Nem érted meg az éhség erejét, amíg nem éheztél igazán. Arashi is akkor döbbent rá, hogy milyen fájdalom várja a védett világon kívül, amikor két héttel azután, hogy távozott Sendai-ból, először kellett úgy elaludnia, hogy aznap egy falatot sem evett.

Csak magát hibáztatta miatta: ő számolta el magát. Amikor távozott a mestere házából, sietnie kellett, és alig néhány holmit dobált össze. Még mindig reszketett, rázta a hideg, összeszorult a tüdeje, és epeízű volt a szája, ahogy lemosta magáról a vért, és átöltözött. Katatón mozdulatok voltak, tudta, hogy ha gondolkozni kezd, ha megadja magát a fájdalomnak, akkor nem fog kijutni a városból napfelkelte előtt, és szinte biztos, hogy áldozatul esik majd a lakosoknak. Iszonyodott attól a hideg racionalitástól, amit a zokogás után mutatott. Ahogy véget értek a könnyek, az elméje kitisztult, és átvette az irányítást, hogy életben tartsa. Gyilkos volt. És ügyes gyilkosként tervezte, hogy szökik meg a helyszínről, mielőtt felelősségre vonnák.

Akira testét azért letakarta – nem volt idő arra, hogy rendesen temesse, hogy gyertyát, füstölőt gyújtson érte, pedig meg akarta tenni... a férfi megérdemelte, járt neki a tisztelet, és járt neki a hála azután a tizenöt boldog, de legalábbis békés évért, amit a fiúnak adott. Arashi azért is gyűlölte Kanedát, hogy elvette tőle a tisztes gyászhoz való jogot. Azután, hogy elvette a férfi életét, még a halálának szentségét is darabokra zúzta. Tudta, hogy sosem fog neki megbocsátani, és bár a következményektől tart, nem lesz bűntudata, amiért megölte. Tisztában volt vele, hogy mennyire kicsinyes és gonosz dolog ez is, de az ő testét le sem takarta, csak véresen otthagyta a szoba padlóján.

Letisztította Akira kardját is. Tudta, hogy fegyverre szüksége lesz, és más nem volt a szobában... a kardot ráadásul erősítette egy gyengébb bűbáj, vagyis néhány szellem ellen hasznára válhatott. Előkotorta azt a fekete gyöngyökből fűzött imaláncot is, amit az idős férfi gyakran magával vitt, ha valahová kihívták – egyes lények féltek a shinto ereklyéktől, és ha már a pecsétekhez semmit nem értett, legalább ennyiben szolgálta őt a mágia. Valamint az imalánc is emlék volt. Egy apró kincs attól az egyetlen embertől, aki számított. Összehajtogatott egy újabb öltözet ruhát, elrakott a maradékokból, hogy az első napokban legyen mit ennie, és elpakolta Akira erszényét is... az öreg nem volt gazdag, de azért valameddig életben maradhatott vele. Aztán kilépett az ajtón, és hátat fordított a háznak. Az ég alja még épphogy vörösödni kezdett a házak felett, így még maradt egy kis ideje reggelig. Átvetette a vállán a csomagját, és nem nézett vissza. A gyermekkori kincsek közül, amik a sajátjai voltak, és amiket annyira őrizgetett az egyik polcon, nem vitt magával semmit. Nem váltak hasznára, nem tartották életben, és innentől nem is számítottak.

Korábban nem nagyon kellett magának gazdálkodnia a pénzzel vagy étellel. Akira bölcsen osztotta be, amit a munkájáért kapott. Sosem számítottak különösebben jómódúnak, de a fiúnak mindig volt hol aludnia, és sosem ő döntött arról, mi került este az asztalra. A mesterét már ismerték a környéken, megbíztak benne, így, ha nem is gazdagon, de azért tisztességesen megfizették a munkáját. Mindig telt annyira, amennyire szükségük volt, és Arashi csak azoknak a holmiknak az árát ismerte, amiért az idős férfi elküldte. Pont ezért, amikor elhagyta Sendait, nem tudatosult benne, hogy attól a naptól fogva ő szegény. Tartotta magát az élethez, amit korábban megszokott, kifizette a fogadóst, hogy legyen tető a feje felett esténként, és annyi ételt vásárolt, amivel jóllakott. Ez pedig azt jelentette, hogy csak akkor döbbent rá, hogy az erszénye vészesen ürülni kezdett, amikor már tényleg csak a túlélésre maradt elég pénze, és senki nem adott neki munkát.

