"Körülöttem a világ elveszett a bajban

Az egyetlen jó amit az életben kaptam

Te vagy

Nincs szándék, nincs másik ok

Mikor minden érzés rossz

Veled jól érzem magam.

Annyira őrülten

Mélyen kétségbeesetten

Kínzottan, a szereteteddel

Jobb életet kaptam

Enyém lehet ez a pillanat örökké?

Tegyél a kezedbe engem...

Te vagy akiben hiszek

Élni fogok és meghalok érted

Ez minden amire szükségem van

Mikor semmi sem valódi te vagy az igazságom

A sötétségben fénylesz

Meg tudsz ma éjjel menteni?

Amikor a térdeimen vagyok te vagy az akiben hiszek

Amikor elkezdtük, teljes szívből

Soha semmire és senki másra

Nem volt szükség

Megtört voltam, te egésszé tettél újra

Az egyetlen vagy akiben jobban bízok

Mint magamban

Annyira őrülten

Mélyen kétségbeesetten

Kínzottan, a szereteteddel

Jobb életet kaptam

Enyém lehet ez a pillanat örökké?

Tegyél a kezedbe engem...

Te vagy akiben hiszek

Élni fogok és meghalok érted

Ez minden amire szükségem van

Mikor semmi sem valódi te vagy az igazságom

A sötétségben fénylesz

Meg tudsz ma éjjel menteni?

Amikor a térdeimen vagyok te vagy az akiben hiszek

Hiszek a szeretetedben

Hiszek az életedben

Hiszem, hogy vissza tudsz tenni

Hogy együtt lehessünk belül

Elkergetsz minden félelmet

Ezért minden alkalommal dicsérem a neved

Tegyél engem... Te vagy az akiben hiszek.

Te vagy akiben hiszek

Élni fogok és meghalok érted

Ez minden amire szükségem van

Mikor semmi sem valódi te vagy az igazságom

A sötétségben fénylesz

Meg tudsz ma éjjel menteni?

Amikor a térdeimen vagyok te vagy az akiben hiszek"

/Skillet-What I Believe/

(Győrfi-Bátori András fordítása)

*~*~*~*~*

Szorosabban markoltam Jason pólóját. A lábam úgy éreztem fel akarja mondani a szolgálatot. De meglepetésemre állva maradtam. Jason már engem figyelt. Hirtelen nem tudtam mit kellene tennem. Tudtam, eljött az a pillanat amikor minden apró döntés számít. Amikor be kell valljam magamnak mit érzek. És meg kell bántanom valakit. Valakit akit szeretek. De nem eléggé.

Csak néztük egy darabig egymást. Nem tudtam mit mondhatnék. Jason megfogta a kezem és én megszorítottam. Adam észrevette. Jason most ránézett megint. Én elengedtem a kezét és Adam felé léptem.

-Szia, jó újra látni...

-Téged is. -ezzel magához ölelt. Meglepve álltam ott egy pillanatig majd én is viszonoztam az ölelést.

-Annyira örülök, hogy nem esett bajod.

-Jól vagyok. -Fahéj, fahéj illata. Emlékszem erre az illatra. -De most bocsáss meg...

-Lea várj! -kiáltott Jason és Adam is egyszerre.

De én nem néztem vissza. A város. Minden. Minden emlék visszatért. A szüleim emléke, minden. A kis kalyibához siettem, amit már felhúztak nekem. Felmásztam az ágyamra és összegömbölyödtem a kezemet a fejemre szorítottam majd onnan a fülemre raktam. Az ajtót ütögette valaki. De nem akartam beengedni senkit.

-Lea! Kérlek nyisd ki.... kérlek....

Jason. Pár pillanat kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam. Majd ajtót nyitottam.

-Nincs semmi bajom. Tényleg, ne aggódj.

-Már hogyne aggódnék. -mondta s arcomra tette a kezét. Az érintése megnyugtatott.

-Jól vagyok.

-Nem úgy tűnik. Biztos?

-Igen, tényleg csak...

-Lea, Jason gyertek ide valamit meg kellene beszélnünk. -hallottuk Edmond hangját az ajtó felől.

