el gyűlöltelek, gyűlöltelek azért, hogy te mindent megkaptál. Most pedig itt vagyok a kettő között. Nem tudlak gyűlölni, mert te másképp viszonyultál hozzám. Kivéve amikor bevertél egyet. Azt szerintem soha nem felejtem el. És azért sem gyűlöllek, mert Lea szeret téged. És ezért kell visszajönnöd.

Adam befejezte a mondókáját, majd fel- alá kezdett sétálni a szobában. Majd egy széket húzott az ablakhoz és leült. Majd lassan nagyon lassan eljött a hajnal. A fény megtöltötte a szobát élettel. Majd a délelőtt nagy részében el sem mozdult onnan. Akkor valaki kopogott az ajtón, majd Edmond lépett be rajta.

-Jó reggelt... Ó! Hát te vagy itt?

-Jó reggelt! Igen, leváltottam Leát, hogy ő is pihenjen.

-Khm... ez kedves tőled. Mi lenne ha ma elvinnéd valahová?

-Mire gondolt?

-Kikapcsolódni. Kitalálhatnál valamit.

-Hát... most nem nagyon van ötletem és amúgy sem hinném, hogy belemenne.

-Majd én úgyis Jasonnel maradok. Szerintem nem lesz gond.

-Rendben. És köszönöm, hogy így vigyáznak rá.

-Ez csak természetes. -mondta Edmond bár nem tudta Adam ezt most Leára vagy Jasonre mondja.

Adam ekkor megfordult és az ajtó felé indult. Mikor viszont az ajtóhoz ért megdermedt, mert Lea állt vele szembe.

*~*~*~*~*

-Szia! Hát felébredtél?

-Öhm. Úgy tűnik. Hogy van? -kérdeztem.

-Jobban. A légzése nyugodt. Lassan már rendbe fog jönni.

-Remélem.

-Lea, nem lenne kedved eljönni velem valahová?

-Hová?

-Mondjuk lovagolni. Régen mozdultunk ki.

-Adam, nem tudom..

-Edmond vele lesz. És tudom, hogy neked is szükséged van rá.

-Talán igazad van. -adtam be a derekam.

Odakint hét ágra sütött a nap és minden ragyogott. Dél körül járt már az idő és minden nyugodt volt. Ahogy a friss szellő magával hozta a nyár illatát kissé felfrissültem. Adamnek igaza volt, tényleg szükségem volt minderre. Mégis valami hiányzott. Visszapillantottam a ház felé. Ő hiányzik, mert ha Ő nincs számomra mindig esik az eső vagy sötétség van.

A lovak a tisztáson vártak minket. Mikor a közelükbe értünk, felemelték gyönyörű fejüket. Nagyon jól érezték magukat új otthonukban. Night hozzám, Romolus pedig egyből Adamhez ügetett. Végigsimítottam Night márványszobor szerű fején. Ekkor eszembe jutott, hogy nem is kérdeztem meg Adatől, hogy a családommal mi van. Legutóbb mikor kettesben voltunk, túlzottan feszült volt a légkör, hogy megkérdezzem. Nyereg nélkül nehezebb volt felszállnom Nightra, de nem kellett sok idő míg rájöttem. Adam abban a pillanatban lépett a tisztás közepén levő sziklához. Majd fellendült Romolusra. Én is felkapaszkodtam Nightra, bár az oldalam a régi seb miatt sajogni kezdett. Pedig azt hittem mostanra elmúlt.

-Jól vagy? -kérdezte Adam meglátva az arckifejezésemet.

-Igen! Persze. Night indulj.

-Romolus!

A lovaink ügetve indultak meg egymás mellett. A szemem lehunytam egy pillanatra. Hirtelen újra szabadnak éreztem magam. Minden gondom messzire szállt, de a kép mely a fejembe égett Jasonről egyfolytában a szemem előtt lebegett. Majd eszembe jutott, hogy mit akartam kérdezni Adamtől.

-Nem tudod véletlenül, hogy mi történt a szüleimmel?

-Szóval még gondolsz rájuk.

-Miért mondod ezt? Nem kéne?

-Az apád miután eltűntél, minden energiáját munkába ölte. Ha meg nem munkába akkor apám mindig meghívta egy italra.

-Alkoholista lett? -lepődtem meg. Apám ki nem állhatta őket.

-Nem. Csak folyton együtt voltak. Amyt is megviselte az eltűnésed.