Szerencséjére a szülővárosától elég távol jutott. Az első napokban rettegett tőle, hogy a közeli falvakban hallani fogja a pletykákat a gyilkosságról. Akaratlanul is a háta mögé nézett időnként, és mindig borzongott a gondolattól, hogy elkaphat egy ismerős arcot, aki majd felkiált, és azt mondja, ő volt az. Ő a félvér, aki az öreggel lakott, akit vérbe fagyva találtak meg. És minthogy az a képesség, ami aznap éjjel felébredt benne, továbbra is kísérte, egy új, kegyetlen és fájdalmas érzéke is érlelte benne a gyanút és a félelmet. Mert néha, ha egy fogadós a szemébe nézett, bekúszott az elméjébe az undor. Látta a mozdulataiban, ahogy átnyúlt az asztal felett, és átvette a pénzt. Ha két ember összesúgott a háta mögött, kíváncsisággal vegyes meglepetés költözött a szívébe. Ha egy-egy gyerek rámutatott az utcán, a felnőtt pedig elhúzta az útjából, érezte a félelmet és esetenként a dühöt, hogy miért foglalkozik azzal. A világ kitárult, tele volt érzelmekkel, és ezek az érzelmek vele szemben mindig negatívak voltak. Néha próbálta lehunyni a szemét, és csak kizárni mindent, befogni a fülét, máskor abban reménykedett, hogy megszokja ezt is, ahogy az ember elviseli a kellemetlen szagokat, de a képességét nem lehetett kikapcsolni. Soha többé nem lehetett egyedül a szívében, és soha többé nem élhetett a boldog tudatlanságban a világgal szemben. A gyűlölet, ami körbevette, ott maradt benne is.

Sokat sírt. Szégyenletes, gyerekes, gyenge dolog volt – az egyik fogadóban az asszony dörömbölt is az ajtaján, hogy legalább hallgasson, ha már muszáj nála rontania a levegőt, mert áthallatszott a falakon a zokogása. Akkor a szájára tapasztotta a kezét, és próbálta legyőzni a csuklásra emlékeztető hangokat, amik felszakadtak a torkából. Az asszony dühe és megvetése körülölelte, úgy kulcsolódott a nyakára, mint egy hatalmas kéz szorító ujjai, és megfojtotta benne a bánatot. Aludni nem tudott tőle jobban, de az az idegen érzés legalább másfajta fájdalommal pótolta ki az övét.

Ahogy a pénze fogyott, próbálta feltalálni magát, megmaradni az erdőben – nem csak főtt ételen, emberek között lehetett elélni, de ismét igaz volt; nem készült fel erre. Túl nagy maradt a kockázata annak, hogy egyszerűen megmérgezi magát óvatlanságában, és tekintve, hogy az életén kívül már mindent elveszített, ahhoz legalább makacsul, foggal-körömmel ragaszkodott. Kaneda belepusztult, hogy megpróbálta elvenni tőle. Onnantól, hogy gyilkos lett, már nem számított, milyen árat kell fizetnie a megtartásáért, és nyomorult vég lett volna, ha valami erdei bogyó öli meg.

Az erdei youkai-ok sem fogadták jobban, mint az emberek. Arashiban az általános gyűlöleten kívül ekkor tudatosult az is, hogy mit jelent félvérnek lenni, két világ peremére szorulni valójában. A szellemek nem érezték közülük valónak, egy szörnyeteg, egy torzszülött volt számukra is – volt, hogy esküdött volna, még értelmes lénynek sem tekintik. Kiszagolták az emberi vért az ereiben, meglátták az arcán, és a fiúnak volt egy olyan érzése, mindazok után, amit Akirától hallott, hogy ha az anyja szellem is lenne, Kataki fiaként még akkor sem látnák szívesen. Nem létezett számára hely, tökéletesen és véglegesen egyedül maradt.

A Tajima tartományig ért, amikor a teste kezdte megadni magát. Még talpon maradt, de már nyilvánvaló volt, hogy nem bírja sokáig – az éhség valósággal marta a gyomrát, fájdalmas görcsbe szorította, a pénze az utolsó mon-ig elfogyott, és elég éjszakát töltött a szabad ég alatt ahhoz, hogy még kimerültnek is érezze magát... a fél karját odaadta volna egy tiszta ágyért, amiben normálisan pihenhet. Ahogy pedig egyre gyengült, az esélyei is romlottak: már egy tizenöt éves onmyoji növendék sem kapott munkát, de egy éhező, lesoványodott kamasz még annyira sem tűnt bizalomgerjesztőnek. Jóformán csak a csodát várta már, és a csodák eddig is mindig elkerülték.