Kiléptem a tavaszi napfényre újra. Edmond és Winston egymás mellett állt Adam kissé távolabb egy farönkön ült. Amint meglátott minket felállt, de nem jött közelebb. Egy pillanatra a zöld szemeibe néztem, és azokban zavarodottságot láttam. Visszafordultam Edmond felé. Jason mögöttem állt.

-El kellene döntenünk mihez kezdjünk vele. -mondta Edmond inkább Jasonnek.

-Miért olyan fontos most ez? -vonta fel a szemöldökét.

-Csak mert sokak szerint hátráltatni fog minket... -folytatta Winston.

-Nem fog, ha kiképezzük és megtanul lépést tartani velünk. -szóltam közbe.

-Ez jó ötlet, na de most kinek lenne ideje erre?

-Leának lenne. -mondta Jason, meglepve nyugodt hangjával.

Hirtelen belegondoltam mit is jelentene ez. Kérdőn néztem Jasonre.

-Biztos nem bánnád? Nem akarom hogy....

-Semmi baj, Lea. Nekem mostanában sok dolgom lesz és legalább te is lefoglalod magad. Ne aggódj. Képes vagy rá. És ha bármi van rám mindig számíthatsz.

Őszintén beszélt. Tudtam. De abban biztos voltam, hogy neki is kényelmetlen a helyzet. Adam felé fordultam, de ő mostvmár a sólymára figyelt.

-Rendben. Mikor kezdjük?

-Lehetőleg minél hamarább. -felelt Winston.

Erre mély levegőt vettem és amennyire csak tudtam magabiztosan elindultam Adam felé. Amint a közelébe értem rám nézett. Mintha valami utánam eredt volna. Valami a városból. Egy darab a múltamból. Melyet lassan, de végül el tudtam temetni. De most visszatért. És féltem, ha másnap felébredek rájövök, hogy az egész csak álom volt. Mert az a zöld szempár elmondta nekem, hogy semmi nem változott. Amióta eljöttem, minden ment ugyanúgy.

-Adam. Beszélnünk kell!

-Lea, én...

-De ne itt. Gyere velem! -mondtam majd elindultam a hegytető felé.

Körülöttünk mindenhol már virágok nyíltak. A bokrokon és a fákon egyaránt. Nem néztem hátra. Nem kellett. Hallottam, hogy Adam mögöttem jön, letör egy-egy ágat vagy csak egy kicsit hangosabban fújja ki a levegőt. Nagyon zajos volt. Halványan elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy eleinte, hogy irigyeltem Jason halk lépteit. Most már én is óvatosan lépdeltem a fák között szinte hangtalanul. Mindent meg lehet tanulni idővel. Emellett egyikünk sem szólt egy szót sem. És ez most így volt jól. A táj némasága, az állatok neszezése, a szél halk zúgása minden nyugalmat árasztott magából. Csak azt sajnáltam, hogy Dreamlight nincs velem. Reggel Nighttal láttam utoljára. Utána eltűnt. Egyre feljebb és feljebb haladtunk. Az ég ragyogóan kék volt. Rég nem néztem fel az égre.

Lassan haladtunk. Lassan már hallani kezdtem Adam zihálását. Persze tartotta magát. Még mindig nem szólalt meg. Én pedig féltem mi lesz, ha egyszer megteszi. Mit mondhatnék neki? Mit kérdezhetnék? Mindent. És mégis semmit. Mert mit érnék vele? Elhagytam mindent ami korábban volt. A múlt nem számít. És most eggyel kevesebb okom van rá, hogy számítson nekem a város. Megpillantottam a sziklát és felkapaszkodtam rá. Adam egy pillanatra megállt alatta és felnézett rám. Kinyújtottam a kezem. Felhúztam a sziklára bár kétszer akkora volt mint én.

-Annyi mindent meg kellene beszélnünk. -mondtam, de nem néztem a szemébe.

-Lea én nem akartam...

-Tudom. -mondtam mielőtt rávághatta volna. -Semmi baj. De tudnod kell, hogy azóta minden megváltozott.

-Gondoltam. Odahaza is.

-Annyi kérdésem van. És annyi mindent mondanék.

-Akkor kezd.

Elgondolkodtam. Mit akarok tudni leginkább? Végigmértem tetőtől talpig. Majd észrevettem a sebet a szája sarkán.

-Ezt Jason tette?