-Tényleg? Ez meglepő. -mondtam kissé gúnyosan.

-A lánya vagy. -válaszolt kissé szemrehányóan Adam.

-Hm. Eddig nem nagyon mutatta ki. A színház, a mozi, a smink, az apám... Ezek eddig jobban érdekelték mint én.

-Ez nem igaz.

-Honnan tudod? Nem te éltél velük együtt tizennyolc évig.

-Nem, ebben igazad van. De eljöttek hozzánk miután eltűntél. Az apám...

-Az apád talán elhiszi a színjátékot. De én nem. Nem miattam mentek oda. Gondolj bele, az apád miért pénzelne valakit akkor, ha már megöregszik?

-Ezt most, hogy érted?

-Oh, miattad mentek oda. Ha elvettél volna, a pénzed engem is megilletett volna. Akkor boldogan élhettek volna, amíg meg nem halnak. A mi pénzünkből. Az apád nem tudom, miért egyezett bele, hogy hozzád menjek. De ez már nem számít. Vége van.

-Nem. Még nincs vége. Mert az apám keres téged.

Megállítottam Nightot. Az erdő koronáját körbezárta felettünk. Nem hallatszott más csak a madarak csicsergése.

-De nem fog megtalálni.

-Nem. Nem fog. Ebben igazad van. -mondta olyan meggyőződéssel mintha ő maga gondoskodna erről.

Lassan vissza indultunk. A lovak patáinak dobogására koncentráltam.

-Vágtáztál már valaha?

-Egyszer majdnem. Aztán egyenesen Jason öklébe futottam. -nevetett.

A gondolatra magam is elmosolyodtam.

-Látnom kellett volna.

-Na! Ez most mély ütés volt.

Egy pillanatra egy másik Adamet láttam magam előtt. Azt, aki átölelt az esőben. Aki mindig megpróbált jókedvre deríteni. A szőke pirospozsgás arcú mosolygós kisfiút. Aki elől talán sosem fogok menekülni. Mert ő ott lesz velem. Mindig.

-Akkor mire várunk? -kérdeztem és vágtára fogtam Nightot. Lovam sörénye az arcomat csapkodta. Elakadt a lélegzetem ahogy átvágtattunk az erdőn. A szemem sarkában összemosódott minden. Nightdreamer felettem repült Dreamlight pedig mellettem futott. Adam eleinte kissé lemaradt. De szép lassan behozta a lemaradást. Majd elkezdett lehagyni. Picit felemelkedtem, hogy lássam merre tartunk és megijedve vettem észre, hogy egy kidöntött fatörzs felé száguldunk melyet Adam még nem vett észre.

-Adam! Állj meg! Várj!

De mire a szó elhagyta a számat Romolus lefékezett és Adam repült egyet pont a bozótos kellős közepébe. Gyorsan leugrottam a lóról és keresni kezdtem Adamet aki a sűrű közepén feküdt. Valahogy bemásztam a bokrok alá és az ölembe vettem Adam fejét. A szeme csukva volt, de nyugodtan lélegzett.

-A... Adam?

-Ah, jól vagyok...

-Hál' az égnek!

Ekkor elkapta a két karom és lerántott a földre. Arrébb gurultam mielőtt újra elkaphatott volna és miután talpra álltam Night mögé szaladtam. Az csak felém nyújtotta gyönyörű fejét és kérdőn nézett rám. Adam kergetni kezdett. Nagyokat nevettünk és fogócskáztunk. Ám egyszer csak Dreamlight felmordult. Én is megéreztem mintha valaki figyelt volna. És eddig ezek a megérzésem még nem csaltak. Felmásztam Nightra.

-Adam, jobb talán, ha most megyünk.

-Miért?

-Csak... ülj fel a lóra! Kérlek. -mondtam, mert minden idegszálam megfeszült. A lovak is nyugtalanná kezdtek válni. Adam felszállt a nyeregbe. -Menjünk! Gyorsan! -szóltam Adamre és vágtára ösztökéltem Nightot. Annak nem kellett kétszer mondanom, már ott sem voltunk.

Mikor már úgy éreztem biztonságban vagyunk megálltunk.

-Mi a franc volt ez?

-Valaki látott minket.

-Na, de ki?

-Azt nem tudom. De akárki is volt tovább nem követett.Ezen a helyen mindig óvatosnak kell lenned.