Mikor hosszas gyaloglás után, aminek minden egyes lépése pokoli küzdelemnek tűnt, beért az egyik kisebb faluba, az eső is eleredt – egyik pillanatról a másikra beborult az ég, elszürkültek a színek, nedves illat töltötte meg a levegőt, aztán úgy ömlött a víz, mintha dézsából öntenék. A fiú ruhája pillanatok alatt átázott, már reszketett a hidegtől is, és ebben a nyomorult állapotban behúzódott a háztetők alá. Próbált kis lépésekben haladni a főút mentén, lesütve a szemét, kerülve az embereket, hogy legalább innen el ne hajtsák. Korábban ez a gyakorlat, a szem lesütése apró kis eleme volt a viselkedésnek, ami kényelmesebbé tette a mindennapjait, jelenleg viszont úgy érezte, a túlélésének záloga is. Aztán, három, vagy négy utcányit haladva rázuhant annak érzete, hogy semmi értelme. Semmi értelme tovább menni, mert nem jut majd sehová. Nem várják. Nem fogadják be. Fél kézzel megtámaszkodott az épület falán – régi lehetett, mintha az oszlopok fája is mállani kezdett volna, de nem is számított. A fiú egyszerűen leroskadt a tövébe, és hosszú, nedves tincsei az arcába hullottak, ahogy a térdeinek támasztotta a fejét. Az egyik keze a hasához tévedt, és megmasszírozta a fájdalmasan összehúzódó gyomorszáját. Úgy érezte, bármit, tényleg bármit meg tudna enni. Csak tartsa még életben egy kicsit. Nem kell, hogy jól lakjon, nem kell, hogy jól essen, csak hadd éljen... és a legkétségbeejtőbb az volt, hogy már ebben sem reménykedett. Nem hitte, hogy bárki felhúzza még.

Aztán hirtelen, a teljes feladás határán belehasított valami az elméjébe. Az addig a gyomra tájékát masszírozó keze hirtelen a halántékára csúszott, ahogy az intenzív érzelem elárasztotta a tudatát – lehunyta a szemét, próbált koncentrálni rá, kibogozni kicsit, legalább az irányát. Keveredett bele némi félelem. Düh, csalódottság... értetlenség. És nem is egy ember volt, hanem legalább kettő.

Arashi összeszedte minden erejét, és megtámaszkodva a falon talpra vergődött, majd körbepillantott az esőtől ázó utcán. Nem tudta azonnal kiszúrni a forrást, így megint koncentrált, amennyire a maró éhség hagyta. És végre kapott egy irányt. Jobbra. Két lépéssel elért a sarokig, benézett rajta, aztán átmenetileg kirohanva az ítéletidőbe, végigtrappolt a pocsolyákkal tarkított földúton. Veszítenivalója már nem volt, most engedhetett a kíváncsiságának.

Két vagy három épületnyit kellett haladnia, és már hallotta a vitát. Az egyik tag volt dühös... a másik inkább félt, de az ő érzelmei némileg háttérbe szorultak, ahogy a társa élénken gesztikulálva kiabált. A fiú megrázta a fejét, fekete tincsei a homlokára tapadtak, és fülelt.

- A férfi vert át minket. Tudta, hogy azt a házat megszállta valami, tudnia kellett... és most nem ér semmit az egész, egy romhalmaz a hegyoldalban...

- Higgadj le! Talán csak a tiszteletet kell megadni... - érkezett az alázatosabb válasz. Tőle jött a félelem.

- A tiszteletet? Mert a tisztelet elűzi azt a visító fruskát a falak közül, igaz, Jirou? Ezt még te sem hiszed...

- Akkor...

Ebben a pillanatban a dühös férfi, aki egészen addig hadarva beszélt, meglátta a ház sarkánál ácsorgó Arashit. Egy pillanatig csak nézte, mint aki nem tudja eldönteni, hogy kéne megszólítania, aztán ciccegett egyet.

- Nyomorult utcakölyök... - motyogta, és intett. – Hordd el magad, itt nincs semmi látnivaló!

Arashi nyelt egyet. Az eddigi néhány mondat is elég volt ahhoz, hogy nagyjából összerakja a helyzetet. A két férfi egy szellemről beszélt, ami megszállt egy házat... nem tudtak szabadulni tőle, és az egyikük egyértelműen feladta már. A fiú érezte, hogy dobban egyet a szíve, a keze pedig megszorult a mestere kardjának markolatán, ahogy ismét elragadta a kétségbeesett remény. Lehet, hogy nem értett sokat az onmyojik tudományához, de ott volt a kardja, ott volt az imalánca, a tudása, és ez az új képessége is, tehát képes lehetett megfejteni, mi zavarja a szellemet, és talán el is űzni. Ha sikerülne rávenni a férfit, hogy bérelje fel, még életben maradhat.

- Mondtam, hogy kotródj! – a durva kiáltás kiszakította a töprengésből, így egy nagyot nyelt, kilépett a ház takarásából, és szembenézett a két férfivel.

- Egy szellemről beszélnek, igaz? Azért álltam meg.

- Semmi közöd hozzá.