-Hát ja. De nem nagy ügy. Végtére is az én hibám volt. Lehet, hogy nem kellett volna ellenkeznem.

-Ez rá vall. Na mindegy. És mi történt azóta?

Felnyúlt egy felénk magasodó fa virágáért. Letépett egyet majd megszorította. És szép lassan elengedte. A szél pedig felkapta és messzire fújta. Így engedett el engem is. Tudtam, hogy arra gondol. Magához szorított és aztán elengedett.

-Amióta elengedtelek?

-Igen..

-Apámmal összevesztünk rendesen. Tudod, ha valami nem úgy van ahogy akarja akkor abból mindig a balhé van. Aztán a suliban már nem találtam önmagam. Verekedtem..

-Tessék? De hiszen ki is csaphattak volna. Miért tetted ezt?

-Mert a barátaim ellenem fordultak. És mert már nem érdekelt, hogy mit teszek. Folyton belém kötöttek. Majd egy nap ott álltam a folyosón és azt vettem észre, hogy barátok, volt, nincs. A többieket nem az érdekelte, hogy ki vagyok igazán. A pénzem és a hírnevem. Ezek érdekelték. És rájöttem, hogy nem érdemlik meg egyiket sem. Majd könyörögni kezdtem apámnak, hogy engedjen el az erdőbe.

-És csak úgy elengedett?

-Azt mondta... Hogy próbáljalak meggyőzni ő nem akart rosszat neked és még visszajöhetsz.

-Tessék!? Adam! Ezért jöttél? Én... -emeltem meg a hangom meglepve, de nem tudtam befejezni a mondatom.

Odafentről kövek gördültek le és pont a lábam előtt álltak meg. Felnéztem a hegycsúcsra. Három alak közeledett felénk. Nem ismertem őket, de nem volt szükséges. Tudtam kik ők. Jason ellenségei. A félelem megmarkolta a szívem és nem engedte el. Szerencsémre az íjam nálam volt így nem voltunk védtelenek. Két kígyó és egy farkas árnyék jött felénk.

-Adam fuss!

-Nem hagylak magadra! -makacskodott.

-Menj már nem lesz gond! Gyerünk! -mondtam majd lelöktem a szikláról.

Ekkor a farkas a lábamnak ugrott. A fogai nem fogták meg a lábam, de felbuktam. A farkas nekem ugrott volna, de akkor egy fehér villanással Dreamlight ott termett. A farkast az oldalán megsebezte. Gyorsan talpra ugrottam és meglepve láttam, hogy Adam visszafordult felém.

-Fuss tovább! -kiáltottam felé és felemeltem az íjamat.

Amíg Dreamlight az árnyékokkal volt elfoglalva sikerült felmérnem a helyzetet. Egy lány és két férfi jött le a hegyoldalon. A lány idősebb volt nálam, de nála is íj volt. Céloztam és lőttem mire a lány a földre zuhant. Nem akartam megölni. Épphogy csak megkarcoltam az oldalát. Majd futásnak eredtem. Dreamlight mögöttem futott. Hallottam a lihegését. Nem néztem se jobbra se balra. Csak futottam a lábam automatikusan visszavitt a táborba.

Ott már fejetlenség fogadott. Az első gondolatom az volt, hogy Adam elmondta mi történt. Ekkor meg is pillantottam őt ahogy Jasonnel beszél. Jason ellökte majd futni kezdett. Én meg elindultam felé.

-Jason! Itt vagyok!

-Lea! Hál' az égnek, hogy jól vagy. -mondta. -De most menj valamelyik kalyibába vagy sátorba! Indulj!

-Nem! Figyelj el kell mondanom valamit.

-Majd később, most menj!

-Nem lehet! Jason, a régi ellenségeid azok!

-Tessék? Te honnan tudsz erről?

-Alexától, de nem érdekes. Azt hiszem nagy a baj.

-Ne aggódj nem lesz bajom, csak te legyél biztonságban!

-Jason az egyiküket meglőttem, már csak ketten vannak, de lehet, hogy csak egy ember! Nincsenek sokan.

-Biztos vagy ebben?

-Teljesen.