-Szuper. Mindig is kalandra vágytam.

-Bolond.

A nap lassan süllyedni kezdett. Minden vörös és aranyszínű volt. Utoljára a városban voltam ennyire felszabadult. Akkor is Adammel. Volt benne valami, ami belőlem hiányzott. A jókedv és, hogy képes legyek mindent pozitívan látni. A szívem mégis mást mondott. Megint kezdtem összezavarodni. Jason hasonlóan komoly volt mint én, mégis vele mintha a csillagok közt jártam volna. És akárhányszor megláttam, az ajándék volt a szívemnek. A nyakláncommal kezdtem babrálni. Csak kevésszer mutatta ki az érzéseit felém. Mégsem választottam volna senki mást helyette. Mert tudtam, hogy ő mindent odaadna értem. És én is odaadnék érte mindent. A lovak egymás mellett lassan haladtak visszafelé. Amikor visszaértünk kissé megijedtem. Nagy sürgés -forgás fogadott minket. A városka közepén hatalmas rakás tüzifát állítottak. Valami történt. És féltem, hogy valami nagy baj.

-Lea! Adam! -futott felénk Bianca. -Jason... huh...

-Mi történt Jasonnel? -kérdeztem, de már nem vártam meg a választ. A lábam egyenesen a szobájába vitt. Ekkor vettem észre, hogy Bianca is mögöttem van.

-Nyugodj meg, felébredt.

Ahogy beléptem a szobába a szívem hangosabban dobogott. Nem tudtam mire számítottam, de nem tudtam hirtelen elhinni amit Biancától hallottam. Jason épp Edmonddal beszélgetett. Mosolygott, de a homlokát ráncolta. Amikor rám nézett szája szélesebb mosolyra húzódott.

-Lea!

-Jason! -kiáltottam és odaszaladtam hozzá. Majd átöleltem.

-Au! Jaj, óvatosan.

-Sajnálom. Annyi mindent sajnálok... -kezdtem de ő egy érintéssel belém fojtotta a szót. Kezét az arcomra tette.

-Én nem. Semmit nem sajnálok. Ennek így kellett lennie. -keze a nyakamra tévedt. Valami különös érzés futott át rajtam. Ahol csak megérintett bizsergett a bőröm. Közelebb húzott magához és szájon csókolt. Először kezdte ő, és volt benne valami sürgető, valami amit soha nem éreztem még. Amikor elengedett meglepve vettem észre, hogy mindenki távozott a szobából.

-Annyira féltem, hogy elveszítelek. -suttogtam.

-Én pedig féltem, hogy elveszek. De nem így történt. Mert tudtam, hogy szükséged van rám.

-Igen. Szükségem van rád. És nem csak nekem.

-Apám elmondta mit tettél.

-Mármint mit? -néztem rá rémülten.

-Hogy betörtél a Blood céghez. És elloptál nem egy gyógyszert.

-Nem egyedül csináltam. Ha egyedül megyek és Bianca nem véd meg Adammel és Nikivel odavesztem volna.

-Ezért ígérd meg nekem, hogy soha többé nem csinálsz ilyet.

-Jason. Sok mindent kérhetsz tőlem, de ezt az egyet ne kérd!

-Lea akkor nem kérem, megtiltom.

-Jason! Tudod miért tettem?

-Igen. Azért, hogy megments. De nem akarom, hogy még egyszer kockáztass miattam.

-Pedig megtenném. Újra meg újra amíg meg nem halok.

-Ne mond ezt.

-Nem a te hibád volt. -mondtam és elfordultam tőle. -Nem a tiéd. Mindannyian magunkat hibáztatjuk. De ez most megakadályozhatatlan lett volna, bármit teszünk. Tudod miért nem kértem, hogy maradj?

-Nem, de nem is...

-Azért, láttam mi lett volna, ha nem megyünk el. A harc igazságtalan volt. De nem tehettem mást.

-Lea, miről beszélsz?

-Arról, hogy láttam, mi történhetett volna. Láttam a halálodat, Alexáét, Adamét, Nikiét és Winstonét is. Na meg Biancáét, akit akkor még nem is ismertem. Tudtam, ha nem megyek el mindenki meghal akit szerettem...

-Lea.. Elég! Kérlek... Nem akartam... Nem akartalak megbántani. Te annyi mindent tettél értem. És úgy érzem nem viszonoztam elégszer. És most nem tudtalak megvédeni.