- Onmyoji vagyok – bukott ki Arashiból. Magában hozzátette, hogy legalábbis valami olyasmi, de magabiztosnak kellett hangoznia, nem kezdhetett el magyarázkodni. – Segíthetek. Ha kifizetnek.

A férfi végig mérte, Arashi pedig idegesen gyűrögetni kezdte átázott kimonójának ujját, mintegy remélve, hogy a férfi nem szúrja ki, mennyire vézna és gyenge is pontosan. Magasnak magas volt, majdnem felnőtt magasságú, és a válla is szélesebb az átlagnál, ez kelthette egy erősebb, idősebb ember illúzióját, még a kínosan fiatal arc mellett is. A férfi tekintete egy pillanatra elidőzött a kardján, aztán a tekintete találkozott az övével... ösztönösen elkapta a fejét.

- Onmyoji? – kérdezte hitetlenül.

- Lehetséges... - kezdte a társa, Jirou, ahogy korábban nevezte.

- Ugyan már. Kamasz, legfeljebb. Nézz rá!

- De félszellem, Katsurou – Arashival életében először fordult elő, hogy ezt a szót pozitívumként hallotta.

- Az nem teszi megbízhatóbbá. Sőt. Az ilyen félvérek ki tudja...

- A félszellemek gyakran jó szellemvadászok. Képességeik vannak, megérzik a lényeket. És ez harcos, az látszik rajta.

- Bolondot csinálsz belőlem... - a cinikus megjegyzés dacára a fiú megérezte, hogy a másikban felébredt egy kis kétely. Ezt ki lehetett használni.

- Igaza van – szólt közbe Arashi. – El tudom intézni a lényt.

Katsurou tekintete ide-oda ugrált közte, és Jirou között, aztán elömlött az arcán egy mosoly. Arashinak igazából sejtenie kellett volna, hogy szórakozik vele... túl hirtelen volt a váltás, és a férfi érzéseiből nem tűnt el a düh sem... csak tompult, mintha valami furcsa nyers határozottság csatlakozott volna hozzá. De túlságosan megkönnyebbült a gondolattól, hogy talán van esélye. És a bizonytalanságot is érezte, Katsurou-ban tényleg felmerült, hogy képes lehet rá... észre sem vette Jirou sötétebb, kicsit már szánakozó tekintetét.

- Mennyit kérsz? – kérdezte a férfi, és Arashi már nyitotta volna a száját... fogalma sem volt, mennyit lenne illendő egy ilyen esetben, de valamit csak mondania kellett. Katsurou azonban végül legyintett, és megszólalt. – Tudod mit? Ha tényleg elűzöd a nőt, ötven ryo. Életedben nem láttál még ennyi pénzt, a nyakamat tenném rá.

Ebben mondjuk nem tévedett. Arashi még a legvadabb pillanatában sem mondott volna ötven ryo-t egy munkára, de úgy tűnt, a férfi jómódúbb, mint amilyennek elsőre gondolta. Nem is foglalkozott az érzéseivel, ezután nem, mert őt magát annyira elárasztotta a megkönnyebbülés. Összeszorította a fogát, és meghajolt.

- Megteszem. Hamarosan jövök a pénzért.

- A ház a hegyoldalban van. Végig ezen az utcán, a legutolsó épületig. Viszonylag hosszú séta, de nehéz eltéveszteni – mondta Jirou fojtott hangon, mire Arashi csak röviden bólintott, és a papucsával még mindig felcsapva a vizet az útról, félig futva nekiindult.

A vízcseppek kopogásának és a saját lába csattogásának zajában nem is hallotta Katsurou halk nevetés, és cinikus megjegyzését.

- Figyeld csak meg. A kis „onmyoji" fülét-farkát behúzva jön majd vissza, miután az a nő halálra rémítette.

***

Arashi már alig kapott levegőt, úgy lihegett, mikor végre elérte a hegyoldali házat. Ez sem volt már új darab – úgy tűnt, az egész falu tele van rosszabb állapotú, régi épületekkel – de alighanem rendben tartották a lakói. Az oszlopokat szépen lecsiszolták, a gyékényszőnyegek egészen tiszták maradtak, és egy-két felborított szekrényt leszámítva a szobák teljes mértékben rendezettnek tűntek. A feltekert futonokra pillantva Arashit egészen elfogta a fáradtság is, és egy pillanatra megborzongott, ahogy átázott ruhái hidegen a bőrére tapadtak.

De a szellemre kellett fókuszálnia. Nem tehette meg, hogy most adja meg magát. A gyomra még mindig fájt az éhségtől, de tudta, hogy ha a férfi tényleg kifizeti az ötven ryo-t, nem kell tartania semmitől, jó ideig el fog élni belőle. Talán még egy fogadóra is futja majd...