Az emberek is időközben lecsillapodtak. A gyerekek és családosok visszavonultak a sátraikba vagy a kalyibákba. Winston is odajött Edmondal. Nekik is most elmondtam mindent. Ők pedig gyorsan intézkedtek. Mindenki megnyugodott egészt addig, míg a bokrok zörögni nem kezdtek. Akkor előlépett a három alak. Ideiglenesen bekötötték társuk sebét és egymásba karolva álltak. A másik egyenesen Jasonhöz sétált. Az ő árnyéka a megtépázott farkas.

-Jason! De rég láttalak! -mondta a Jasonnel körülbelül egy idős srác.

-Ned. Mit akartok itt?

-Csak gondoltuk beköszönünk. Ha már két idegen betolakodott a területünkre. Bár már látom, hogy nem csak kettő.

-Ez itt nem a ti területetek. Elmentetek innen.

-De visszajöttünk. És Andrew nem mond le semmiről. Amit egyszer megszerzett az az övé. És ráadásul ránk támadtatok. Ez minimum egy párbajt jelent. -ekkor talált meg a szemével, majd közelebb lépett hozzám. -De őt is elfogadjuk. -Ezzel megragadta a karom.

-Ereszd el, de rögtön! -mordult rá Jason és elém állt, miután Ned azonnal elengedett. -Nem fogunk párbajozni. Ezt megmondhatod Andrewnak is. És megtámadtátok őket. Jogos ami történt.

-Tényleg azt hiszed? Úgy tűnik, te már nem emlékszel régen hogy rendeztük le a vitákat. Pontosabban, az apáink. Kérdezd csak meg Edmondot. Én nem mondanám ezt támadásnak.

-Apám, ez igaz? -fordult apja felé Jason. Az csak lesütötte a szemét.

-Na ugye? Akkor mikor és hol szeretnél párbajozni? Hm?

-Mondja meg Andrew, és most tűnés! Különben előfordulhat, hogy másoknak is baja esik.

A fiú bólintott majd a társaival együtt elment. Mindannyian csak néztük.

-Jason! Nem teheted ezt! -mondtam kérlelve.

-Muszáj.

-Én... nagyon sajnálom. Az egész az én hibám.

-Nem. Nem tudattad. Nem a te hibád.

-Néha tényleg jobb lenne, ha nem volnék itt. -mondtam majd hátat fordítottam és a kis házikóba zárkóztam. És most nem engedtem be senkit.

Este odakint meggyújtották a tüzet. Úgy mint minden éjjel. Hallottam a tűz ropogását, pattogását. De még mindig nem akartam kijönni a szobámból. Sokat gondolkodtam. És megint csak ugyanarra jutottam. Önző vagyok. El kellene engednem Jasont. Talán így megvédhetném. Talán nem csak őt. Egyszer azt mondta azért kell maradnom, mert a legendák nem tévednek. És mindenki számít rám. De ez nem igaz, eddig mindig bajt okoztam. Halkan kopogtak az ajtómon.

-Lea, kérlek, engedj be. Jason vagyok. Kérlek, ne tedd ezt velem. Beszélnünk kell.

-Jason menj el, kérlek!

-Lea... -a hangja elhalt. De nem lépett el az ajtótól.

Lassan az ajtóhoz sétáltam. És önző voltam, mert megint kinyitottam az ajtót. És magamhoz szorítottam Jasont és újra eleredtek a könnyeim. Ahogy mellettem volt megkönnyebbültem. Már nem féltem. Vele mindig biztonságban éreztem magam. És most szégyelltem ezt az érzést.

-Nem akarom, hogy harcolj miattam.

-Tényleg nem te tehetsz róla. -mondta és felemelte az arcomat. A szemei kékebbek voltak, mint a tiszta égbolt.

-Talán jobb...

-Lea elég! Kérlek! Értsd meg, hogy nem a te hibád. Ha nem lennél... én már nem is tudom, hol lennék. Emlékszel arra mikor először találkoztunk? Megtört voltam, de te egésszé tettél. Az egyetlen vagy akiben jobban bízok mint magamba. Mert meghaltál volna értem. Hiszek a szeretetedben. Tudom, hogy szeretsz. És tudom hogy őt is szereted. -mondta kissé szomorúan.

-Másképp szeretem őt, mint téged.

Ekkor elengedett. Mögötte léptek hallatszottak. Adam.

-Lea, jól vagy?

-Jól. -mondtam kissé ingerültebben, mint szerettem volna.