-Pedig megvédtél. Mindannyiunkat.

Elfordította a fejét. Én pedig visszafordítottam.

-Higgy nekem! Így volt. Mindenki hálás neked azért amit tettél. Ma este érted ég odakint a tűz.

-A tűz az mindig ég.

-Nem. Azóta nem égett amióta a másik táborban jártunk.

-Sajnálom, hogy látnod kellett.

-Ne sajnáld. Ahogy mondtad ennek így kellett lennie.

-Akkor is, itt kellett volna tartsalak.

-Akkor pedig te haltál volna meg, ha nem nyerek néhány percet.

-Ezt is láttad?

-Később és nem álmomban, de igen. Közvetlenül előtte. Amikor Andrew öccse kioldozott akkor már láttam. És nem gondolkodtam. Csak cselekedtem. De Bianca és a többiek segítettek.

-Várj csak ki az a Bianca?

-Egy új barátunk. De nem tudok túl sokat róla. Csak azt, hogy ijesztően hasonlít rám.

-Tényleg? Hogyhogy?

-Magam sem tudom. A szeme halvány kék a haja pedig szőke. Farkasa fehér fekete sávval a hátán. A haját főként leszámítva eléggé hasonlítunk.

-Már várom, hogy megismerhessem.

Elmosolyodtam és kipillantottam az ablakon. Odakint pont akkor lobbant fel a láng. A farakás nagyobb lánggal égett mint valaha. Jason is kinézett az ablakon. Arcán megcsillant a tűz fénye. Felkeltem és kitártam az ablakot. A hűs esti szellő betöltötte a szobát.

-Neked is odakint kéne lenned. -mondta Jason.

-Nekem, most nem ott van a helyem.

-Nem akarom, hogy miattam kimaradj valami jóból.

Kissé elnevettem magam. Majd leültem mellé és megfogtam a kezét.

-Nem maradok ki semmi jóból. Ráérünk ünnepelni. És amúgy is nekem már az is ünnep, hogy veled lehetek.

-Annyi mindent adhattam volna neked.

-Butaságokat beszélsz.

-Miért? Hát nincs igazam?

-Nincs. Mert, ami a legfontosabb lett volna a számomra azt már megkaptam tőled.

-Mégis mit?

-Az őszinte szereteted. Te vagy a legnagyobb ajándék számomra. És nem is kell semmi más.

Ekkor Jason magához húzott én pedig a mellkasának támasztottam a fejem. A lábamat felraktam az ágyra. Jason a hajamat simogatta. Én pedig lehunytam a szemem. A rémálmok pedig messzire futottak.

*~*~*~*~*

Az éj sötétje alatt egy felderítőcsapat futott át az erdőn. Alexander az embereivel egész éjjel Adam és Lea nyomait kereste. Ahogy előző éjjel is. Csak a hegyek felé nem akart menni. Gondolta, hogy a többiek ott vannak, de a katonák lélekszáma kissé lecsökkent a folyamatos lázadások óta. Egyre többen akartak elmenni a városából, melyet nagy fallal vetetett körbe Lea és a többiek legutóbbi látogatása miatt. Sokan csatlakoztak az erdőlakókhoz, emiatt pedig falakat emeltek és áramot vezettek beléjük. Emellett megpróbált azzal érvelni a lakosságnak, hogy a külvilág veszélyes. Főként az erdő. Az erdő felől hagyott egy kaput, hogy azon járkáljanak keresztül kasul. A város másik végén is volt egy kapu ahol az élelmet tudták átszállítani. A fal nem volt masszív de az áram távol tartotta az embereket és remélte Leát is. Alexander időközben kieszelt egy tervet. Egy tervet, amiben két emberre volt szüksége. Leára és Adamre. Viszont nem mert egész közel menni a táborokhoz.

Az erdő csendesebb volt mint valaha. Az emberek tűzifát gyűjtöttek és megálltak éjszakára. Alexander leült egy kidőlt fatörzsre és figyelte sürgölődő katonáit. Igazából nem is kellett volna ott legyen. Otthon kéne legyen a saját ágyában. Csakhogy ez most már személyes ügy. Mögötte egyszer csak megreccsent egy ág.

-Ki van ott? -fordult meg hirtelen fegyverét a bokrok felé tartva.

Senki nem mozdult.

-Inkább az a kérdés ti kik vagytok és mit akartok itt? -felelt egy hang majd egy vörös farkas lépett elő a bokorból. Mögötte egy fiatalabb fiú állt karddal a kezében.