Lehunyta a szemét, és ismételten megpróbált kinyúlni a képességével. Keresni egy érzés, valami intenzívet és idegent a ház rendezett csendjében. Ilyen távol az emberektől csak szellem lehetett az. Először idegesen csettintett egyet, mert úgy tűnt, nem jár sikerrel. Semmit nem érzett. Egy pillanatra az is felmerült benne, hogy a férfi egyszerűen csak rosszat álmodott, vagy attól tartva, hogy szellemjárta házat adtak el neki, egyszerűen elképzelte a démonát.

Aztán megérzett egy halvány, de nagyon mélyről jövő bánatot. A belső kert felől érkezett – volt benne valami szelíd és ismerős, mintha hűvös karok ölelnék át a szívét, és lassan próbálnák összezúzni. A gyomrának sajgása mellett mintha megroppant volna a mellkasa is attól a gyengéd fájdalomtól. Ez tényleg nem lehetett ember. Legalábbis még nem tapasztalt hasonlót embertől. Áttámolygott a szobán, eltolt még egy ajtót, és kilépett a teraszra. Nem az fogadta, amit várt.

Az oszlopok alatt egy fiatal nő állt. Húszas éveiben járhatott, fekete haja a vállára omlott, az arca pedig szürke volt, mint a halál. Hófehér halotti kimonót viselt, mezítelen lába a sárban taposott, de nem lett koszos. Az ajkai feketék, mintha csak kifestették volna őket, a szemei pedig tompán, üresen csillogtak. Egyszerre volt gyönyörű és természetes, és mégis egészen hátborzongató.

- Azért jöttél, hogy elzavarj? – billentette félre a fejét, és úgy tűnt, mintha sötét tincseibe egy pillanatra belekapna a szél... de nem a valódi, a szélcsendes udvarban az el sem érte volna. Ez valami tisztább, túlvilági szél volt. – Nem megyek. A férjem visszajön értem. És visszahozza a fiunkat is.

Arashi ismét érezte, hogy a szívét megragadja a bánat. Most hevesebb volt, és keveredett egy halovány félelem és magány érzetével. A nő várt valakit, de tartott attól, hogy sosem jön el hozzá.

- A férjed? – préselte ki magából a kérdést. Többet kellett tudnia.

- Igen. Akivel itt éltünk. Nem is olyan régen – érkezett a lágy felelet. Arashinak eszébe jutott a beszélgetés. Valaki eladta Katsurou-nak ezt a házat, és a férfi esküdözött rá, hogy tudott a nőről. Lehetséges lenne, hogy... – Itt szültem meg a fiunkat. Kazuének neveztük, az apja után... olyan szép kisfiú volt...

A bánat mellé költözött egy kis nosztalgia, és szinte már az öröm árnyai. A nő tényleg szerette a fiát, és a férjét is. De akkor...

- Tudod, hogy... nem élsz már? – nagyon direkt kérdés volt, kicsit ostoba is. Akira-san nem így csinálta volna... De most nem jutott eszébe semmi jobb. A nő arca egy pillanatra eltorzult, majd megint ellágyult, és bólintott.

- Igen, tudom. A férfiak is azért jöttek. Mert halott vagyok, és nem való ebbe a házba.

- Akkor...

- A fiam viszont él. Tudom, hogy él – motyogta. – Mindenki azt mondja, a férjem azért ment el, mert meghaltam, és velem halt a fiam is, de Kazue erős fiú volt. Ő túlélte volna, tudom, hogy túlélte...

Megvan. Arashit elfogta a pőre iszonyat és szánalom, ahogy tudatosult benne, mi a probléma gyökere. A nő gyermeke valószínűleg tényleg halott. A férje nem bírt abban a házban élni, ahol minden az elvesztett családra emlékeztette. De a szellem nem tud szembenézni az igazsággal. És úgy óvja a házat, mintha még mindig hazavárná a férfit.

Hogy mondod meg egy anyának, hogy halott a gyermeke?

- A férfiak, akik jöttek... az egyikkel beszéltem. Azt mondta visítasz. Hogy tönkreteszed a házat.

- Csak ha bejönnek. Ez a mi házunk. Nekik nincs itt helyük.

- Engem miért nem üldözöl el akkor? Nekem van helyem a házadban?

A nő lágy mozdulattal visszalépett a teraszra a sárból, megigazította fehér halotti kimonóját, és közelebb lépett a fiúhoz. Az egyik kezével kinyúlt felé, Arashi viszont ösztönösen hátralépett, és a kardhoz nyúlt... a nő is leeresztette a karját, és kicsit megcsóválta a fejét.

- Kazuére emlékeztetsz – mondta. – Még kicsi. Pár hete ott lógott a karomon és sírt. De úgy képzelem, hasonlít majd rád, ha idősebb lesz. Talán ostoba voltam...