-Beszélhetnénk?

-Most nem.

-Lea, kér...

-Nem akarok beszélni veled. -zártam le a vitát.

Adam arcára kiült valami mérhetetlen szomorúság. Majd sarkon fordult és elment.

-Mi történt? Baj van? -kérdezte Jason.

-Nincs... Nem akarok róla beszélni.

-Rendben. Kimegyünk a tűzhöz?

Bólintottam. A tűz mellett ültek a gyerekek és a többiek is. Meséltek és nevettek. Alexa is odajött. Egy idő után a nyakláncommal kezdtem el babrálni melyet Jasontől kaptam. Egyszer csak egy távoli pontra lettem figyelmes az égen. Egyre közelebb, és közelebb jött, majd lassan formát öltött. Egy sólyom formáját. Jason karjára szállt és kivette a papírt a csőréből. Egyre komorabb lett az arca. Majd felállt és az egyik fának támaszkodott a karjával. Odasétáltam hozzá.

-Mi a baj?

-Lea! Öhm.. semmi.

-Mi volt abban a levélben?

-A párbaj időpontja. -mondta, de éreztem, hogy valamit elhallgat.

-Nekem elmondhatod. Na, kérlek... -és megfogtam a kezét.

-Azt kérik, hogy egyedül menjek. Pontosabban, hogy egyedül, veled.

-Ez csapda. Nem mehetsz el.

-Tudom. Épp ezért kell elmennem.

-Hogy érted ezt?

-Meg foglak védeni, bármi is történjen. -mondta, de nem nézett rám.

-Jason nem hagyom, hogy egyedül menj. Ki tudja mit csinálnának veled.

-Nem érdekel. Hát nem érted? Nem számít. Nekem nem.

-De nekem igen. Egyszer megígértem, hogy sohasem hagylak magadra.

-Nem engedem, hogy velem gyere.

-Most engem nem érdekel. Veled megyek, ha tetszik, ha nem.

-Lea...

-Nem! Felesleges. -ezzel kikaptam a levelet a kezéből.

"Holnapután, napnyugtakor". Jason megpróbálta visszaszerezni a kezemből a papírt, de időben elugrottam. "Csak te meg én. Na és a lány. Ne késsetek." Végigolvastam és visszaadtam Jasonnek. Majd sarkon fordultam és ott hagytam. De még sokáig éreztem magamon a tekintetét.

*~*~*~*~*

-Te meg mit csinálsz itt? -kérdezte Jason meglepetten Adamtől, aki a tisztás szélén ült. A nap már ragyogóan tűzött a fejük felett.

-Csak gondolkodom.

-Lea?

-Igen.

Jason egy darabig hallgatott. Nem tudta mit kéne tegyen vagy mondjon. Végül leült Adam mellé a farönkre. Nem messze tőlük Romulus és Night legelésztek.

-Őket miért hoztad magaddal?

-Night, Lea lova mióta az eszét tudja. Mindig is olyan volt neki mintha az árnyéka lett volna. Legalábbis eddig.

-Értem. Jó, hogy van egy ilyen barátja is.

-Hogy érted ezt?

-Aki képes lemondani még róla is csak hogy megmentse.

-Te is megtennéd.

-Nem tudom. Lehet, hogy túl önző lennék.

-Akkor ebben minden bizonnyal hasonlítotok.

-Igen. -mondta Jason továbbra is maga elé nézve.

-Várj! Honnan tudod, hogy lemondtam róla?

-Elmondta. Még amikor...

-...amikor?

-Amikor gyűlöltem.

-Gyűlölted??

-Igen, egy ideig el akartam üldözni, mert féltékeny voltam rá és egy barátom is, ellene hangolt. Elvesztettem a fejem és nem láttam mit veszíthetek. Most már látom. És ettől félek most is.

-A tegnapi látogatók miatt?

-Miattuk. Hogy ismerted meg őt? -váltott inkább témát.

-Előbb mint ő engem. Csak sokáig nem vettem róla tudomást ezt a fejemhez is vágta. Igaza volt. Kislányként egyszer láttam, ahogy a kertjében játszott. Már akkor tudtam, hogy ő meg fogja változtatni a világomat. Azok a szemek a szívembe láttak. De mikor a szemembe nézett elfutottam. Azután minden nap arrafelé sétáltam. De mikor meglátott ő futott el. Többé nem nézett rám és ez később sem változott. Így hát eltávolodtunk egymástól.