-Azt hiszem jobb, ha te felesz ugyanis egyedül vagy. -válaszolt Alexander, mire a katonái mind felemelték a fegyverüket.

A fiú felnevetett.

-Egy örök igazság van az erdőben. Soha senki nincs egyedül. -válaszolt a fiú, majd emberek ugrottak le a fákról és körbevették a csapatot.

-Rendben, rendben. A nevem Alexander Blood.

-Alexander, a város vezetője. Mi járatban errefelé?

-Keresek egy lányt. És egy fiút. A fiamat Adamet. És Lea Whiteot.

-Én Andrew vagyok. És ismerek egy Lea nevű lányt. A szeme fehér a haja pedig sötétbarna.

-Ő az. Hol van?

-Miért kellene megmondanom? Mi jó származna nekem belőle?

Ekkor Ned lépett elő bekötött kézzel.

-Andrew, tudnának nekünk segíteni bosszút állni Jasonön. Nekik a lány kell. Nekünk meg bosszú. És hogyan állhatnánk annál jobban bosszút, minthogy elvesszük azt amit Jason a legjobban szeret.

-Mondasz valamit. Mi lenne ha segítenénk? De meg kell egyezzünk néhány dologban. -gondolkodott hangosan Andrew.

-Hallgatunk.

*~*~*~*~*

Mikor felébredtem már a nap besütött az ablakon. A szellő meglibbentette a függönyöket. A nyár illata mindenhol ott terjengett a levegőben. Óvatosan felkeltem, nehogy felébresszem Jasont. Odakint Edmond és Alexa éppen reggeliztek.

-Jó reggelt!

-Sziasztok!

-Hogy van Jason? -kérdezte Alexa aggódva.

-Jól van. Alszik. Rendbe fog jönni. -válaszoltam.

-És te hogy vagy? -folytatta Edmond.

-Végre kialudtam magam. A többiek?

-Vadászni mentek. De aggódtak érted az éjjel. Azt hiszem nem szórakoztak túl jól nélkületek.

-Értem.

-Megyek, megnézem Jasont. -mondta Alexa.

-Jó. Menj csak.

Ezzel már ott sem volt. Én is bekaptam valamit majd kimentem egy kicsit a levegőre. Egyszer csak Nightdreamer repült felém. Kinyújtottam a kezem és ő rászállt. Megsimogattam a fejét.

-Na mi van? Hol van a gazdád?

-Itt vagyok én is.

Összerezzentem és szétnéztem. Adam a falnak támaszkodva nézett rám.

-Frászt kapok tőled.

-Ennyire ijesztő lennék?

-De még mennyire!

-Azt hittem te is elmentél vadászni.

-Úgy gondoltam, csak hátráltatnám őket. Mi újság Jasonnel?

-Jól van. Most már rendbe fog jönni.

-Ennek örülök.

Ekkor megérkeztek a többiek és mindenki köréjük gyűlt. Nyulat és szarvast hoztak.

-Megyek segítek nekik.

-Rendben.

A napok lassan és hosszadalmasan teltek. Néha úgy éreztem a nap elrepült főként Jasonnel. Ha meg valahol máshol voltam, csigalassúsággal telt. A válla egyre jobban helyre jött. És már azért panaszkodott hogy jól van és fel akar kelni. Nagyon nehezen tudtam ágyban tartani. Egyik reggel mikor felébredtem már az ablaknál állt és kifelé nézett.

-Te mit csinálsz?

-Ó, jó reggelt. -felelt vigyorogva.

Annyira megváltozott. Mintha valami történt volna vele. Figyelmesebb lett. Eddig is szerettem. Szerettem olyannak amilyen. De most... Most bele estem. Eddig is bármit megtettem volna érte, de most még jobban fájt, amit én okoztam neki. A világ, ha vele voltam. Most nem ragyogott. Minden fényes volt, hogy szinte alig láttam tőle. Ilyet soha nem éreztem ezelőtt. A fény körbevett.

-Rossz vagy. Rossz, makacs. -korholtam.

-De azért szeretsz nem?

-Hát nem is tudom. -makacsoltam meg magam, mire ő még jobban vigyorogni kezdett.

-Nem vagyok makacsabb mint te.

Kiöltöttem rá a nyelvem, mire leült az ágyra és átkarolt.