- Nem – Arashi túl gyorsan vágott a szavába, tudta, hogy ez is hiba volt, de gyorsan megvakarta a tarkóját, és magyarázkodni kezdett. – Nem azért mondom, mert baj. Csak... érteni akartam. Ha már beengedtél.

- Attól még nem megyek el. Ha te mondod, akkor sem – a nő vonásai egy pillanatra megkeményedtek, idegen, túlvilági határozottság költözött beléjük. Ez nem jó. Nem jó úton járok.

- Akkor sem, ha azt mondom, hogy a férfiaknak igaza volt?

- Hazudsz.

- Nem hazudok.

- Nem halt meg a fiam.

Arashi mellkasából sóhaj szakadt fel, aztán egyszerűen leült a padlóra. Sejtette, hogy itt lesz egy ideig, a terasz pedig legalább száraz volt. A kardot egyszerűen a falnak támasztotta, nem gondolta, hogy nagy szüksége lesz rá ezellen a nő ellen.

Hogy mondod meg egy anyának, hogy halott a gyermeke?

Ismét megkapaszkodott az érzésekben, amik áramlottak felé. A szívszorító, gyengéd bánatban. A reményben. A magányban. Egy pillanatra felidézte Akira vérbefagyott testét, és a fehér leplet, amivel letakarta. A búcsút. Az imalánc fekete gyöngyeit. A saját korábbi kérdéseit, hogy tud-e bármit az anyjáról és az apjáról.

- Nekem nincs anyám, tudod? – kérdezte óvatosan, mire a szellem úgy tűnt, megint meglágyul kicsit. – Soha nem is volt. Úgy tudom, ő is meghalt, mikor megszülettem. Nem tudom, hogy... kellettem volna neki, vagy nem, ha él, de mindig fájt egy kicsit – nyelt egyet. – Azt nem mondom, hogy értem, veled mi történt. Fogalmam sincs. Csak... csak úgy értem, hogy ez a világ pocsék. És ha Kazue nem élte túl, az talán nem olyan szörnyű. Neki van egy anyja, aki szerette egy kicsit. És ha ő már távozott, és az a következő világ, vagy mi, az létezik, akkor talán már várja is. Ez nem hangzik annyira szörnyen. Én lehet elcserélném a mostani életem rá.

A nő csendben figyelte az arcát, aztán megszólalt.

- Félszellem vagy.

Helyben vagyunk – gondolta halvány cinizmussal a fiú.

- Nem ez... - kezdte.

- Azt gondolod, anyád eldobott, mert az vagy.

- Nem... - Nem azt akartam, hogy egy szellem az én lelkemet akarja mindjárt helyrepofozni!

- Nem hiszem. Az anyád az anyád. Akkor is szeret, ha az vagy, ami. Én tudom. Én is anya vagyok.

Még mindig a jelenidő. De a mondat azért valahol talált. Akira aznap, amikor rákérdezett, nem tudta megnyugtatni, nem tudott semmit mondani az anyjáról. Kaneda később szintén nem sokat tett azért, hogy Arashi hihesse, volt egy nő, aki szerette. Az apja megölte a szegény anyját is, azzal, hogy nemzett neki egy félvér gyermeket. A szellem szavai azonban olyanok voltak, mint a bánata. Torokszorítóak, fájdalmasak, de valahol végtelenül szelídek, amik egyszerre pusztították és gyógyították a lelket.

- Akkor mondhatjuk, hogy én gyerek vagyok anya nélkül, te pedig anya vagy gyerek nélkül – a szellem alakjának körvonalai megremegtek, és Arashi érezte, hogy megint vitatkozni akar. – Csak... én tudom, hogy így van. A férjed ezért ment el. Nem bírt élni abban a házban, ami ennyi fájdalmat okozott.

- Szerettük ezt a házat.

- Pontosan azért fájt neki. Mert egy olyan boldogság emlékét hordozta, ami már örökre elveszett. Tovább akart lépni. És joga volt hozzá.

A nő elfordította a fejét.

- De amíg te ragaszkodsz ehhez a helyhez, addig itt nem lesz semmi. Semmi, csak egy halott anya és gyermek emléke. És a gyermeked nem fog visszajönni. Hiába várod akár örökké. Én viszont éhen fogok pusztulni, ha nem tudlak meggyőzni.

A szellem megint rá pillantott, ahogy összekuporodva, felhúzott térdekkel ült a terasz padlóján, átázott ruhákban.

- Bántott valaki?

- Csak éhes vagyok. És mondom, hogy nekem nincs anyám. Nincs, akihez hazamehetnék.

- Azt akarom, hogy az én fiamnak legyen.

- Akkor kövesd! Ő máshol vár, nekem viszont még itt van életem.

Csend. A fiú már majdnem kezdte feladni, feltápászkodott a földről, amikor a szellem újra megszólalt.