-Milyen volt akkor? -kérdezte Jason és megpróbálta maga elé képzelni a játszadozó kislányt.

-A haját befonta mely körülbelül a derekáig ért. A szeme ragyogott, de nem nevetett. Sose láttam igazán nevetni. Mindig komoly volt még kicsinek is és mindig került mindenkit. Mert nem volt árnyéka. Így nem voltak barátai sem.

-És hogy találkoztatok újra?

-Felnőttünk és én sose feledtem el. De nagyon sokáig külön utakon jártunk. Balhékba keveredtem. Végül az ő iskolájába kerültem és barátnőm lett. A leghíresebb srác voltam a suliban. Mindenem megvolt. Legalábbis azt hittem. Tévedtem. Mert amikor megláttam a folyosón tudtam, hogy elvesztem. Eleinte nem láttam, nem is kerestem. Egyszerűen megfeledkeztem róla. De akkor eszembe jutott és nem tudtam megszabadulni tőle. Ezért szakítottam a barátnőmmel, de nem mertem odamenni hozzá. Féltem az elutasítástól. És most is félek tőle... De ez az ő döntése, és akkor is az volt.

-Hogy érted, hogy akkor is? -vonta fel a szemöldökét Jason.

-Nem tudtam eleinte, hogy apáink összebeszéltek, hogy össze kellene házasodnunk. De aznap elhívtam egy buliba. És igent mondott. -folytatta Adam mintha meg sem hallotta volna Jason kérdését. -De mikor délután apám elmondta, hogy mit terveznek nem akartam elhinni. Dühös voltam és veszekedtünk. Apám, két napot adott, hogy úgymond "magamba bolondítsam", ezek után viszont tudtam, ha Lea megtudja az igazat dühös lesz. Ezért nem mondtam neki semmit. És mikor Lea megtudta, dühös lett majd sikerült megbékítenem. Azt hittem megszeretett. De nem így volt. És tudtam, hogy el kell engednem. Majd jött Dreamlight és Leának nem volt többé maradása. Így hát elengedtem...

*~*~*~*~*

A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam semmire koncentrálni. Végig a másnap este jutott az eszembe.

-Lea! Figyelj egy kicsit! Elijeszted a zsákmányt! -szólt rám Niki.

A hang kizökkentett a gondolataimból. Vadászat. Persze. Hogy eltereljem a gondolataim. Én vállaltam. Hülyeség volt.

-Bocs. Kissé elkalandoztam.

-Fura. Biztos minden rendben?

-Igen csak kicsit fáradt vagyok. -ez legalább igaz volt. Alig aludtam az éjjel. Álmodtam, de már nem tudom mit.

-Értem, akarsz beszélni róla?

-Hát nem is tudom. Megviselt a tegnapi nap.

-Ez megértem.

-Adam, félek, hogy nem teljesen tisztességesek a szándékai. Bízni szeretnék benne, de nem vagyok teljesen biztos, hogy 100%-ig megbízhatunk benne.

-És mihez akarsz kezdeni?

-Talán, beszélnem kellene vele.

-Egyetértek.

-De szerinted mégis mit mondhatnék?

-Mindig csak az igazat. Ennyit és nem többet.

-És ha megbántom?

-Szerinted most nem bántod? Eltaszítod magadtól. És ez nem segít egyikőtökön sem.

-Igazad van, de most nemcsak rá gondoltam.

-Ha Jason zokon veszi, akkor nem hozzád való. És szerintem szeret annyira, hogy ne bántódjon meg. Persze lehet, hogy féltékeny lesz. -ezt kissé mosolyogva mondta. -És tegnap is kiállt érted. Jobb, ha most tisztázod a dolgokat bárkit is választasz.

-A szívem tudja kit választ. Csak az eszem áll ellen neki.

-Akkor most hallgass a szívedre, de csak akkor, ha az eszed nem mond meggyőző bizonyítékot a szíved ellen.

-Rendben. -mondtam és elnevettem magam. Ezt a mondatot pedig jól az eszembe véstem.