-Jason?

-Igen?

-Szeretlek.

-Én is szeretlek. -mondta majd hátradöntött az ágyon és megcsókolt.

-Juuj, de nyálasak vagytok. -hallatszott az ajtóból egy ismerős hang.

Mindketten felugrottunk mint akiket rajtakaptak valamin majd felnevettünk. Az ajtóban Niki és Bianca állt vigyorogva.

-Jöttünk, meglátogatni a beteget, de úgy tűnik jól van ápolva. -csipkelődött erre Bianca is.

-Jajj menjetek már! -vigyorogtam zavaromban.

-Csak szeretnéd. -mondták a lányok majd ők is felültek az ágyra.

Az elmúlt hetekben a lányok sokat boldogítottak minket. Ilyenkor mindig jókedv uralkodott a házban. Sokat nevettünk és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Bianca, Niki meg én nagyon jól kijöttünk. Bianca tényleg hasonlított rám, de sokkal több dolgot átélt mint amit én. És rengeteg barátja volt. Lassan verődtek össze akár egy farkasfalka mára viszont mind egy családot alkottunk. Néha Adam is csatlakozott hozzájuk , de egyre ritkábban. Picit aggódtam érte. Mégse tudtam mi tévő legyek. Winston elkezdte helyettem kiképezni, amiért eleinte hálás voltam. Most, viszont nem tudtam, hogy ez jó döntés volt-e vagy sem. Egyre jobban úgy éreztem, hogy eltávolodunk egymástól. De talán ennek így kellett lennie.

Egyre kevesebbet álmodtam. És a legtöbbre nem is emlékeztem, ha mégis. Amikor csak Jasonnel voltam, nem álmodtam rosszakat. Mindig csak jót vagy semmit. Néha ez is aggasztott és nem értettem miért van ez. Winston azt gondolta olyankor másra funkcionál az agyam. Csakhogy ezek nem az agyam produkálta képek voltak. Ez valami más volt és úgy éreztem ki kellene derítenem az okát. Csakhogy Jason megtiltotta, hogy a város közelébe menjek így egyenlőre ez lehetetlenné vált.

Megint eltelt egy hét és épp Jasonnél ültem és a kötést próbáltam kibogozni a karján.

-Egyszerűbb lenne levágni.

-Legyen már egy kis türelmed. Különben is nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármit is elpazaroljunk.

-Jól van oké.

Végül sikerült eljutnom az utolsó csomóhoz, de direkt lassan csináltam, hogy bosszantsam Jasont.

-Na megállj! -mondta és felpattant az ágyról.

Én se vártam meg, hogy kettőt pislogjon átvetettem magam az ágyon és elfutottam. Egy pillanatra visszanéztem, de Jason vállán már csak egy hosszú heg volt. Amikor kifutottam a házból majdnem felbuktam, és Jason majdnem elkapott.

-Nem vagy edzésben! -kiáltottam hátra.

-De te sem!

Amikor az erdőhöz értem megtorpantam és ez elég volt, hogy Jason beérjen.

-Megvagy!

Elnevettem magam mikor átölelte a derekam és megemelt. Aztán lerakott a földre és megfogta a kezem.

-Mutatni szeretnék neked valamit. -mondta majd behúzott a sűrűbe.

Sokáig sétáltunk, csendben szótlanul. Próbáltam találgatni hova akarat vinni, de egy idő után rájöttem, hogy fölösleges, mert sejtelmem sem volt már merre járunk. Jason viszont tudta.

Egy üres tisztásra érkeztünk. A zöldellő fák között egyetlen széles fénysugár ragyogott be. Én pedig nem értettem mit keresünk itt. Tisztást már máskor is láttam.

-Mit keresünk itt?

-Csss maradj kicsit csendben. -suttogott Jason.

Két pillangó reppent fel a fűből a hangunkra egy fehér és egy fekete szárnyú. Ekkor Jason elindult, de nem lépett azonnal, hanem először a lábával végigsimított a fűszálakon. Elakadt a lélegzetem. Ezer meg ezer pillangó repült fel és vett körbe minket. Ekkor Jason rám nézett.

-Akartam adni neked valamit, de nem tudtam mit. Aztán eszembe jutott. Itt találkoztak először a szüleim.

-Jason, ez gyönyörű. Köszönöm. Te vagy nekem a legnagyobb ajándék.

-És számomra nálad nagyobb nincsen.