- Sajnállak – ez a szó olyan lassúnak hangzott, mintha félálomban mondta volna. – A férjem sem érezné helyesnek, hogy kárt okozok valakinek. Jó ember volt. Mindig jó ember...

Arashi nem válaszolt, csak megállt, és ismét a szellemre nézett. A nő halottszürke arcán elömlött valami szokatlan béke, és a gondolataiba furcsa kíváncsiság költözött.

- Szerinted... Kazue megtalálna? Egy hosszú élet után. Mikor a férjem felnevelte, és ő is jó ember lett?

Hogy mondod meg egy anyának, hogy halott a gyermeke?

- Szerintem igen. Én csak... ennek a világnak a szellemeiről tanultam. De akármi is igaz a többire... gondolom lennie kell valaminek, ami összeköt – motyogta végül.

- Az jó – a nő ajkai fáradt mosolyra húzódtak, és Arashi érezte, hogy a mellkasát ezúttal melegség tölti el. A szellem boldog volt. Nem csak nosztalgikusan vagy reménykedve, hanem őszintén. Mintha valami szent igazságot adott volna a kezébe, ami mindentől megóvja majd. A fiú egy pillanatra gyűlölte magát ezért, mert biztosra vette, hogy hazudik. Hogy valójában ilyen kötelék nem létezik, és ő csapdába csalja szegény nőt, ahogy sarokba szorította a saját kínjával, ahogy hamis szimpátiát ébresztett benne a saját fájdalmának emlegetésével. Az éhségéért képes volt úgy elűzni egy szellemet, hogy abban a tisztesség árnya se legyen. Már az igazsághoz sem ragaszkodott, hagyta, hogy abban a hitben távozzon, hogy a fia él... – Persze... ez nekem nem számít. Kazue már meghalt.

Arashi értetlenül felpillantott. Akkor mire fel volt ez a kérdés, ez a játék? Mi jár ennek a szellemnek a fejében valójában?

- A te anyádra gondoltam. Biztos vár odaát. Ha esetleg találkozom vele, elmondhatom, hogy a fia egy nap hazatalál.

A fiú még válaszolni akart, talán tiltakozni is, hogy téved, hogy ő még mindig nem hiszi, hogy bárki várná, de már késő volt. Ahogy az eső elcsendesült, a szellem alakja beleolvadt a párás levegőbe, halotti kimonójának fehérjét elmosták az utolsó cseppek. A ház teljesen csendes lett, a mély bánat felemelkedett. Arashi pedig, győztesen, bár nem értve a győzelmét ácsorgott az oszlopok árnyékában, és az érzések nyomán megmagyarázhatatlan üresség költözött a szívébe. Nem akart rajta gondolkodni, nem akarta hagyni, hogy úrrá legyen az elméjén is, így egyszerűen hátat fordított a kertnek. A munkája véget ért.

***

- Mit mondasz? – Katsurou hangja remegett a dühtől.

- A szellemnő távozott. Elfogadta a gyereke halálát, és eltűnt a házból. A pénzemért jöttem – ismételte Arashi, immár kicsit idegesen. A férfi legalább harmadjára kérdezett vissza, ugyanarra. – Megegyeztünk, és éhes vagyok.

- Nem űztél el te semmit.

- Nézd meg, ha kell.

- A szellem eltűnt. Már azelőtt, hogy oda mentél. Ne próbáld nekem bemesélni, hogy egy ilyen kis fattyú, mint te...

- Ne próbáld megtagadni tőlem a pénzemet!

Arashi tudatát düh, hitetlenség, és mély megvetés árasztotta el, ahogy Katsurou-val vitatkozott, és lényegében el sem tudta dönteni, melyik érzés a sajátja, és melyik a férfié. Ő tartotta a szavát. És ötven ryoról beszéltek. Tisztes egyezség volt, még ha a férfi részéről kicsit meggondolatlan is.

- Hordd el magad, kölyök. Szó sem lehet arról, hogy kifizetek ennyit.

- Nem megyek sehová a pénzem nélkül.

- Kiverlek ebből a házból, ha nem mész magadtól.

- Csak tessék. Így is, úgy is beledöglöm, ha nem fizetsz ki. Már abba majdnem beledöglöttem, hogy eljöttem ebbe a faluba.

- A magadfajtáknak talán jobb is úgy.