Fel s alá sétálgattam a sátrak között. Adam és Jason is eltűnt és már kezdtem aggódni. Dreamlight mellettem ült és csak nézett. Majd felé fordultam.

-Segíts megkeresni őket. -ezzel több se kellett neki elindult az erdő felé.

Lassan a tisztásra értünk. Dreamlight mintha csak az utasítást várt volna, hogy hozzá szóljak, mert egyenesen odavitt, végig tudta, hogy itt vannak. De a látvány meglepett. Egymás mellett ültek a padon és beszélgettek. Jason felnevetett, és fogadni mertem volna, hogy épp valami vicceset mondhatott rólam Adam.

-Sziasztok! -mondtam mire Adam akkorát ugrott, hogy lefejelte a felette levő faágat és szitkozódni kezdett. Én erre felkacagtam és Jason is csatlakozott hozzám.

-Az istenit! Ez fájt!

-Hát bocs, de megérte. -mondtam nevetve. -Jason? Megbocsátanál egy percre?

Jason rám nézett, de már nem mosolygott annyira őszintén.

-Őhm... Persze. -mondta és sarkon fordult.

-Adam. Volt egy befejezetlen beszélgetésünk.

-Igen. Tudom. És nem terveztem betartani az ígéretem apámnak.

-Jó. Hiszek neked. És sajnálom, hogy nem hallgattalak végig.

-Megértem. A helyedben én lehet, hogy vissza se jövök.

-És köszönöm, hogy Nightot is magaddal hoztad.

-Semmiség.

-Gyertek enni! -kiáltotta Jason a tisztás széléről.

-Megyünk! -kiáltottam vissza. Majd elindultunk a tábor felé.

Délután nekifogtam rendet rakni a kunyhóban. Mind az járt a fejembe, hogy mi történhet velünk. Valahogy erősítést kell szereznem. Amint kiléptem az ajtón viszont Adammel találtam szembe magam. És beugrott a megoldás. Mert Nikinek nem mondhattam el azonnal elmondta volna Winstonnak, aki Edmondnak és fuccs lett volna az egésznek. De Adam nem tette volna. Legalábbis reméltem.

-Adam! Segítened kell nekem.

-Mi a baj?

-Jason el akar menni a párbájra, de nélkülem nem mehet el és nem is engedném el egyedül.

-Mi? Vele akarsz menni? Megőrültél!?

-Nem őrültem meg ezért kellesz nekem te. El kell mondanod a többieknek miután elmentünk érted?

-Nem.

-Tessék?

-Nem engedlek el. Meg is ölhetnek.

-Igen, meg fognak ölni. Ha most nem segítesz. Azt viszont nem hagyom, hogy Jasont megöljék.

-Nem.

-Adam az ég szerelmére! Kérlek! Hát ennyit sem számítok neked? Azt hittem a barátom vagy.

-Lea! Értsd meg így nem mented meg! Szólnod kéne az apjának!

-Itt nem csak rólunk van szó, hát nem érted? Ha nem megyünk el lemészárolnak minket. És, ha én nem megyek Jason azonnal meghal. És ha Edmondnak szólunk ő inkább készenlétbe állít mindenkit minthogy elengedjen. Akkor pedig mind meghalunk.

-Honnan tudod?

El kellett mondanom az igazat. Mert láttam. Álmomban.

-Mert láttam a jövőt. Nem tisztán, de azt láttam, mi lesz, ha nem megyünk el.

-Miről beszélsz?

-Ha álmodok sokszor látom a jövőt. Bíznod kell bennem.

-Én bízok benned, de...

-Adam, nincs már sok időm. -mondtam és a hátam mögé pillantottam. A nap túl gyorsan ment lefelé. De még nem érte el a látóhatár alját. Nemsoká Jason is itt lesz.

-Rendben. De legyetek óvatosak.

-Köszönöm. Meglesz. -mondtam majd átöleltem és elmondtam mit kell tennie pontosan.

És tudtam. Többé nem szabad visszanéznem. Mert ha megteszem oda a jövőnk. Felnéztem a napra. Hát jöjjön aminek jönnie kell. Elköszöntem Adamtől és elindultam az ösvényen. Amikor pedig megpillantottam Jasont, már nem tudtam, jól döntöttem-e. De egyet tudtam. Élni fogok és meghalok érte. Vajon meg tud ma éjjel menteni?