Ez volt az a végszó, ahol Arashinál elpattant a cérna. Az éhsége mellé visszatért a korábbi kétségbeesés, mert a szellemet talán meghatotta, de Katsurou-t nem fogja. Ennek a férfinek fontosabb volt pár nyomorult aranypénz, mint egy élet. Különösen, ha egy ilyen értéktelen életről volt szó, mint az övé. Elfogta az érzés, hogy nincs veszítenivalója. Bármit tehet, mert az élete a tét. Mindez undorító elegyet képezett a félig saját, félig átvett dühvel, a világ igazságosságába vetett minden hit újbóli zuhanásával, és a lelki szemei előtt egy pillanatra megint bevillant Kaneda arca. A karddal a kezében, a szobája ajtajában, ahogy az apját átkozza, majd felhasítja a mestere mellkasát.

Katsurou arca összefolyt a szemei előtt, és félig Kanedát látta már. Nem akarta bántani, még így sem. Tudta, hogy nem ő az... de akart egy kis fájdalmat okozni. Ráijeszteni, hogy kikényszerítse belőle a megtagadott fizettséget, vagy legalább egy részét. Hogy megváltsa vele az életét. Félig kihúzta a kardját a hakamája övéből, és a markolattal csípőn vágta a férfit.

Kis mozdulat volt, nem szabadott volna, hogy nagy bajt okozzon, de Katsurou nem számított rá. Ahogy a fájdalom elérte, megtántorodott, és hátraesett a házának terasza előtt. Arashi egy másodperccel azelőtt vette észre, mi lesz a vége, hogy ténylegesen megtörtént volna. Utánakapott, de a puszta levegőt markolta. Katsurou tarkója nekicsapódott a terasz peremének, és nagyot reccsent. Betört a koponyája. Arashi egy pillanatig még dermedten bámulta, aztán azonnal letérdelt mellé, megrázta a vállát, de a férfi nem mozdult. Az orrához emelte a kezét, de nem érezte az ujjain lélegzet páráját, ahogy pedig a tarkójához nyúlt, az ujjait vörösre színezte a vér. Hátratántorodott, a sár beletapadt az így is nedves hakamájába, de legalább vért nem akart többet a kezén. Az is Kanedára emlékeztette, arra a gyilkos örömre, amit akkor érzett, mikor kivégezte a férfit.

De ezzel most nem járt gyilkos öröm. Katsurou-t nem akarta megölni. A pénzt akarta, a pénzt, amin enni vehetett volna. Undorodott a tudattól, hogy miközben minden tagján úrrá lett a rettegés, és az elméjében visszhangzott a gondolat, hogy ismét gyilkos vagy, és ez most nem bosszú volt, ehhez most nem volt jogod, a gyomra még mindig nem adta fel, még mindig hajtotta, hogy vegye magához a pénzt, ha élni akar.

Katatón módon visszakúszott a férfi testéhez, és látta, hogy a vér már beleitta magát a kimonója nyaki részébe, ahogy az ujjához nyúlt, és kitapintott benne egy erszényt. Nem volt benne ötven ryo, jóindulattal is csak harminc, de meg sem akarta számolni. Csak el akart tűnni, el akart tűnni, mielőtt bárki felfedezi, hogy mit tett.

Azonban már késő volt. Ahogy a saját kimonójába süllyesztette az erszényt, kiszúrta a sarkon a másik férfit, Jirou-t. Azt, aki útbaigazította, és aki felébresztette a kételyt Katsurou-ban. A férfi először őt figyelte, kikerekedett szemekkel bámultak egymásra, majd észrevette a másik mozdulatlan testét, és a vért a feje körül.

- Rohadt gyilkos – motyogta a fiúra nézve. – Nyomorult rablógyilkos! – sziszegte, mire Arashi hátratántorodott, és kihúzta a kardját.

- Ne gyere közelebb! Ne merj közelebb jönni! – kiáltotta. Már nem akart magyarázkodni, nem is lett volna értelme. Jirou-nak igaza volt. Most, ebben a helyzetben nem tagadhatta, hogy pontosan az lett, aminek nevezte. Nyomorult rablógyilkos.

- Nem is megyek, még az én torkom is elvágnád! Kotródj. A város kutyái úgyis megtalálnak, ha nem takarodsz el. Senkiházi fattyú!

Arashi még mindig reszketve hátrált, majdnem nekiment az épület sarkának. Az ajkába harapott, olyan erősen, hogy vér serkent... nem mintha az apró fájdalom különösen józanítónak hatott volna a gyomra fájdalma, vagy pusztán a rémülete mellett, de mégiscsak egy próbálkozás volt, hogy kitisztítsa a fejét. Rávette magát, hogy megforduljon, és rohanjon. Rohanjon úgy, ahogy volt, vizesen, szétesetten, még mindig véres kezekkel, amikkel újra beszennyezte a mestere kardját.

És bár ezért a gyilkosságért gyűlölte magát, az eső utáni párás levegőben pedig még rejtve is maradtak volna a könnyei, ezúttal nem sírt. Nem volt mit siratni. Az ártatlansága már elveszett. Hite soha nem is volt. Az élete még megmaradt egy kicsit.